"The court is not a rubber stamp."[2]
2010-ben a Radmacher v Granatino ügyben egy majdan talán klasszikusnak számító ítéletet hozott az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága (Supreme Court), amelyben a korábban uralkodó nézetekkel szemben döntő jelentőséget tulajdonított a felek házassági vagyonjogi szerződésének. Itthonról szemlélve nincs ezen mit csodálkozni, de ha kicsit mélyebbre tekintünk az angol jogi hagyományok szövevényébe, látható, hogy milyen fordulat lehetőségét hordozza az ítélet egy olyan jogrendszerben, amelyik nem ismeri a törvényes házassági vagyonjogi rendszer intézményét, és a házasság felbontásával járó vagyoni következmények rendezését a bíróság mérlegelési jogkörébe utalja. Így a bíróság maga állapítja meg, milyen juttatásokat szükséges nyújtani a házasság felbontásakor a volt házastárs részére a tisztességesség követelményének kielégítése érdekében. Ebben a kérdésben a bíróság kompetenciáját eleddig a felek autonóm döntésükkel kérdőjelezhették meg, ezúttal azonban a házassági vagyonjogi szerződés döntő jelentőségének elismerése felé tett egy lépést a bírói gyakorlat.
Maga az ügy tehát egy házassági vagyonjogi szerződés bíróság előtt történő érvényesíthetősége körül bontakozott ki, ami az angol jog rendszerében korántsem olyan kézenfekvő, mint a kontinensen. A szerződés egyik résztvevője egy dúsgazdag német család leszármazottja, bizonyos Katrin Radmacher, aki egy francia férfihoz, Nicolas Granatino-hoz ment feleségül. A családi vagyon megóvása érdekében a felek - a német jog követelményeinek megfelelő - házassági vagyonjogi szerződést kötöttek, amelyben vagyonelkülönítésről rendelkeztek a házasságuk fennállása, illetve annak megromlása esetére. A pár az esküvő után Londonba költözött és nyolc együtt töltött év, két gyermek, valamint a férjnek - a jövedelmező banki karrier helyett választott - tudományos pályára lépése után különváltak, majd elváltak. Az angol bíróság először a felek szerződésének a figyelmen kívül hagyásával diszkrecionális jogkörében döntött a volt férjnek járó nem csekély mértékű anyagi juttatásokról. A feleség azonban fellebbezett és a Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal) ennek részben helyt is adott: Granatino úr csak az apai minőségére tekintettel kapott javakra maradt jogosult, de mint férj, nem tarthatott igényt anyagi javadalmazásra - tekintve, hogy erről a házassági vagyonjogi szerződésükben lemondott. A Legfelsőbb Bíróság részletes vizsgálat alá vonta a házassági vagyonjogi szerződésnek tulajdonítható jelentőség kérdését, amely tudományos berkekben is komoly visszhangra talált.
Az alább ismertetett két tanulmány ennek az eseti döntésnek a feldolgozását tűzte ki célul: Anne Sanders, az Universität Bonn oktatója, a magánautonómia érvényesülésének szempontjából tárgyalta az ítéletet a Private autonomy and marital property agreements[3] című összehasonlító jogi elemzésében, míg Jens Scherpe, a University of Cambridge tanáraként az ítélet vízválasztó jellegét elemzi a Fairness, freedom and foreign elements - marital agreements in England and Wales after Radmacher v Granatino[4] című tanulmányában.
Anne Sanders kifejezetten erős kontinentális, a német jogi hagyományokra alapozott megközelítéssel vizsgálja a házassági vagyonjogi szerződések létjogosultságát az angol jogrendszerben. Érveit a házassági vagyonjogi szerződések bevezetése mellett sorakoztatja fel, hiszen álláspontja szerint e jogintézmény hivatott biztosítani a felek vagyonjogi autonómiáját, ami - kellő keretek között és családvédelmi érdekek tiszteletben tartása mellett - alapvető eleme a német házassági vagyonjogi szabályozásnak.
Az angol jog erősen elzárkózik a szerződések családi viszonyokon belüli elismerésétől, sokkal szűkebben értelmezve azt a tartományt, ami a "contract" kifejezéssel lefedhető. Ezért is lehetséges, hogy a házassági vagyonjogi megállapodásokat sem "contract"-ként, hanem legfeljebb "marital agreements"-ekként
38/39
tartja számon, e körben is különbséget téve a házasságkötést megelőzően megkötött "pre-nuptial marital agreements" és a házasságkötést követően létrehozott "post-nuptial marital agreements" fogalma között. S bár a szerző részben utal rá, hogy a házassági szerződések nem csak a klasszikus vagyonjogi kérdéseket szabályozhatják, hanem a felek együttélésének egyéb személyes aspektusait, a lényeget tekintve a tanulmány a házassági vagyonjogi szerződések elvi és elméleti megalapozásával foglalkozik.
Nemzetközi kitekintés
A szerző a nemzetközi környezet felvázolása során tisztázni igyekszik azt, hogy mit is értenek az egyes jogrendszerekben házassági vagyonjogi szerződés alatt. A német jogszemlélet ezeket a megállapodásokat egyértelműen a szerződések közé sorolja (Ehevertrag), mivel "Németországban a szerződés fogalma sokkal általánosabb, mint az angol jogban"[5]. Olyannyira, hogy a jogtudomány egyes képviselői magát a házasságot is szerződésként fogják fel. A házassági vagyonjogi szerződések elsősorban azonban azokban a jogrendszerekben értelmezhetőek, amelyek rendelkeznek törvényes vagyonjogi rendszerrel, amitől aztán a felek megállapodásukban eltérhetnek. Ez általában igaz a kontinentális jogrendszerekre, ahol biztosított a felek számára, hogy a házasságuk felbomlásának anyagi következményeit maguk határozzák meg. Nem így Angliában, ahol a házasságban élő nők vagyonáról szóló 1882. évi törvény[6] rögzítette, hogy a házasság nem érinti közvetlenül a felek vagyoni jogait, azaz önálló jogszerzők és vagyonukkal önállóan rendelkeznek, azonban házasság felbontása esetén a bíróság belátásán múlik, hogy milyen juttatásokat biztosít az eset körülményeire, a felek családban betöltött szerepére és vagyoni helyzetére tekintettel. A házassági ügyekről szóló 1973. évi törvény[7] értelmében tehát a bíróság rendelkezhet a felek vagyonának újrafelosztásáról az "ancillary relief"[8] iránti kereset alapján.
Németországban a törvényes vagyonjogi rendszer szabályai szerint a felek megőrzik önálló jogcímüket a vagyonukra a házasság időtartama alatt, de a közös háztartás védelme és a családi élet anyagi alapjainak biztosítása érdekében bizonyos esetekben a másik házastárs hozzájárulása szükséges a vagyontárgyakkal való rendelkezéshez. A házassági vagyonjogi szerződésben kiköthető vagyonelkülönítés (Gütertrennung) nemcsak a házasság fennállása idején történő önálló gazdálkodást teszi lehetővé, hanem a házasság felbontásának pénzügyi következményei alól is mentesíti a feleket, kivéve a tartási kötelezettséget. A házassági vagyonjogi szerződéseknek a vagyongazdálkodásban betöltött szerepe az öröklési jogi jogkövetkezményekben is tetten érhető. A törvényes vagyonjogi rendszer értelmében - a tartási kötelezettségen felül - a volt házastársat megilleti továbbá a másik házastársnak a házasság fennállása alatt megszerzett nyugdíjjogosultságának a fele is (Versorgungsausgleich). A joggyakorlat fejlődésének eredményeként az eredetileg a törvényes vagyonjogi rendszertől történő eltérést szolgáló házassági vagyonjogi szerződés fogalmi határai a tartásra és a nyugdíjjogosultság megosztására vonatkozó megállapodásokra is kiterjednek, és gyakorlati jelentőségük is nagyobb, mivel - a szerző megállapítása szerint - a felek többsége "nem rendelkezik túl sok megosztható vagyontárggyal a bontás idején".[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
