A szakirodalom a földrablások földhasználat-váltásait az élelmezési és a nem élelem előállítási céljaik szerint rendszerezi. Tipikus és egyre terjedő cél mind az élelemről, mind a nem élelmezési földhasználatról a bioüzemanyagokra való átállás. Az alaptípusok öt intézményi modellje alakult ki: az elvonás (földkivonás), a beékelődő (enklávé) földhasználat, a gyarmati modell hagyományos területszerzései, a "túlnövő" (terjeszkedő) modell a feldolgozás és a kereskedelmi lánc közvetítésével, a "helyzeti (in situ) kereskedelem" a földhasználóknak a kereskedelmi értékesítő láncokba bevonásával. Mind ezeket alkalmazó, sajátos módszer a regionális integráció, amely a földrablást legális kerettel leplezi. Ennek lényege: a tőkeberuházó - miután a helyi kormányt megnyerte (megvette?) a földhasználat exportfejlesztő céljához - azt színleli, hogy a földszerzéshez semmi köze. Az országban nincs is jelen, hanem a terület és a természeti erőforrások elsajátítását az új beruházásokhoz közeli, szomszédos államokból, régiókból irányítja. (Ld. Etiópiát.) Főként Afrikában a földrablás leplezésére bevált módszer, hogy a tőke a közvetlen földrablást (bekerítést: enclosure) a kistermelő földműves "beolvasztásával" (incorporation) elkerüli. Őt is bekapcsolja, mint legolcsóbb bérmunkást, az integráció alsó szintjébe. Ez lehetővé teszi az árutermelő nagybirtok megszilárdítását, amit eddig a több évszázados gyarmatosítás sem tudott a társadalomra kényszeríteni. A földrablásokat olyan szerződéstípusok közvetítik, amelyek kizárják, hogy a korábbi földműves egyenjogú ügyletkötő fél lehessen a földszerző tőketulajdonossal. Legtöbbször az előbbi a szerződésben még formálisan sem szerepel, így fogalmilag elesik érdekeinek és ügyleti akaratának az érvényesíthetősége. A tőke elsajátítási monopóliumát - ami a földhöz csaknem ingyen, vagy jelképes áron jutott - két intézmény szolgálja. Egyrészt a tőke vagy tulajdont szerez a földön (ami alkotmányos és nemzetközi jogi védelem alatt áll), vagy 35-99 évi tartós bérletet, amely ténylegesen "kvázi tulajdon", mert a bérlő számára nem korlátozható használatot és rendelkezési hatalmat is biztosít. Másik intézményi garancia, hogy a földszerzési ügylet az adott államra irányadó (két- vagy többoldalú) beruházásvédelmi egyezmény hatálya alá tartozik, amelynek kötelező szabályai és a vitarendezési fórumrendszere támadhatatlanná teszik a tőke végrehajtott földrablását.
Az EU és Kanada szabadkereskedelmi egyezménye (CETA) már hatályba lépett, míg ugyanez az EU és az USA között (TTIP) 2018-ban még egyeztetésre és jóváhagyásra vár. Az előbbi az EU viszonylatában már alkalmazza a befektető és az állam közti vitarendezés fórumát, ami a TTIP központi vezérlőműve. Ez az ISDS (Investor State Dispute Settlement), amely a 227 millió hektárnyi tőkés földrablást is "szentesíti", azt visszafordíthatatlanná teszi. Az ISDS intézményi funkciója döntően kettős. Egyrészt, a jog rangjára emelt zsarolást valósít meg a multi cégóriások, mint tőkeberuházók korlátlan terjeszkedését gátló és ezzel a nyereségérdeküket is sértő nemzeti önvédelmi szabályozók (fogyasztó-, környezet-, egészségvédelem, szociális biztonság stb.) felszámolására. Másrészt - ezzel egyidejűleg - az elmaradt haszon címén olyan, aránytalanul súlyos kártérítési összegeket szabnak ki a jogsértőnek nyilvánított állam terhére, amelyek - még ha nem is roppantják meg az adózók teherviselő képességét - elrettentő hatásukkal elérik a nemzeti önvédelem feltétel nélküli önfeladását. Az ISDS rendszer jogsértő szabályozóinak és alkalmazásának kritikája itt nem ismertethető. Azt viszont érdemes tudni, hogy - mivel az nem fér össze az EU alapértékeivel és a jogállamisággal - az EP Emberi jogi Albizottsága javasolja az ISDS kiiktatását az EU összes szabadkereskedelmi és kétoldalú beruházás - védelmi egyezményéből.
(Földrablások Kelet-Európában) Mivel az EP a földrablások vizsgálatát az Európán kívüli nemzetközi térre korlátozza, sokáig úgy tűnt, hogy földrészünk mentes a tőkés újgyarmatosítás ezen intézményétől. A valóság e feltevést cáfolja. Független kutatók behatóan elemzik az ukrán és orosz földrablásokat, illetve a hazai kutatás nemcsak erre, hanem az 1989 utáni kelet - európai agrárátalakulás magyar földviszonyaira is kiterjed. Térségünkben a földrablások végrehajtása az említett három országban egyértelműen bizonyított. Ezek közös nevezője nemcsak az, hogy mindhárom modellt a Washingtoni Konszenzus külföldi tőkefelhalmozást szolgáló diktátuma formálta. Ezen belül meghatározó az a jogtechnika, amely a földbirtoklásra jogosult agrárnépességet az őt tulajdonosként megillető földjétől csalárdul megfosztja. Az ukrán és a magyar megoldás ehhez a szövetkezeti részarány-tulajdon értékpapírt színlelő nevesítését alkalmazta, míg az orosz módszer a tulajdoni juttatás látszatát is kerülte: a jogosultnak adott igazolvány csak arról szól, hogy - nem részletezett feltételek alapján - 3-15 ha közötti földet ingyen kaphat. A lényeg: 1989 után a hatalom a tőke elsajátító diktátumát - ami a földtől a népet végleg megfosztja, és a közvagyonából kisemmizi - nem tudta volna a társadalommal elfogadtatni. E miatt hosszas kerülő utakra kényszerült, ahol jogállaminak álcázott álreform ígérte a földművelőknek földtulajdon juttatását. Valójában azonban e helyett - amint ez főleg Ukrajna esetében bizonyított - állami vezénylettel a földtőke eredeti felhalmozása kiépítette az agráripari tőkés cégóriások modern nagybirtokrendszerét. Lássuk, hogy az ukrán modell ezt hogyan valósította meg! Ukrajna sorsának legújabb politikai alakítása - a "narancsos" álforradalom óta az országnak az orosz befolyástól a függetlenség kivívása címén végrehajtott "megszabadítása" - a földvi-
- 10/11 -
szonyokban és a mezőgazdaságban a tőkés földrablások alapján olyan negatív fordulatot hozott, ami intézményesen kizárja az állam önrendelkezését mind a területéhez tartozó földekre, mind népességének az élelmezésére. Az élelemhez való emberi jog ukrán alkotmányban történt kinyilvánítása e miatt nem több üres politikai szólamnál.
A kolhozok és szovhozok földalapját a földreform 1999. decembertől - névlegesen - hét millió volt tag és alkalmazott tulajdonába adta, átlag 4 ha föld juttatásával. Ez - hasonlóan a magyar szövetkezeti részaránytulajdonhoz - nem természetbeni, hanem csak értékpapír szerinti juttatás volt: az új tulajdonos földet nem kapott és azt sem tudhatta, hogy az őt illető hányad hol fekszik. A 2001. évi földtörvény garantálta a szerzési jogcímeket és 2016. januárig tilalmat vezetett be a földek eladására. Az új gazdák zöme eleve kiszorult a földművelés lehetőségéből: még ha a földjét birtokba is vehette volna, sem gazdasági felszereléshez, sem hitelhez, sem állami támogatáshoz nem juthatott. Emiatt a nagy többség városokba vándorolt vagy külföldre emigrált. A földjétől gyorsan megszabadult: a tőkeberuházók a 4-10-49 évi bérletért csekély évi bért, 30 euró/ha díjat fizetnek. Valójában a földbérlet a tőkeberuházók javára csak átmeneti jogállapot a földtulajdoni monopólium végleges megszerzésére, mert arra törvényes "várományi joguk" van: a szerzési tilalom megszűntével a javukra kikötött elsődleges elővásárlási jog alapján megvehetik a földet. (Az ukrán piaci földár csak 500 $/ha, míg a nyugati földeké 17-12,5 ezer $/ha, vagyis 34-szer alacsonyabb, mint pl. a brit földár.) A földeladási tilalom ellenére a bérleti piaccal párhuzamosan működött - illegálisan - a földek eladása is. A földtőke eredeti felhalmozásának máig sem lezárult folyamata néhány év alatt létrehozta az agráripari tőkés cégóriások - világviszonylatban a legnagyobb üzemméretű - nagybirtokrendszerét és kiépítette az iparmágnások vertikális és horizontális integrációját. Az állami statisztika szerint, 4,5 millió háztáji gazdaság 7,5 millió ha földet használ, míg 49 ezer agrárvállalkozásnak 23 millió ha földje van. Az utóbbiak erős földkoncentrációját jelzi, hogy közülük 40 ezer gazdaság "csak" 4,3 millió hektárt birtokol, vagyis keveseké a legnagyobb üzemméret. A háztáji gazdaságok átlagmérete 0,4 ha, a teljes földalap 12%-át művelik, viszont a hazai mezőgazdasági összteljesítmény (output) 52,7%-át állítják elő. A nagy- és kisüzemi termelés közötti (adatszerű) munkamegosztás arról árulkodik, hogy a nagytőkés agráripari szektor - bár a teljes földalap 60%-át uralja - alig járul hozzá a lakosság élelmezéséhez. A feladata ui. az, hogy a tőkeberuházót olcsó bérmunkával előállított, nyers - és alapanyagokkal (akár a biodízel gyártás kiszolgálására) lássa el. Az agráripari óriás-holdingok (amelyeket az ukránok latifundiumnak neveznek) a földrablásokkal 2,8 millió hektárt szereztek. Pénzügyi befektetőik közt számos uniós intézmény (pl. az Európai Fejlesztési Bank /EBRD/ német, francia finanszírozók) is szerepelnek. Az elsajátításban a hazai agrároligarchia 82% túlsúlyt ért el a külföldi tőketulajdonnal szemben. A legnagyobb cégek üzemmérete 200 ezer és 500 ezer ha közötti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
