A hatodik az Európai Emberi Jogi Egyezmény (a továbbiakban: az Egyezmény vagy az EEJE) egyik kiemelkedő jelentőségű cikke. Igaz, ez egyrészt a benne foglalt jogok fontossága, másrészt pedig a vonatkozó esetjog óriási volumene miatt. Ami az előbbi tényezőt illeti, az Európai Emberi Jogi Bíróság (a továbbiakban: a Bíróság) több ítéletében is rámutatott már "a tisztességes tárgyaláshoz való jog kiemelkedően fontos szerepére a demokratikus társadalmakban".[1] Ez a fő oka tehát annak, hogy a Bíróság véleménye szerint "semmi sem igazolhatja a 6. cikk megszorító értelmezését".[2] Ami pedig a második tényezőt illeti, nincs az Egyezménynek még egy olyan paragrafusa, amelyre vonatkozóan több, a 34. cikk[3] szerinti egyéni kérelmet nyújtottak volna be Strasbourgba mint a hatodik.[4]
A 6. cikk alkalmazása során számos elméleti és gyakorlati problémával találták már szembe magukat a strasbourgi szervek. A egyik legtöbb fejtörést talán az akkuzatórius és az inkvizitórius büntetőeljárás különbségei okozták a Bíróság és az Európai Emberi Jogi Bizottság[5] (a továbbiakban: a Bizottság) tagjai számára. "Nem könnyű feladat ugyanis két, egymástól gyökeresen eltérő büntetőeljárási modell szabályait úgy betartani, és belső garanciáit úgy érvényre juttatni, hogy evvel egyidőben a tisztességes eljáráshoz való jog egységes európai standardja is biztosítható legyen."[6]
Az angol és a holland büntetőeljárás az akkuzatórius illetve az inkvizitórius eljárás tipikus példái. Az angol és holland vonatkozású strasbourgi büntetőjogesetek ezért alkalmasnak mutatkoznak annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy hogyan tudott megfelelni a strasbourgi apparátus a két büntetőeljárási rendszer különbségeiből eredő kihívásoknak a 6. cikk alkalmazásakor. A következő fejezetekben a konkrét jogesetek kapcsán szólni fogunk arról is, hogy milyen hatással voltak a Bíróság 6. cikkre vonatkozó ítéletei az angol illetve a holland belső jog fejlődésére. A fenti kérdések által egyben választ keresünk arra is, hogy a Bíróság az Egyezmény végrehajtása során törekszik-e az akkuzatórius illetve az inkvizitórius büntetőeljárási rendszerek harmonizálására, és ha igen, milyen eredményei vannak e téren.
Ami a két vizsgált nemzeti büntetőeljárás kiválasztását illeti, az egyfelől szinte elkerülhetetlen volt az Angliában és Walesben használatos angol jogrendszer részét alkotó angol akkuzatórius büntetőeljárás esetében, hiszen a common law jogcsaládban a mai napig az angol jog
- 295/296 -
játssza a "matriarcha", mélyen a történelmi múltban gyökerező szerepét. A holland büntetőeljárásnak, mint az inkvizitórius rendszer egy tipikus példájának kiválasztása azonban már sokkal önkényesebb volt. Ezen döntés magyarázatát nem a rég-, hanem a közelmúltban kell keresni, nevezetesen abban a körülményben, hogy a jelen tanulmány Hollandiában íródott.
E dolgozat további két fejezetből áll: egy elemző és egy értékelő jellegű fejezetből. Az elemző részben követni fogom a 6. cikk szerkezetét illetve belső logikáját, és mindkét fejezetben erősen támaszkodom majd Harris és mások, illetve B. Swart és Young idézett munkáira.
"Mindenkinek jog van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. (...)"
a) A Hollandia elleni első olyan eset amelyet a Bíróság tárgyalt, az Engel és mások[7] volt, amelyet Hollandia elvesztett. "E döntés szimbolikus jelentőségű volt, és erős pszichikai hatást gyakorolt az egész országban, hiszen általa bebizonyosodott, hogy még egy olyan országban is sérülhetnek az emberi jogok, mint Hollandia."[8] A fenti ügyben holland katonák nyújtottak be kérelmet a Bírósághoz, amelyben a hadseregben ellenük lefolytatott fegyelmi eljárást sérelmezték. Ítéletében a Bíróság megállapította, hogy a fegyelmi eljárás során nem tartották be a 6. cikkben garantált jogokat, ezért azokra a kérelmezőkre vonatkozóan akiket a fegyelmi eljárásban szabadságelvonással járó szankcióval sújtottak, a Bíróság kimondta az Egyezmény megsértését.
Az Engel-ítélet sarkalatos pontja, hogy abban a Bíróság az Egyezmény értelmében vett bűncselekménynek tekintett egyes fegyelmi szabálysértéseket, az azokért kiszabott szankció súlya okán. A szóban forgó döntés azt tette világossá tehát, hogy a strasbourgi szervek által alkalmazott 6. cikk szerinti bűncselekmény fogalom egy olyan autonóm kategória, amely független az egyes magatartások nemzeti jog szerinti osztályzásától.
Az Engel és mások ügy mélyreható változásokat hozott a holland hadsereg fegyelmi szabályzatában, amely egy 1989-es törvénymódosítás eredményeként teljesen megújult. Ennek a törvénymódosításnak a révén vált lehetővé például a fegyelmi büntetést kiszabó határozatok bíróság előtti megtámadása.
b) A Campbell és Fell v. Egyesült Királyság[9] esetben az Engel-ítéletet alkalmazta a Bíróság egy börtön fegyelmi szabályainak megsértése ügyében. Ebben a döntésben a börtönlázadásról és egy őr súlyos bántalmazásáról mondta ki a Bíróság, hogy azok az Egyezmény értelmében vett olyan bűncselekmények, amelyek elbírálása során a terheltet megilletik a 6. cikkben biztosított jogok, függetlenül attól, hogy a fenti cselekmények az angol jogban "csupán" fegyelmi vétségek.
A Campbell és Fell-ítélet az angol börtönökre vonatkozó fegyelmi típusú szabályozási rendszer felülvizsgálatát hozta magával. A legsúlyosabb fegyelemsértéseket bűncselekménnyé minősítették át, amelyek esetében így természetesen a büntető bíróságok kaptak hatáskört. A börtönvezetésnek ma arra van jogosítványa, hogy elbírálja a kevésbé súlyos cselekményeket, és hogy ezek szankciójaként legfeljebb 42 nappal hosszabbítsa meg az elítéltek börtönbüntetését. A szabályozás ezen módja Harris és szerzőtársai szerint megfelel a strasbourgi normáknak, tehát nem lehetne egy eredményes kérelem alapja.
c) A bűncselekmény autonóm fogalmát alkalmazta a Bíróság az Öztürk v. Német Szövetségi Köztársaság[10] ügyben is, amely Németország elmarasztalását hozta. Az Öztürk-ítélet jelentős változásokat hozott a vonatkozó holland jogalkalmazási gyakorlatban[11] és a törvényhozásban is. A közlekedési szabályok megsértéséről 1989-ben hozott jogszabály - amely lehetőséget ad többek között arra, hogy a közlekedési hatóságok pénzbírságot kiszabó határozatai ellen bírósághoz lehessen fordulni - ugyanis az Öztürk-ügy hatására készült.
d) A kontinentális és a common law jogrendszerek - és így az inkvizitórius és az akkuzatórius büntetőeljárás - egyik radikális különbsége a jogorvoslatokhoz való viszonyukban áll. Lássuk tehát, hogy hogyan alakul a fellebbezés lehetősége az angol illetve a holland büntetőeljárásban!
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
