Nehezen érthető, hogy a törvényhozó miért szánja el magát oly nehezen új kisajátítási törvény alkotására. Hiszen két ízben is csak az Alkotmánybíróság határozata indította arra, hogy jelentősen módosítsa a hatályos szabályt, illetőleg most, hogy napirendre tűzte új törvény alkotását.1 Kétségtelen, hogy az 1976-ban alkotott törvényerejű rendelet - a korabeli politika és gazdasági felfogáshoz képest - jelentős előrelépést jelentő, korszerű jogszabály volt, amely a kártalanítás megállapításában - a tervgazdálkodásra jellemző -irányáras rendszert váltotta fel a mérlegelést engedő forgalmi értékkel, és a tulajdonosok védelmében többféle garanciát iktatott be (a tulajdonosok részére megfelelő csereingatlan, bérlakás biztosítása stb.). Harminc év azonban - a tulajdoni rendszer és a gazdaságpolitika változásait figyelembe véve - igen hosszú idő, a kisajátítási jog már jó évtizeddel ezelőtt megérett a gyökeres átalakításra.2 A bírói gyakorlat - ahol lehet -igyekezett hozzácsiszolni a rendelkezéseket a mai követelményekhez, a törvény korlátait azonban nem lépheti át.
A ma hatályos jogban ugyan főszabályként az ingatlant kivételesen, közérdekből, azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás ellenében lehet kisajátítani. A törvényi részletszabályok azonban nem mindenben segítik e főszabály érvényesülését.
A kisajátításról szóló új törvénynek két alapvető vezérgondolata kell, hogy legyen.
A tulajdonhoz való jog: alkotmányos alapjog. Korlátozására kivételesen kerülhet sor, úgy ha a közérdek érvényesítése arányos és szükséges a tulajdon korlátozásával. A "szükségesség-arányosság" az alkotmánybíróságok gyakorlatában kialakított mérce, az Alkotmány és a törvények egymáshoz mérésében van szerepe, a bírói gyakorlat nem igen alkalmazza. Most mégis megfontolandó, hogy az új törvény tartalmazzon egy joggyakorlatot befolyásoló elvi iránymutatást a szükségesség-arányosság érvényesítése érdekében.
Egy másik alapvető tétel: a közérdek és a magánérdek tartalmának helyes értelmezése.
A kisajátítás tulajdonelvonás, a tulajdon átváltása egy másik tulajdonra, igen gyakran tulajdonforma változása: az ingatlan magántulajdonból köztulajdonba kerül. Nem hiába való tehát emlékeztetni az alkotmányos tételre: a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül [Alkotmány 8. § (1) bek.]. A kisajátítási gyakorlatban korábban egyértelműen az a szemlélet érvényesült, hogy a köztulajdon érdekeinek a magántulajdon érdekeit alá kell rendelni; ez a szemlélet a lelkek mélyén még ma is él. Pedig a közérdek-magánérdek kettősségre is vonatkoztatható ez a rendelkezés (bár a magánérdek kétségtelenül nem egyenjogú a közérdekkel), annyiban, hogy ha a kisajátítás folytán megbomlik az egyensúly a két érdek között, ezt a teljes kárpótlással kell kiegyenlíteni. A közérdek-magánérdek értelmezésének mai gyakorlatát jól érzékelteti - az új törvény előkészítése során néhány közigazgatási hivataltól kapott - az a javaslat, hogy az új törvény gátolja meg az önkormányzatok spekulációs célú törekvéseit, ugyanis gyakran a kisajátított ingatlanokat az önkormányzatok nem a megjelölt kisajátítási célra használják fel, hanem haszonnal értékesítik. Most már csak az a kérdés: ha a kisajátítás a közérdek-magánérdek kiegyenlítésével, teljes kárpótlással történt, a kisajátító hogyan juthat haszonhoz az ingatlan értékesítésével? Csak úgy, hogy az ingatlanhoz nem annak forgalmi értékén jutott. (Forgalmi érték megfizetése esetén is lehet visszaélésszerű a kisajátítás, de a teljes kártalanítás esetén ennek veszélye sokkal kisebb.) Ez utóbbi szemléletalakító tételt a törvény részletszabályaiban, s főként majd a törvény alkalmazásában kell érvényesíteni. A szükségesség-arányosság tételét azonban helyes lenne a törvénybe foglalni.
A törvény mondja ki: a kisajátítás akkor jogszerű, ha az elérni kívánt előnyök meghaladják a kisajátítással a tulajdonost ért hátrányokat.
A kisajátítási jog legfontosabb jellemzője, hogy
(1) a törvény miként határozza meg: mikor lehet egy ingatlant kisajátítani (a kisajátítási cél meghatározása), továbbá;
(2) a kisajátítás feltételéül szabja-e a kisajátítás közérdekűségét. Ez a két jellemző igen gyakran nem különíthető el, a törvényhozó kisajátítási cél meghatározásával le tudja azt is, hogy külön foglalkozzék a közérdekűség meghatározásával.
A korabeli magyar kisajátítási jog is a kisajátítási célokat határozta meg. Az első, a Buda és Pest közötti hídról (a Lánc-hídról) szóló 1936. évi XXVI. tc., majd a vizekről és csatornákról (1840; X tc.), a Ferencz Csatornáról (1840; XXXVIII. tc.) szóló törvény is így rendelkezett. A bányászati célú kisajátításokról az osztrák bányatörvény rendelkezett (amely 1854 óta volt hatályban és az országbírói értekezlet tartotta fenn), a vasúti vállalatok részére adott kisajátítási jogot több 1868-ból való törvény, s bár 1868-ban megalkották az első általános kisajátítási törvényt - majd ezt felváltotta az 1881. évi XLI. törvény - a kisajátítási célokat az ágazati (vízügyről, halászatról, villamos-berendezésekről szóló) törvények, és több konkrét beruházásról szóló törvény határozta meg.
A nemzetközi tapasztalatok hasonlóak. Így a francia kisajátítási jogban sem találkozhatunk a közérdek legális definíciójával, mind az Alkotmánytanács, mind a Conseil d'État esetenként foglal állást egyes konkrét célok közérdekűségéről, s a Code Civil is csak általános követelményként határozza meg, hogy kisajátításra közérdekű okból kerülhet sor.3 Ezt a törvényi fogalmat a rendeleti jogalkotás értelmezi, egy-egy kisajátítási cél közérdekűségét megállapítva (gyorsforgalmi út, repülőtér, vasúthálózat, gázvezeték stb. építése). Ezzel a kodifikációs megoldással találkozhatunk a német jogban is, ahol az Alkotmány ad általános jellegű eligazítást "kisajátítás abban az esetben megengedhető, ha a közösség javát szolgálja..."4, a kisajátítás lehetséges eseteit viszont az ágazati törvények (építési törvény, légi közlekedési törvény) határozzák meg. Ausztriában az ABGB 365. §-a határozza meg a kisajátítás általános célját ("ha a közjó ezt kívánja"), a lehetséges esetekről itt is a külön törvények rendelkeznek.
A hatályos magyar kisajátítási jogban a törvények meghatározzák a kisajátítási célokat (egy-egy tevékenységi kört megjelölve) és a kisajátítás feltételéül szabják a cél közérdekűségét is. Ennek ellenére a jogalkalmazói gyakorlat általában mellőzi a közérdekűség vizsgálatát, ha a kisajátítási kérelemben megjelölt cél megegyezik a jogszabályban meghatározott céllal. Ezt a szemléletet megerősítik az újabb jogszabályok is, amelyek bizonyos beruházások esetében kizárják a közérdekűség fennállásának vizsgálatát (pl. gyorsforgalmi utak építése esetében). A bíróságok eredménytelenül próbálkoznak annak érvényre jutatásával, hogy nem elegendő a kisajátítási cél vizsgálata, a közérdekűséget is meg kell állapítani. A Legfelsőbb Bíróságnak elvi jelentőségű volt az a határozata, amelyben kimondta: önmagában az, hogy a városrendezési tervben - üdülőövezet kialakítása végett - szerepel a kisajátítani kért ingatlan, ez önmagában nem közérdekű, ugyanis az önkormányzat a felperes ingatlanán gyógyszálló elhelyezését tervezi.
"Az Alkotmány 13. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés a kisajátítási ügyekben közvetlenül is alkalmazandó. A tulajdonjog alapvető alkotmányos alapjog, ezért korlátozására csak a feltétlenül szükséges esetben, kivételesen és közérdekből kerülhet sor. A kisajátítás közérdekűsége az Alkotmány 13. §-ának (2) bekezdése szerint valamennyi kisajátítási cél esetében feltétlen követelmény, amelynek hiányában kisajátításnak nincs helye. Ennek megfelelően a Ktvr. 4. §-ában meghatározott cél fennállása (város- és községrendezés) esetén is igazolni kell a cél közérdekűségét. Az Alkotmányt és a Ktvr.-t együttesen alkalmazva kell tehát meghatározni, hogy a cél közérdekű-e. Ezzel ellentétes értelmezés az Alkotmány 13. §-ának (2) bekezdésében írt korlátozás érvényesülését lerontja, alkotmányellenes gyakorlat kialakulását tenné lehetővé. A város- vagy községrendezési tervekben szereplő célkitűzések adott esetben megfelelhetnek a helyi, regionális gazdasági érdekeknek, de nem feltétlenül közérdekűnek minősülnek. (.) Az a - rendezési tervben egyébként nem szereplő - távlati elképzelés pedig, amely szerint a felperes ingatlanán gyógyszálló épülne, közérdekű célnak nem tekinthető." (Legf. Bír. Kfv. III. 27. 118/1995., - KGD 1996/1. 20.)
Megállapíthatjuk, hogy a kisajátítási cél és a közérdekűség együtt való meghatározása esetén a közérdekűség gyakran elsikkad, nem teljesül az a jogállami feltétel, hogy tulajdonelvonásra csak közérdekből kerülhet sor. Az új törvényben tehát külön kell meghatározni a kisajátítási célokat, s külön rendelkezni kell a közérdekűség vizsgálatáról.
A jogcímek meghatározása a törvényekben többféle módon történhet. Van, amikor a törvény a konkrét beruházást jelöli meg (pl. egy Duna-híd építését).
Ez történt a múlt századi legtöbb magyar törvényben. Adhat a jogszabály egy laza keretfogalmat, amit a jogalkalmazó belátása szerinti tartalommal alkalmazhat - ez volt jellemző az 1955. évi magyar jogszabályra. Végül a harmadik megoldás, amelyik nem a konkrét beruházási célt, hanem egy tevékenységi kört jelöl meg, illetőleg taxatíve felsorolja ezeket a kisajátítási jogcímeket, természetesen mérlegelési lehetőséget adva a jogalkalmazónak. A hatályos szabályozás ezt a megoldást valósítja meg. Ez a szabályozási mód megfelelhet a jogállamiság követelményeinek, feltéve, ha a jogcímek a szoros értelemben vett közérdekűségen belül maradnak. Nem engedhető meg viszont, hogy az állampolgárok egy csoportjának érdekében kerüljön sor mások tulajdonának elvonására. Nem tartjuk megfelelő megoldásnak, ha a cél csak a jogosultat jelöli meg, akinek részére - a jogosult bármely tevékenysége biztosítására - a kisajátítás elrendelhető. Nem elegendő tehát a kisajátítási cél megállapításához, hogy a kisajátítás állami szerv részére történik, az állami szerv közérdekű feladatának meghatározására is szükség lenne. Végül kifogásolható, ha a törvény csak címszószerűen határozza meg azt a tevékenységet, amelynek céljaira a kisajátítás elrendelhető.
A hatályos szabályozásban is találkozhatunk olyan célokkal, amelynek indokoltsága vitatható. Így a lakásépítés, amit az állami politika emelt a közérdekűség rangjára. A lakásépítésre történő kisajátítás közérdekűségének az az alapja, hogy az állam magára vállalja a lakásellátás biztosítását, ez ma már meghaladott célkitűzés.
A kizárólagos állami tevékenység (monopoltevékenység) részére történő kisajátítás is szokásos célmegjelölés, ilyen a bányászat, honvédelem, közlekedés, posta és távközlés, energiatovábbítás, vízgazdálkodás. Az állami kizárólagosság feloldása, az állami szervek monopolhelyzetének megszüntetése e körben is új szabályozást indokolna.
A településfejlesztés, a környezet védelme a modern államokban is a legtipikusabb kisajátítási jogcím. A hatályos szabályozás ezt a kört (város- és községrendezés, védőfásítás, műemlék- és természetvédelem) megfelelően határozza meg, legfeljebb a városrendezés jogcímet érezzük kissé általánosnak.
A kisajátítási célok taxatívnak tűnő meghatározása azonban amiatt kifogásolható, mert az aktuális gazdaságpolitikai, fejlesztési célkitűzések előtérbe kerülésével a törvényt óhatatlanul ki kell az új célokkal egészíteni; a jelenlegi törvényhozói gyakorlatban is ez történik.
A kisajátítási cél meghatározása azonban történhet más kodifikációs technikával, meg lehetne határozni azokat a gazdasági, kulturális fejlesztési célokat, amelyek megvalósítása érdekében a kisajátítás igénybe vehető. Az absztrakció ilyen magas szintje abban az esetben nem kifogásolható, ha az ennek alapján megjelölt konkrét kisajátítási célt alávetik a közérdekűség próbájának.
A kisajátítási cél általános jellegű meghatározása a következőképpen történhet:
Kisajátítani a jogszabályban meghatározott fejlesztési terv, terület- és településrendezési terv vagy kötelező önkormányzati feladat megvalósítása érdekében, továbbá környezet- és műemlékvédelem céljára, vagy törvényben meghatározott más célra lehet.
Ebben a rendszerben tehát nem elegendő azt igazolni, hogy a tervezett kisajátítási célra a törvény megengedi a kisajátítást, a konkrét cél közérdekűségét külön kell bizonyítani.
Hogyan határozza meg a törvény: mi minősül közérdekűnek?
A közérdekűség fogalmának részletesebb meghatározása hiába való kísérletezés lenne. Erre a nemzetközi jogalkotói gyakorlat sem kínál példát. A közérdekűségnek a "közhasznúság", "közcélúság" fogalmával való felváltása, vagy kibővítése többet ártana, mint használna. Ugyanakkor a bírói gyakorlat jól elboldogult, pl. az alapítványok esetében is a "közérdekű cél" fogalmával, s lemondott arról, hogy ennek közelebbi tartalmát meghatározza, megfelelő esetcsoportokra viszont kidolgozta a közérdekűség értelmezését. Ez a kisajátítás esetében is járható út, indokolt lenne azonban a negatív megközelítés; annak törvényi meghatározása, hogy a kisajátítás mely esetben nem közérdekű.
A javasolt rendelkezés a következő lenne:
Ingatlant kisajátítani akkor lehet, ha a kisajátítás célja közérdekű. Nem közérdekű a kisajátítás, ha elsődlegesen a kisajátítást kérő jövedelemszerzését szolgálja.
Indokolt lenne azonban, ha a közérdekűség kérdésében való érdemi döntés eljárási rendjét a törvény meghatározná. A hatályos jogban a közigazgatási szervek legtöbbször nem is rendelkeznek kellő informáltsággal és szakértelemmel, hogy eldöntsék a kisajátítási cél mennyiben közérdekű, megvalósításának mi a valóságos társadalmi hatása.
Ez megkérdőjelezi: megfelelő helyen van-e a közigazgatási hivataloknál a kisajátításról szóló döntés. A közérdekűség eldöntése (a kisajátítás engedélyezése) több országban elválik a technikai kivitelezésben való döntéstől. Emiatt találkozhatunk olyan megoldással, hogy az államfő engedélyezi a kisajátítást (pl. a belga jogban királyi határozat engedélyezi a kisajátítást). Magyarországon a kereskedelemi miniszter engedélye volt feltétele a kisajátításnak. (A hatáskör ilyen magasra emelését az is indokolja, hogy a tulajdontól való megfosztáshoz külső megnyilvánulásában is nyomatékos államhatalmi döntés szükséges.) A francia jogban is elválik a közérdekűség megállapításáról szóló határozat, a kártalanítás megállapításától. Közigazgatási eljárásra tartozik a kisajátítási terv összeállítása, a tervek nyilvános megvitatása, a közigazgatási bíróság által kijelölt vizsgálóbiztos véleményezése, és ezt követi a bírósági szakasz, amely érdemben a kártalanítás kérdésében dönt. A bíróság mondja ki az ingatlan tulajdonjogának átruházását, de ennek jogalapját nem vizsgálja, bár a megelőző közigazgatási döntések törvényességét elvileg felügyeli.5
A hatáskör felsőbb szintre (pl. minisztériumhoz) való telepítését azonban nem pártolnám, az azonban megfontolandó, hogy a kisajátítás közérdekűségéről (indokoltságáról) a közigazgatási hivatal szerezze be a kisajátítási cél (beruházás) szerinti ágazati minisztérium, vagy (önkormányzat javára történő kisajátítás esetén) a regionális fejlesztési tanács állásfoglalását.
Nem közvetlenül a közérdekűséggel van összefüggésben az a kérdés is, hogy nem kell-e a kártalanítás megállapítását a jogalap (ennek keretében a közérdekűség) vizsgálatától különválasztani. Erre az eljárási kérdéseknél még visszatérek.
Eldöntendő kérdés: kinek a javára lehessen ingatlant kisajátítani?
Az 1880-es évek végén Kmety Károly még arról írt, hogy a kisajátítási jog alanya felől a két nézet van, az egyik szerint a kisajátítás joga egyedül az államot illeti, a mások szerint a kisajátításra magánosoknak is van "szubjektív közjoguk".6 Utóbb ez a felfogás megváltozott, és vita nélkül a közérdeket megvalósító vállalatot jelölik meg kisajátítóként, sőt - Szladits írja - kivételesen magánérdekű vállalatok részére is kisajátítást enged a törvény (így a bányavállalat, vízierőmű külön engedélyek nélkül megilleti a kisajátítás joga).7 Az 1907. évi III. tc. alapján bármely gyár és ipartelep részére is lehetővé vált a kisajátítás.
A francia jog sem zárja ki, hogy a közjogi jogi személyek mellett magánszemélyek javára is lehessen ingatlant kisajátítani, e szabályozásban is a közérdek jelenti a korlátot. A gyakorlatban azonban a kisajátítás közérdekűségét magántulajdonú cég esetében is megállapították. Így egy autótársaságnak előnyt jelentő kisajátítást is közérdekűnek nyilvánított az Államtanács, vagy egy lóversenypálya korszerűsítését, egy cég kémiai környezetszennyező anyagait eltávolító vezeték építését, arra való hivatkozással: ami a gazdasági fejlődést szolgálja, az akkor is közérdek, ha közvetlenül a cég érdekeit szolgálja.8
A belga kisajátítási joghoz hasonlóan a közérdekű cél megvalósítása érdekében megengedi, hogy a tömegközlekedést fenntartó társaságok, a gázszállításra
jogosult társaság, a szennyvíztisztító társaságok javára ingatlant lehessen kisajátítani, de a rádió- és televízió társaság részére is megengedték a távközlési eszközök használatához szükséges ingatlan kisajátítását.9
A ma hatályos magyar szabályozás szerint kisajátítani csak az állam vagy az önkormányzat tulajdonszerzése végett lehet.
Az állam vagy az önkormányzat javára történő kisajátítás lehetősége ahhoz - a már meghaladott - elvhez kötődik, hogy a közérdekű célkitűzések kizárólagos megvalósítója csak az állam lehet (az önkormányzat, mint a tanácsok jogutódja került a Ktvr. szövegébe). Ez a felfogás ma is erőteljes, elméleti alapja az, hogy a közérdek adekvát formája a köztulajdon; nem lehet közérdekű, ami magántulajdon.
Valóban igaz, hogy a közérdekűség többnyire az állami, hatósági szervek feladatkörével kapcsolatos. Az sem vitatható, hogy a közérdekűség a kisajátítás szigorú követelménye, magánérdek érvényesítését nem szolgálhatja a kisajátítás, Közérdekű célkitűzések megvalósítása azonban magánkézben lévő vállalatok közreműködésével is végbemehet.10 A kizárólagosan állami tulajdonban álló vagyontárgyak köre igen szűkre szabott a hatályos jogban, hiszen a Ptk. 1977. évi módosítása óta a törvény a kizárólag, és nem feltétlenül állami tulajdonban álló dolgok körét határozta meg, s 1991 óta (1991. évi XIV. tv. 10. §) a Ptk. 172. §-a csak a legkiemelkedőbb jelentőségű vagyont jelöli meg ilyenként, továbbra is megengedve más törvényeknek az eltérést a kizárólagosság alól. Más törvények bőségesen élnek e lehetőséggel a bányászatról, a vasutakról, a postáról, a gázenergiáról szóló törvények e tevékenységek gyakorlását szinte teljes körűen lehetővé teszik bármely gazdálkodó jogi személy és magánszemély részére. Ez azt jelenti, hogy a közérdekű célok megvalósítását koncesszió alapján vagy csak a vonatkozó törvény feltételei szerint ezek a személyek is végezhetik.
A Ktvr. 1. és 6. §-a szerint kisajátítással az állam vagy a helyi önkormányzat szerezhet tulajdonjogot. Ma a Ktvr. alapján erre a kérdésre más felelet nem adható. Tehát, ha a közérdekű célt megvalósító szerv nem állami (önkormányzati) beruházó, a kisajátított ingatlant az állam tulajdonába kell adni, s az "állam" átadja azt a beruházónak. A gázszolgáltatásról szóló, többször módosított 1994. évi XLI. törvény (Gt.) erre az esetre azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a kisajátítást kérőt az ingatlanon - bányászati jogosultsága alatt - megilletik az ingatlan birtoklására és ingyenes használatára vonatkozó jogok [Gt. 39. § (5) bek.], a villamosenergia termeléséről, szállításáról és szolgáltatásáról szóló, többször módosított 1994. évi XLVIII. törvény (Vt.) 36. §-a szerint pedig a kisajátított ingatlant az állam tulajdonba és az engedélyes ingyenes használatába kell adni. Ez már némi támpontot ad a jogalkalmazóknak (hiszen más hasonló esetben még ennyi eligazítást sem kap), de ez mégis meglehetősen nagyvonalú és a magyar jogrendszerrel nem mindenben harmonizáló megoldás. A különféle törvények új megoldásai pedig nélkülözik az egységes elvi alapot. A több törvényben használt "használati jog" rendszerbeli elhelyezése nem megoldott, ugyanis a Polgári Törvénykönyv ilyen dologi jogviszonyt nem ismer. Az 1992. évi XXXII. törvény (Áht.) 109/K. §-a úgy próbál segíteni e helyzeten, hogy e jogviszonyra a vagyonkezelői jog szabályait rendeli alkalmazni, igen bonyolult szabályozással.
Ezt - az állami tulajdon elvtelen koncentrációját megvalósító - szabályozást nem indokolt fenntartani. Nem lehet akadálya a kisajátítást kérő tulajdonszerzésének az sem, hogy az engedélyesek meghatározott ideig - 15-20 évre - kapnak engedélyt a tevékenység folytatására. A jelenleginél jóval egyértelműbb és egyszerűbb jogi megoldással biztosítható, hogy az így tulajdonukba került ingatlant - a beruházott felépítményekkel stb. együtt - az új engedélyesnek tulajdonba adják (pl. elővásárlási jog alapján).
Álláspontom szerint az új törvény az államon és az önkormányzaton kívüli tulajdonos részére is tegye lehetővé a kisajátítás útján való tulajdonszerzést, ha
- a közérdekű cél végzésére irányuló tevékenységet külön törvény állami és önkormányzati szerven kívüli személy részére is lehetővé teszi, s ez a jogi személy rendelkezik a tevékenység végzésére szolgáló engedéllyel, továbbá, ha
- a kisajátítással megvalósítandó ingatlan nem tartozik a kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdon körébe.
A hatályos jog a nem állami tulajdonban álló ingatlanok tulajdonjogának megszerzéséről szól. Már a Ktvr. 1990. évi módosítása után felvetettük,11 hogy ez a rendelkezés nem felel meg a tulajdonformák egyenjogúsága alkotmányos elvének. Állami szerv ugyanis kérheti önkormányzati tulajdon kisajátítását, fordítva ez nem lehetséges. Így, ha pl. az önkormányzatnak szüksége lenne egy állami tulajdonú ingatlanra (pl. volt honvédségi laktanyára) akkor, hogy egészségügyi intézményt építsen, erre kisajátítás útján nincs lehetősége.
Az új törvényben ezt a megszorítást meg kell szüntetni: az állami tulajdon is kisajátítható.
Az állami tulajdonnal kapcsolatos jogosítványok ma a polgári jogban szabályozatlanok. Ágazati törvények - elsősorban az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény - állapít meg állami - elsősorban a kincstári - tulajdonra vonatkozó rendelkezéseket, ezek legfeljebb polgári jogi szabályokat pótló rendelkezéseknek minősülhetnek - érthetően a költségvetési gazdálkodás nézőpontjának felelnek meg. Ez a magyar jogrendszernek - többszörösen szóvá tett, de évtizedek óta megoldatlan - nehezen elviselhető hiányossága.12 Úgy tűnik, hogy az új Polgári Törvénykönyv előkészítői sem képesek e feladattal megbirkózni, a köztulajdonra vonatkozó szabályozást inkább a pénzügyi kodi-fikáció hatáskörébe utalják. (Gazdasági Jogi Törvénykönyv születik?) A kisajátítási jog kodifikációjának egyik nehéz feladata, hogy megfelelő törvényi szabályozást alakítson ki, hiszen ha valahol megkerülhetetlen a rendezés, a kisajátítási jogban valóban az, hiszen a kisajátítást kérő jelenleg mindig állami vagy önkormányzati szerv. A kisajátítási szervek gyakorlatában megfigyelhető az elmúlt évtized tulajdoni rendjének minden nyomorúsága, ellentmondásossága, "hiányos" szabályozás, akár a kisajátítást kérő, akár a kisajátítást szenvedő oldalán (a kárpótlási földalapból kiosztott mezőgazdasági ingatlanok, a szövetkezeti tulajdonban, használatban állott földek vagy a volt tanácsi tulajdonú ingatlanok rendezetlensége).
Tudom, hogy az új kisajátítási törvényben az állami tulajdon minden ellentmondását nem lehet megoldani, különösen nehéz lesz felülemelkedni azon a tendencián, amely az állami tulajdon erőteljes koncentrációját kívánja véghezvinni úgy, hogy a tulajdonnal kapcsolatos minden jogosítvány egyetlen szervezet kezében összpontosuljon. Az egyébként jogi személy (tehát jogképes) költségvetési szerveknek a tulajdon feletti jogosítványait a törvények egyre szűkebbre vonják, tulajdonosi önállóságukról nem lehet szó.
Engedtessék meg egy kitérő: emlékszem a tervgazdaság idejére, amikor a központból vezérelt állami vállalatok gazdasági csődbe vitték az országot. Kornai János - s még jó néhány közgazdász - kimutatta a puha költségvetési korlát lényegét, a pazarlás, nemtörődömség okait. A mai költségvetési szervek helyzete hasonló. Félő, hogy ez a helyzet tovább romlik, feltéve, ha nem születik egy hasonló politikus, vagy közgazdász, aki bebizonyítja, hogy a költségvetési szerv ma egy lukas hordó, amibe bármennyi pénzt pumpálunk, az sohasem elég, ha hiányzik a tulajdonosi tudat, ha hiányzik a jó gazda felelőssége. Központból való vezérlés mellett az önálló, felelős és takarékos gazdálkodás nehezen biztosítható.
Érdekes módon a kisajátítási szervek gyakorlatában felfedezhető, hogy ilyen gazdaságpolitikai törekvések mellett sem hiányzik néhány költségvetési szervből a megszerzett vagyonhoz való ragaszkodás. Sokan állítják, hogy ma már nincs - a régi értelemben vett - kezelői jog, csak a Kincstár által vezényelt vagyonkezelői jog.
Ezzel szemben a kisajátítási szervek gyakorlatában nem ritkán kerül sor az állami tulajdonban, jogi személy kezelésében lévő ingatlan kisajátítására, úgy, hogy a kezelői jogot ruházzák át egy másik kisajátítást kérő állami gazdálkodó szervre. (A kisajátítási kormányrendelet 1. §-a erre lehetőséget ad.) A közigazgatási szervek élnek is e felhatalmazással, a kezelő szervek pedig gyakran perre viszik a kártalanítás összegének megállapítását. Mit ér ma a kezelői jog?
Értékének megállapítása igen változatos módon történik. Van, amikor a forgalmi érték 1/20-ad részének ötszörösét állapítják meg a kisajátítási eljárásban kártalanításként. (Ez a számítás a használati jogok illetéktörvénybeli számítását veszi mintául, amikor is a tíz-szerestől-négyszeresig terjedő szorzó a használó életkorától függ, bizonytalan időre terjedő jog esetén az ötszörös szorzót kell alkalmazni.) Ez elég merész társítás.13 Van közigazgatási szerv, ahol elfogadják a szakértő véleményét és a teljes forgalmi értéket megállapítják kártalanításként. Figyelemmel arra, hogy a kezelői jog - az én felfogásom szerint - nem korlátolt dologi jog, hanem osztott tulajdon (a kezelő a haszonvevő tulajdonos), ez utóbbi látszik megfelelőbbnek.
Az új kisajátítási törvényben a vagyonkezelői jog átruházását - ellenérték fejében - lehetővé kell tenni az állami költségvetési szervek között, a törvényben szabályozott eljárási rendben. Más szervnek (pl. a Kincstárnak) átadni, e kérdés felől a döntés0 azzal járna, hogy a kisajátítás folyamatában egy új szempontot (a Kincstár pénzügyi érdekeit) is figyelembe kellene venni, nem is szólva az eljárás elhúzódásáról.
Ha a kisajátítást kérő nem állami tulajdonú ingatlant szerez meg, az ingatlan állami tulajdonba kerül. Néhány ágazati törvény úgy rendelkezik, hogy az ingatlan állami tulajdonba és a kisajátítást kérő használatába kerül; az Áht. - amint már utaltunk rá - ezt vagyonkezelői jognak minősíti, s igyekszik rászorítani a kisajátítást kérőt arra is, hogy a Kincstárral vagyonkezelői szerződést kössön [Áht. 109/K. § (7) bek.]. (Megjegyezzük: ezzel a megoldással a Kincstár hatáskörébe vonja - jóval túlterjeszkedve a kincstári körön - az állami és a nem állami gazdálkodó szervezeteket is.)
Ha a kisajátítást kérő nem állami és nem önkormányzati gazdálkodó szervezet - az új törvény szerint - tulajdont szerezhet, ez a felemás helyzet is megoldódik.
Mi legyen a dologi jogi megoldás, ha - az állam javára - állami szerv szerez tulajdont? A mai helyzetben nem látok más lehetőséget, hogy - ha költségvetési szervről van szó - vagyonkezelői jogot szerezzen. Gondot okoznak az ún. költségvetési intézmények (egyetem, művelődési intézmény, tudományos intézet stb.). Ezek tekintetében kellene először áttörést elérni az állami tulajdon jelenlegi merev rendszerén, s tulajdonszerzésüket lehetővé tenni.14
Az állami gazdálkodó szervezetek esetében - minden jelenlegi gazdaságpolitikai felfogás ellenére - határozottan ellenzem, hogy ne tulajdont szerezzenek. Kizárólagos vagy többségi állami tulajdonban lévő részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság tulajdonszerzése nem lehet korlátozott. A gazdasági társaság jogi lényegének mondana ellent, ha a kisajátítás esetében korlátozzuk tulajdonszerző képességüket. (Természetesen itt is kivétel, ha kizárólagos állami tulajdonba kerül az ingatlan, hozzátéve, hogy nem mindig egyszerű megállapítani, hogy a tulajdonjog tárgyára vonatkozik-e a kizárólagosság.)
A kártalanítás összegét meghatározó törvényi rendelkezés változatlanul irányadó: kisajátításra azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében kerülhet sor.
Kérdés azonban, hogy e rendelkezés alkalmazása során követett gyakorlat megfelel-e a teljes kártalanítás követelményének. A hatályos szabályozás szerint a teljes kártalanítás követelménye akkor érvényesül, ha az ingatlan tulajdonosa a helyben kialakult forgalmi értéknek megfelelő kártalanításban részesül.
A forgalmi érték - mint a kártalanítás összegének lényegi meghatározó eleme - az új szabályozásban sem mellőzhető. Szükséges azonban, hogy a törvény a forgalmi értékhez képest egy általánosabb követelményt fogalmazzon meg: az ingatlan tulajdonosa olyan ösz-szegű kártalanításra tarthat igényt, amelyből hasonló adottságú más ingatlan tulajdonjogát szerezheti meg.
Ezt a követelményt a törvényben is ki kell mondani. Ehhez képest tartalmazhatja a törvény, hogy a hasonló adottságú, összehasonlításra alkalmas ingatlanok helyben kialakult forgalmi értékét kell alapul venni a kártalanítás meghatározásánál.
Az új törvény ne zárja ki, hogy a kártalanításra csereingatlan felajánlásával történjék, feltéve, hogy a tulajdonos és a kisajátítást kérő ebben megegyeztek. Egyenlő értékű ingatlanok esetén nem kell kártalanítást megállapítani, ha azonban a két ingatlan között értékkülönbözet van, ezt a különbözetet ki kell egyenlíteni.
A gyakorlatban a csereingatlannak akkor van jelentősége, ha a tulajdonos, a bérlő, vagy egyéb használó az ingatlanban lakik és részükre a kisajátítást kérő beköltözhető lakást (más helyiséget) ajánl fel. Ezzel kapcsolatban eldöntendő kérdések a következők:
(a) Fenntartandó-e továbbra is a lakott és a beköltözhető forgalmi érték kategóriája? Úgy gondolom, hogy ennek mellőzésére nincs lehetőség, részben amiatt, mert az ingatlanforgalomban az ingatlanok értékének megállapítására ezek a használatos kategóriák.
(a) Ha a kisajátított épületben lévő lakást, illetőleg nem lakás céljára szolgáló helyiséget a tulajdonos, a bérlő vagy egyéb használó használja, a Ktvr. 10. §-ának (2) bekezdése értelmében forgalmi értékként a lakott értéket kell figyelembe venni. Ha a lakott forgalmi érték nem deríthető fel, az ingatlan beköltözhető forgalmi értékéből kell kiindulni, és az ingatlanforgalomban kialakult szempontok és arányok alapján kell a lakottság értékcsökkentő hatását figyelembe venni.
(b) A kérdés gyakorlati jelentőségét azonban az dönti el, hogy a kisajátítást kérő mikor köteles az ingatlanban lakóknak lakást vagy más helyiséget felajánlani. A hatályos szabályozás a kötött lakásgazdálkodás rendszerét követi, azt a korábbi helyzetet feltételezve, hogy bérlakáshoz általában csak hatósági lakáskiutalással lehet hozzájutni. Ezen ma már túl vagyunk ezért az ingatlanban lévő tulajdonos tekintetében a cserelakás biztosításáról nem kell rendelkezni. (Kivételesen előfordulhat, hogy a kisajátított ingatlan helyett a tulajdonos az adott településen nem tud beköltözhető ingatlant vásárolni, erre a szabályozásban gondolni kell.) Más a helyzet az ingatlanban lakó bérlőkkel és más használókkal. A lakásbérlők helyzete ma még nem a piaci bérlakásviszonyokat tükrözi. Kétségtelen, hogy bérlakáshoz a szabad piacon korlátozás nélkül hozzá lehet jutni, azonban a bérlők helyzete (elsősorban anyagi terhei) nem azonosak az állami vagy önkormányzati tulajdonú bérlakások, továbbá az újonnan bérbe adott magántulajdonú lakások esetében. Ha tehát a kisajátított ingatlanban lakó bérlő állami vagy önkormányzati szociális bérlakásban lakik, vagy lakása kötött bérű, fenn kell tartani a kisajátítást kérő elhelyezési kötelezettségét, mégpedig hasonló kategóriájú bérlakást köteles a bennlakónak biztosítani. Ez a kötelezettség a bérleti jog értékével csökkenti a tulajdonosnak járó kártalanítás összegét.
A kártalanítási összeg meghatározásánál. figyelembe kell venni a kisajátított ingatlanon fennálló építési tilalmat (korlátozást). Ez a tényező az ingatlan forgalmi értékét jelentős mértékben befolyásolja. Az övezeti besoroláshoz kapcsolódó tilalmakat és korlátozásokat is számba kell venni az értékalakító tényezők között. Nem eshet azonban a tulajdonos terhére, ha a kisajátítást megelőzően azért rendelnek el építési tilalmat (korlátozást), hogy a kisajátítási cél megvalósítását biztosítsák, ebben az esetben ennek értékcsökkentő hatását figyelmen kívül kell hagyni. Figyelmen kívül kell hagyni továbbá az építési tilalmat, ha a tulajdonos kártalanításra jogosult.
(c) A bírói gyakorlat nem egységes abban, hogy az ingatlanért járó kártalanítás megállapítása során számba kell-e venni az ingatlanból származó vagyoni előnyök elveszítését.
Álláspontom szerint a kártalanítás összegének megállapítása nem különbözhet a szerződésen kívül okozott kár megtérítésére vonatkozó kárösszeg megállapításától. A kisajátítás csak a károkozás jogellenességét zárja ki, a kártérítés mértékében nem különbözhet. Ugyanakkor ma a kártalanítás köréből kizárják a vagyoni előny (elmaradt haszon) elvesztését, így a kártalanítás meghatározása eltér a kártérítési felelősség általános szabályától.
A kártérítési jogban érvényesülő elvi tétel: mind a munkaerő, mind a tárgyi vagyon (a tőke, a dolog, a vagyoni értékű jog stb.) természeténél fogva értéktermelésre (értéknövelésre) képes, ha a károkozó magatartás folytán ezt a képességét elveszti, az értéknövekedés elmaradásával éri kár a károsultat.15 Ez az alapja az elmaradt vagyoni előny megtérítésének, így a keresetveszteség (munkaerő-csökkenés) megállapításának, a tartásra köteles hozzátartozó elvesztésével bekövetkező károsodás megállapításának. Ha a kártalanítás teljességének a kisajátítási jog meg kíván felelni, úgy ettől nem zárkózhat el.
A kártalanítás összegében ez nem mint elmaradt vagyoni előny fog jelentkezni, hanem többnyire a "más hasonló adottságú ingatlan" értékmeghatározásában.
Ezzel részben összefüggő kérdés a megváltozó rendeltetésű ingatlanok értékének megállapítása. Azonos annyiban, hogy ebben az esetben is az ingatlan jövedelemtermelő képességét kell figyelembe venni, de nem a jelenlegi, hanem a bizonyosan bekövetkező jövőbeli értékemelkedését.
Az ingatlan kisajátítására rendszerint területfejlesztési elképzelések megvalósítása végett kerül sor. A területfejlesztési terv megvalósulása viszont egy települési környezet rendeltetésének megváltozásával jár, s az ott lévő ingatlanok hasznosításának lehetőségei is megváltoznak. Egy gyorsforgalmi út építése új fejlesztési lehetőségeket teremt (szolgáltató vállalkozások, áruházak létesítése, esetleg lakásépítkezés feltételeinek kialakítása).
Különösen nehéz a kártalanítás összegének megállapítása, ha olyan földek kisajátítására kerül sor, amelyeknek nincs reális forgalmi értékük.
A közúti építés céljaira kisajátított mezőgazdasági rendeltetésű ingatlanért járó kártalanítás mértékét lakóövezetben lévő ingatlanoktól eltérő szempontok szerint indokolt meghatározni. Napjainkban a mezőgazdasági rendeltetésű földek forgalmában kialakult árak - a gazdasági és a jogi korlátozások hatására - nem a valóságos értékviszonyokat tükrözik. Valóságos forgalomról, forgalomban kialakult árakról e földek tekintetében nem beszélhetünk. Ebből következően a mezőgazdasági rendeltetésű ingatlanok tekintetében nincs összehasonlításra alkalmas forgalmi érték, illetőleg az nem alkalmas arra, hogy a reális kártalanítás alapjául szolgáljon.
A korábbi jogpolitikai szemlélet a kisajátítás közérdekűségének tulajdonította azt, hogy megvalósulása a települési környezetre kedvező hatást gyakorol, ezt azonban a kártalanítás mértékénél nem lehet figyelembe venni. Ez a szemlélet ma már nem tartható. Az azonnali, teljes, feltétlen kártalanítás követelményeinek érvényesülése megkívánja, hogy a kártalanítás meghatározásakor figyelembe vegyék a kisajátítási cél megvalósulásával bekövetkező azokat a kedvező hatásokat, amelyek az adott településen az ingatlanok forgalmi értékét megnövelik (a közlekedési lehetőségek kialakítása, a közút melletti kereskedelmi, szolgáltatási tevékenység élénkülése). E tényezők mind a kisajátítandó, mind a kisajátítással nem érintett ingatlanok értékeire értékemelő hatással járnak, méltánytalan lenne tehát, ha ezt az értékemelkedést csak a kisajátításra kerülő ingatlan esetében nem vennék figyelembe.
Továbbra is irányadónak tartjuk a bírói gyakorlatban kialakult követelményt, hogy csak a széles körben és huzamosabb ideig fennálló értékeket lehet figyelembe venni, az eseti, konjunkturális árakat nem. Emiatt csak korrigált mértékben vehető figyelembe az az érték, amit a kisajátítással érintett területen, piaci viszonyok között megvalósuló beruházás (pl. szabadidő centrum, áruházépítés stb.) céljára történő ingatlanok megszerzésére fordítanak. Ezekben az esetekben a vételárat a beruházással járó üzleti előnyök feltétlen biztosítása motiválja, ezért konjunkturális vételnek kell tekinteni. Az érték megállapítása során azonban nem hagyható figyelmen kívül az ingatlan fekvése, adottsága, s az ebből bizonyosan következő értéknövekedés. Ezt a körülményt akkor is figyelembe kell venni, ha ez az értéknövekedés részben a kisajátítási célt megvalósító beruházással (adott esetben közút megépítésével) van összefüggésben. (Megjegyzem, hogy ezt az értékelési módot leginkább a hozamszámításon alapuló értékelés közelíti meg.)
Álláspontom szerint tehát a változó rendeltetésű településen fekvő ingatlan forgalmi értékének meghatározásakor fel kell tárni az ingatlan fejlesztési lehetőségeit, azokat, amelyek a kisajátítandó ingatlan földrajzi, természeti elhelyezkedéséből (nagyváros közelsége, közlekedési lehetőségek, természeti adottságok stb.) kihasználásából adódnak, továbbá az ingatlan gazdasági értéktermelő adottságait.
A Legfelsőbb Bíróság egyik elvi jelentőségű határozatában - az M0 autóút budapesti szakaszát érintő kisajátításnál - arra mutatott rá, hogy "a kisajátított ingatlanok kedvező településen belüli fekvése, a közművekhez való közelsége, a földrajzi és geológiai adottságai nagyobb súllyal vehetők figyelembe azzal, hogy a csatolt megosztási és kitűzési rajz szerint úttal megközelíthető-e. (...) A kedvező körülmények a Budapest határában lévő - és közismerten egyre növekvő értéket magában foglaló - ingatlanokban meglévő ingatlanfejlesztési lehetőségeket is magukban rejtik. Az ismertetett elvek alapján az ingatlanforgalmi lehetőségek, mint értéket befolyásoló körülmények a forgalmi értékre hatnak." (Legf. Bír. Kfv. II. 39. 460/2002., KGD 2003/12. 256.)
A kártalanítás összegének megállapítása tekintetében tehát a törvény a következőket tartalmazza:
a) A kártalanítást pénzben kell megállapítani. A felek csereingatlanban történő kártalanításban is megállapodhatnak.
b) A kártalanítás összege feleljen meg az ingatlan értékének. Az ingatlan értékének megállapítása során figyelembe kell venni
- az összehasonlításra alkalmas ingatlanok helyben kialakult forgalmi értékét,
- ha az ingatlan valóságos forgalmi értéke - jogszabályban elrendelt korlátozás vagy más körülmény hatására - nem állapítható meg (megváltozott rendeltetésű ingatlan), figyelembe kell venni az ingatlan településen belüli fekvését, a közművekhez való közelségét, földrajzi és gazdasági adottságait - a kisajátítási cél megvalósulásának vagy más körülménynek hatására bizonyosan bekövetkező - ingatlanfejlesztési lehetőségeit.
A kisajátítási eljárás rendje általában megfelelő. Meg kell azonban fontolni az eljárás meggyorsítását (a jelenlegi garanciák érintetlenül hagyásával). További követelmény, hogy az eljárás formális szakaszait (pl. közérdekűség megállapítását) a törvény tegye tartalmasabbá. Gyorsítaná az eljárást, ha a kisajátítást kérőnek nem kellene igazolnia, hogy az adásvételi szerződés megkötése meghiúsult. (Természetesen a kisajátítást kérő nincs elzárva attól, hogy a tulajdonosnak az eljárást megelőzően is ajánlatot tegyen.) Az eljárás során azonban a közigazgatási hivatal vezetője köteles legyen a felek között egyezség (Ket. 75. §) megkötését megkísérelni.
A közérdekűség hatékonyabb vizsgálata érdekében felmerülhet, hogy a kisajátítási eljárást előzze meg a kisajátítás engedélyezése. Ez a fejlesztésért felelős miniszter hatásköre lehetne, önkormányzat javára történő kisajátítás esetén esetleg a regionális fejlesztési társulás. Járhatóbb útnak látszik azonban, hogy a közigazgatási hivatal vezetője a közérdekűség kérdésében kérje ki az előzőekben megjelölt szerv (mint szakhatóság) állásfoglalását.
A következő szervezeti-működési kérdés: miként lehet a jogalap kérdésében való döntést elkülöníteni a kártalanítás összegszerűségétől. Gyakorlati tapasztalat ugyanis, hogy a jogalap dolgában a kisajátítást szenvedők általában nem vitatkoznak (egy gyorsforgalmi út építése esetében eléggé értelmetlen is lenne - bár nem kizárt), a kártalanítás kérdésében pedig hosszan alkudoznak. Ennek megvalósítására több megoldás kínálkozik. A legkézenfekvőbb, hogy a közigazgatási eljárásban először a jogalap kérdéséről döntsenek, s csak a határozat jogerőre emelkedése után a kártalanításról. Ennek a különválasztásnak csak akkor van értelme, ha a jogalapról való döntés után a birtokbaadásra is sor kerül. A kártalanítás azonnaliságának alkotmányos elve ugyanis sérülne,16 ha előbb kerülne sor a birtokbaadásra, s utóbb a kártalanítás kifizetésére. Elfogadható lenne, ha a kártalanítási összegnek a kisajátító által felajánlott részét - ha ésszerű az összeg - a tulajdonosnak a birtokbaadáskor kifizetnék. A jogalap kérdése mellett tehát a közigazgatási szervnek szakértőt kell meghallgatni arról, hogy - körülbelül - megfelelő-e a felajánlott összeg, még ha nem is ő dönt az összeg nagyságáról. Felmerül, hogy a közigazgatási hivatal vezetője csak a jogalap kérdésében döntsön, a kártalanítás megállapítása kerüljön rendes polgári perben eldöntésre. Ez a rendszer húzná el leginkább az eljárást.
A legmegfelelőbbnek az látszik, ha a közigazgatási hivatal vezetője együtt dönt a jogalap és a kártalanítás kérdésében, és ha a jogalapról szóló döntést nem vitatják, beáll a részjogerő. Ha a közigazgatási perben mind a jogalapot, mind a kártalanítási összeget vitatják, a bíróság a jogalap kérdésében részítéletet hoz. Birtokba adásra azonban a jogalap kérdésében részjogerős közigazgatási határozat, illetve bírósági részítélet esetén sor kerülhet, feltéve, ha a közigazgatási határozatban megállapított kártalanítás összegét a tulajdonosnak kifizették.
Végül: a bírói út egyfokúságát e perekben indokolt lenne feladni. Ha a rendes bíróság dönt a kártalanítás kérdésében: ez a természetes. Közigazgatási perben viszont a fellebbezést lehetővé kell tenni. ■
JEGYZETEK
1 Alkotmánybíróság 35/2005. (IX. 29.) AB hat., amely a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést állapított meg.
2 Kozma György-Petrik Ferenc: Kisajátítási jog a gyakorlatban, Deák Jogakadémia, 1994.
3 Code Civil 545. cikk.
4 Grundgesetz 14. cikk (3) bek.
5 Code de l'expropriation pour cause d'utilité publique (1977. III. 28.)
6 Kmety Károly: A magyar közigazgatási jog, Budapest, 1990. 314. o.
7 Szladits Károly: Dologi jog, Budapest, 1930. 80. o.
8 Conseil d'État: CE 20 juliet 1971.; CE 10. février 1958.
9 A televízióról és a rádióról szóló rendelet (2005. III. 4.)
10 Kozma-Petrik (1994.) 240. o.
11 Kozma-Petrik (1994.) 26. o.
12 Petrik; in: Polgári Törvénykönyv magyarázata, KJK 1992. évi kiadásban, 424-435. o., 2004. évi kiadásban 613-672. o.
13 A Legfelsőbb Bíróság a forgalmi érték 70%-ában állapított meg kezelői jog értékét (Kfv. II. 39. 266/2005. KGD. 6.)
14 Bíztató jel, hogy az új felsőoktatási törvény (2005. évi CXXXIV. tv. 120. §) lehetővé teszi, hogy a költségvetési szervként működő felsőoktatási intézmény - igaz, hogy bizonyos feltételek esetén - tulajdont szerezzen.
15 Petrik: Kártérítési jog, HVG-ORAC 2002/226. o.
16 Alkotmánybíróság 58/191. (XI. 8.) AB hat.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Petrik Ferenc, ny. kollégiumvezető, Budapest
Visszaugrás
