Dieszler László[1]: In memoriam Péterfia Zoltán (1909-2005) (JURA, 2005/2., 201-203. o.)

Hosszú, türelemmel viselt betegség után, 2005. július 2-án, életének 96. évében elhunyt egykori kollegánk, a Jogi Kar Idegennyelvi Lektorátusának oktatója, Péterfia Zoltán tanár úr, vagy egyszerűen, ahogyan szólítottuk, Zoli bácsi.

Tanári pályájának több mint felében, 22 éven át szolgálta Karunkon az idegennyelv-oktatás ügyét, orosz és német nyelvet tanított, általános nyelvi és jogi szaknyelvi kurzusokat vezetett. Az a tanár egyéniség volt, aki szorgalmat és tudást követelt tanítványaitól, mégis kedvelték öt és többnyire az általa oktatott nyelvet is meg tudta kedveltetni. Nyitott volt a hatvanas-hetvenes évek nyelvpedagógiai és nyelvmetodikai újításai iránt, azokat oktatói gyakorlatába is átvitte.

Pályakezdő tanárként számomra is okulásul szolgáltak útmutatásai. Jól emlékszem, milyen örömmel fedeztem fel és olvastam a TIT Idegennyelvi Szakosztálya szakfolyóiratában, a Modern Nyelvoktatás-ban egy országos konferencián elhangzott, teljes terjedelmében közölt referátumát. Nagy tudású, sokoldalú műveltségű, kivételes szervezői képességgel megáldott pedagógust ismertem meg benne. Akkor már Karunkon oktatott és e mellett a TIT Baranya Megyei Szervezete Nyelviskolájának titkári teendőit is ellátta.

Tanári kvalitásai mellett kiemelkedőnek tartották kezdeményezői, kontaktusteremtési készségét és - amint említettem - szervezői képességét. Ezeket évtizedeken keresztül városunk kulturális életében is kamatoztatta. - Az ő nevéhez fűződik az Orosházai Evangélikus Gimnázium megalakítása. Állástalan diplomásként szervezte meg Orosházán egyik ugyancsak állástalan tanártársával együtt azt a gimnáziumi érettségire előkészítő tanfolyamot, amely évről évre nagyobb tanulói létszámmal indult, s amelynek eredményessége arra késztette 1937-ben a minisztériumot, hogy a városban gimnázium alapítását engedélyezze. Ebben az intézményben, az orosházi Evangélikus Gimnáziumban tanított annak államosításáig, majd ezt követően 1950-ig az államosított iskolában.

Aktív közreműködésével jött létre az Orosházai Evangélikus Népfőiskola, amelynek téli tanfolyamain nagykorú fiatal gazdák mezőgazdasági szakismereteket szereztek, és ahol a gimnázium tanárai humán tárgyakat is oktattak. "Tanítottuk őket minden szépre, jóra: magyar népünk történetére, irodalmára, vallására..." írja időskori visszaemlékezésében. Az ötvenes évek elején költözött az akkor már tízgyermekes család Pécsre. Az első pécsi évnek állít emléket feleségének, Karola néninek, nemcsak az ifjúság számára írt regénye, az Egyéves háború. A regény elolvasása után értjük meg a Péterfia házaspár titkát, a nagycsaládosok titkát. Természetesen ők is világosan látják a nagyobb számú gyermekvállalással járó gondokat és fokozott felelősségüket, de számukra a sok gyermek elsősorban Isten ajándéka, öröm és reménység forrása, minden kincsnél nagyobb érték.

Ez, a már a hetvenes évek közfelfogásával is ellentétes, és ma is viszonylag kevés család által képviselt értékrend iránti elkötelezettsége indíthatta Zoli bácsit arra, hogy mélyrehatóbban tanulmányozza hazánk és az európai országok demográfiai fejlődését. Számos újságcikkben, vele készült interjúban fejtette ki logikus érvekkel alátámasztott álláspontját a társadalom életben tartása szempontjából kívánatos háromgyermekes családtípusról.

Mélységes fájdalommal élte meg nemzetünk folyamatos fogyását. Úgy látta, e kiemelkedően fontos nemzeti és társadalmi kérdés iránt érzékenységet tanúsító szakemberek - lelkészek, szociológusok, demográfusok, orvosok, jogászok, közgazdászok - egyesületi vagy alapítványi formában történő összefogásával talán lehetne javítani ezen a helyzeten. Álma valóra válhatott, amikor 1992-ben a közéletben végzett munkásságáért Grastyán-díjat kapott, s a kitüntetéssel járó összeget a családépítés, a magzatvédelem célját szolgáló alapítvány létrehozására fordíthatta.

A díj odaítélésénél elsősorban az a sokrétű tevékenysége játszott szerepet, melyeket a Tanár Úr városunk és megyénk kulturális életének fellendítése érdekében végzett. Alapító tagja volt a TIT Baranya Megyei Szervezetének. Ennek keretében ő kezdeményezte és szervezte meg a hatvanas években a Pécsi Nyári Szabadegyetemet, majd néhány évvel később a nyaranta egyre több külföldi jelentkező részvételével működő Népek Barátsága Szabadegyetemet. Részt vett a TIT megyei szervezete által életre hívott Munkácsy Mihály Szabadegyetem évenkénti előadássorozatának szervezésében és irányításában is.

A Dunántúli Naplóban megjelent egyik cikkében

- 201/202 -

ő vetette fel elsőnek egy Pécs környéki, a város lakóinak üdülését és vízi sportolási lehetőségét biztosító, nagyobb kiterjedésű mesterséges tó létesítésének gondolatát. Szinte elképzelhetetlen, hogy egyetemi oktatói munkája és a családjával való gondos törődés mellett hogyan tudott megbirkózni sok és időigényes feladatával.

Nyugdíjazása után teljes energiáját a tervbe vett, s immár megvalósítható Alapítvány létrehozására fordította. Koncepciója szerint ez a alapítvány a nemzet fogyásának megállítását, nyelvének, kultúrájá-

- 202/203 -

nak fennmaradását, az abortusz és az öngyilkosságok tragikus méretű terjedése elleni küzdelmet tűzi ki célul. Más hasonló törekvésű, közérdekű alapítványokkal, szervezetekkel, mozgalmakkal ellentétben alapvető feladatát elsősorban nem egyedi tanácsadásban, esetleg a gyermeket vállaló, nehéz körülmények közt élő szülő közvetlen anyagi támogatásában, hanem a gyermekvállalással kapcsolatos negatív előjelű közgondolkodás javításában, a gyermekvállalási kedv és felelősség ébresztgetésében látta. Nem volt kétséges előtte, hogy e célok szoros összefüggésben állanak a házasságok, családok integritásának erősítésével.

Az említett célokkal összhangban az alapító okirat tervezete eszközként előadások tartását, írások és írásművek közzétételét, a sajtó és az elektronikus médiumok igénybevételét, körök, klubok kialakításának segítését stb. irányozza elő. A nemzeti jellegű célkitűzések mellett a tervezet kiemeli, hogy a létrehozandó Alapítvány nem irányul semmilyen más nép, faj, vallás, nemzet, nemzetiség ellen.

Örömmel töltötte el, hogy a szellemi élet több kiváló képviselője az Alapítványban kurátori tisztséget vállalt, s az is, hogy a létrehozandó alapítvány jellegére, céljaira és eszközeire vonatkozó elképzeléseivel - tehát az alapító okirat tervezetével - lényegében egyetértettek. A "Magyar Fészek" Alapítvány bejegyzése iránti kérelmet a két alapító, a Tanár Úr és közgazdász fia, Tamás nyújtották be a Pécsi Megyei Bíróság cégbíróságánál. Az 1996. decemberében történt bejegyzés után az Alapítvány megkezdte működését.

A kuratórium ülésein Zoli bácsi idős kora, nagyfokú mozgáskorlátozottsága és megromlott látóképessége miatt már nem tudott részt venni, a kuratórium alelnökével és tagjaival azonban állandó kapcsolatot tartott. Szellemének frissességét, kezdeményező készségét még kilencvenedik életévén túl is megőrizte, az Alapítvány kuratóriumának több határozata az ő kezdeményezésére született. Már az Alapítvány kezdeti időszakában is szorgalmazta a hasonló célú, közérdeket szolgáló országos alapítványokkal, szervezetekkel, ezek megyei és városi vezetőivel, továbbá az egyházakkal való együttműködést. A Magyar Fészek Alapítvány, amely még csak rövid múltra tekinthetett vissza és szélesebb körben még nem volt ismert, több akcióját és rendezvényét az említett szervezetekkel közösen bonyolította le.

Az Alapítvány sorsát élete végéig, megtörten, hanyatló erővel is szívén viselte. Reménykedett abban, s erről élete utolsó szakaszában többször is beszélt látogatóinak, hogy az Alapítvány élete majd halála után is folytatódik, annak tevékenysége méltó módon és sokoldalúan kibontakozik.

Életében meghatározó szerepe volt a hitnek, az evangélium tanításának, az Istenbe vetett bizalomnak. Erősen kötődött egyházához; amíg egészsége engedte, annak istentiszteletein rendszeresen részt vett. Keresztény világnézetének megvallását az orosházi gimnázium államosítása után nem vették jó néven, ezért a család 1950 decemberében arra kényszerült, hogy a Dunántúlra, Pécsre költözzön. Itt a diktatúra éveiben a pedagógus házaspár és családja kevésbé volt "szem előtt" mint az alföldi kisvárosban. Szakmai szempontból a lakóhelycsere előnyösnek bizonyult. Péterfia Zoltán 1953-ban az akkor egykarú Pécsi Tudományegyetem Idegennyelvi Lektorátusán kapott nyelvtanári állást. A diktatúra kemény időszakában az evangélikus istentiszteleteket az akkor már külvárosnak számító Vasas községben látogatta, itt a gyülekezet énekkarát vezette és - bár nem volt teológiai képesítése - prédikátori tevékenységet is vállalt.

Világ- és életszemléletében vallási elkötelezettsége és a nemzet iránti hűsége megbonthatatlan egységet alkotott. A nemzet jövőjét a nemes célokra törekvők összefogásában, szövetkezésében vélte megvalósíthatónak. "Mennél fenyegetőbb állást vesz a rossz, annál szorosabb kapcsolatba teszik a jók egymással magokat..." Kölcsey e gondolata a Tanár Úr nemzeti credo-jának is tekinthető.

Ötvenhat októberében lelkesedéssel töltötte el a forradalom szabadságot, nemzeti függetlenséget hirdető eszmeisége. A gyorsan zajló drámai események közepette kollegái és a hallgatóság bizalmából tagja lett a Karon megalakult Irányító Testületnek, s amíg lehetséges volt, ebben a forradalom szellemiségét képviselve tevékenykedett. Bízott a nemzet fennmaradásában, erősödésében, sorsa jobbra fordulásában. "Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek." (Wass Albert).

Július 9-én kísértük utolsó útjára. Az evangélikus szertartású temetésen hozzátartozóin kívül nagy számban vettek részt tisztelői, barátai, egykori kollégái és néhány, Karunkon több mint harminc éve diplomát szerzett tanítványa is. Mi, hajdani munkatársai is éreztük: halálával egy páratlanul tevékeny, nemes célokért való küzdéssel telt élet zárult le. Szeretetre méltó egyénisége, önzetlen kollegialitása, és elsősorban a családjáért és a szélesebb közösségért, a nemzetért és a városunkért végzett áldozatos tevékenysége sokáig emlékezetünkben él.

Requiescat in pace! ■