Az iráni nemzetközi magánjogot az 1928/1935-ös iráni Ptk. szabályozza. Ezen kívül vannak ezt a területet érintő rendelkezések a polgári perrendtartásban, a kereskedelmi törvényben, egyes különös szabályozásokban, valamint a nemzetközi bilaterális megállapodásokban és államközi szerződésekben. A Ptk.-nak összesen 20 cikke tartalmaz kollíziós jogi előírásokat: Az 5-9. cikk, a 10. cikk, amelyet egyesek szintén kollíziós szabálynak tekintenek, valamint a 961-975. cikkek. Az 5. cikk értelmében, amely a territoriális- vagy domicílium-elvet mondja ki, valamennyi iráni lakos, attól függetlenül, hogy bel- vagy külföldi-e, az iráni törvényeknek van alávetve, hacsak a törvény kivételt nem tesz. Az ingó, vagy ingatlan dolgokkal kapcsolatos vitákban is a territorialitás jut kifejeződésre a lex rei sitae elv révén, mely szerint a fekvés helyének jogát kell alkalmazni (8. és 966. cikk). A territorialitás elve alól a 6. és 7. cikk tesz kivételt, amelynek értelmében a személyi-, a családi- és az öröklési jogban az állampolgárság elvét kell alkalmazni. A Ptk. második részében 1934/35-ben elfogadott normák olyan, az Általános Részbe tartozó kérdéseket szabályoznak, mint a vissza-és továbbutalás (973. cikk), a külföldi jog alkalmazásának mellőzése az iráni közrendbe, vagy az Irán által ratifikált nemzetközi egyezményekbe való ütközés miatt (975. és 974. cikkek). Szabályozást nyert a nemzetközi öröklési jog (967. cikk), és a gyámság (965. cikk), valamint a házasságkötés és a szülői felügyelet nemzetközi házasságok esetén (963. és 965. cikk). Az iráni bíróságok joghatóságáról a 971. cikk rendelkezik. A nemzetközi szerződési jogot a 968. cikk szabályozza.
A Ptk. 968. cikke értelmében "a szerződéses kötelezettségekre a szerződéskötés helyének jogát kell alkalmazni, kivéve, ha a szerződő felek külföldiek és kifejezetten, vagy hallgatólagosan egy másik jog alá rendelték a szerződést.
Az alkalmazandó jognak a szerződéskötés helye általi meghatározása olyan megoldás, amelyet az arab országok kollíziós szabályozása is követ. Igaz ugyan, hogy az arab országokban az elsődleges kapcsolódást a felek közös lakóhelye jelenti, ez a feltétel nemzetközi szerződések esetében azonban ritkán teljesül. A másodlagos kapcsoló elv a szerződéskötési hely, feltéve, hogy a felek kifejezetten, vagy hallgatólagosan nem választottak jogot.
Az iráni szabályozás a tervezetek szerint eredetileg szintén egy ehhez nagyon hasonló rendelkezést tartalmazott volna. Az 968. cikk 1934-es tervezete megadta volna a feleknek a szabad jogválasztás lehetőségét. A tervezet a következőképpen rendelkezett: "A szerződéses kötelezettségekre a szerződéskötés helyének jogát kell alkalmazni, kivéve, ha a felek a jogviszonyt kifejezetten, vagy hallgatólagosan egy másik jog alá rendelték". E rendelkezés vitájában egy képviselő felvetette, hogy a jogválasztás lehetőségével alapvetően a külföldi felek fognak élni, és azt arra fogják felhasználni, hogy az Iránban kötött szerződéseikre ne az iráni jogot kelljen alkalmazni. Ezért azt javasolta, hogy a jogválasztás lehetőségét azokra az esetekre korlátozzák, amikor mindkét szerződő fél külföldi. Ennek eredményekképpen a jogválasztáshoz való pozitív hozzáállás ellenére arra csak akkor ad lehetőséget a rendelkezés, hogy ezzel csak akkor lehessen élni, ha valamennyi szerződő fél külföldi.
A főszabály tehát a lex loci contractus és a kivételt szűken fogalmazták meg. A 968. cikk rendelkezése a locus regit actum alapelvét érvényesíti, amely a 969. cikkben is kifejezésre jut az okiratok alaki érvényességére vonatkozásában. Ezen kívül mértékadó jogirodalmi vélemények szerint a szerződéskötés helye jogának érvényesülése a felek vélelmezett hallgatólagos akaratán nyugszik. A szerződéskötési helyet tekintik a szerződéssel legszorosabb kapcsolatban lévő olyan jognak, mely a legalkalmasabb arra, hogy ennek alapján döntsék el a szerződésből eredő jogvitákat.
Az uralkodó álláspont értelmében a szerződéskötés helyének meghatározása a lex fori szerint történik. Itt érdemes egy pillantást vetni az iráni kötelmi jog rendelkezéseire. Az iráni kötelmi jog a szerződések anyagi jogában a konszenzuális rendszert követi. A Ptk. 183. és 190. cikkei szerint egy szerződés az ajánlat elfogadásával jön létre. A szerződéskötés helyének meghatározása szempontjából ezért az az időpont mérvadó, amikor a szerződés létrejött. A Ptk. mindazonáltal nem tartalmaz általános szabályokat a szerződéskötés helye és ideje tekintetében. Az erre vonatkozó, alább ismertetett elveket az elmélet és a gyakorlat dolgozta ki. A felek alapvetően maguk határozhatják meg a szerződéskötés időpontját. Amennyiben ezt nem teszik meg, akkor különbséget kell tenni a jelenlévők és a távollévők között kötött szerződések között. Az előbbi esetben a feleknek a szerződés megkötése idején megállapítható közös tartózkodási helye lesz a szerződés megkötésének helye. Az utóbbi esetben - amit a törvény nem szabályoz - a gyakorlat azt az álláspontot képviseli, hogy a szerződés abban az időpontban jön létre, amikor az annak létrejöttéhez szükséges utolsó lépést megtették. Így szerződéskötési hely lehet az a hely, ahol az elfogadó nyilatkozatot tették. Ha az elfogadó nyilatkozat megtételére levélben kerül sor, és azt postára adják, akkor a feladás helye minősül szerződéskötési helynek. A felek azonban úgy is rendelkezhetnek, hogy a szerződés csak az elfogadó nyilatkozatnak az ajánlattevőhöz való megérkezésével, vagy annak az ajánlattevő általi tényleges tudomásulvételével jön létre. Ez utóbbi esetekben a megérkezés helye, vagy a tudomásulvétel helye lesz a szerződéskötési hely.
Az elfogadó nyilatkozat megtételének időpontja és a szerződéskötési hely azonban nem minden esetben áll korrelációban. Azon szerződésekre nézve, amelynek megkötésekor a felek nem tartózkodnak ugyanazon a helyen, de közvetlenül - például telefonon, vagy video-konferencián - kommunikálnak egymással, a szerződés megkötésére a jelenlévőkre vonatkozó szabályok irányadók. A szerződés tehát akkor jön létre, amikor az elfogadó nyilatkozatot megteszik és arról a másik fél közvetlenül tudomást szerez. A szerződéskötési hely meghatározása tekintetében azonban a távollévőkre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A szerződés ott jön létre, ahol az utolsó lépést megtették, vagyis ott, ahol az ajánlat elfogadója tartózkodik.
A szerződéskötés helyének meghatározása így nem jogkérdés, hanem tényállási kérdés, melyet vita esetén a bíróságnak kell megállapítania és eldöntenie. Ennek során a felek akaratának is jelentősége van.
A szerződésre alkalmazandó jog a normaszöveg értelmében csak olyan kötelezettségekre terjed ki, amelyek a szerződésből keletkeznek. Bár kifejezett szabály nincs rá, de többségi vélemény szerint a szerződés megkötését, érvényességét, valamint tartalmát is a lex loci contractus szerint kell megítélni, mert az iráni kollíziós norma a teljesítési helyet semmilyen szempontból sem tekinti meghatározónak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
