Birtalan Balázs: "Ezek az arcátlan homokosok alattomban be akarnak furakodni egy katolikus(!) egyházi(!) konferenciára, amely a családról(!) szól, és nem átallják úgy feltüntetni alantas, bomlasztó szándékukat, mintha mindez meghívásra történne."
Romsauer Lajos: "Nem jogszabály, csak jogszokás, illetve belső intézkedés, hogy bizonyos foglalkozásoknál kizáró érvény? a homoszexualitás. Például a katolikus egyház nem szenteli pappá a teológus hallgatót, ha szentelés előtt derül ki mássága."
Radics Péter: Először is tegyük meg mi a magunkét. Éljünk intelligens, őszinte, integráns, érző, felelős emberekként. Józansággal, bátorsággal, morális és gondolati erővel artikuláljuk a véleményünket, mutassuk be sajátos helyzetünket a többség tagjainak."
A XI. században alapított karthauzi rend lélekemelő, békés nyugalmat árasztó jelmondata magyarul így hangzik: "Amíg forog a világ, áll a kereszt." A katolikus egyház újkori történetében azonban meglehetősen feszültté vált ez a nyugalom, és a fenti mondat kevéssé frappáns parafrázisa így hangozhatna: "Amíg halad a világ, egy helyben áll az egyház." A természet- és társadalomtudományok fejlődésével az emberiség észrevétlenül átbillent egy új évezredbe, és az egyház most azon kapja magát, hogy ő bizony valahol lecsúszott az egyik kanyarban (úgy a XX. század első évtizedei tájékán). És elkezdte kétségbeesett versenyfutását önmagával: tartott például egy II. vatikáni zsinatot, gyakorlatilag sutba vágta az "egyetemes" latin nyelvet, elfogadta az evolúció lehetőségét és rehabilitálta Galileit. Elővesz és idéz korábban indexen lévő teológusokat, tévéműsorokat szerkeszt és honlapokat készít, a pápa pedig megáldja az internetet. Az egésznek kicsit olyan a hangulata, mint amikor a tízéves kisfiú zsírkrétával bajuszt rajzol magának, és meggyőződése, hogy az utcán ezentúl mindenki felnőttnek fogja nézni.
A kapkodás gyakorlatilag arról szól, hogy az egyház bizonyos értékek letéteményesének tekinti magát, s ezen - vélt és/vagy valós - értékeket igyekszik egyrészt mindenáron konzerválni, másrészt úgy beállítani azokat, mintha hihetetlenül modernek volnának. Ami például ma katolikus szexuáletika néven hivatalosan forgalomban van, az pontosan ugyanaz, mint ezer évvel ezelőtt volt: szentségi házasságban a férj és feleség közötti vaginális coitus - amennyiben a gyermeknemzésre nyitott - megengedett, alkalmasint üdvös. A szexnek minden más formája (értve alatta például az orális szexet, a gumi használatát, a házasság előtti nemi életet, az önkielégítést vagy a homoszexualitást) eo ipso halálos bűn. Csakhogy amíg e tanítás hivatkozási alapja nem is olyan rég az apodiktikus isteni törvény volt, addig ma unos-untalan pszichológiai és szociológiai érvekkel alátámasztva halljuk viszont ugyanezt - elvégre ma ez így divatos. És amíg hajdan a pap prédikációja jelentette a falu számára a tömegkommunikációt, addig mára egyértelmű lett, hogy nem elég az évről évre üresebb templomok padjait szólongatni. Mind gyakrabban találkozunk azzal, hogy az egyház nemcsak a híveit próbálja megszólítani, hanem "minden jóakaratú embert".
"A hívekhez és minden jóakaratú emberhez" kitétellel a Magyar Katolikus Püspöki Kar két körlevelet is kibocsátott az elmúlt években. 1996-ban Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel "a magyar társadalomról" fejtette ki gondolatait, 1999 karácsonyán pedig A boldogabb családokért címmel "a házasságról és a családról Magyarországon" (a továbbiakban: IT és BCS). Közös vonásuk, hogy gazdagon el vannak látva statisztikai adatokkal, szociológiai megfontolásokkal és nagyon szimpatikus emberi jogi normákkal. Terjedelmüket tekintve komoly tanulmányok; könyv alakban jelentek meg, és nem kizárólag egyházi terjesztésben lehetett beszerezni őket. További hasonlóság, hogy mindkettő végén felhívás szerepel az olvasókhoz. Az IT végén csak egy szikár mondat: "Kérjük, hogy észrevételeit, javaslatait, véleményét írja meg részünkre, a közös továbbgondolkodás érdekében." A BCS végén ugyanezt a mondatot már indoklás is megelőzi: "A család és a házasság élete valamilyen módon mindnyájunkat érint. A körlevél párbeszédre hívja minden olvasóját, hiszen számos kérdésben csak így juthatunk közelebb az igazsághoz." Ez a nyitottság és szerénység szokatlan az egyházi vezetéstől; úgy tűnik, itt ténylegesen sikerült valami "modern dolgot" (történetesen az interaktivitást) alkalmazni a kommunikációban. S ez mindenképpen tiszteletre méltó - már amennyiben a gyakorlatban nem bizonyul ez is zsírkrétával festett bajusznak, vagyis jól hangzó formának, amely híján van minden tartalomnak.
Egyedi esetből természetesen helytelen általánosítani, én pedig csak egyetlen esetet ismerek, amikor valakik "csak úgy", az általánosan megszólított olvasó jogán eljuttatták válaszukat a püspöki karhoz. Ezt azonban hitelesen adhatom közre, mert a válasz feladója az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért volt, szövegét pedig jómagam írtam. Ennek alapján a nyitottságról és szerénységről fent vázolt kép már kevéssé tűnik idillinek - de ne vágjunk a dolgok elébe. Vessünk előbb egy pillantást a körlevelekre, nézzük, mi késztette megszólalásra az Öt Kenyér Közösséget, s csak ezután vegyük szemügyre, hogy is alakul az, amikor a mai Magyarországon a katolikus püspöki kar párbeszédre hív minden jóakaratú embert - és e jelzőt történetesen a melegek is magukra veszik.
Mindkét dokumentum címe pontosan fedi a tartalmat. Az elemzések érzékenyen mutatnak rá a mai magyar társadalomban jelentkező számos problémára. Kivezető útként - végső soron és kevéssé meglepően - mind össztársadalmi, mind családi, illetve személyes vonatkozásban a katolikus egyházhoz való meg- illetve visszatérést ajánlják. Tételes ismertetés helyett álljon itt egy-egy idézet a két körlevélből, amelyek jellemzően adják vissza a püspöki kar emberséges, progresszív hozzáállását (legalábbis az elvek szintjén).
- 49/50 -
"Veszedelmesen meggyöngült a másik ember megbecsülése, tisztelete, az egymáshoz való alkalmazkodás képessége, szándéka, holott ezek nélkül nem létezhet emberi közösség. Mélyen gyökerező, nem ritkán rasszista előítéletek élnek sokakban (sajnos olykor magukat kereszténynek mondó emberekben is) a más vallásúakkal vagy más nemzetiségűekkel, a kisebbségekkel, végső soron minden idegennek tartott emberrel szemben. Egymás megbecsülése hiányzik a politikai és az üzleti életben, gyakran még a mindennapi érintkezésben is. Nem fogadjuk el a másik embert olyannak, amilyennek Isten megteremtette, és amilyenként Isten őt szereti" (IT, 85).
"Az emberi személynek két arculata van. Egyrészt önálló, senki máshoz nem hasonlítható, helyettesíthetetlen, autonóm egyed, aki védi önállóságát, és önmaga kibontakoztatására törekszik. Másrészt olyan öntudatos és szabad lény, aki csak a többi személlyel együtt találhat önmagára: szabadsága a szeretetben, léte az együtt-létben válhat teljessé. Természetéből adódik, hogy lénye kiteljesítéséhez fizikai, szellemi és lelki téren egyaránt rászorul másokra. Magába zártságát csak egy társ, egy »Te« tudja feloldani, aki által valóban »Én«-né, tudatos személlyé válhat. Énje, egész benső valója csak a többiekre nyitottan, önmagát ajándékozva tud igazán kibontakozni" (BCS, 58).
Úgy gondolom, ezek nagyon szép gondolatok, és teljesen összhangban vannak mindazzal, amit ma a legújabb antropológiai és szociológiai felismerések fényében egy gondolkodó ember vallhat a személyről, a személynek a közösségben elfoglalt helyéről. Úgy tűnik, mintha erő és vigasztalás sugározna e szavakból, mondhatni: örömhír.
A püspöki karnak két és fél éve eljuttatott reflexió az Örömhírt a szegényeknek címet kapta. Ennek hátterében egy evangéliumi részlet áll, mégpedig Jézusnak a názáreti zsinagógában elmondott programbeszéde: "Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét" (Lukács 4,18). Ez Jézus programja, és ez a Jézust követni szándékozók közösségének - ismertebb kifejezéssel: az egyháznak - küldetése is, "a hívek és minden jóakaratú ember" felé. Ezt az üzenetet próbálják átadni a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelei is. Próbálják, azonban - mint majd az idézetekből kitűnik - a Magyarországon élő, a legszerényebb becslések szerint is több százezer homoszexuális férfit és nőt nem tekintik jóakaratú embernek.
A katolikus egyház hivatalos tanítása - mint említettük - a homoszexuális aktust a természeti törvényre hivatkozva erkölcsileg rosszként ("bűnként") kategorizálja. Ugyanakkor A Katolikus Egyház Katekizmusa 1992-ből - a továbbiakban: KEK - a homoszexuális emberekkel kapcsolatban igyekszik árnyaltan fogalmazni: "Nem elhanyagolható azon férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét" (KEK 2358).
Némi szőrszálhasogatásra való hajlandósággal persze el lehetne tűnődni azon, hogy vajon miért "az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét" kell kerülni bárki emberfiával kapcsolatban, miért nem mondjuk "az igazságtalan megkülönböztetést". Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy a vatikáni szelek belefújtak a szövegbe, és öt évvel a KEK francia eredetijének megjelenése után elkészült a latin verzió is, valamint egy Corrigenda-jegyzék. Ebben szükségesnek látták, hogy a "veleszületett" szót lecseréljék a "nagyon mélyen gyökerezik" kifejezésre, illetve a "nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot" állítást töröljék, s helyette a mondat immár úgy kezdődik: "E hajlam, mely objektíve rendetlen..."
Mindazonáltal a személyhez való hozzáállás normája ("tisztelet, együttérzés, gyengédség") nem változott. Ehhez képest a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-ban az igazságosságból és testvériségből zárta ki a melegeket, 1999-ben pedig a boldogságot és a családot igyekezett megvonni tőlük. Nem az én feladatom, hogy tételesen felsoroljam itt a hatályos magyar jog diszkriminatív rendelkezéseit a homoszexuálisokra vonatkozóan. Statisztikákat sem akarok citálni a melegeket érő fizikai és mentális atrocitásokról, a serdülőkorú homoszexuálisok kiugróan magas öngyilkossági arányáról. A püspök atyák is a világban élnek, s a tényekkel ők is tisztában vannak. Ha felidézik azokat az éveket, amikor még nem egyházi diplomaták, hanem lelkipásztorok voltak, és nem tételeket vagy érdekeket, hanem embereket próbáltak védeni, akkor szükségszerűen látniuk kell, hogy a melegek a mai magyar társadalomban védelemre szoruló kisebbséget képeznek, függetlenül attól, hogy mit tart erről a morálteológia. Jézus, amint fentebb idézett szavaiból is kiderül, nem erkölcsnemesítésről beszél, hanem az elesettek fölkarolásáról. A házasságtörő asszonyt (János 8) nem oktatta ki a Törvény felől, hanem megmentette az Isten nevében lincselni akarók kezéből.
Hogyan valósítja meg ezt az embermentést a püspöki kar? 1996-ban így: "Sajnálatos, hogy az azonos neműek együttélését a médiumok is nemegyszer pozitív színben tüntetik fel. Így a közvélemény is
- 50/51 -
egyre inkább elfogadja azt, amit korábban természetellenesnek tekintett, keresztény felfogásunk szerint pedig teljességgel elfogadhatatlan" (IT, 90). 1999-ben pedig emígy: "Nem házasságra, hanem élettársi kapcsolatra épül a családok mintegy 7%-a (nem számítva családnak az egyneműek együttélését)" (BCS, 38). "Az ún. alternatív családformák és más, a keresztény felfogással és az évezredes emberi hagyománnyal ellentétes együttélési formák mentesülnek minden diszkriminációtól. Ez azonban nem jár - és nem is járhat - együtt azzal, hogy a házasságra lépett férfi és nő, valamint gyermekeik közössége - mint alapvető közösség - ne élvezne elsőbbséget minden más együttélési formával szemben. Azok az »alternativ« törekvések, amelyek a szülők és gyermekek szeretetközösségén alapuló családdal azonos jogokat követelnek maguknak - például, hogy az egynemű együtt élőknek is joguk legyen gyermeket örökbe fogadni és nevelni -, nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének a társadalomban. Ezekkel a mozgalmakkal szemben az állami jogrend feladata, hogy a hagyományos család intézményének megszilárdítását és fennmaradását biztosítsa még akkor is, ha egyidejűleg megnyitja a jogi elismerés kapuit e kisebbségi közösségek előtt" (BCS, 142).
Tételezzük fel, csak az események véletlen egybeesése, hogy a püspöki kar, úgy is mint jelentős politikai erő, a liberális kormányciklus közepén beszél igazságosabb és testvériesebb világról, és a konzervatív, jobbos kormányzat idején emeli fel szavát a boldogabb családokért. Akárhogy is, a magyar meleg emberek (férfiak, nők, hívők, ateisták, püspökök, papok és laikusok) mindkét megnyilatkozásból csak elutasított, másodrendű állampolgár szerepüket olvashatják ki. Mert mit tudunk meg e szövegekből? A homoszexuális ember "természetellenes". Életmódja - ezen keresztül ő maga is - a társadalom szemében "elfogadhatatlan", és nemcsak a kereszténységgel, de az évezredes emberi hagyománnyal is ellentétes. Persona non grata. Megtudjuk továbbá, hogy az "alternatívok" súlyosan retardáltak, mert nem tudják, hogyan születik a kisbaba ("nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének").
Az Alkotmánybíróság felszólításának eleget téve a törvényhozás az élettársi viszony definícióját módosította ugyan, és e kapcsolati formát immáron nem "egy férfi és egy nő", hanem "két személy" életközösségeként határozza meg, de hiába... A körlevélben a Magyar Katolikus Püspöki Kar ezt semmibe veszi: amíg az "élettársakat" a család egy formájaként kezeli, az "egyneműek együttélését" nem, azaz, ha nem is meri nyíltan kimondani, de sugallja, hogy a homoszexuálisokat nem tekinti élettársaknak. A dolog nagyon súlyos szépséghibája, hogy a hivatalos katolikus teológia semmilyen összefüggésben nem ismeri az élettársi viszonynak mint intézménynek a fogalmát. Csak házasságról vagy házasságtörésről tud. Ha a szót mégis használja, akkor azt a világi jogból veszi kölcsön. Azonban a kölcsönszót más értelemben használni, mint azt a hatályos világi jog teszi, megengedhetetlen egy hivatalos dokumentumban, többek között azért, mert megtéveszti a hívek (jogban járatlan) többségét.
Ugyanezen passzust olvasva felmerül egy probléma. A 77 oldalas körlevél hosszasan taglalja a család fogalmának, szerkezetének és szemléletének változásait a történelemben (mármint a keresztény kultúrkörön belül), különös tekintettel az utóbbi néhány évtizedre. Egy dolog maradt ki belőle: a család definíciója. Nem mondja meg a szöveg, mi a család, a tételes felsorolástól is tartózkodik, csupán példákat ad rá, itt ilyen, ott amolyan kontextusban. Mint látjuk, nemcsak a szentségi házasságot, hanem az élettársi kapcsolatot, sőt a gyermekét egyedül nevelő egyetlen szülőt is családnak nevezi. Úgyszintén a családmodellek között szerepel az a felállás, amikor a házastársaknak nincs gyermekük - erről a helyzetről egyébként a II. vatikáni zsinat mondta ki és a KEK is tanítja, hogy teljes értékű kapcsolat. Tehát - esetleg meglepő módon - nem a gyermek léte vagy nem léte a döntő kritérium, ami viszont indokolttá teszi a kérdést: Miért nem tekinti a dokumentum családnak a melegek együttélését? Mert ezek szerint két férfi vagy két nő, akik húsz éve élnek együtt hűségben, élet- és vagyonközösségben - az nem család. Az érzelmek nem számítanak. A lázas beteg társ mellett átvirrasztott éjszakák szintén nem. A közös nyaralások, ünneplések - adott esetben együtt valamelyikük szüleivel, testvéreivel - mit sem érnek. Az együtt végzett munka, szórakozás, a közösen vezetett háztartás, történetesen a közös ima, a sírások, nevetések - mindez semmi. Vagy legalábbis kevés ahhoz, hogy a kapcsolat családnak legyen tekinthető és a püspökkari körlevélben egy odavetett megalázó megjegyzésnél többet érdemeljen.
Hazánkban elvileg szétválasztva működik az állam és az egyház, ez sine qua non-ja minden demokráciának. Ehhez képest a püspöki kar mintegy utasítja a törvényhozást, amikor szíveskedik megállapítani, hogy mi is az "állami jogrend feladata", nevezetesen a hagyományos család intézményének megszilárdítása és fennmaradásának biztosítása, méghozzá "ezen mozgalmakkal" szemben. Gyakorlatilag felkéri, felszólítja az államot a hagyományos családok pozitív diszkriminációjára.
A hátrányos helyzetű kisebbség pozitív diszkriminációját ismeri a jog. A túlnyomó többség pozitív diszkriminációja azonban nem más, mint a kisebbség burkolt, hátrányos megkülönböztetése. Ugye, érthe-
- 51/52 -
tő? Ne azt írjuk ki a bejáratra, hogy "Négereknek belépni tilos!", mert akkor hőbörögnek, hanem azt, hogy "Üdvözöljük kedves fehér bőrű vendégeinket!"
Az Öt Kenyér Közösség 2000. január 6-án írott reflexióját az alábbi gondolatokkal fejezte be: "Annak idején a katolikus sajtóban rossz visszhangja volt a »Tégy a gyűlölet ellen!« kampánynak. Kifogásolták a negatív megfogalmazást, szemben a bibliai »Szeress!« felszólítással. Magyarországon a keresztény melegek önszerveződése - imacsoport formájában - kisebb zökkenőkkel, de immár hatéves múltra tekint vissza. Realistaként nemigen dédelgetünk olyan reményeket, hogy záros időn belül kivívnánk a közszeretetet, de szeretnénk elérni, hogy lehetőleg ne gyűlöljenek bennünket. Hogy a prédikáló (és publikáló) papok letegyék a kezükből azt a titkos bibliafordítást, amelyben a János 3,16 így szerepel: »Úgy szerette Isten a heteroszexuálisokat, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« Hogy ne érezhessék magukat feljogosítva a homoszexuálisok (vagy bárki más emberfia!) elleni nyílt vagy burkolt uszításra. Hogy ne fordulhasson elő még egyszer olyan, hogy a nemzetközi AIDS-világnapon Budapesten alig lehet papot találni, aki hajlandó szentmiseáldozatot bemutatni az AIDS áldozataiért. (Emlékeztetőül: világszerte kisgyerekek milliói HIV-fertőzöttek, akiknek soha semmi közük nem volt a homoszexualitáshoz.) Amennyiben pedig a püspök urak nem veszik észre bennünk a testvért, és elzárkóznak a velünk való párbeszéd elől, akkor legalább a minket érő gyűlölet ellen tegyenek. Ha a mások gyűlöletével nincs erejük megbirkózni, akkor próbálják meg a sajátjukkal. Ha pedig hitükből, reményükből és szeretetükből minderre nem futja, akkor legalább a »nil nocere« (csak ártani ne!) elvét tekintsék magukénak, és hagyjanak minket békén."
Úgy látszott, tényleg nem futja, mert meglehetősen békén hagytak. Több mint egy év eltelt anélkül, hogy a püspöki kar részéről bárki válaszra méltatott volna. Mígnem aztán 2001. április 20-án úgy tűnt, csoda történt. Az Öt Kenyér Közösség postafiókjába a következő levél érkezett (pontos címzéssel) az Országos Lelkipásztori Intézettől (OLI).
"Tisztelt cím! Ezúton megköszönjük az MKPK Boldogabb Családokért c. körlevelére adott válaszát. A körlevéllel elindított folyamatok egyik fontos állomása lesz az a Konferencia, melyre a meghívót tisztelettel mellékeljük. Tekintettel arra, hogy a jelentkezési határidő már elmúlt, kérjük, hogy részvételi szándékát minél előbb jelezni szíveskedjék. Tisztelettel: A Konferencia szervezőbizottsága"
E sorokat olvasva türelmetlen rosszhiszeműséggel vádoltuk magunkat utólag. Úgy gondoltuk, csak a szokásos "az egyház malmai lassan őrölnek" jelenség késleltette a dialógus kezdeményezőinek adott választ. Az OLI-val korábban semmilyen kapcsolatunk nem volt. Elérhetőségünk egyértelműen csakis az idézett reflexió kapcsán kerülhetett az adatbázisukba. A szervezendő konferenciáról is csak e meghívólevélből szereztünk tudomást. Természetesen rögtön jeleztük faxon részvételi szándékunkat, ismeretségi körünkben pedig lelkesen terjesztettük, hogy a magyar katolikus egyház, amely eddig hol hallgatólagosan, hol expressis verbis csak elutasította a melegeket, végre tanújelét adja a krisztusi szeretetnek, elkezdték bennünk is Isten gyermekeit látni, s így - oly sok idő után mégis - a párbeszéd mellett döntöttek.
2001. április 27-én történt, hogy az utcai szociális munkások számára a SOTE-n rendezett konferencián Mocsonaki László szociális munkás - úgy is mint a Háttér Baráti Társaság a Melegekért elnöke - előadást tartott, amelyben a homoszexuálisok helyzetét taglalta. Ennek kapcsán érintőlegesen megemlítette az Öt Kenyér Közösség működését is. Az érdeklődő (mi több: döbbent) kérdésekre válaszolva részletekbe bocsátkozott, s említést tett az OLI meghívásáról. E közjátékról úgy szereztünk tudomást, hogy ismét kaptunk egy levelet az OLI-tól. Pontosabban kettőt, mert május 7-én simán, két nappal később ugyanazzal a szöveggel ajánlva. (Valószínűleg úgy gondolták, a nem ajánlott levelet letagadhatnánk.) E küldeményben "X. Y., a konferencia szervezője" szemrebbenés nélkül írta le a következő mondatokat: "Meglehetősen manipulatív egy olyan beállítás, miszerint a Katolikus Egyház homoszexuálisokat hívott meg erre a konferenciára. Ilyen szellemű felszólalás hangzott el 2001. április 27-én a SOTE-n az utcai szociális munkások számára rendezett konferencián."
Nyilván világos a kép: ezek az arcátlan homokosok alattomban be akarnak furakodni egy katolikus(!) egyházi(!) konferenciára, amely a családról(!) szól, és nem átallják úgy feltüntetni alantas, bomlasztó szándékukat, mintha mindez meghívásra történne! Talán nem meglepő, hogy úgy éreztük: indokolttá vált az újabb levél a püspöki karnak (elvégre az OLI annak megbízásából rendezte a konferenciát). Igyekeztünk biztosra menni, ezért rögtön ajánlva, tértivevénnyel
- 52/53 -
adtuk fel válaszunkat, amelyben leírtuk a történteket, kezdve a körlevéllel, folytatva az OLI később letagadott meghívó levelével, végül részletesen elemezve ez utóbbi irományt, amely - véleményünk szerint -kimerítette mind az Öt Kenyér, mind Mocsonaki László vonatkozásában a becsületsértés kategóriáját.
Ekkor tapasztaltuk meg a XXI. századi európai egyházi diplomácia és udvariasság csúcsteljesítményét. Levelünket - amelyen nyilvánvalóan feltüntettük a feladót - a posta "Nem fogadta el" jelzéssel hozta vissza. (Meg kell jegyeznem, évek óta egy közjegyzői irodában dolgozom, és ott gyakorlatilag minden küldeményt tértivevénnyel adunk fel. Előfordul természetesen, hogy visszajönnek levelek, mert a "Címzett ismeretlen", "Elköltözött" vagy "Nem kereste". Olyannal viszont, hogy a kézbesített levelet -lett légyen a tartalma bármily kellemetlen az ügyfélre nézve - ne fogadták volna el, eddigi praxisomban nem találkoztam.)
Néhány informális vargabetű leírása után aztán csak átvették az ismételt küldeményt, és vélhetőleg ugyanarra a sorsra jutott, mint a körlevélre másfél évvel korábban írt reakciónk: elakadt a titkárságon, és egyetlen püspök kezéhez sem jutott el. (Ez közösségünk egyik tagjának püspök ismerősétől tudható, aki értetlenkedve kérdezte, hogy miféle reflexióról beszél az illető, mert ő semmi ilyet nem olvasott.) Magától értetődően továbbra is egyoldalú maradt a párbeszéd szándéka. Amit esetleg válaszként föl lehet fogni, az egy sajtóközlemény volt, amelyet a püspöki kar a 2001. évi meleg és leszbikus fesztivál alkalmából adott ki. Ezt magunk között azóta is csak "Éljenek a csigák!" néven emlegetünk, ugyanis ismételten elítélik benne az "egyneműek kapcsolatát". Tehát nem az azonos, hanem az egyneműek közötti kapcsolatot. Ez a pongyola fogalmazásmód - a komikumon túl, miszerint egynemű élőlényre példaként nekünk egyedül a csigák jutottak eszünkbe - önmagában árulkodó arra a felületességre és tudatlanságra nézve, amellyel "odafönt" kezelik az egész kérdést. Ami pedig - szerintünk - az Öt Kenyérnek címzett fricska volt, az a sajtóközlemény következő mondata: "Természetellenes hajlam nem lehet közösségszervező elv sem."
A dialógus most itt tart az MKPK és egyes "jóakaratú emberek" között. Az "erősebb kutya" elv érvényesült. A legtöbb, amit ezek után tehetünk, a nyilvánosság felé fordulás. Levelünket ezért - némi lelkiismereti tusakodás után - a közösség honlapján (www.otkenyer.hu) az érdeklődők számára elérhetővé tettük. Ha arra jársz, vándor, vidd hírül a spártaiaknak. Mert az ott leírt elemzés ma is érvényes, és sok szempontja valószínűleg adaptálható más, nem a homoszexualitással összefüggő kommunikációs helyzetekre is.
Az OLI levelében ugyanis más, figyelemre méltó gondolatok is szerepeltek. Például: "Természetes lehet mindenkinek, hogy egy katolikus intézmény, katolikus erkölcsi alapon állva szervez konferenciát." Természetes is lehetne minden további nélkül, ha a konferencia alapjául szolgáló körlevél záradékában nem szerepelne a fentebb már idézett, nagyon is evangéliumi mondat: "A körlevél párbeszédre hívja minden olvasóját, hiszen számos kérdésben csak így juthatunk közelebb az igazsághoz." E szemlélet híven követi a II. vatikáni zsinat gyakorlatát, viszont annál idegenebb tőle a későbbi visszakozás, amely szerint csak a tételes katolikus erkölcstan felesküdött követői kaphatnak szót a megbeszélésen. Amennyiben a körlevélnek igaza van, és valóban "csak úgy juthatunk közelebb az igazsághoz", ha minden nézet képviselője kifejtheti szempontjait, a konferenciát viszont "katolikus erkölcsi alapon szervezik" - akkor mi lehet egy ilyen konferencia célja? A fentiek alapján - logikai úton - csupán egyetlen célt zárhatunk ki bizonyosan: az igazsághoz való közelebb jutást. Aztán: "Bizonyára szükséges a homoszexualitás kérdésével foglalkozni, de nem itt és most." Ezzel kapcsolatban annyi észrevételünk volt, hogy a homoszexualitás kérdésével "itt és most" az MKPK kezdett foglalkozni, amikor a családról szólva kevéssé burkolt támadást intézett a meleg élettársi kapcsolat ellen. A kettős mérce használata semmilyen körülmények között nem mondható etikusnak: támadni, fenyegetni és megalázni "itt és most" aktuális, védekezni viszont csak majd "valamikor, valahol"?
A levél már idézett, morális középpontjával ("Meglehetősen manipulatív egy olyan beállítás, miszerint a Katolikus Egyház homoszexuálisokat hívott meg erre a konferenciára") nem csak becsületbeli problémák merülnek fel. Ennél súlyosabb - és ezért általánosabb érvényű - egy teológiai, nevezetesen egyháztani bukfenc. A kérdéses konferenciára nem a "Katolikus Egyház" hívta meg a résztvevőket, hanem az OLI. Márpedig a "Katolikus Egyház" vagy sokkal szűkebb (ketten vagy hárman, ha összejönnek Jézus nevében, ahogy a Bibliában olvassuk), vagy sokkal tágabb: minden megkeresztelt és Rómával egységben levő hívő közössége. A "Katolikus Egyház" és a "homoszexuálisok" külön szerepeltetése egy mondaton belül azt a nézetet implikálja, hogy a homoszexuálisok nem tagjai a katolikus egyháznak.
"E vélekedést - írtuk válaszunkban - a szólásszabadság jegyében, jogállamban ugyan lehet hangoztatni (ahogy akár azt is, hogy nincs Isten), de mindenképpen visszás, mert a Katolikus Egyház Katekizmusa 2358. bekezdése a homoszexuálisokkal kapcsolatban előirányozza, hogy »kerülni kell velük kap-
- 53/54 -
csolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét«. [...] Felhívnánk a figyelmet arra is, hogy közösségünk neve nem véletlenül »Közösség a Homoszexuálisokért« és nem »Homoszexuális Közösség«. Kevéssé tartjuk valószínűnek, hogy a szervezők minden résztvevő szexuális orientációjára vonatkozóan vizsgálatot végeznek, mielőtt meghívják a konferenciára. A szexuális orientáció magánügy, megjegyzendő, hogy magánügy a bűn is, amíg az nem nyilvános. Ennek jegyében e konferencián is - a nagy számok törvénye alapján - a mi jelenlétünk nélkül is nagy valószínűséggel számos homoszexuális beállítottságú és/vagy életvitelt folytató ember - püspök, pap, szerzetes, szerzetesnő és világi - fordul meg. Annál is inkább, mert amíg a társadalom egészében a homoszexuálisok számaránya mértékadó becslések szerint 5-7%, addig a katolikus klérus körében ez az arány eléri a 25-30%-ot. E közismert - bár nehezen igazolható -, kínos arányt lehet ugyan ignorálni, de úgy véljük, épp itt lenne az ideje, hogy az egyházi vezetés e tekintetben hajlandó legyen valós problémákkal is szembenézni."
A hazai melegmozgalomban egyszer az ötlet szintjén fölmerült a kérdés: vajon nem kellene-e véget vetni ennek a hipokrata klerikális gőgnek és (osztrák mintára) elkezdeni nyilvánosságra hozni a homoszexuális püspökök és papok névsorát. A módszer kétségkívül csábítóan hatékony volna. Ennek ellenére mind az Öt Kenyér Közösség, mind a melegmozgalmárok többsége azon a véleményen volt és van, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és amíg őszinte és tiszta elképzeléseinket nem becstelen módon akarjuk megvalósítani, addig legalább az erkölcsi fölény a miénk. Erre cinikusan azt felelhetné valaki: "sokra mentek vele." Keresztényként többek között azt remélem, igen, egyszer talán sokra.
A homoszexuálisok megítélésével kapcsolatos alapkonfliktus a magánélet és az egyéni szabadságot korlátozó természetű normák közötti összeegyeztethetetlenség. Ez egyrészt megkérdőjelezi az egyéni szabadság és a beavatkozó társadalom közti status quót: a társadalom jogot formál arra, hogy meghatározza, mit tegyen/tehet a másképp élő ember a hálószobájában; másrészt az élet teljességének, az egyéni boldogságnak mint elérendő célnak elsődlegességét célként kitűző, az improduktivitást felvállaló magatartás megkérdőjelezi azt a civilizációs modellt, amely önmaga fejlettségét a gazdasági növekedésben, a termelésben (gyermek) méri és minősíti; utoljára, de nem utolsósorban a homoszexuális identitás politikai dimenzióval bír.
Mivel a homoszexuális személy az uralkodó társadalmi normákkal szemben hátrányos helyzetben lévő ember, szociológiai értelemben deviáns (a társadalmi normák meggyengülése miatt olyan magatartást tanúsít, amely érvényesnek tekintett normákat sért), létezésének ténye a fennálló eo ipso kritikája, az elismertetésért folytatott tevékenysége a fennálló rend megváltoztatásáért folytatott harc szerves eleme. Ezért a homoszexualitás nemcsak a normális emberi szexus egyik szélsőséges, de nem kóros formája (kóros csak az identitás el nem fogadása), hanem egy determinált életforma is, amely kényszerpályán mozog, és obligát módon negatívan befolyásolja a másság hordozóját, egyúttal károsítva a társadalmat is az általa képviselt értékek elutasítása miatt. A társadalom saját kialakult normái miatt tartja jogosnak és szükségszerűnek a homoszexuálisok életébe történő beavatkozást. Konzervatív képviselői még illetékességi körüket is messze meghaladóan igyekeznek ezeket a normákat betartatni. (Lásd a volt szociális és családügyi miniszter megnyilatkozását Terry Black, az ismert transzvesztita művész örökbefogadási ügyében.) De hogyan alakultak ki ilyen szabályozások, miért oly hatékonyak a sokszor fejtetőre állított okoskodások és tabuk? Mik a társadalmi szex-normák kialakulásának okai?
Az európai kultúra zsidó-keresztény eredete: csak a gyermek nemzése céljából elfogadott a szex, mint "szükséges rossz", az örömszerzés már bűn, a "test ördöge", az állat az emberben. A nemiség csak a produktivitást szolgálhatja. A homoszexualitást tehát elutasítja, mert az nem eredményez utódot. Csak a nukleáris családmodellt fogadja el alapsejtként, és ehhez a nemi szerepek minden területre kiható elkülönítése társul.
A szocializáció elfojtja a nemi szerep-idegen késztetéseket, és képmutató, álszent viselkedést kényszerít a társadalomra, ezzel erősen frusztrálja tagjait, akik az így keletkezett feszültséget homofób agresszióban vezetik le. (Ha alaposabban megnézzük, kik is a hangadók, legtöbbször elnyomott, vagy tudott, de leplezett homoszexualitású egyénekről van szó. A homoszexualitást nem tartják normálisnak. (Az orvosok, pszichiáterek sem kivételek!) Ezért létrejön a pszichológiai gettósítás. Elkerülik a kisebbséget, nem alakulhat ki együttérzés, közös humánum, könnyen tulajdonítanak negatív jellegzetességeket a nem ismert társadalmi csoportnak, működésbe jönnek a bűnbakképző mechanizmusok. (Lásd 2001-es Pepsi Szigetet: a meleg sátorban terjesztik a homoszexualizmust.) A "szakértők" épp úgy nem ismerik a melegeket, mint
- 54/55 -
a laikusok, emiatt félrevezető véleményeket adnak, nem a tények, hanem vélelmeik alapján. A gettó tagjai nem hordják a rózsaszín háromszöget, sőt, a kirekesztéstől, botránytól félve leplezik másságukat, így akadályozva meg, hogy a társadalmi elismerés egy homoszexuálisnak szóljon. Így lehetetlenné teszik, hogy pozitív kép alakuljon ki egy másként élőről. Ezen csak a lassan terjedő coming out segíthet (önkéntes önleleplezés, legutóbb Radics Péter tett ilyet nyilvánosan), amit igen kényes és kétséges kimenetele miatt felelősséggel senkinek sem javasolhatok.
A gettósítás következményei többszörösen károsak. A kirekesztetteknek, mivel nincs lehetőségük az intimitásra, szexuális fejlődésük megkésik, valamint bennük is internalizálódik a domináns csoport felfogása, a homofóbia, amely aztán igen sok belső konfliktust, neurotizálást és pszichopatizálódást okozhat. Ez káros a kirekesztőknek is, a szabadelvűek szoronganak a homofóbiától való félelem miatt, másokban aktivizálódhatnak a rejtett, feldolgozatlan homoszex késztetések, érzelmek. A másság ellen kialakult harag megakadályozza az empátiát, akadálya a megismerésnek és lehetetlenné teszi a kisebbség eredményeinek felhasználását, lényegében a kultúra áramlását. Felmentést csak a jeles, kiemelkedő személyiségek kapnak, akiknek a társadalom jóindulatúan "elnézi" ezt a "botlást".
A civilizációs modell változóban van. Míg a középkorban valláserkölcsi bűn volt a homoszexualitás, amit a törvény is szankcionált, a múlt században betegséggé vált, a törvény már nem bünteti. Az északamerikai Kinsey-jelentés (1948) és az 1957-es angliai Wolfenden-report megállapította, hogy teljesen ép erkölcsi, etikai magatartás mellett teljesen szintón személyiség a homoszexuális, és állapotát sem gyógyítani, sem büntetéssel befolyásolni nem lehet. Ez a joggyakorlatot is megváltoztatta. 1973. december 15-én az Amerikai Pszichiátriai Társaság deklarálta, hogy a homoszexualitás nem tekinthető mentális betegségnek, hanem állapot. Ugyanezen társaság meggyőző bizonyítékok alapján 1993 januárjában törölte ezt az állapotok listájáról, és kijelentette, hogy a "homoszexualitás a természetes emberi szexus szélsőséges, de nem kóros megnyilvánulása" (Dr. Szasz). A jelenlegi civilizációs modell nem kedvez a kisebbségeknek: mindenki gyanús, aki nem a többség elveit vallja, mindenki fenyegeti a fennálló rendet, aki nem áll be a sorba. A többség a legfejlettebb demokráciákban is elnyomja a kisebbség késztetéseit, külső rendet kényszerítve rájuk. Amire többen szavaznak, az az igazság. Így kisebbségben lenni mindenképpen hátrányos és káros a személyiség fejlődésére. De homoszexuálisnak lenni kétszeresen is nehéz és traumatizáló: amíg egy etnikai kisebbség otthon megértő és hasonló beállítottságú emberek között él, egy homoszexuális otthon sem vállalhatja magát, a legszűkebb családi körben is színlelni kényszerül. Egy cigány otthon nyugodtan lehet cigány, megértésben, támogatásban részesül a családjától és környezetétől. Ugyanígy egy zsidó otthon teljes értékű ember, nem kell tartania az antiszemitizmus megnyilvánulásaitól. Ez a szerepjátszás igen sok energiát emészt fel. Titkolnia kell késztetését, nem élvezheti a megértő szeretetet, irányultságának kiderülése esetén családja is megvonja tőle a bizalmat, tipikus esetben kitaszítja. Ez jelentősen késlelteti személyiségfejlődését, nincs alkalma az intimitásra, késztetéseit el kell nyomnia. Mivel a kisebbségbe is a többség normái épülnek be, a személyiség igen nehezen dolgozza fel a késztetések és elvárások összeegyeztethetetlen kívánalmait. Sok, látszólag érthetetlen fiatalkori suicidium mögött ez a ki nem mondott ok rejlik. A telefonos lelkisegély szolgálatok forgalmának több mint felét a homoszexuális tanácskérők és meghalni akarók teszik ki, messze túlhaladva társadalmi reprezentációjukat.
A homoszexualitás a világszerte elfogadott statisztikák szerint jelenleg a férfiak 10%-át és a nők 2-3%-át érintő magatartás és beállítódás. (A biszex irányultságúakkal együtt.) A közmegegyezéses megítélés szerint a nemiséget az egész társadalomra érvényes módon kell szabályozni, tehát közügy. Az elmúlt évtizedben a törvény szigora enyhült, de a társadalmi hozzáállás - főleg az AIDS megjelenése óta - a kezdeti liberalizálódás után szélsőségesebben elutasítóvá vált. Ha valakiről, akiről addig is tudták, hogy a másként élőkhöz tartozik, hivatalosan kiderül, hogy homoszexuális, azt az uralkodó normák szerint kiközösítik, a vele barátkozókra is rossz fényt vet ez az ismeretség.
Magának a homoszexuális szónak pejoratív értelme van. Sajnos a katolikus vallás is mereven elutasító álláspontot képvisel, hivatalosan maga a homoszexualitás ténye is bűn. Az egyház csak egy utat engedélyez meleg fiainak: a sírig tartó és teljes önmegtartóztatást. Ugyanakkor papjaitól csak nőtlenséget kíván meg, a heteroszex botlást megbocsátja. Szerencsére a hívekkel közvetlenül érintkező klérus toleránsabb, feloldozást ad a vallásos, de másként élő embereknek. A nyugati világban szervezkednek is a homoszexuális papok, "kisegyházat" alkotva.
E teljesítmény-orientált világban ma már nyilvánvaló, hogy a túlnépesedés csökkenti az eredményeket, mind kisebb lesz az egy főre jutó termelési érték. Nő az éhezés és a nyomor, Afrikában az AIDS beláthatatlan következményekkel jár. Ilyen körülmények között már nem egyértelműen elítélendő a homoszexualitás. Mint a túlnépesedést nem fokozó, de termelő polgár hasznos tagja lehet a tár-
- 55/56 -
sadalomnak. Hasznosabb, mint a rengeteg gyermeket nemző afrikai vagy kínai ember, és nem értéktelenebb, mint az ebből a szempontból azonos megítélés alá eső papok, szerzetesek, apácák, vénkisasszonyok és agglegények.
A második világháború után az újrarendeződő világban a normák lazultak, a társadalom kezdte felismerni, hogy azon emberek számottevő része, akikkel eddig is együtt élt, a másként élőkhöz tartozik. Nem fogadta el a homoszexualitást, de tudomásul vette, és elkezdődött valami kommunikáció a többség és a kisebbség között. Ebbe a liberalizálódó légkörbe robbant bele az 1980-as évek elején az AIDS. A közvélemény sajnos ma sem tud eleget erről a pusztító és végül is halálos kórról, de azt a legtájékozatlanabb is tudni véli, hogy "az AIDS a homoszexuálisok betegsége". Európában és Amerikában kezdetben valóban ez a kisebbség terjesztette a vírust a körükben szokásos promiszkuitás miatt, de Afrikában kezdettől fogva 50-50% volt a nemek aránya, és ma ez egyre inkább így alakul máshol is. Ma már az intravénás kábítószerezés és a jatrogén ártalmak komolyabb veszélyt jelentenek. A homoszexuálisok körében csökken az új fertőzések száma, megtanulták a védekezés formáit, és igen sokan változtattak szexuális szokásaikon. Számottevően csökkent az analitás preferenciája.
A homoszexuálisok, felismerve a veszélyeztető állapotot, világszerte szervezkedni kezdtek, számos egyesület és érdekvédelmi csoportosulás jött létre. Nálunk - a szocialista táborban elsőként - 1988-ban megalakult a HOMeros, amely tízéves működése alatt sokat tett az egészséges élet védelméért és a homoszexuális öntudat kifejlődéséért. Bölcsője lett a ma meglévő számos kisebb, szakosodott másként élő csoportnak, melyek több fronton is képviselik ezt a kisebbséget. A Lambda Stúdió adja ki például a Mások című periodikát, az egyetlen magyar homoszexuális folyóiratot, amely mára a 12. évfolyamához ért. Az első és eddig egyetlen anonim AIDS-segélyt is a HOM-eros működtette (a László Kórházzal és a NEVI-vel közösen). Sajnos az egyesület megszűnésével ez is bezárt, illetve szokványos, nevesített formában létezik napjainkban. Önismereti csoportok ajánlják magukat, telefonos lelkisegély és információs szolgálatok működnek. A kisebbség él, jelentkezik és hírt ad magáról, alkalmat kínál az ismerkedésre és a megismerésre.
A társadalom jogilag, törvényekkel is igyekszik a homoszexuálisok társadalmi megítélését a maga javára, elképzelései és a régi elvek alapján szabályozni. Mindeddig a Btk. 199. §-a intézkedett a nemi erkölcs elleni bűntettek értékeléséről. E szerint maga a homoszexualitás nem büntetendő, csak annak olyan megnyilvánulása, amely sérti a jelenleg fennálló jogszabályokat. Büntetni kell azt, ha a cselekményt erőszakkal vagy fenyegetéssel, a sértett akaratnyilvánításra vagy védekezésre képtelen állapota felhasználásával, vagy 18. életévét be nem töltött személy sérelmére vagy megbotránkoztató módon hajtották végre. A korábbi szabályozással ellentétben az ilyen cselekményt nőknél is büntetik. Egy kivétellel: erőszakos nemi közösülést csak férfi követhet el. A törvény előtt a homoszexualitás nem számít betegségnek, a rá vonatkozó szabályok azonosak a heteroszex cselekményekre vonatkozó büntető intézkedésekkel. A szexuális másság önmagában, a beszámíthatóság tekintetében nem jelent sem kizáró, sem korlátozó tényezőt. Az azonos neműek közötti büntetendő nemi cselekményeket a törvény fajtalanságnak nevezi. Büntetni rendeli azt a 18. évét betöltött férfit, aki 14 és 18 év közötti azonos nemű személlyel "természet elleni fajtalanságot" követ el, attól függetlenül, hogy a kiskorú beleegyezett-e az aktusba vagy sem, valamint a cselekmény mikéntjét sem mérlegeli a jogszabály. Nem vizsgálja, hogy a kiskorú homoszexuális irányultságú-e és hogy ez rögzült-e személyiségében. Gyakran előfordul, hogy a fiatalkorú férfi prostituált - aki évek óta űzi az "ipart" - csábítja el a felnőttet, és míg ő büntetlen marad, a csábítottat a törvény elmarasztalja. Számos európai országban nem 18, hanem 16 év a büntethetőség korhatára. Ha a fiú elmúlt 16 éves, szexuális szempontból beszámítható.
Nem jogszabály, csak jogszokás, illetve belső intézkedés, hogy bizonyos foglalkozásoknál kizáró érvényű a homoszexualitás. Például a katolikus egyház nem szenteli pappá a teológus hallgatót, ha szentelés előtt derül ki mássága. Nem sorozzák be katonának, illetve leszerelik azt a minden szempontból alkalmas férfit, aki csak szexuális szokásaiban különbözik a másiktól. Rendőrségnél, külügyi szolgálatnál, bíróságon nem alkalmaznak tudottan homoszexuális egyént. Az ilyen beállítottságú tanártól is megválnak valamilyen ürüggyel. (Erre való hivatkozással nem lehet, mert az alkotmányellenes diszkrimináció.) Míg például Hollandiában igen jelentős tevékenységet fejt ki a homoszexuális pedagógusok szervezete, nálunk ez a gondolat is szentségtörés. Az amerikai parlamentben külön szekciót képeznek a homoszexuális képviselők, nálunk országos botrányt okozna, ha
- 56/57 -
valamelyik parlamenterről ilyesmi derülne ki. A megítélés felemás voltára jellemző egy velem történt eset. A Hőmérő című televízióműsorban Havas Henrik felháborodottan kérdezte meg tőlem: "Mit tenne, ha a jegyesoktatáson a pap kacsingatni kezdene a vőlegényre?" Azt feleltem: "Ugyanazt, amit akkor tennék, ha a menyasszonyra kacsingatna. Ízléstelennek és otrombának tartanám." Benne fel sem merült a két lehetőség azonossága. Olyan esetet ismerek, amikor egy homoszexuális tanárt nem engedtek bemenni egy fiúosztályba, de olyat még nem hallottam, hogy egy heteroszex tanár nem taníthat lányokat.
A házasságról, a családról és a gyámságról szóló törvény élettársaknak csak a különnemű személyeket ismerte el. A Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény akkor hatályos 578/G. §-a szerint "az élettársak házasságkötés nélkül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő nő és férfi". A HOMeros egyesület ügyvédje (aki egzisztenciális okokból ma sem lép a nyilvánosság elé) kidolgozta e törvény alkotmányossági semmisítési kérelmét, mely az Alkotmánybírósághoz beadva sikert ért el: 1995. március 7-én elismerést nyer, hogy azonos nemű személyek is lehetnek élettársak, és az idézett meghatározásban a "nő és férfi" kitétel "két személy"-re változott.
Az Alkotmánybíróság nem fogadta el viszont azt az indítványunkat, hogy a házasság fogalmában is megszűnjék a különneműség, legyen engedélyezett és jogos az azonos neműek házassága. Ezt azzal indokolta, hogy kultúránkban és jogunkban is hagyományosan férfi és nő életközössége a házasság, tipikusan a közös gyermek születését és családban való felnevelését célozza. A gyermek nemzésére és a szülésre való képesség nem fogalmi eleme és nem feltétele a házasságnak, de a házasság eredeti rendeltetéséből következően a házastársak különneműsége igen. (Ezt az értelmezést az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és az Emberi jogok európai egyezménye, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága is megerősítette.) Nem zárta ki azonban azt a lehetőséget, hogy a társadalmi mozgások új jelenségeire olyan újabb jogszabályokat, intézményeket alkosson, mint például az 1989-ben, Dániában bevezetett "bejegyzett társkapcsolat". Ez a házassághoz hasonlóan intézkedik a közös adózásról, öröklésről, örökbefogadásról. Ilyen intézmény már 1981-től működik Hollandiában, ahol azonos neműek hivatalosan létesíthetnek élettársi kapcsolatot a házassághoz hasonló jogokkal és következményekkel, ami főleg az együttes adózás és a válás esetében lényeges. Természetesen gyermeket is örökbe fogadhat egy ilyen, azonos nemű pár. A tíz évre visszanyúló felmérések szerint nincs szignifikáns különbség a heteroszex és a homoszex, illetve leszbikus családokban felnevelt gyermekek szexuális irányultsága között.
Nálunk nem ismeri a jog azt a lehetőséget, hogy az átoperált transzszexuálisok új jogi személyiséget kaphassanak. A transzszexuálisok olyan teljes értékű egyének (férfiak, illetve nők), akik meg vannak győződve arról, hogy ők a biológiai nemükkel ellentétes nemhez tartoznak, és csak a természet kegyetlen tréfája, hogy ők saját nemükkel ellenkező genitálékkal és másodlagos nemi jegyekkel rendelkeznek. Ez a meggyőződés totális és megváltoztathatatlan. Míg a homoszexualitás kialakulása mára már nagyjából tisztázott (nem biológiai, nem génikusan öröklött, hanem az egyedfejlődés során bio-, psziho- és szociológiailag alakul ki a személyiségben a tudat részvétele nélkül; ezért érzik úgy a másképp élők, hogy ez az irányultságuk velük született, mert hirtelen, szinte minden előzmény nélkül lép színre ez a jelenség, mint ahogy Zeusz fejéből teljes fegyverzetben pattant ki Pallas Athéné - lásd Buda Béla fázikus, szekvenciális és konstellatív kialakulási elméletét), addig a transzszexualizmus kialakulása még nem tisztázott. Az eddigi kutatások itt sem találtak biológiai predesztináló okokat, valószínű, hogy ez is a személyiség szocializációja során korán és észrevétlenül alakul ki, az egyén számára a teljes bizonyosság megdönthetetlen érzésével. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy a nemiséget meghatározó jegyeket átoperálva ezek az emberek saját - érzett és újólag létrehozott - nemükben boldogok lehetnek, kielégítő szexuális életet élhetnek, sőt a művileg kialakított női nemi szervben még orgazmus is létrejöhet. Ott, ahol a törvény erre lehetőséget ad, nemüket átírják és új nemüknek megfelelő névvel és igazolásokkal új életet kezdhetnek. Nálunk az OEP nem támogatja az ilyen nemváltásos beavatkozást, ami olyan sokba kerül, hogy finanszírozása a legtöbb rászorulónak teljesen reménytelen. Amennyiben ez mégis megtörténik (több pszichiáter alapos vizsgálatát és egybehangzó véleményét követően), a hatóság erről hivatalosan nem vesz tudomást, ami megint csak igen sok frusztráció alapját képezi. Pedig a teljes értékű élethez a külső és belső adottságok kongruenciája elengedhetetlen!
A jog megteremtheti azokat a lehetőségeket, melyek segítségével valóban egyenrangúan, hátrányos megkülönböztetés nélkül, az emberi méltóság megőrzésével élhetik életüket a többség szokásaitól eltérő szexualitású, de egyebekben teljesen az elvárásoknak megfelelő ép, egészséges emberek. De a jog csak lehetőséget adhat - tartalommal az élet tölti majd ki az új formák adta kereteket, mindinkább levetkezve a tabuk tilalmát és az erősen korlátozó, kényszerpályához
- 57/58 -
vezető szokásokat.
Mind a társadalmi normák szintjén, mind a jogi rendelkezések területén messze vagyunk ma még a tolerancia elérésétől. Pedig ha megszűnne a homoszexualitás központi, minden egyéb vonatkozást meghatározó értékelése, a másként élők nem volnának kénytelenek kényszerpályán mozogni szexusuk tekintetében. Felszabadulna a heteroszex irányba mutató próbálkozások gátlásai alól a homoszexuális, és ismerve a nemiség pszichoszociális meghatározottságát, ebből a kisebbségből sokan alkalmassá válnának heteroszex életre is. Mint ahogy nem volt probléma ez több ókori kultúrában és nem probléma ma sem számos keleti népnél, nálunk sem okozna a szexuális elnyomás annyi bajt, keservet és szenvedést. A hasonnemű szexualitás elfogadása és tolerálása megszüntethetné ezt a társadalmi anómiát és teljessé tehetné az emberiség kb. 10%-ának életét.
Az elfogadás kialakítása igen nehéz és összetett folyamat, és csakis a fiatal nemzedékek felvilágosításán keresztül képzelhető el, mert a szexuális előítéletek és tabuk oly mélyen bevésődtek az idősebb korosztályok tudatába, hogy - érzelmi alapúak lévén - észérvekkel nem befolyásolhatók. Ismerve a kortárs csoportok pszichodinamizáló erejét, elképzelhető, hogy a kezdeti, igen lassú empátia kialakulása a későbbiekben felgyorsulna és általánossá válhatna. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálni, csak nyerhetne a társadalom! Igen sok függ a médiáktól, szerepük ebben meghatározó lehet. Amit ismerünk, attól már nem félünk. Meg kell tanulnunk kezelni a kérdést az elutasítás helyett.
Honnan tudjuk, hogy jelenleg milyen fokú a tolerancia? Abból, hogy ha valaki bemutatkozik nekem, nem tartja szükségesnek már az első percben kéretlenül is közölni: "Bár én nem vagyok homoszexuális."
Az emberiség előbb-utóbb mindig felhasználta a tudomány legújabb eredményeit, bár sokszor csak hosszú idő után. Nem kizárt, hogy a homoszexualitás kérdése is megszűnik egyszer "probléma" lenni, és az élet e kisebbség számára is megváltozik minőségileg, ami biztosan a társadalom javára válik.
Az alábbiakban nem a jogi szakfolyóirat profiljába illő, elemző dolgozatot talál az olvasó. Úgy éreztem helyénvalónak, ha bevallottan és hangsúlyozottan személyes hangú írásban összegzem véleményemet Magyarország második legnagyobb kisebbségéről, életükről, reményeikről, kilátásaikról. Már csak azért is személyes jellegű ez az írás, mert nem éreztem magam följogosítva arra, hogy mások nevében beszéljek, de arra sem, hogy a szakértő szerepében tetszelegjek.
Jogász nem vagyok, de homoszexuális igen. A magam részéről nem lennék képes a homoszexuálisok ügyét - saját életemnek egyik meghatározó aspektusát - jogi kérdésnek tekinteni. Nem vállalkozhatom arra, hogy megoldandó jogalkotási problémákká transzformáljam vagy sematizáljam az ebben az ügyben vallott véleményemet. Az én szememben a homoszexualitás társadalmi megítélése - következésképpen az érintettek életminőségének alakulása - kulturális-civilizációs kérdés. Szorosan és közvetlenül kötődik az emberi szexualitás társadalmi fölfogásához, illetve kultúrájához. Ahhoz, hogy a szexualitást lelkiségünk részének tekintjük-e, a személyiségünket mélységesen átfonó emberi képességnek, sőt akár egyfajta intim intellektuális kihívásnak, s nem az ösztönélet megzabolázni való kísértésének. Amennyiben ilyen a fölfogásunk, nincsen, nem lehet semmi gond a homoszexualitással sem. Akkor egyszerűen az ember szeretet iránti vágyának és potenciáljának egyik lehetséges megnyilvánulási formáját látjuk a homoszexualitásban. Akkor nem okoz nehézséget fölismerni és elismerni, hogy az emberi együttélés - és így a társadalom - szempontjából az a fontos, hogy az emberek képesek szeretni és szeretni akarják egymást. Hogy vonzódásukat, elkötelezettségüket és ragaszkodásukat ki akarják fejezni. Viszonyukat tehát csakis kapcsolataik emberi minősége szempontjából lehet megítélni, elismerésre méltó, követendő példának tekinteni vagy pedig elítélni, sőt szankcionálni.
A tudomány fölismerései és az ismeretterjesztő kiadványok, előadások elénk tárják az alapigazságokat. Azt, hogy a szexuális orientáció nem választás vagy életstílus kérdése, vagy hogy az egyes emberek szexuális beállítottsága a heteroszexualitás és a homoszexualitás közötti skála végtelen árnyalatait mutatja, s hogy ezek között a "tiszta" homoszexualitás mindig is ritka jelenség volt. Társadalmi méretekben már csak ezért sem jelenthet egyetlen szempontból sem rizikót vagy kihívást, beleértve a fajfenntartást is.
Az ismeretterjesztésben és véleményformálásban - ez meggyőződésem - döntő szerep hárul magukra a homoszexuálisokra. Nincsen ugyanis különösebb jogalapunk elvárni az irántunk közömbös társadalmi többségtől, hogy a ránk vonatkozó kérdésekben iskolázzák, szexológussá, szociológussá vagy filozófussá képezzék ki magukat. Elsősorban a mi érdekünk és felelősségünk, hogy a társadalomban árnyalt és reális kép alakuljon ki rólunk. Ez döntően a mi alkotásunk. Végső fokon a mi passzivitásunknak vagy hiperaktivitásunknak, a mi félelmeinknek és sértődöttségünk-
- 58/59 -
nek, a mi helyes vagy helytelen, intelligens vagy görcsös reakcióinknak az eredménye. Meglehet, akadnak, akik ezt így túl kategorikus kijelentésnek tartják, de a tamáskodóknak fölteszem a kérdést: szabad-e és ésszerű-e a XXI. században az előítéleteken és félreértéseken alapuló rossz társadalmi tradícióknak nagyobb szerepet tulajdonítani, mint saját tetteinknek és magatartásunknak? A három-, négy-, öt- vagy hatszázezer magyar homoszexuális cselekedeteinek, személyes, mindennapi példamutatásának?
Először is tegyük meg mi a magunkét. Éljünk intelligens, őszinte, integráns, érző, felelős emberekként. Józansággal, bátorsággal, morális és gondolati erővel artikuláljuk a véleményünket, mutassuk be sajátos helyzetünket a többség tagjainak. Meggyőződésem: ha mindannyian ezt tesszük, az önmagában elegendő lesz a homoszexualitást övező előítéletek, társadalmi sztereotípiák vagy a joghátrányok közömbösítéséhez.
Az élet úgy hozta, hogy ennek a felelősségnek a súlyát nekem magamnak is intenzíven át kellett éreznem, az utóbbi időben többször is. Őszintén megvallva továbbra is két véglet között ingadoznak az érzéseim akkor, ha a nyilvánosság előtt arról beszélek: homoszexuális vagyok. Egyrészt magam is osztom azt a nézetet, amely a magyar közvéleményben uralkodónak tűnik és legtöbbször így fogalmazódik meg: "Na és, kinek mi köze hozzá?!" Rendes körülmények között az ember magánéletének tényei valóban nem tartoznak a közre, még akkor sem túlzottan, ha a nyilvánosságban szereplő személy az illető. Viszont a magyar homoszexuálisoknak mint közösségnek az élete mindennek nevezhető, csak kiegyensúlyozottnak, követendő mintákat és normákat kínálónak, vagyis rendezettnek nem. Ilyen körülmények között a hallgatás fala mindenkire hűvöset áraszt - aki a nyilvánosságban és a nyilvánossággal dolgozik, arra még inkább. Ezért volt számomra kezdettől fogva egyértelmű: a felelősségem elől nem térhetek ki, annak ellenére sem, hogy egy pillanatra sem tekintettem magam emberjogi harcosnak. Így történt, hogy 1997 őszén magam fordultam a magyar homoszexuálisok egyetlen kulturális-érdekvédelmi lapjának szerkesztőihez, interjút ajánlva. Az anyag a Mások az év decemberi számában megjelent, és az egyetlen magyar homoszexuális rétegműsor, a Magyar Rádió Önazonos című adása részletesen idézett belőle. Ezzel a magam részéről akár elintézettnek is tekinthettem volna a dolgot. A Mai Nap ugyan később rábukkant a nevemre - az egyetlen magyarra - az ismert homoszexuálisok internetes listáján és a véleményemet kérte róla (amit azután a címlapra tett), de ezt leszámítva nem történt semmi. A szakmámban vagy más rokon, a nyilvánosság felelősségében osztozó szakmában dolgozók közül (mint a színház, a művészetek, a politika, az irodalom) igazából nem lépett senki. Még akkor sem, ha elmondhatjuk, Nádasdy Ádám költő a Beszélőnek nyilatkozott homoszexualitásáról, írásaiban Varnus Xavér orgonaművész sem rejtegette személyes életének tényeit.
Aligha nyilatkozhatom az ügyben a kívülálló tárgyilagosságával, mégsem átallom a magam részéről objektív ténynek tekinteni: a magyar homoszexuálisok láthatósága szempontjából nagyobb jelentősége egy dolognak volt. Annak, hogy a tv2 Napló című adásában 2001. december 9-én egymás mellé kerültek azok a képsorok, amelyek a magyar kormányfőket, minisztereket, pártelnököket interjúvoló, az Országházból, a Fehér Házból vagy II. János Pál magyarországi látogatásáról tudósító tévériportert, valamint ugyanezt az illetőt mint a homoszexuálisok közösségének öntudatos tagját mutatták be. Úgy hiszem, hogy éppen a képek üzenetének volt igazán ereje, még akkor is, ha a Napló-interjúban igyekeztem mondandómat felkiáltásszerű kijelentéssel kezdeni: "Homoszexuálisnak lenni csodálatos." Azt értettem ezen, hogy önmagunkkal tisztába jönni, békében és felemelt fővel élni nagyszerű. Továbbá ellenpontozni szerettem volna azt az életérzést is, amely a homoszexualitásukat a nyilvánosság előtt vállaló kevesek szavaiból is kihallatszik, és amit éppen Nádasdy Ádám fogalmazott egyszer úgy, hogy homoszexuálisnak lenni baj, amiből nem kért az ember.
A kisebbségi komplexusokon és a lehangoltság életérzésén valahogyan azzal a felszabadultsággal kellene fölülemelkednünk, amely az angol gay szóból már magából is sugárzik. A szó eredetileg ünnepit, boldogot, felszabadultat jelent, és csupán az 1950-es évek végétől vette fel - előbb a homoszexuális szlengben, majd az angol köznyelvben - az "önmagával harmóniában, nyíltan élő meleg" jelentést. Ennek a szónak az igazi megfelelője nincs meg a magyarban. Ezért javasoltam a lelkes szó használatát a még mindig nehezen kimondott, bizalmaskodónak és túlságosan "testmelegnek" tűnő meleg, illetve az egyrészt formális, másrészt viszont a lelkiség helyett a szexualitást hangsúlyozó homoszexuális szó kiváltására. A legkárosabbnak
- 59/60 -
és legfélrevezetőbbnek persze a magam részéről a másság emlegetését tartom. Ez a lapos és félrevezető eufemizmus éppen attól foszt meg minket, hogy azt vallhassuk: semmiben, ami az ember méltósága, boldogsága, boldogulása, szeretetre való vágya és képességei szempontjából fontos, nem mások a "mások".
A gond azonban éppen ott van, hogy ez máshogyan soha nem fog gyökeret verni a köztudatban, csak ha mindenki hajlandó megtenni a maga hozzájárulását. Ha mindenki nyíltan él, beleértve azt az esetet is, ha arra a kérdésre kell válaszolnia, homoszexuális-e. Akár politikus, akár showman, akár újságíró, akár színész, akár Magyarország koszorús poétája az illető. Vagy nőgyógyász vagy boltosfiú. A nyilvánosságban, illetve a saját környezetünkben látható és szimpátiánkra érdemes személyes példák nélkül - anélkül, hogy bárki a saját szemével láthatná: jóravaló, igyekvő, sikeres emberek a homoszexuálisok is - nem semlegesíthető az előítélet és a tudatlanság. Én abban látom a lemaradottságunkat, hogy a magyar homoszexuálisok - jeleseik és a tömegek egyaránt -nem láthatók, nem hallhatók. Hogy nem mozdulnak meg és nem mozdulnak ki. Hogy nem tudnak találkozni egymással és eszmét cserélni és szerelembe esni. Hogy minden érzékelhető jel szerint csupán két-háromezer homoszexuális van ma Magyarországon. Ők azok, akik megveszik a Másokat, akik elmennek időnként szórakozni, vagy évente egyszer kimennek a meleg fölvonulásra. No és itt vagyok még én is, akiről most már legalább a magyar tévénéző is tudja azt, mégpedig a saját szavaim alapján, ami egyébként nem tartozna egyikükre sem. Mivelhogy az életem számomra sem arról szól, hogy homoszexuális vagyok. De még a könyvem és a mondanivalóm sem arról szól. Sokkal inkább arról: milyen érzés manapság magyarnak lenni. (Amerikában-e vagy Magyarországon, ebből a szempontból másodlagos.) Kényelmes-e? Büszke érzés-e? Kell-e változtatni rajta?
Ha a lelkembe nézek, a homoszexuálisok feszítő problémáját én nem jogi természetűnek tartom. Bölcsességet, intelligenciát, egyenességet - ha úgy tetszik: lélekbenézést - javaslok mindenkinek. Legfőképpen éppen a homoszexuálisoknak. Jeleseiknek és tömegeiknek. Meggyőződésem, hogy a homoszexuálisok jövője és életminősége, sorsuk alakulása azon múlik ma Magyarországon, hogy a közvélemény megértheti-e, megismerheti-e, láthatja-e az alapvető tényeket és tudnivalókat. Azt, hogy nem mások a mások. Azt, hogy nem akarnak többletjogokat. Azt, hogy eszük ágában sincs fölvágni a nemiségükkel vagy a magánéletükkel traktálni bárkit. Hogy legfeljebb arra büszkék, ha nem élnek hazugságban. És még azon is múlik mindez, hogy lehetőleg úgy beszélünk-e erről - én így tettem ezt, némi megütközést is keltve minden alkalommal -, mintha legalábbis lelkipásztorok lennénk. Gyöngéden, lelkes és árnyalt szóval. Merthogy a dolgok az emberek között rendesen nem azon múlnak, hogy mit mondunk, hanem hogy hogyan. A hangütésnél eldől minden, magyarázzunk később bármit.
Nem akarom persze az ügyszerető, tettre kész jogászok kenyerét elvenni. Vagy annak a jelentőségét csorbítani, hogy Magyarország a mindössze tucatnyi azon ország közé tartozik a világon, ahol a homoszexuálisok életközösségét törvényben elismerték. Ellenkezőleg: ez utóbbi tény azok közé a dolgok közé tartozik, amire magyarként büszke vagyok. Fájdalommal és ellenkezéssel pedig az tölt el leginkább, ha homoszexuális sorstársaim úgy döntenek, megalkuvásokkal és hamisságokkal teli életet élnek, akár a nyilvánosság reflektorfényében, akár az önmagukat kisemmiző "kisemberek" közönyös mindennapjaiban, a hallgatás fala mögött somfordálva, fejleszegve, félrenézve. Ez az, ami tényleg méltatlan: magyarokhoz, európaiakhoz, homoszexuálisokhoz - önmagunkhoz. ■
Visszaugrás
