Az Ausztrál öröklési jog gyökerei - hasonlóan a jog más területeihez - az angol jogba nyúlnak vissza. Az ausztrál gyarmatokon a "terra nullius" elv alkalmazásának köszönhetően az angol jog nyert alkalmazást, így az ausztrál öröklési jog kezdetben nem volt más, mint az angol öröklési jog átvétele és alkalmazása.
A feudalista Angliában a végrendeleti szabadság a normann hódítástól kezdődően egészen 1540-ig korlátozott volt, mert az örökhagyó földbirtokáról végrendeletében nem rendelkezhetett, az az elsőszülött gyermeket illette meg (primogenitúra).
A primogenitúra elvének alkalmazása egyrészt megakadályozta a földbirtokok elaprózódását, másrészt hozzásegítette a királyt hatalmának megőrzésében. A király, mint legfőbb hűbérúr hatalmát kevésbé veszélyeztette egy nagyjából állandó létszámú földbirtokos réteg, mint egy folyamatosan növekvő.
A primogenitúra rendszerét az örökös (hereditary heir) védelmén keresztül a common law is védte. Kétféle keresetet is biztosított (actions of morf d'ancestor, novel disseisin) azon örökösök részére, akiket jogtalanul fosztottak meg örökölt földbirtokuk birtoklásától.
A földbirtokok sorsát meghatározó primogenitúra rendszerével párhuzamosan egy másfajta öröklési rendszer is kezdett körvonalazódni, ez azonban csak az ingóságokra vonatkozott.
Az elhunyt ingóságait három egyenlő részre osztották fel, melyből 1/3 rész az özvegyet, 1/3 rész a gyermekeket illette meg. A fennmaradó 1/3 részről az örökhagyó végrendeletében szabadon rendelkezhetett. Az ingóságok ezen hármas felosztása már a IX. században is ismert volt. A XII. századtól kezdődően pedig már a common law is elismerte az ingóságok ilyetén felosztását és kereseti jogot (de rationabili parte bonorum) biztosított mind az özvegy, mind pedig a gyermekek részére, akik ezen keresettel jogszerűen követelhették az ingóságokból nekik járó 1/3-1/3 rész kiadását.
Az örökhagyó a harmadik 1/3 részről általában pap jelenlétében, az utolsó gyónással egyidejűleg rendelkezett. Ezt a részt az örökhagyó a XIII. századtól kezdődően rendszerint az egyházra hagyta, lelki üdvösségének elnyeréséért. Ennek következményeként az ingóság ezen részével kapcsolatos eljárás szabályait a kánon jog határozta meg.
Végül pedig a XIV. század az ingóságok hármas felosztásának megszüntetésével az ingóságok tekintetében tovább szélesítette a végrendelkezési szabadságot. Az örökhagyó már nemcsak a harmadik harmadról, hanem valamennyi ingóságáról szabadon rendelkezhetett halála esetére.
Az 1540-ben hozott, végrendeletekről rendelkező törvény, ,Statue of Wills' rendelkezései a végrendelkezési szabadság kiterjesztésével a fejlődés újabb lépcsőfokát jelentették. Az örökhagyó hűbéres, amennyiben nem volt kiskorú, férjes asszony, gyengeelméjű vagy elmebeteg már nemcsak ingóságairól rendelkezhetett szabadon, hanem földbirtokáról is. A ,Statue of Wills' azonban a végrendelkezési szabadságot nem terjesztette ki azon földbirtokra, amelyet a hűbéres katonai szolgálat fejében birtokolt és használt, így a földbirtokok tekintetében a végrendelkezési szabadság még mindig korlátozott volt.
Ezen korlátozást csak az 1660-ban kiadott ,Statue of Tenures' szüntette meg, a végrendelkezési szabadság azonban még így sem volt teljes, mert a földbirtokot csak természetes személy örökölhette.
A földbirtokok örökölhetőségére vonatkozó korlátozások fokozatos megszűnésének eredményeként egyre több olyan végrendelet készült, aminek tárgya földbirtok volt.
Ugyanakkor ezen végrendeleteknek csak egyetlen egy követelménynek kellett megfelelniük ahhoz, hogy érvényesek legyenek, írásba kellett őket foglalni.
A végrendeletek egyre gyakoribb hamisítása azonban komoly gondot okozott és újabb jogszabály megalkotásához vezetett. Az 1677-ben hozott ,Statue of Frauds' azon végrendeletek érvényességéhez, amelynek tárgya földbirtok volt már szigorúbb követelményeket állított fel. A végrendeletet a végrendelkezőnek saját magának, vagy az ő utasítása alapján egy harmadik személynek kellett aláírnia, legalább három végrendeleti tanú jelenlétében. Végrendeleti tanúként csak olyan személy működhetett közre, aki a végrendeletben nem volt érdekelve. Amennyiben a végrendelet valamilyen alaki hiányosságban szenvedett az az egész végrendeletet semmissé tette.
Ezzel szemben, ugyanebben az időben az ingóságokra vonatkozó végrendeleteknél még az írásbeliség sem volt követelmény.
Az ilyen típusú végrendeletekkel szemben szigorúbb követelményeket csak akkor állítottak fel, ha az ingóság értéke meghaladta a 30 fontot. Ebben az esetben a végrendelet létezését és annak tartalmát tanúkkal kellett bizonyítani, a végrendelkező halálát követő 6 hónapon belül. Ezen határidő leteltét követően a végrendeletet csak akkor fogadták el érvényesnek, ha annak létezését olyan írásbeli nyilatkozat igazolta, mely a végrendelet létrejöttétől számított 6 napon belül készült.
A végrendeletek érvényességét meghatározó formai követelmények sokáig eltérőek voltak, attól függően, hogy a végrendelet földbirtokról vagy ingóságról rendelkezett. Ezt a különbséget szüntette meg az 1837-ben született ,Wills Act', amely egyben modellként is szolgált az ausztrál öröklési törvények megalkotásánál.
Az angol öröklési jog forrásai: a ,common law', a ,case law' és az írott törvények - így többek között az 1837-es ,Wills Act' is - az ausztrál gyarmatokon is hatályban voltak.
Ausztrália a jogalkotás és jogalkalmazás szempontjából csak 1986-ban lett teljesen független Angliától. 1986-tól kezdődően már nemcsak az Ausztrál Nemzetközösség, hanem az államok és a tartományok jogalkotási szabadsága is teljes volt.
Az Ausztrál Nemzetközösség Alkotmánya értelmében az öröklési jog, mint jogalkotási terület az államok és a tartományok hatáskörébe tartozik.
Az ausztrál államok és a tartományok öröklési jogában azonban az angol jog még napjainkban is meghatározó szerepet játszik.
Az ausztrál öröklési jogi törvények megalkotásakor az akkor hatályban lévő törvények modellértékűek voltak és az öröklési jog területén hozott bírói döntések túlnyomó többsége még ma is angol precedensre hivatkozik vissza.1
Az Ausztrál Nemzetközösség Alkotmánya értelmében az öröklési jogi normák megalkotása az államok és a tartományok hatáskörébe tartozik. S bár valamennyi ausztrál államban és tartományban írott jog, öröklési jogi törvények szabályozzák az öröklési jogot, mellettük a common law és az equity is feltűnik, mint jogforrás.
Queensland államban az öröklési jog fő forrása az 1981-ben hozott ,Succession Act' (Öröklési Törvény).
Az öröklés az angol öröklési jogot követve valamennyi ausztrál államban és tartományban két lépcsőben történik. Az örökhagyó halálakor a hagyaték első lépcsőben nem az örökösökre száll át, hanem a végrendeleti végrehajtókra (personal representatives).
A végrendeleti végrehajtó legfőbb feladata és egyben kötelezettsége:
l. gondoskodni az elhunyt eltemettetéséről,
2. számba venni az örökhagyó hagyatékába tartozó valamennyi ingatlant, ingóságot és követelést;
3. kifizetni az örökhagyó valamennyi tartozását,
4. végül, pedig felosztani a tartozások kiegyenlítése után a hagyatékból megmaradt részt, a végrendelet rendelkezéseinek megfelelően, vagy a törvényes öröklés rendje alapján, mindkét esetben figyelembe véve az örökhagyó közeli hozzátartozói által, ,family provision'2 jogcímen érvényesített követelések tárgyában hozott bírósági határozatot is.
A végrendeleti végrehajtók ,personal representatives' megnevezés egy gyűjtőfogalom, amely magában foglalja az ,executor'-okat, az ,administrator'-okat, valamint a ,Public Trustee'-t.
Az örökhagyó, amennyiben végrendelkezik, végrendeletében legtöbb esetben arról is rendelkezik, hogy ki vagy kik legyenek azok a személyek, akiknek feladatuk lesz a fentiekben írt kötelezettségek teljesítése. Amennyiben a végrendeleti végrehajtót az örökhagyó maga nevezi ki végrendeletében azt ,executor'-nak nevezik.
Előfordulhat azonban az is, hogy bár az örökhagyó készít végrendeletet, abban nem jelöl ki ,executor'-t, vagy a kijelölt ,executor' nem képes vagy nem akar ilyen minőségben eljárni, végül pedig az örökhagyó abban az esetben is ,executor' nélkül marad, ha nem végrendelkezik.
Ezekben az esetekben a bíróság kötelessége gondoskodni a végrendeleti végrehajtóként eljáró személy kijelöléséről. A bíróság által kijelölt személy az administrator.
A bíróság az ,administrator'-ként eljáró személy kijelölésénél az Angliában 1867-ben hozott Probate Act-ben felállított sorrendet követi.
Így elsősorban azt a személyt jelöli ki administrator-ként, aki:
l. trustee-ként (megbízottként) tartja kezében a reziduális hagyatékot,
2. a reziduális hagyaték örököse(i),
3. a törvényes örökös(ök), amennyiben az örökhagyó nem rendelkezik a reziduális hagyaték sorsáról,
4. hagyományosok,
5. az örökhagyó hitelezői, amennyiben az örökhagyó egyetlen örököse sem kéri ,administrator'-kénti kijelelölését.
És végül amennyiben a bíróság egyetlen egy személyt sem talál alkalmasnak, úgy végrendeleti végrehajtóként a Public Trustee jár el.
A végrendeleti végrehajtó kijelölésének, történjék az akár a végrendelkező, akár a bíróság által, ugyanaz a célja: az örökhagyó hagyatékának megfelelő adminisztrálása, a tartozások kiegyenlítése, majd a hagyaték felosztása. Az 1981-ben hozott ,Succession Act' vonatkozó rendelkezéseivel igyekezett az ,exeeutor'-ok és az ,administrator'-ok közötti különbségeket teljesen eltörölni, néhány azonban még így is fennmaradt.
Az egyik legfontosabb különbség a két különböző végrendeleti végrehajtó között az, hogy az ,executor'-ként eljáró személyt már a végrendelet felhatalmazza arra, hogy ilyen minőségben eljárjon, míg az ,administrator'-t ugyanerre csak a bíróság által hozott határozat. Mindezek alapján az ,executor' már az örökhagyó halálát követően gyakorolhatja jogait és teljesítheti kötelezettségeit, ugyanezt az ,administrator' csak a bírósági határozat meghozatalától kezdődően tehetné. A Succession Act 1981 rendelkezései ezt az ellentétet feloldják, mert az ,administrator' jogaira, kötelezettségeire, feladataira és felelősségére ugyanazok a rendelkezések az irányadóak, mint az ,executor'-ra és az előbbieket is úgy kell tekinteni, mintha e feladatkörük az örökhagyó halála napján keletkeznének és nem pedig a bírósági határozat meghozatalakor.
Az ,executor' és az ,administrator' között egyetlen, jelentős különbség maradt fenn.
Előfordulhat az az eset, hogy ,A' örökhagyó hagyatéki eljárása még nem fejeződött be teljesen, amikor ,A' örökhagyó ,executor'-a (E1) is meghal. Ha az ,E1'-nek is van ,executor'-a (E2), akkor ez utóbbi nemcsak ,E1' hagyatéki ügyében lesz executor, hanem ,A' örökhagyó hagyatéki ügyében is. Ehhez nincs szükség újabb bírósági határozatra, ,E2' a törvény erejénél fogva válik ,A' örökhagyó ,executor'-rává is. Ez a törvény által felállított ,executor'-i láncolat az administrator-okra nem vonatkozik.
Az örökhagyó hagyatékával kapcsolatos eljárásnak fontos, de közel sem befejező szakasza a bíróság előtti eljárás, mely a bíróság által hozott határozattal zárul. Amennyiben a végrendeleti végrehajtó executor, úgy a bíróság által hozott határozat fajtája ,grant of probate', amennyiben administrator úgy ,grant of letter of administration'.
A bíróság előtti eljárás célja az örökhagyó halála tényének igazolása, a végrendelet érvényessé nyilváníttatása, valamint a végrendeletben felhatalmazott ,executor' e minőségében való megerősítése, illetve ennek hiányában az ,administrator' kijelölése.
Az esetek túlnyomó többségében a bíróság határozatát úgynevezett egyszerű formában ,common form' hozza meg. Ezekben az esetekben a végrendelet érvényessége körül nem merül fel vita, így elegendő egy formanyomtatvány kitöltése, a halotti anyakönyvi kivonat és az eredeti végrendelet becsatolása ahhoz, hogy a bíróság határozatot hozzon.
Ritkábban azonban de előfordul az az eset is, amikor a végrendelet érvényességét érintő valamely tényező a vitatott, például, hogy a végrendelkező beszámítóképes volt-e a végrendelkezés időpontjában, vagy hogy a végrendelet rendelkezik-e valamennyi formai követelménnyel, amely a végrendelet érvényességéhez szükséges. Ezekben az esetekben a bíróság tárgyalást tart és ún. ünnepélyes formában ,solemn form' hozza meg határozatát. Az így eldöntött vitás kérdést peresíteni nem lehet (res iudicata).
A bíróság előtti eljárással párhuzamosan, illetve annak lezárulását követően veszik számba a végrendeleti végrehajtók a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakat és követeléseket, begyűjtik az adatokat az örökhagyó hagyatékát terhelő tartozásokkal kapcsolatosan, felhívják a hagyatéki hitelezőket igényük bejelentésére és végül felosztják a megmaradt hagyatékot a végrendeletnek megfelelően, illetve a törvényes öröklés rendjének megfelelően. A végrendeleti végrehajtók kötelessége a hagyatékot olyan hamar felosztani, amilyen hamar csak lehet.
Hogy a hagyatéki tartozások kiegyenlítésre kerüljenek a törvény a végrendeleti végrehajtóknak jelentős jogokat biztosít.
A végrendeleti végrehajtó:
- hagyatéki vagyontárgyakat értékesíthet,
- hagyatéki vagyontárgyakat érintő befektetéseket eszközölhet,
- továbbviheti az örökhagyó üzleti vállalkozását, hogy az majd gazdaságosan kerülhessen értékesítésre, valamint
- perekben képviselheti a hagyatékot annak érdekében, hogy újabb vagyontárgyak kerüljenek be a hagyatékba, illetve, hogy a már meglévők ne kerülhessenek ki onnan.
A hagyatéki eljárás újabb szakaszához ér, amikor a végrendeleti végrehajtók a hagyatékból kifizették az örökhagyó tartozásait. Ettől a pillanattól kezdve a végrendeleti végrehajtók és a tényleges örökösök (beneficiaries) egymáshoz való viszonya lényegesen megváltozik. Mindaddig, amíg a hagyatéki tartozások kiegyenlítésre nem kerülnek az örökösök a hagyatékkal szemben tulajdoni igényt nem támaszthatnak. Az eljárásnak ebben a szakaszában csak a végrendeleti végrehajtókkal szemben élhetnek keresettel. Azonban e joguk is korlátozott, mert keresettel csak abban az esetben élhetnek a végrendeleti végrehajtó ellen, ha az a törvényben előírt kötelezettségét nem vagy csak késedelmesen teljesíti.
Amikor a tartozások kiegyenlítésre kerülnek a végrendeleti végrehajtónak már csak egy feladata marad: a hagyatéki vagyontárgyak átruházása az örökösök részére. E ponttól kezdődően a végrendeleti végrehajtók, mintegy az örökösök megbízottjaként (trustee) tartják kezükben a hagyatéki vagyontárgyakat és az örökösök már tulajdonosokként léphetnek fel.
Bár az örökhagyó vagyontárgyairól halála esetére leggyakrabban végrendeletben rendelkezik, a végrendelet mellett számos, azzal egyenértékű, a végrendeletet helyettesíteni képes, egyéb jogi megoldás is kínálkozik Queensland-ben.
Ezen konstrukciókban a halál bekövetkezte hasonló jelentőséggel bír, mint a végrendeletek esetében, ám ezek mégsem minősülnek végrendeletnek.
A végrendelet mellett az egyik leggyakrabban választott jogi konstrukció a ,joint tenancy', leginkább a magyar jogban is ismert közös tulajdonnal mutat rokonságot, ám a tulajdonostárs (joint tenant) halálának jogi következményei eltérőek.
A ,joint tenancy'-t négy alapelv (four unities) jellemzi.
Mindegyik tulajdonostárs tulajdonjoga azonos időpontban (1) és ugyanolyan jogcímen (2) kell, hogy keletkezzen. Mindegyik tulajdonostársnak a dolog egészére kiterjed a tulajdonjoga, eszmei hányaduk egyenlő, továbbá senki sem tarthat igényt a dolog egy meghatározott részére (3) és végül a tulajdonjog tárgyát valamenynyi tulajdonostárs egyszerre jogosult birtokolni (4).
A ,joint tenancy' sajátosságát azonban mégis egy másik elvnek a ,right of survivorship'-nek (a túlélő joga) köszönheti. Abban az esetben ugyanis, ha az egyik tulajdonostárs meghal az őt megillető eszmei hányad nem örökölhető, az automatikusan a túlélő tulajdonostársat vagy tulajdonostársakat illeti meg. A 'right of survivorship' elve mindaddig alkalmazásra kerül, amíg egyetlenegy túlélő tulajdonostárs marad, aki végül az egész dolog kizárólagos tulajdonosává (sole and absolute owner) válik.
A joint tenancy mellett a magyar jog szerinti közös tulajdon jogintézménye is ismert Queensland állam jogában. A ,tenancy in common' esetében a tulajdonostársakat a közös tulajdonból szintén eszmei hányad illeti meg, ami viszont már nem feltétlenül egyenlő mértékű. Itt a ,right of survivorship' elve nem érvényesül, így az eszmei hányad az örökhagyó hagyatékának tárgyát képezi és arról a tulajdonostárs halála esetére szabadon rendelkezhet.
A ,oint tenancy'-nak a végrendelettel szemben két jelentős előnye is van. A túlélő tulajdonostársnak nem kell végigvárnia a hagyatéki eljárást, hiszen az elhunyt tulajdonostárs része nem képezi hagyaték tárgyát. A ,right of survivorship' elve alkalmazásának köszönhetően elegendő egy halotti anyakönyvi kivonat becsatolása és az elhunyt tulajdonostárs eszmei részét a túlélő tulajdonostársak eszmei része egyenlő arányban magába olvasztja. A másik előnye pedig az, hogy az arra jogosultak ,family provision'3 iránti igényt nem támaszthatnak ezekkel a vagyontárgyakkal szemben.
Ezen előnyei miatt a házastársak közösen szerzett lakásukra, illetve az üzlettársak üzleti vállalkozásukra gyakran e sajátos tulajdoni formát választják.
Ebben az esetben a vagyontárgy kizárólagos tulajdonosa "A" még életében úgy rendelkezik valamely vagyontárgyáról, hogy annak kizárólagos tulajdonosa majd "X" legyen halálakor. Ha ez a konstrukció más sajátosságot nem mutatna, akkor a vagyontárgy tulajdonosának ez a nyilatkozata végrendelkezésnek minősülne. Azonban, ahogy a kizárólagos tulajdonos "A" ilyen módon rendelkezik az érintett vagyontárgyra vonatkozó jogai megváltoznak. Ettől kezdve "A" "X" megbízottjaként (trustee) "tartja kezében" a vagyontárgyat. "A" (life tenant) helyzete ezen rendelkezés megtételétől kezdődő és halála napján záruló időszak alatt leginkább egy haszonélvező helyzetéhez hasonlítható. "X" (remainder) csak "A" (life tenant) halála esetén válik a vagyontárgy kizárólagos tulajdonosává. A halál bekövetkeztének ebben a konstrukcióban is jelentősége van, mert "X" (remainder) ekkortól kezdődően tudja csak tulajdonosi jogait gyakorolni. Ugyanakkor "A"-nak a vagyontárgyhoz fűződő viszonya már a rendelkezés pillanatában megváltozik, ettől kezdődően már nem tulajdonosa a vagyontárgynak, bár "X" megbízásából továbbra tulajdonosi jogokat gyakorol. Amikor "A" ily módon rendelkezik vagyontárgyáról nyilatkozatában a visszavonás jogát is kikötheti. Ha ez a jog kikötésre került és "A" e jogát a későbbiekben gyakorolta is, akkor halála esetén "X" nem válik a vagyontárgy tulajdonosává.
A tulajdonos (donor of power of appointment) vagyontárgyáról oly módon is rendelkezhet, hogy egy másik személyt (donee of power of appointment) jogosít fel arra, hogy kijelöljön egy személyt a felhatalmazásban4 megjelölt vagyontárgy tulajdonosául. Ez a felhatalmazás élők közötti jogügylet is lehet, de a vagyontárgy tulajdonosa végrendeletében is adhat ilyen felhatalmazást.
A jövőbeni tulajdonos kijelölésére feljogosított személy ezen jogának pontos terjedelmét - melynek sok variációja ismert - mindig maga a felhatalmazás határozza meg. A feljogosított személy e jogát a felhatalmazás tartalmától függően gyakorolhatja életében, halála esetére, illetve mindkét esetben.
A felhatalmazás mondja meg azt is, hogy a felhatalmazott személy e jogát köteles-e gyakorolni vagy sem, illetve ha köteles, akkor milyen módon.
Amennyiben a felhatalmazás e jogot úgy biztosítja a felhatalmazott személy részére, hogy az azt nem köteles gyakorolni az ilyen típusú felhatalmazás rendszerint a felhatalmazó azon nyilatkozatával párosul, melyben a vagyontárgyat a felhatalmazónak adja ajándékba, ha az a felhatalmazásban biztosított jogával nem él (mere or bare power). Ebben az esetben tehát, ha a felhatalmazott személy a felhatalmazásban biztosított időtartam alatt e jogát nem gyakorolja, akkor a vagyontárgy a felhatalmazott személy hagyatékát fogja képezni.
A felhatalmazás úgy is rendelkezhet, hogy a felhatalmazott személy e jogát köteles gyakorolni (trust power). Ha a felhatalmazás ilyen típusú, akkor azt is tartalmazza, hogy a felhatalmazott személy e jogát, hogyan köteles gyakorolni.
A felhatalmazott személyre nézve a felhatalmazás akkor a legelőnyösebb, ha bárkit kijelölhet a vagyontárgy tulajdonosául, mert így a felhatalmazott saját magát is kijelölheti (general power of appointment).
A tulajdonos a felhatalmazott részére úgy is biztosíthatja ezt a jogot, hogy meghatározza azoknak a körét, akik közül választhat, illetve köteles választani a felhatalmazott (special power of appointment).
Végül a felhatalmazás úgyis rendelkezhet, hogy a felhatalmazott személy bárkit kijelölhet, kivéve azt vagy azoknak a körét, akit vagy akiket kifejezetten ilyen céllal határoz meg a felhatalmazás (hybrid power of appointment).
A tulajdonos kijelölését biztosító jogot tartalmazó felhatalmazás a végrendeletnek gyakori eleme, elsősorban pénzügyi és adózási megfontolásokból.
A végrendelkező (promisor) gyakran tesz arra ígéretet arra, hogy a már elkészült végrendeletét nem vonja vissza, illetve, hogy végrendeletében bizonyos vagyontárgyakat majd egy meghatározott személy (promisee) részére fog juttatni. Ugyanakkor a végrendelet bármikor visszavonható, illetve a végrendelkező végrendelkezési szabadságát gyakorolva bármikor végrendelkezhet és annak tartalmát szabad belátása szerint állapíthatja meg.
Felmerül a kérdés, hogy kikényszeríthető-e a végrendelkező ilyen ígérete és ha igen, akkor mi alapján.
A bírói döntések tükrében megállapítható, hogy ezek az ígéretek a törvény erejénél fogva, illetve az equity5 alapján kikényszeríthetőek. Az, hogy mennyire eredményesen, az mindig a konkrét ígérettől függ.
A kiindulási alap az, hogy az ígérettevő és az ígérvényes között szerződés jön létre, melynek tárgya maga az ígéret, ehhez az ígérettevő kötve van, tehát ha az neki felróhatóan meghiúsul, szerződésszegést követ el, aminek jogkövetkezményei vannak. Így a végrendelkező szerződésszegést követ el, ha a végrendeletét ígérete ellenére visszavonja, illetve ha a végrendeletének tartalma nem egyezik az ezzel kapcsolatban adott ígéretével.
Pl. ha az örökhagyó az ígérvényesnek azt az ígéretet teszi, hogy egy konkrét vagyontárgyát végrendeletében rá fogja hagyni és ennek ellenére azt még életében értékesíti és az értékesítés tényéről az ígérvényes csak az értékesítést követően szerez tudomást, őt a törvény erejénél fogva kártérítés illeti meg, melyet az örökhagyóval szemben érvényesíthet. Abban az esetben, ha az ígérettevő értékesítési szándékáról az ígérvényes még időben értesül (mielőtt még a jóhiszemű, ellenérték fejében szerző vevő birtokába nem kerül a vagyontárgy) jogszerűen meg tudja akadályozni6 azt, hogy az ígérettevő ígéretétől eltérően rendelkezzen a vagyontárgy felett.
Az equity alapján a végeredmény szintén az ígéret kikényszeríthetősége. Az equity a szerződésszegés következtében létrejövő "méltánytalan állapotot" próbálja orvosolni, oly módon, hogy azt mondja ki, hogy ezekben az esetekben ,remedial constructive trust'7 jön létre.
Pl. ha egy személy olyan módon lesz egy vagyontárgy tulajdonosa, hogy tudja, hogy a vagyontárgy pl. a trust-okra vonatkozó valamely szabály megszegésének eredményeként került a tulajdonába, akkor igazságtalan lenne, ha a jog a tulajdonost e pozíciójában meghagyná. Így az equity a felek szándékától teljesen függetlenül létrehoz egy trust-ot (constructive trust) és a tulajdonosból Trustee-t "csinál" és akinek jogai a csalárd magatartás miatt csorbultak, abból pedig ,beneficiary owner'-t. A ,contructive trust' alapításával az equity méltányosságot gyakorol, egyrészt mert a csalárd magatartás gyümölcsét a trustee nem élvezheti, azt csak megbízottként tarthatja a kezében, másrészt pedig a ,beneficiary owner' jogsérelme orvoslást nyer, hiszen ő lesz a tényleges tulajdonos.
A szerződés kikényszeríthetőségének eredményessége attól függ, hogy mire is vonatkozik az ígéret. Pl. az ígérvényes helyzete kedvezőbb abban az esetben ha az ígérettevő arra tesz ígéret, hogy egy konkrét, beazonosítható vagyontárgy (specific legacy) örökösévé teszi az ígérvényest, mintha mondjuk egy meghatározott pénzösszeget (general legacy) örökölne az ígérvényes.
Ez utóbbi eset ugyanis úgy értelmezendő, mintha a hagyaték tartozna ezzel a pénzösszeggel az örökösnek. Az örökös ezt a pénzösszeget csak a hitelezőkkel egy sorban követelheti, mert ő maga is a hagyaték hitelezője. Az előbbi esetben viszont a speciális vagyontárgy örököse (az örökhagyó adott ígérete alapján) a vagyontárgy kiadását már a hitelezők követeléseinek kielégítését megelőzően követelheti.
Ismét más helyzet áll elő, abban az esetben, ha az örökhagyó arra tesz ígéretet, hogy a reziduális hagyaték örökösévé teszi az ígérvényest. Ebben az esetben az örökös csak arra jogosult, ami a hagyatékból az összes tartozás kiegyenlítése, valamint valamennyi általános és speciális hagyomány (general and specific legacy) kiadása után megmarad.
Érdekes eset áll elő akkor is, ha az ígérvényes részére az ígérettevő végrendeletében nem azt a vagyontárgyat juttatja, amit megígért, hanem egy másikat Ebben az esetben először azt kell megállapítani, hogy mi volt az örökhagyó szándéka. Ha az nyer bizonyítást, hogy az örökhagyónak nem állt szándékában mindkét vagyontárgyat az ígérvényesnek juttatni, úgy az ígérvényes csak az egyik vagyontárgyat követelheti, azonban a választás joga őt illeti meg.
Szintén körültekintést igényel az az eset is, ha az ígérvényes előbb hal meg, mint az ígérettevő. Ebben az esetben ismét az örökhagyó szándékát kell megállapítani és ez alapján kell eljárni. Ha az állapítható meg, hogy ígéretét az ígérettevő akkor is fenntartotta volna, ha az ő előtte halálozik el, akkor az ígéretéhez az ígérettevő továbbra is kötve van.
A végrendelethez kapcsolódó szerződések speciális fajtája a mutual will-hez kapcsolódó szerződés (agreement to make a mutual will). Ezt a megoldást leggyakrabban házastársak választják, illetve olyan személyek, akik közös háztartásban élnek, anyagilag függnek egymástól és közös életük alatt vegyülnek a különböző jövedelem-forrásaikból származó bevételek.
Mindkettejük végakarata az, hogy egyikük halála esetén a megmaradó vagyont teljes egészében a másik fél örökölje, ugyanakkor arról is rendelkezni kívánnak, hogy mi legyen azoknak a vagyontárgyaknak a sorsa, amik akkor képezik majd a hagyaték tárgyát, amikor a másik fél is meghal. E szerződés alapján tehát mindkét személy kölcsönösen elkészíti saját végrendeletét, melyben rendelkeznek egyrészt arra az esetre, ha a végrendelkező előbb hal meg, mint a másik házastárs/személy. Ez esetben a túlélő házastárs/személy örököl mindent. Rendelkeznek továbbá arra az esetre, ha a végrendelkező a másik házastárs után hal meg. Ez esetben a végrendelkező a házastársak között létrejövő és a végrendelet mögött álló megállapodás (agreement) alapján köteles rendelkezni vagyontárgyairól. Ezt a megállapodást bármelyik házastárs visszavonhatja az alatt az időszak alatt, amíg mindkét fél életben van, továbbá a felek ezt a megállapodásukat közös megegyezéssel módosíthatják is. Abban a pillanatban, ahogy az egyik házastárs (fél) meghal, a másik házastárs kötve van ehhez a megállapodáshoz is ennek megfelelő tartalmú végrendeletet köteles készíteni.
Felmerül a kérdés, hogy milyen következménnyel jár, ha a túlélő házastárs visszautasítja az örökséget. A bírói döntések szerint a túlélő házastárs ebben az esetben is kötve van a felek által kötött megállapodáshoz, mert a kötelezettséget nem az keletkezteti, hogy a túlélő házastárs örököl a másik után, hanem a házastárs halála. Tehát a túlélő házastárs még ebben az esetben is köteles a megállapodásnak megfelelő tartalmú végrendeletet készíteni.8
A végrendelkező vagyontárgyairól oly módon is tud halála esetére érvényesen rendelkezni, hogy az örökös neve a végrendeletben nem is kerül említésre. Ez oly módon lehetséges, hogy a végrendelkező a végrendeletben örökösként megjelölt személlyel köt egy megállapodást, mely alapján az örököst csak ,trustee'-ként fogja megilletni az örökség, míg a ,beneficial owner' (tényleges tulajdonos), egy a végrendeletben meg nem jelölt személy lesz. Ennek a személynek a nevét az örökhagyó életben léte alatt nem szükséges ismertetni. Az örökhagyó a ,beneficial owner' személyét módosíthatja is. Ezt a nevet leggyakrabban egy lezárt boríték tartalmazza, ami az örökhagyó halálát követően kerül felnyitásra.
Abban az esetben, ha a végrendelet maga is tartalmaz konkrétan utalást arra, hogy az örökös az örökséget ,trustee'-ként örökli meg (half secret trust), akkor ennek tényét a végrendelet készítésekor, illetve ezt megelőzően a ,trustee'-val közölni kell ellenkező esetben a ,trust' nem jön létre.
A titkos, illetve a félig titkos ,trust'-ok esetében is van, egy a végrendelet mellett létező szerződés, a ,trust'-ot ez hozza létre. ■
JEGYZETEK
1 Australian Succession Law Commentary and Materials by Rosalind F Atherton and Prue Vines, Butterworth 1996, 38-50. oldal (A b 4. végül, pedig felosztani a tartozások kiegyenlítése után a hagyatékból megmaradt részt, a végrendelet rendelkezéseinek megfelelően, vagy a törvényes öröklés rendje alapján, mindkét esetben figyelembe véve az örökhagyó közeli hozzátartozói által, ,family provision'2 jogcímen érvényesített követelések tárgyában hozott bírósági határozatot is.
rief history of succession law in England, Succession law in the Australian colonies).
2 family provision: kötelesrésszel azonos rendeltetésű, hasonló jogintézmény Queensland állam öröklési jogában.
3 Family provision: a magyar jogból ismert kötelesrészhez hasonló jogintézmény.
4 Itt a felhatalmazás kifejezés pontosabban fejezi ki a jogi konstrukció lényegét, mint ha a meghatalmazás kifejezést használnák. Itt ugyanis a tulajdonos felhatalmazása alapján a felhatalmazott saját nevében gyakorolja e jogot. Meghatalmazásnál a meghatalmazott a meghatalmazó nevében és képviseletében jár el, a jogokat, amiket szerez a meghatalmazót illetik meg, illetve a kötelezettségek őt terhelik.
5 Equity (méltányosság) a jog egyik forrása a common law országokban, hasonlóan a common law-hoz, nem írott jogforrás (non-statutory law), a trust-okra vonatkozó jogi normákat e jogforrás tartalmazza.
6 Jogszerű megakadályozás: az ígérvényes a bíróságtól nyilatkozatot nyerhet, mely nyilatkozat az ígérvényesnek a vagyontárgyra az ígéretből eredő jogát deklarálja, egyben a bíróság az ígérettevőt határozatával megtiltja, hogy szerződésszegést elkövetve az ígéretet tartalmazó szerződéstől eltérő módon rendelkezzen a vagyontárgy felett.
7 Trust: angol eredetű jogi intézmény, az equity legfontosabb intézménye. Trust alapítása esetén a vagyontárgy tulajdonosa "S" (settlor) a vagyontárgyat "T" javára (Trustee) oly módon ruházza át, hogy bár jog szerinti tulajdonosa T lesz, azonban a vagyontárgy átruházásából eredő tulajdonosi jogait nem gyakorolhatja, arra egy harmadik személy "B" (beneficiary owner) jogosult. T a vagyontárgyat "B" érdekében köteles kezelni, menedzselni. Ebben a konstrukcióban "B"-nek tulajdonosi jogai vannak (proprietary rights, aminek különlegessége, hogy ez a jog nem rights in rem, hanem rights in personam). Rights in rem (agarost the thing): olyan jog, ami a jogosultat mindenkivel szemben megilleti, pl. tulajdonjog. Rights in personam (agarost the person): olyan jog, ami a jogosultat meghatározott személy, illetve személyekkel szemben illeti meg. "B"-t a trust konstrukciójában a tulajdonosi jogok, mint rights in personam illeti meg, azonban akikkel szemben e jogokat gyakorolhatja igen széles körű, mert csak a jóhiszemű ellenérték fejében szerző személlyel szemben nem illeti meg. A trust keletkezhet élő közötti jogügylettel (trust inter-vivos, az okirat ami létrehozza seftlement) és végrendeletben is létrehozható. (testamentary trust). Fajtái: ,express trust', ,result trust' és ,constructive trust'. Az ,express trust' mindig kifejezett szándék alapján jön létre. A ,result trust' valamilyen ki nem fejezett szándék eredményeként jön létre, míg a ,constructive trust' esetében a ,trust' nem a felek szándékából jön létre. Az ,equity' helyezi ,trustee' pozícióba azt a tulajdonost, aki csalárd magatartásának eredményeként jutott tulajdonosi pozícióba, míg az a személy, aki a csalárd magatartás meg nem valósulása esetén lett volna a tulajdonos a ,constructive trust'-ban ,beneficiary owner' lesz. Az ,equity' így szolgáltatat igazságot.
8 A ,mutual will' nem tévesztendő össze, a ,joint will'-lel. A ,mutual will' esetén két végrendelet készül a hátterében álló megállapodás értelmében, míg a joint will a házastársaknak ugyanabba az okiratba foglalt végakarata, ami rendszerint sok problémát vet fel, ezért ez a forma bár nem érvénytelen, de nem is ajánlott.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Józsa Krisztina közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
