A tudományban és a politikában csak annak
van személyisége,aki kizárólag
az ügyet szolgálja.
(Max Weber után szabadon[1])
A Világosság előttünk fekvő Bibó-kötete[2] egy sorozat folytatása, aktuálisan utolsó terméke annak az együttműködésnek, amely 2002-ben kezdődött a folyóirat és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara között: a Világosság utolsó megalapítására 2002-ben került sor, s a véletlenek összjátékának köszönhetően ekkor kezdődött az együttműködés az új főszerkesztővel, Fábri Györggyel, a Jogi Kari Konferenciák rendezvénysorozat tanulmányainak kiadásával. Az együttműködés célja a jogtudomány bevezetése volt a tágabb társadalom- és bölcsészettudományi diskurzusba, egy spontaneitásokat sem nélkülöző program keretében. Az eredeti szándék, a szélesebb tudományos közvélemény számára láthatóvá tenni a jogtudományt, elsősorban a jogászság szűkebb szakmai érdeklődésén túlnyúló jog- és politikafilozófiai, jog-, állam- és politikaelméleti tematikák révén, a Bibó-kötetben a lehető legszerencsésebben valósult meg. Az eredetileg jogtudós Bibó István személye és műve, a maga originalitásával, elméleti színvonalával, éppen egy ilyen közvetítő, kiegyensúlyozó, integratív nyitottság megtestesülése, a tudományosság olyasfajta szimbóluma, amelyre a mai magyar jogtudománynak, és általában a társadalomtudományoknak a lehető legnagyobb szüksége van.
Az együttműködés 2002-ben, a Jogi Kari Konferenciák első rendezvényével kezdődött, amely Herbert L. A. Hart életművének az átfogó bemutatására vállalkozott.[3] A Jogi Kari Konferenciák interdiszciplinaritásra törekvő
- 167/168 -
rendezvénysorozata ötletének és tervezésének az a feltételezés szolgált alapul, hogy a kutatási folyamat aktuális állását bemutató konferenciaforma, majd a tudományos eredmények folyóiratban és kötetben történő közlésének két lépcsője a kutatási programmá szerveződés, egyfajta ‘kollektív elméletalkotás' intézményi feltételét és tesztjét jelenti. A sorozat köteteinek jellemzésére ezért lett bevezetve a szokatlanul ható, ‘több szerzős monográfia' kifejezés. A konferencia és a kétlépcsős közlés nem annak az elvárásnak kíván megfelelni, hogy a tárgyalt szerző minden munkájáról, témájáról kimerítően számot adjon, erre legfeljebb törekedni lehet. A cél elsősorban a helyzetjelentés, egyfajta ‘pillanatkép' egy kollektívvá vált kutatás aktuális állásáról, amely láthatóvá teszi a jogelméleti paradigmák határait, megítélhetővé a kutatások színvonalát, hasznát, problémák felfedezéséhez segít, és így tovább.[4] E cél megvalósítását segíti a jogelméleti paradigmákat a funkcionális egyenértékűség elve alapján egybevető szinoptikus szemlélet, amely értelmezésünkben eljárásként, a tudományos diskurzus ‘ideális' formájaként elsősorban a nyilvános, szabad szellemi találkozás eseményeit jelentő konferenciaformában, ill. gyakorlatban intézményesül első fokon. A feltételezés szerint ez a megközelítés képes lehet hozzájárulni ahhoz, hogy az elvileg - alkotmányjogi és konvencionális szabályok által garantált módon
- 168/169 -
- politika- és uralommentes tudományos diskurzus gyakorlatilag is ideológiamentessé, s ezáltal valóban nyitottá, az értékszabadság megvalósulásának terepévé váljon.
A feltételezés szerint a rendszerváltozás helyzetében a tudomány depolitizálását előmozdító, lehetőség szerint ‘mindenkit' bevonó diskurzus méltánylandó teljesítménye lehet, ha bármily csekély mértékben is, de hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország végérvényesen, a tudományos tartalmakat, színvonalat tekintve is részévé, ill. részvevőjévé váljon az európai modernitás ‘pluralizmusként' jellemezhető szellemtörténeti alaphelyzetének. A feltételezés szerint a magyar jogtudomány és jogfilozófia, valamint az ún. államtudományok jelenlegi pozíciójának, jövőképének konszenzusképes meghatározásához, többek között, egy ilyen jellegű kollektív kutatási és konferenciagyakorlatban lehet eljutni. Ebben az értelemben a Jogi Kari Konferenciák szervezése és lebonyolítása a maga egészében a szinoptikus megközelítés gyakorlati alkalmazásának, intézményesítési kísérletének tekinthető.[5]
A Világosság Bibó-kötete - amely a centenárium alkalmából a személyiség és mű átfogó bemutatására vállalkozik - a Bibó István Szellemi Műhely keretében folyó országos kutatáshoz kapcsolódik, annak része, és ha szabad így fogalmazni: annak egyik állomása. Bibó István szellemi arcképének teljességre törekvő megrajzolása, amely a szerkesztőktől a kötet szervezése, összeállítása során megkövetelte a reprezentativitás és rendszeresség szempontjainak az érvényre juttatását, a folyamatban levő kutatási program elvárásaihoz valló igazodást szolgálja. Ez a kötet ennyiben tehát több a megemlékezés puszta gesztusánál, ám egyvalamire nem képes: nem tudja visszaidézni az emelkedett, nemes ünnepélyességnek azt a hangulatát, amelyet a kötet alapjául szolgáló tudományos konferencián[6] mind az előadók, mind a közönség átélhetett, s amelynek felejthetetlen, többek számára érzelmileg is megrázó csúcspontját az Állam- és Jogtudományi Kar Perjátszó Körének Bibó-előadása jelentette.[7]
A Világosság kötet méretűre duzzadt Bibó külön száma,[8] úgy véljük, megfelelő bepillantást enged a magyar recepció folyamatába, annak szerveződésébe, és jól
- 169/170 -
láthatóvá teszi a Bibó-kutatás tendenciáit. De nem pusztán csak ez: reményeink szerint - s ezt persze a szakértő kritikusoknak kell megítélni, ill. a további kutatásoknak kell igazolni - új elemekkel és tanulságokkal is szolgál. Az új elem itt maga az Állam- és Jogtudományi Kar (és ezáltal az Egyetem), amely a saját élő hagyományának részeként közelített, ill. ma is közelít Bibó Istvánhoz. Ez nemcsak a recepciótörténet korrekciójában, ill. kiegészítésében mutatkozik meg, hanem a jog sajátos nézőpontjának dramaturgiai és kompozicionális érvényre juttatásában. E jogi nézőpont elsősorban a kötet Megtorlás: per és belső emigráció című fejezetében válik nyilvánvalóvá, amelyben a történészkutatók, Horváth Attila, Zinner Tibor és Gyarmati György tanulmányai, átfogóan, érdekesen, informatívan tárgyalják Bibó István és társainak koncepciós perét, Bibó sorsán keresztül bemutatva a kommunista rendszer politikai igazságszolgáltatásának szerkezetét, működését és hatásait. A koncepciós per tudományos elemzését a művészi feldolgozás, a Bibó igazságai és tévedései című színdarab, nem pusztán kiegészíti, szemlélteti vagy illusztrálja, hanem a megértés új szintjére emeli, és ezzel dramaturgiailag is keretbe foglalja a kötetet.
Érdekes módon, s ez a dolog esetlegességeihez tartozik, a reprezentativitás és rendszeresség elvárásainak való megfelelés garanciájának tekinthető, hogy a szerkesztők nem mint Bibó-kutatók, hanem mint kívül álló érdekeltek vállalkoztak a centenáriumi Bibó összkép megrajzolására. Megítélésünk szerint - szerkesztőtársam nevében is szólva - ez remélhetőleg növelte az objektivitás és tárgyszerűség valószínűségének a fokát.
Ezzel összefüggésben, úgy vélem, szót kell ejteni a Bibó-kutatás politikához való viszonyáról. Az általam írt előszóban,[9] a Bibó István Szakkollégium kutatási témaként történő kijelölésével kapcsolatban szerepel a következő mondat, amely sokak számára provokációként is hathat (bár nem annak lett szánva): "A rendszerváltozás utáni hazai Bibó-recepcióban a politikai és a tudományos átvétel teljesítményeinek, a mítoszképzés és az ismeretszerzés síkjainak (diskurzusainak) az elválása - ami bár nem könnyítette meg a kutatást, de szerencsés módon hozzájárult annak függetlenségéhez -, elsősorban a politikai elkötelezettségektől való mentesség bizonyítása miatt, nem tette lehetővé egy ilyen alkalmazási alternatíva (ti. a Szakkollégium) tudományos érdekességének, jelentőségének a felismerését."[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
