Az Európai Unió jogalkotásért felelős szervei mindez idáig igen visszafogott attitűdöt tanúsítottak a szellemi tulajdonjogok rendeleti úton való harmonizációja tárgyában: rendeletek túlnyomó részben az iparjogvédelem területén jelentek meg, és ott is elsősorban az egységes, uniós szintű oltalmak megteremtését szolgáló jogforrásokként. Számos más ok mellett ezek elfogadásának nehézkessége is intő jel volt azonban arra vonatkozóan, hogy a Bizottság tartózkodjon a szerzői jog területén a rendeleti egységesítésétől.
A legújabb - lassan azonban végéhez közelítő - bizottsági ciklusban már számos, a jelen tanulmányban is tárgyalásra kerülő stratégiai dokumentum foglalkozott a rendeleti egységesítés lehetőségével, hivatkozva az eddig megvalósult harmonizáció elégtelenségére és a magasabb szintű harmonizáció megvalósításának szükségességére. A Bizottság által 2016 őszén benyújtott, több jogforrást tartalmazó szerzői jogi reformcsomag végül elvetni látszott azt a tervet, hogy a teljes harmonizációt rendeleti úton folytassa (vagy egyszerűen fejezze be). Mindazonáltal a Bizottság reformlépései között megjelent több rendelet is, amelyek látszólag csupán részterületek rendeleti harmonizációját kívánják megvalósítani, valójában azonban olyan mélyreható beavatkozást jelentenek az uniós (és a nemzeti) szerzői jogi rendszerbe, ami továbbra is egyértelműen mutat az egységes jogcím rendeleti megteremtése felé. Kiemelkednek ezek közül is azok a források, amelyek az eddig különösen szegényesen harmonizált szerződési joggal foglalkoznak. A szerződési jog ilyen módon való harmonizációja pedig olyan határozott előrelépést jelent az uniós magánjog kiépítésében, ami kihatással lehet akár a kapcsolódó területek harmonizációs törekvéseire is.
Mindezek nyomán írásom vizsgálatának tárgya az uniós szerzői jogi harmonizáció újabb jelensége, a rendeleti úton való harmonizáció módszerének elemzése, különös figyelemmel a szerződési jog rendeleti úton való harmonizációjának eszközeire (ezen belül az úgynevezett Hordozhatósági rendeletre[1]) és a szabályozási megoldások problémáira és hatásaira.
A polgári jogi szerződési jog szabályai minden országban igen erősen meghatározottak a nemzeti jogi hagyomány által, ráadásul túlnyomó részben viszonylag kevéssé befolyásolják a belső piac működését. Ennek is köszönhető az, hogy a szerződési jog harmonizációja igen sporadikusnak mondható, még ha ma már nem is tekinthető teljesen jelentéktelennek.
Az ezen a területen kibocsátott uniós aktusok elsősorban a fogyasztóvédelemre koncentrálnak, különösen az adott vonatkozásban érintett határon átnyúló ügyletek jelentős mennyisége miatt.[2] Ezen belül kiemelkedik néhány szabályozási tárgykör, így az általános szerződési feltételekre vonatkozó normák, a kellékszavatosságra vonatkozó szabályok, valamint a jótállásra, továbbá a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésre vonatkozó rendelkezések.[3]
A harmonizáció útja a szerződési jogban mindazonáltal az irányelv, amely funkciójából fakadóan - még ha adott esetben a szabályozott területen a harmonizáció teljes körű, maximumharmonizációs jellegű is - alapvetően teret enged annak, hogy a tagállamok a maguk szerződési jogába illesztve, ahhoz idomítva kövessék a szabályozási megoldásokat, megengedő szabály esetén még akár azt is mérlegeljék, hogy mit ültetnek át a nemzeti jogukba. Az irányelvvel való szabályozás ezen a területen megfelelő normának is tűnik, hiszen egy olyan polgári jogi területen avatkozik be, amelynek legnagyobb része kívül marad a jogharmonizáción.
Ahogy a szerződési jogi jogharmonizációnak általában sem jellemzője az átfogó jelleg, úgy a szerzői jogi harmonizáció tekintetében is elmondható, hogy annak sem volt mindezidáig központi témája a szerződési jog szabályozása, noha ennek szükségességére már több elméletíró felhívta a figyelmet.[4] Nem csak amiatt a - leginkább felhasználói oldalon felmerülő - érv miatt lenne erre szükség, hogy még e területen a legjelentő-
- 24/25 -
sebbek a különbségek a tagállami jogok között, ami pedig súlyosan megnehezíti az egyre nagyobb volumenben megvalósuló határon átnyúló felhasználások jogszerűségének biztosítását. Azért is egyre fontosabb lenne, mert ha a szerzők, előadóművészek (vagyis a természetes személy jogosultak) mindig is ki voltak szolgáltatva a felhasználóknak, úgy ez hatványozottan igaz a jelenkor körülményei között, amikor már nemcsak a szigorú értelemben vett felhasználóknak, hanem a művek felhasználásából szélesebb értelemben hasznot szedő vállalkozásoknak is ki vannak téve. Persze a szerzői jogban sincs minden nemzeti szerződési szabálynak uniós szinten relevanciája, sőt Michel M. Walter az európai szerzői jog kommentárjában, a jogfejlődés jövőjéről szóló fejezetben egészen odáig megy, hogy véleménye szerint éppen e relevancia teljes hiánya miatt nem is lehet a belső piaci klauzula alapján harmonizálni ezeket a kérdéseket.[5]
A két szélsőséges megközelítés között azonban a tényeket szemlélve azt láthatjuk, hogy az uniós harmonizációval érintett számos szerzői jogi területen már elég régóta találunk elszórva kifejezetten szerződési vagy legalábbis a szerződési jogot érintő szabályokat.[6]
Már az első szerzői jogi harmonizációs eszköz, az 1991-es Szoftver irányelv is tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek kifejezetten a szoftverlicenszekre alkalmazandók. A szabályozási igényt az vetette fel, hogy a szoftver nemcsak műtípusként sajátos, de a hozzá kapcsolódó jogok is sajátos tartalommal bírnak, emiatt aztán a felhasználási szerződésekre vonatkozó általános rendelkezések sem illeszkednek hozzá mindig.
A szoftveripar részben már az irányelv elfogadása idejére kialakította azokat a máig használt szerződési gyakorlatokat, amelyeket az irányelv 1991-ben elfogadott szövege tükröz. Elsősorban azokat a normákat, amelyek meghatározzák, milyen felhasználási cselekmények nem zárhatók ki vagy tilthatók meg a felhasználási szerződésben, még ha azok egyébként engedélyköteles felhasználásnak minősülnének is (az egyik ilyen a biztonságimásolat-készítés, a másik pedig a dekompiláció, a visszafejtés esete[8]).
Ha a Szoftver irányelv által alkalmazott szabályozási megoldást a szerződési jogi terminológiára fordítjuk, ezek a szabályok lényegében érvénytelenségi rendelkezések, amire eltérést nem engedő jellegük is utal. Bár a szerzői jog dogmatikai rendjén kézenfekvő lenne akár mindkettőt szabad felhasználásként értékelni, ezt az teszi lehetetlenné, hogy mindkét jog kizárólag a szoftver jogszerű felhasználóját illeti meg. Mindkét szabály értelmezhető lenne még akár a védelem terjedelmét meghatározó rendelkezésként is, de mivel ezek a jogok csak a jogszerű felhasználót illetik meg, a jogsértő személy számára viszont tiltottak (azaz megfordítva az oltalom kiterjed rájuk), ezért ezt a megközelítést szintén el kell vetni. A rendelkezés genezisét részletesen elemző Walter is arra a konklúzióra jut, hogy ezek a szabályok nem mások, mint a szerződési szabadság korlátai, megszegésük a szerződés érvénytelenségét okozza.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
