Klasszikus, de a magyar politikatudományban méltánytalanul figyelmen kívül hagyott elméletükben Seymour Lipset és Stein Rokkan a politikai pártok működését és politikai sikereit az alapítástól a hatalom birtoklásáig bezárólag annak fényében tárgyalja, hogy a pártok, akár még mozgalmi stádiumban, milyen politikai "küszöböket" kénytelenek átlépni.[1] E küszöböknek nevezett intézményes akadályok létezhetnek a nem demokráciákban, a demokratizálódó (átmeneti) rendszerekben és a demokráciákban egyaránt. A szerzők eredetileg négy küszöböt különböztetnek meg: legitimációs küszöb, inkorporációs küszöb, reprezentációs küszöb, többségi hatalom küszöbe. Tanulmányomban azzal érvelek, hogy Lipset és Rokkan "küszöbelmélete" az empirikus politikai valóságnak megfelelően módosításra szorul, és hogy legitimációs kérdések nemcsak az első, hanem az összes többi küszöb esetében is definiálható. Ennek megfelelően a reprezentációs és a többségi hatalmi küszöb közé beiktatok egy ötödik küszöböt, a hatalomra kerülés küszöbét, és az így ötre bővült küszöböt a választás és legitimitás kontextusában újraértelmezem.[2]
1) A legitimációs küszöb nagy kérdése az, hogy a tiltakozásokat mint összeesküvéseket elutasítják-e, avagy létezik-e valamilyen mértékű elismerése a petícióhoz, a kritikához és az ellenzékiséghez való jognak.[3]
- 117/118 -
2) Az inkorporációs küszöb átlépése azt jelenti, hogy a mozgalom (párt) összes vagy legtöbb támogatójától megtagadják-e a résztvevő státusát a képviselők megválasztásában, avagy megadják nekik a politikai állampolgárság (political citizenship) jogait az ellenfeleikkel azonos szinten, velük egyenjogúan.[4]
3) A reprezentációs küszöb a képviseleti intézmények előtt nyitja meg az ajtót: az új mozgalmaknak (pártoknak) nagyobb és régebbi mozgalmakhoz (pártokhoz) kell-e csatlakoznia a képviseleti szervekhez való hozzáférés érdekében, vagy egyedül is tudnak képviseletet nyerni.[5]
4) A hatalomra kerülés [eredeti elméletben nem szereplő] küszöbe: a képviseletet nyert pártok hatalomra kerülhetnek-e, vagy léteznek jogi és/vagy politikai-ideológiai akadályok, amelyek nem teszik lehetővé a hatalomhoz való hozzáférést.
5) A többségi hatalom küszöbe: egy pártnak vagy pártszövetségnek a választási győzelem megadja-e a hatalmat ahhoz, hogy nagyobb strukturális változásokat idézzenek elő a nemzeti rendszerben, avagy a rendszerben vannak-e beépített, a számbeli többséggel szembeni fékek és ellenerők.[6]
Az öt politikai küszöb a választás és legitimitás kontextusában is specifikálható, ezért legitimációelméletileg is értelmezhető.
Ideáltipikus esetben, tehát zárt autokráciákban, szélsőségesen abszolutista rendszerekben, despotizmusokban, (katonai, totális stb.) diktatúrákban, stb. a tiltakozás, a petíció, a kritika nem megengedett, tiltott, büntetett, szankcionált, de legalábbis nagy kockázattal, súlyos következményekkel jár. A politikai fejlődésnek azonban legfeljebb csak végkifejlete a petícióhoz, a kritikához és az ellenzékiséghez való jog elismerése. Az "elismerést" megelőzően a politikai küzdelmeknek, tiltakozásoknak a középpontjában a jogok követelése
- 118/119 -
állt. A "jog elismerése" a maga nyers politikai valóságában "követelt jog" elismerése, de az is csak valamilyen mértékben. Éppen ezért a tiltakozás stb. jogának elismerését általában megelőzi a tiltakozás stb. bármilyen szempontból, akár nyers politikai érdekből vagy félelemből való eltűrése-megtűrése, tolerálása, amely azonban továbbra sem zárja ki a tiltakozás stb. kockázatát. A tiltakozás stb. jogát először is elvi alapon próbálják elismerni. Azzal igazolják, hogy a rezsim alapelveivel vagy alapértékeivel, ha vannak ilyenek, nem összeegyeztethetetlen a tiltakozás stb., de a tiltakozóknak még így is tudniuk kell, hogy a tiltakozásnak megvannak a rezsim által egyoldalúan meghúzott határai is. Az így elismert jog egyfajta elvi jog vagy morális jog, melynek gyakorlása a rezsim toleranciájától és annak mértékétől függ. A tiltakozás stb. elvi-morális joga a későbbiekben legalizálódhat: az elvi-morális jogot jogszabályokba (alkotmányba, törvényekbe) foglalják és akár gyakorlását is szabályozzák. A legalizált jog már törvényes jog vagy alkotmányos jog, és a legalizálással a hatalom már törvényes/alkotmányos jogként ismeri el a tiltakozást stb. A legalizálódás és ezzel a legitimálódás azonban politikai értelemben deficites, ha az állampolgárok ugyan már rendelkeznek a tiltakozás stb. törvényes vagy alkotmányos jogaival, de azokkal politikai okból képtelenek (számukra megfelelő módon vagy mértékben) élni. A tiltakozás kiváltó oka ezért éppen az, hogy a rezsim nem teszi lehetővé az általa legalizált jogok jogszerű, törvényes gyakorlását az állampolgárok számára.
Magától értetődő, hogy a tiltakozás stb. jogának elismerése egyben feltételezi a politikai szabadságjogok elismerését és intézményesítését már csak azért is, mert a tiltakozás, a petíció, a kritika oka gyakran éppen a politikai szabadságjogok hiánya volt, és a politikai szabadságjogok igényét vagy követelését fejezték ki. A tiltakozás stb. joga és az ellenzékiség joga politikailag nem egy kategória! Igaz, hogy a tiltakozást, a petíciót, a kritikát a hatalom azért is tilthatja és szankcionálhatja, mert ellenzékinek, azaz hatalom- vagy rendszerellenes megnyilvánulásnak tartja, de a politikai fejlődés során a tiltakozás stb. jogának elvi vagy jogi elismerése végbe mehet úgy is, hogy az ellenzékiséget még csak nem is tolerálják. A hatalom- és rendszerkonform, azaz a politikailag lojális tiltakozás elismerésével párhuzamosan tehát az ellenzékiség el nem ismert maradhat.[7]
A tiltakozás, petíció, kritika elismert joga és az ellenzékiség elismert joga között kell megemlíteni azt, ami Lipset és Rokkan eredeti elméletből kimaradt: a pártalapítás tolerálását (a pártokba szerveződést vagy a formális pártalapítást eltűrik, nem büntetik), majd pedig a pártalapítás elismert jogát (=legitimitás). A pártok létrehozását, a pártokba szerveződést azért is kell külön kihangsúlyozni ebben az elméleti keretben, mert a küszöbök elmélete éppen a pártosodásról, a pártok lehetséges politikai pályaívéről szól, miközben történelmileg egyáltalán nem magától értetődő a pártok legitim politikai intézményként való elfogadása főleg olyan rendszerekben, melyekben a pártosodást illojális (hatalomellenes) pártütésként vagy egységbontó szervezkedésként, netán emberi természettől idegen (természetellenes) és/vagy Isten akaratával és parancsolataival ellentétes (Istenellenes) valamiként fogják fel. Ahogy a tiltakozás stb. esetében láttuk, úgy a politikailag lojális, hatalom- és rendszerkonform pártok elismerésével párhuzamosan továbbra is el
- 119/120 -
nem ismert maradhat az ellenzékiség: az ellenzéki pártok alapítását vagy az elfogadott (lojális) pártok ellenzékivé válását nem engedik és büntetik.
A jogok elismerésének következő fokát önmagában az ellenzékiségnek, az ellenzéki identitásnak és magatartásnak a tolerálása, elfogadása és elismerése jelenti, amely a pártokkal kapcsolatban az ellenzéki pártok létének megtűrését, majd létjogosultságuk elfogadását, végül pedig a pártalapítás jogának és a pártok működésének olyan általános jogi szabályozását (párttörvény) vonja maga után, amelyben a politikai ellenzékiség már nem kizáró ok. Az ellenzékiség és az ellenzéki pártok elvi, politikai és jogi legitimálódása mindazonáltal nem határtalan. Minden államban és politikai rendszerben, még a liberális (megengedő, szabadságot és szabadságjogokat biztosító) jogállami demokráciákban is meghúzzák ellenzékiség és az ellenzéki pártok elvi, politikai és jogi legitimitásának határait. A legitimációs határon belüli ellenzék és ellenzékiség elemi szinten az alkotmányos és törvényes ellenzékkel és ellenzékiséggel azonos. Az ellenzéki identitású politikai szereplők (politikusok, szervezetek, pártok) is a legteljesebb politikai szabadsággal és szabadságjogokkal rendelkeznek, amelyeket azonban csak alkotmányos kereteken belül, az alkotmányt és az alkotmányos rendet (jogrendet) tiszteletben tartva gyakorolhatnak - a szankció terhe mellett. Az alkotmányellenes, alkotmányos rendet sértő ellenzéket és pártokat rendszerellenes ellenzéknek és rendszerellenes pártoknak nevezzük. A rendszerkonform, tehát az alkotmányos berendezkedést és jogrendet tiszteletben tartó ellenzékre régebben szokás volt mondani, hogy "őfelsége ellenzéke", ami azonban ma már nagyon félreérthető kifejezés, és más értelemben is használják.[8] Eredetileg, a 18. századtól kezdődően Angliában nagyon egyszerű összefüggést takar: Őfelsége, azaz az uralkodó államfő, aki képviseli az állam alkotmányos rendjét, ezért az ellenzék, ha hűséges (lojális) az alkotmányos rendhez, tehát a rendszerhez, akkor hűséges Őfelségéhez, és fordítva: ha hűséges Őfelségéhez, akkor hűséges a rendszerhez is, ezért Őfelsége ellenzéke legfeljebb csak Őfelsége kormányának (kabinet) lehet ellenzéke.
A pártok politikai és jogi legitimálódása a politikai rendszer kompetitívvé (versengővé) válásával járt együtt: a pártok kompetíciót (versenyt) folyatnak parlamenti mandátumokért és a hatalomért, ami periodikusan megrendezett választások keretein belül megy végbe. A politikai fejlődésnek ezért további fontos fejleménye a periodikus választás intézményének bevezetése, létjogosultságának elfogadása, elismerése (=legitimitás), illetve az állampolgárok és pártjaik által elismert módon (=civil vagy társadalmi legitimitás[9]) való szabályozása és működtetése. A politikai fejlődés kritikus pontja az, hogy a tolerált vagy már legálisan működő pártoknak elismert joga van részt venni a választásokon (=legitimitás). Ezt a jogi értelemben vett legitimációs folyamatot árnyalja a pártok közötti egyenjogúság: a választásokon indulás jogi elismerése során nem tesznek különbséget a pártok között (diszkrimináció), a jogot nem valamiféle politikai kegy alapján ado-
- 120/121 -
mányozzák a pártoknak. A diszkriminációmentesség azt is jelenti, hogy a legalizált (jogilag legitim) pártok a továbbiakban egyenlő jogi és politikai feltételek mellett működnek és versenyeznek egymással. A kormányzat, a hatóságok politikailag semlegesek: sem jogi, sem politikai eszközzel nem akadályozzák őket elismert jogaik gyakorlásában.
A mai modern jogállami demokráciában ez a küszöb szinte minimális feltételeket vagy megszorításokat foglal magában: az alkotmány és törvények tiszteletben tartása, illetve szervezeteknek vagy pártoknak a vonatkozó törvényi előírásoknak megfelelő megalapítása és működtetése.
Akik nem képesek vagy - bármilyen politikai okból - nem akarják törvényesen, jogszerűen létrehozni pártjukat vagy szervezetüket, azok nem képesek vagy nem akarják átlépni ezt a legitimációs küszöböt. A szándékosan törvényellenesen létrehozott és törvény- vagy alkotmánysértő módon működő ("rendszerellenes") pártok és szervezetek az illegális (törvénytelen, és ezért illegitim) pártok és szervezetek világát alkotják. A legálisan működő, de feloszlatott vagy betiltott pártok "küszöb előtti" illegitim állapotba esnek vissza, és ha a vezetők hasonló célból és programmal, de más néven újraalapítják is betiltott pártjukat, szembe kell nézniük az újabb betiltással vagy feloszlatással, valamint az esetleges bűntetőjogi következményekkel. A politikai arénában követelhetik vagy kezdeményezhetik a legálisan működő, de politikai ellenfeleik szerint szélsőséges pártok betiltását, feloszlatását is, vagy azt, hogy ne engedjék indulni őket a választásokon és ne állíthassanak jelölteket.[10] A legális, de szélsőséges vagy annak tartott pártok tehát a választások legitim szereplőjének státuszát kockáztatják. A betiltás azonban kétélű fegyver. Ha szélsőséges vagy annak tartott pártok nem csak szélsőséges állampolgárok szélsőséges politikai szükségleteit elégítik ki, hanem reális társadalmi problémákat is felvetnek és nem szélsőséges állampolgároknak a kormányzattal és más pártokkal szembeni elégedetlenségének is teret adnak, akkor társadalmi elfogadottságuk, támogatottságuk (= civil legitimitás) a szélsőségesség ellenére naggyá válhat, és a betiltás vagy a betiltás nyilvános tematizálása csak növelné társadalmi/civil legitimitásukat.
A pártalapítás nem engedélyezésének, a feloszlatásnak lehetnek tisztán jogi okai, de történhetnek politikai megfontolásokból is: szélsőséges vagy rendszerellenes pártok esetében azért, mert a társadalomra és az alkotmányos rendre veszélyesnek nyilvánítják őket. A politikai okból történő jogi tiltás és feloszlatás azt fejezi ki, hogy a politikai illegitimitás (elfogadhatatlanság) jogi formát öltött. Nem demokratikus és nem jogállami rendszerekben a betiltás vagy feloszlatás helyett s mellett a kormányzatok szívesen alkalmazzák az adott párt hatóságok általi és akár törvénytelen zaklatását, ellehetetlenítését, beleértve a választási részvétel legkülönfélébb módon történő akadályozását, ami az autoriter/autokratikus választásokra kifejezetten jellemző.
A választás intézményének legitimitása a következők szerint árnyalható. Ott, ahol egyáltalán nem tartanak választást, és kiváltképpen azért, mert a hatalom megszerzését és birtoklását nem akarják semmiféle választói akarathoz kötni, a választás inherensen illegitim intézmény, és ennek megfelelően választások politikai követelése is illegitimnek számít. A választás létjogosultságának hatalom általi elfogadása vagy elismerése, valamint bevezetése önmagában legitimitást nyújt a választás intézményének, de ez a hatalom
- 121/122 -
általi legitimitás, aminek értéke egyenes arányban áll a választásokat követelő alattvalók/állampolgárok általi (civil) elfogadással. A választás hatalom általi legitimitása, valamint alattvalók/állampolgárok általi korlátozott elfogadottsága (civil legitimitása) vagy illegitimitása (nem fogadják el a hatalom által bevezetett és megtartott választást) közötti ellentét elsősorban a választások módja, mikéntje, lebonyolításának szabálya ("játékszabályok") stb. miatt alakul ki: az alattvalók/állampolgárok is akarják a választás megtartását, de nem úgy, nem olyan formában és szabályok szerint, vagy nem akkor, ahogy s amikor a hatalom akarja. És vice versa: a hatalom nem akarja az alattvalók/állampolgárok (egy része, nagy része, többsége, összessége) által akart módon megrendezni a választásokat.[11] A nem az általános választójog elve alapján vagy különféle cenzusok szerint rendezett választásokat értelemszerűen nem fogadták el azok, akiket a korlátozott (nem általános) választójog és a cenzusok kizártak a választásból. De az általános választójog elve alapján vagy különféle cenzusok nélkül rendezendő választások politikai alternatívája viszont a hatalom számára voltak elfogadhatatlanok különböző elvek és politikai szempontok alapján. 1920-ban Magyarországon a nők választójogának bevezetésével az általános választójog már általánosan elfogadottá vált, és eszerint is rendeztek választást, de a titkos szavazás intézményét már nem övezte általános legitimitás. A dualizmus korszakának - politikailag rendkívül bírált és támadott - nyílt választásai után először 1920-ban szavaztak titkosan, de az uralkodó elitnek sikerült elérnie, hogy a következő, 1922-es választásokra részlegesen visszaállítsák a nyílt választást. A nyílt választás újra bevezetését nem fogadták el, bár kénytelenek voltak beletörődni mindazon politikai erők és társadalmi csoportok, amelyek azt bármilyen okból is igazságtalannak tartották. A kialakult politikai feszültség és választásokon a nyílt szavazás által generált súlyos politikai konfliktusok végül elfogadottá tették a titkos választást az uralkodó elit számára, és 1939-ben már egységesen titkosan szavazhattak a választásra jogosult polgárok.
A latin "corpus" (=test) szó után az "inkorporáció" fogalma szó szerint "testbe foglalást" jelent, politikai kontextusban pedig a "politkai test"-be foglalást. A "politikai test" itt, ebben az elméleti keretben politikai közösséget jelent, még pontosabban a politikai jogokkal rendelkezők közösségét. Ott, ahol a hatalom megszerzése és birtoklása választástól függ, a legfontosabb politikai jog a választójog (szavazati jog), ezért az inkorporáció a választójoggal rendelkezők politikai közösségébe való bevonást jelenti: a választójog kiterjesztését, megadását.
Mindaddig, amíg széles közmegegyezés van arról, hogy kik legyenek (lehessenek) és kik ne legyenek (ne lehessenek) választásra/szavazásra jogosultak, illetve megválaszthatók, a korpuszt (politikai testet) és az inkorporációt illetően nem vetődik fel legitimációs probléma. A választó/szavazati joggal rendelkezők a "jogaik" miatt értelmezhetők ugyan "legitim" szavazóként, ám nem sok értelme van a szavazati vagy választó joggal nem rendelkezőket "illegitimnek" tekinteni mindaddig, amíg nem szavazó/választó státuszuk
- 122/123 -
számukra magától értetődő, és nem merül fel bennük a politikai igény, hogy szavazati vagy választójoggal rendelkezzenek.
Legitimációs probléma akkor vetődik fel, például a modern képviseleti kormányzatokban, amikor társadalmi csoportok, rétegek vagy osztályok tagjai, akik nem rendelkeztek választójoggal, politikai igényt jelentenek be a választójogért, és jogigényüket készek politikai követelésekkel, tiltakozásokkal vagy politikai harccal nyomatékosítani. Pártok természetesen politikailag képviselhetnek választójoggal nem vagy (nagyon) kis mértékben rendelkező tömegeket, például a 19. század végén a munkáspártok az ipari munkásságot, de ha részt vesznek a választásokon, a pártok közötti választási versenyben, a puszta tény, hogy társadalmi-politikai bázisuk egyben nem szavazói bázis, rendkívül hátrányos számukra a választási versenyben: sokkal kevesebb szavazatot és mandátumot képesek nyerni, mint abban az esetben, ha a választójogot kiterjesztik a szavazati joggal nem rendelkező társadalmi-politikai bázisukra. A 19. század végén és a 20. század elején folytatott választójogi harc, középpontjában az általános választójoggal, az inkorporációról, a "politikai testbe" foglalásról szólt.
Bármilyen okból történt is, az általános választójog kiterjesztésének, megadásának (az inkorporálásnak) megtagadása illegitimmé tette a választójogból kizárt társadalmi csoportokat azzal, hogy őket valamilyen szempont alapján nem találták méltónak vagy érdemesnek arra, hogy jogigényüket kielégítsék. A választójog fokozatos (nem általános) kiterjesztése mögött is az húzódott meg, hogy bizonyos társadalmi csoportok már méltónak találtattak a választójog megadására.
Az inkorporációs küszöb legitimációs dimenziója azzal teljesedik ki, hogy a politikai (választójogi) harc során legitimálni (igazolni, megindokolni) kell, hogy választójogból kizárt csoportoknak, munkásoknak parasztoknak, nőknek stb. miért, milyen alapon jár vagy éppenséggel nem jár a választójog.
A választójog megadásával nem feltétlenül válnak legitimmé a választójogból kizárt csoportok, ha a jog megszerzése után, a jog birtoklásával párhuzamosan nem biztosítják a megszerzett jog gyakorlását, és a legkülönfélébb jogi és nem jogi praktikákkal, és akár kényszerrel és erőszakkal tartják távol a szavazóurnáktól a választójoggal felruházott állampolgárokat.
Egy az előző küszöb szerint legális és legitim párt tehát legális szereplője lehet a választásoknak, és formálisan átlépi az inkorporációs küszöböt is azzal, hogy támogatói választójoghoz jutnak és ezért joguk van rá, a pártra szavazni. Fél lábbal lépi át a küszöböt azonban, ha az általa képviselt társadalmi csoportokon belül a potenciális szavazóinak egy része a különböző jogi és politikai praktikák miatt nem képesek szavazni rá, mert nem rendelkezik választó joggal, vagy ha igen, a hatóságok megakadályozzák őket joguk gyakorlásában.
A választójog kiterjesztését és a küszöb átlépését politikailag "lerontja" azon választott szervek és tisztségek jog- és hatásköreinek, funkcióinak szűkítése vagy más szervekkel és tisztségekkel ellensúlyozása, amelyek a párt számára elérhetővé vagy megszerezhetővé vált azzal, hogy a szavazóbázisuk kibővül. Szélsőséges esetben az inkorporáció kiüresíthető az ilyen megoldással.
A választásra jogosultak legitim választók vagy legitim szavazók, akik a társadalom egészén belül egy sajátos politikai jogközösséget alkotnak, a politikai jogokkal rendelkezők közösségét. A választójogból kizárás (választójog meg nem adása) vagy megfosztás
- 123/124 -
legitimációs problémává válik, ha egyre szélesebb a követelés, hogy a kizártakat és megfosztottakat a választójog megadásával vonják be a politikai közösségbe. Ha a választójoggal rendelkezők politikai közössége szűk, mert a választójoggal nem rendelkezők aránya nagy vagy kifejezetten nagyobb, akkor a választás legitimáló ereje korlátos, mert elmondható, hogy a csak kevesek által megválasztható kormányzat nem reprezentatív, mert nem képviseli a kormányzottak összességét, az egész társadalmat. Választói vagy szavazói csoportok azonban nem feltétlenül válnak teljesen legitim szavazókká akkor, ha politikai kényszerből váltak jogosultakká a választójogra, de továbbra is úgy gondolják róluk, hogy nem méltóak a választójogra. A jogilag már legitim, de morálisan és politikailag illegitimnek tekintett választókkal szembeni stratégia lényege, hogy a legkülönbözőbb módszerekkel tartsák távol őket a szavazóurnáktól. A politikai közösségből kizárás egy idevágó sajátos esete, amikor politikai aktorokat (egyéni jelölteket, pártokat) tesznek illegitimmé azzal, hogy megfosztják őket a választójogtól vagy kizárják őket a választási versenyből.
A választójog általánossá válásával az inkorporációs küszöb nem jelentetett politikai problémát az 1989/90-es rendszerváltás során és után. A kétezres évektől azonban új formát és tartalmat kapott. A "kettős állampolgárságról" szóló 2004-es népszavazással került politikai napirendre a választójog megadása a határon túli magyaroknak, azaz inkorporálásuk a magyar politikai közösségbe, amit a kritikusok egy része a "politikai közösség erőszakos kiterjesztéseként" értelmezte, mások pedig az állampolgárság szavazati jog nélküli megadását szorgalmazták. Az állampolgársági törvény módosítása óta az ellenzéki politikai alternatívák között szerepel(t) a választójog megvonása a magyar állampolgársággal rendelkező határon túli magyaroktól, illetve akár a munkavállalás céljából külföldön tartósan letelepedett állampolgároktól. Mindkét témát erősen átitatják pártpolitikai megfontolások: a "határon túli", Kárpát-medencében elő magyarok döntő mértékben a 2010 óta kormányzó Fideszt preferálják a választásokon, míg a munkavállalás céljából külföldön dolgozók inkább szimpatizálnak az ellenzékkel. Továbbá inkorporációs problémaként is volt értelmezhető a választási regisztráció (választási eljárásról szóló törvény) Orbán-kormány által módosított változata is, amit az Alkotmánybíróság azzal az indokkal minősített Alaptörvény-ellenesnek, hogy aránytalanul korlátozzák a választójogot (sic!) a központi névjegyzékbe való kötelező választói feliratkozás egyes szabályai. A jobboldali radikális, ellenzéki Jobbiknak az egykor volt műveltségi cenzusokat idéző és elsősorban a romák ellen irányuló felvetésével, miszerint kössék alapfokú iskolai végzettséghez a választójogot, az állampolgárok közel fele értett egyet 2017-ben. Párhuzamosan viszont az LMP azt vetette fel, hogy már 16 éves kortól szavazati jogot kellene adni a magyar állampolgárnak, és ez az elképzelés 2023-ban a Momentum alkotmánymodosító törvényjavaslatában is megjelent. Igen komoly inkorporációs probléma az is, hogy bár az országgyűlési választásokon a nemzetiségi listák (nemzetiségi önkormányzatok) a pártokkal versenyeznek a szavazatokért és velük osztoznak a mandátumokon, a rájuk szavazni kívánó állampolgároknak át kell iratkozniuk a nemzetiségi névjegyzékbe és csak a nemzetiség listájára szavazhatnak, pártlistára nem, vagyis: kvázi ki kell iratkoz-
- 124/125 -
niuk a politikai korpuszból és át kell jelentkezniük a nemzetiségi korpuszba. Ennek akkora a visszatartó ereje, hogy a nemzetiségi listák érdemben nem képes versenyezni a pártlistákkal, és - ritka kivételtől eltekintve - nem képesek mandátumot szerezni.[12]
Az előző két küszöböt átlépő (legálisan működő és jogilag nem korlátozott szavazók támogatásáért küzdő) pártok politikai célja lehet, mert politikailag és jogilag biztosított lehetőségük van rá, hogy képviseleti (reprezentációs) testületekbe, különösen a parlamentekbe bejussanak. Még ha a képviseleti testületek ajtaja nyitva is áll egy párt előtt, és jogilag szabad a bejutás, a belépésnek intézményes akadálya lehet. A legismertebb ilyen akadály az ún. "parlamenti küszöb": a pártoknak az összes érvényes szavazat egy törvényesen meghatározott részét (2,3,4,5 stb.%-át) meg kell szerezniük ahhoz, hogy a pártlistán szereplő jelöltjeik bekerülhessenek a parlamentbe, hogy mandátumot szerezzenek. A "parlamenti küszöb" igen komoly kihívás lehet kis pártok számára. Minél magasabb a küszöb, annál nehezebb a bejutás, és minél kisebb, annál könnyebb képviselőt juttatni a parlamentbe.
A "parlamenti küszöb", ha közmegegyezésre alapozódik, funkcionálisan legitim intézmény, mert értelme és rendeltetése az, hogy megakadályozzák, hogy több vagy sok kis párt szerezzen mandátumot, és ezzel biztosítsák a kormányozhatóságot és vele politikai stabilitást, mert a mandátumeloszlás, a mandátumok sok pártra szétszórtsága azzal fenyeget, hogy nem lesz abszolút többséggel rendelkező párt a parlamentben, vagy nem tudnak a pártok többségi koalíciót alkotni, csak kényszerű és ezért instabil koalíciókat és kormányokat hoznak létre. A lehetséges kormányzati instabilitásból vagy kormányozhatatlanságból levezetett parlamenti küszöb tehát a "kis" pártok egyfajta számszaki vagy numerikus illegitimitását rejti magában: a kis pártokkal nem a programjuk, elveik vagy politikájuk miatt van baj, hanem mert "kicsik", mert kevés szavazattal kevés mandátumot szereznek. A kis pártok numerikus illegitimitása és a küszöb létjogosultsága mellett lehet elrettentő példaként felhozni a Lengyelországban a kommunista rendszer bukása után összeállt demokratikus parlamentet, melynek tagjai olyan választáson nyertek mandátumot 1991-ben, amelyben nem alkalmazták a kis pártokat kiszűrő parlamenti küszöb intézményét. A 460 fős parlamentbe 29 párt jutott be! A küszöb hiánya miatt 10 pártnak csak 1 mandátuma volt, 1 pártnak volt 2 mandátuma, 1 pártnak volt 3 mandátuma, 3 pártnak volt 4 mandátuma. 1 pártnak 5 mandátuma és 1 pártnak 7 mandátuma, tehát a parlamenti pártok 62%-a csak a mandátumok kevesebb mint 5%-át birtokolta! Az öt legerősebb párt a mandátumarányok sorrendjében: 13,4%. 13%. 10,6%, 10,4%, 10%. A számok magukért beszélnek: ilyen mandátumeloszlás csak egy minimum ötpárti koalíciót tesz lehetővé, de azt is úgy, hogy a koalíción belül nincs igazából meghatározó párt. Ennek megfelelően Lengyelországban végül egy instabil kisebbségi kormány alakult meg, amit még kettő követett. Két év múlva új választást tartottak, de előtte bevezették a kis pártokat
- 125/126 -
kizáró 5%-os parlamenti küszöböt, melynek eredményeképpen a fragmentáltság megszűnt: 6 párt került csak be a parlamentbe, a legerősebb párt már a mandátumok 37%-át birtokolta! A küszöb miatt nyolc olyan párt nem jutott mandátumhoz 2,32% és 4,9% közötti szavazói támogatottsággal, amely küszöb nélkül biztosan bejutott volna a parlamentbe. A nyolcból hat tagja volt a korábbi parlamentnek, tehát parlamentből "kiesésük" egyértelműen a küszöb bevezetésének köszönhető. Három párt még növelte is szavazói támogatottságát. A legjobban teljesítő Szolidaritás párt úgy esett ki 676 334 szavazattal (4,9%) a parlamentből, hogy 1991-ben 566 553 szavazatot (5,05%) kapott.
Programok, elvek és politikák akkor nyomnak a latban, ha a kis pártok egyben rendszeridegen, rendszerellenes, szélsőséges stb. pártok, vagy legalábbis a többi (nagyobb parlamenti) párt ezt mondja róluk, ezért a parlamenti küszöb léte ezúton külön is igazolást nyer: megakadályozza vagy megnehezíti a szélsőséges pártok parlamentbe kerülését. A magyar parlamenti pártok, amelyek 1990-ben 4%-os küszöb átlépésével jutottak be az országgyűlésbe, ilyen megfontolások mentén emelték a küszöböt az 1994-es választások előtt 5%-ra, hogy a demokrácia védelmében megnehezítsék a szerintük szélsőséges (szélsőbaloldali) Munkáspárt és (szélsőjobboldali) MIÉP parlamentbe kerülését. A félelmek nem igazolódtak be, a MIÉP csak a szavazatok 1,58%-át, Munkáspárt csak 3,18%-át szerezte meg, utóbbi tehát még a korábbi 4%-os küszöböt sem lett volna képes átlépni. A következő 1998-as választásra azonban olyan mértékben nőtt meg a MIÉP társadalmi támogatottsága, hogy az 1994-es 85 431 szavazattal szemben 171 801 szavazatot (5,47%-ot) kaptak, és bejutottak a parlamentbe, ami egyben alátámasztja a szélsőséges vagy annak tartott pártok nem szélsőséges szavazók általi támogatottságáról írottakat. A küszöb kirostáló funkciójának azonban végül a MIÉP is áldozata lett: a párt 2002-ben csak 3 575 szavazattal kapott kevesebbet, mint 1994-ben, de 245 326 szavazattal (4,37%) kiesett parlamentből.
A küszöbbel kapcsolatos legitimációs problémák nem merülnek ki a kis pártok numerikus illegitimitásában és a szélsőséges (kis) pártok politikai-morális illegitimitásában, amiket a küszöbbel lehet kezelni. A küszöb ilyen természetű funkcionális legitimitása ellenére magának a küszöbnek a legitimitása is megkérdőjelezhető főleg akkor, ha szembe állítják a képviseletiség, az arányosság/egyenlőség és a demokrácia elvével. A küszöb elvi ellenzői, köztük a küszöböt átlépni képtelen kis pártok, első sorban a küszöb demokratikus legitimitását vonják kétségbe:
- Azok a szavazók, akik a küszöb miatt a parlamentből kiszorult pártokra adták a voksukat, parlamenti képviselet nélkül maradnak, ami sérti a képviseleti demokrácia elvét.
- A parlamentbe nem jutott pártok demokratikus legitimitást nyernek a rájuk leadott szavazatokkal, de ez a demokratikus legitimitás nem érvényesülhet a szavazók parlamenten belüli képviseletében. (Ez a logika csak azokra a pártokra nem érvényes, amelyek nem képesek minimum egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatot elnyeri.)
- Az összes parlamenti képviseletet nem nyert szavazat nagyságával egyenesen arányosan növekszik a rendszer igazságtalansága, a küszöb által keletkezett igazságtalanság és ezáltal a küszöb demokratikus illegitimitása.
- 126/127 -
A küszöb létjogosultságát és demokratikus legitimitását megkérdőjelező kritikusok vagy a küszöb eltörlését és ezáltal teljesen arányos parlamenti képviseletet tartanak kívánatosnak, vagy ha csak igazságtalanul magasnak tartják a létező küszöböt (csak az igazságtalanul magas küszöb demokratikusan illegitim), akkor méltányosan alacsonyabb küszöb mellett törnek lándzsát. 2010-ben az LMP a szavazatok 7,48%-ával magabiztosan jutott be az Országgyűlésbe, de a 2014-es választások előtt közreadott reformelképzeléseiben az 5%-os küszöb 3%-ra csökkentését javasolta elvi alapon, ami viszont politikailag sem lett volna haszontalan a pártnak, mert 2014-ben csak a szavazatok 5,34%-ával maradt bent a parlamentben.
Azok a kis pártok, amelyek nem reménykedhetnek abban, hogy egyedül is képesek átlépni a küszöböt és bejutni a képviselőtestületbe, a kis pártok közötti választási összefogás különböző formáival kísérlik meg átlépni a Magyarországon 5%-os akadályt. A választási összefogások egyike, az ún. közös lista azonban további kihívást, megemelt küszöböt jelent, mert a szabályok szerint a közös listával induló pártoknak nem 5, hanem 10%-ot kell elérniük a szavazatokért folyó versenyben. Magyarországon a következő választási összefogások voltak az 1989/90-es rendszerváltás óta az országgyűlési választásokon.
- Két vagy több kis párt vagy jelölő szervezet fog össze, hogy erejüket és szavazóikat egyesítve elégséges mennyiségű szavazatot gyűjtsenek össze. 1994-ben az Együtt Magyarországért Unió húsz civil és pártszervezetből állt össze, de így is csak 8 539 szavazatot (0,21%) kaptak, és 1998-ban sem léptek előre a 8 786 szavazattal (0,19%). 2002-ben a Centrum nevű választási párt már komolyabb sikert ért el a 219 029 szavazatával (3,9%), de 2006-ban kapott 17 431 szavazat (0,32%) már egyértelmű kudarc volt. 2006-ban a négy évvel korábban a parlamentből kiesett MIÉP-nek és a választásokon először induló Jobbiknak a MIÉP-Jobbik Harmadik Út nevű közös választási pártja vallott kudarcot a 2,2%-nyi 119 007 szavazattal. 2010-ben az SZDSZ, amely 1998-ban 7,57 %-ot, 2002-ban 5,57 %-ot és 2006-ban 6,5 %-ot kapott, már olyan hanyatláson esett át, hogy önálló listára állítására sem volt képes, csak arra, hogy néhány jelöltjét szerepeltesse a 2006-ban az országgyűlésbe 5,04 %-kal éppen hogy csak bejutó, népszerűségvesztés miatt már "kispártosodó" MDF országos listáján, de a kísérlet halálra volt ítélve: az MDF csak a szavazatok 2,67 %-szerezte meg és kiesett a parlamentből.
- Kis párt biztosan bejutó nagy párttal szövetkezik össze, mert a nagy pártnak is hasznos a kis párttal való együttműködés. 1998-ban az 1990 és 1994 között kormányzó MDF leszerepelt, mert csak 127 118 szavazatot kapott (2,8%), amivel nem jutott volna be a parlamentbe, de a Fidesszel kötött egyedi választási megállapodással közös (Fidesz által támogatott) egyéni jelöltjeik annyi mandátumot nyertek, hogy az Országgyűlésben önálló MDF-frakciót is létre tudtak hozni. Az önálló indulás eredménytelensége is ösztönözte a pártot arra, hogy 2002-ben már ne önállóan, hanem Fidesszel közös listával vágjon neki a választásnak, amely a 41,07 %-os támogatottsággal biztos parlamenti helyet eredményezett az MDF-nek. 2002 után az MDF szembefordult a Fidesszel, és 2006-ban újból önállóan jutott be az Országgyűlésbe (5,04%). 2006-ban az a KDNP váltotta az MDF-t a Fidesszel közös listaállításban, amely 1998-ban elzárkózott a Fidesszel való együttműködéstől, és a szavazatok 2,31%-ával kiesett a parlamentből. A párt
- 127/128 -
2002-ben a már említett Centrum nevű választási párt részeként tett sikertelen kísérletet a visszajutásra, majd 2006-tól folyamatosan a Fidesszel közös lista révén állandó szereplője az Országgyűlésnek, 2010-től kezdve pedig folyamatosan kormánypárt is. 2014-ban a korábban kormányzó, de már vagy még középpárti MSZP-vel fogott össze négy kis párt, amely különböző okból nem vállalta az önálló megmérettetést. Az MSZP-EGYÜTT-DK-PM-MLP lista 1 290 806 szavazatot (25.57 %) kapott azok után, hogy 2010-ben az önállóan induló MSZP-re 990 428-an szavaztak (19,30 %). 2018-ban az egyre inkább kispártosodó MSZP a Párbeszéd Magyarországért párttal (PM) szövetkezett, de az MSZP-PM listára csak 682 701 szavazat (11,91%) esett, ami azt mutatta, hogy az MSZP egy választáson önállóan még nem indult mikropárttal együtt majdnem fele annyi szavazatot volt csak képes begyűjteni, mint nyolc évvel korábban. 2022-ben egy igen széles közös ellenzéki összefogás kovácsolódott össze a kormányzó Fidesz-KDNP legyőzése érdekében, de a DK-Jobbik-Momentum-MSZP-LMP-PM lista csak 1 947 331 szavazatot (38%) kapott. Ez a lista lényegében a kormányváltásra állt össze, de egyben garantálta a közvéleménykutatások alapján kieséssel fenyegetett pártok (MSZP, LMP) és önálló bejutásra nem biztos, hogy képes pártok (Momentum, PM) parlamenti jelenlétét is. Azok a kis és mikro pártok, amelyek - mint pl. 2006-tól a KDNP és 2014-től a PM - önállóan nem mérettetik meg magukat a választásokon, és közvélemény-kutatásokon is igen alacsony támogatottságot mutatnak ki róluk, viszont más, főleg nagy pártok révén rendszeresen jutnak be a parlamentbe, az ellenfeleik és a média delegitimáló támadásainak és kritikáinak vannak kitéve: gyávák, a nagy párt szatellit vagy csicskapártja stb.
A reprezentációs küszöbök pártközi összefogással történő leküzdése önmagában is felvet legitimációs kérdéseket. A Fidesz 2000-ig a Liberális Internacionálé tagja volt, s bár előtte fokozatosan helyezkedett nemzeti liberális, majd konzervatív pozícióba, s működött együtt 1994 után az MSZP-SZDSZ koalíció jobboldali ellenzékével (MDF, FKGP, KDNP), politikai és morális elfogadottsága (legitimitása) a 2002-es választásokig még nagyon bizonytalan volt a jobboldali-konzervatív szavazók körében. A kispártosodó konzervatív jobboldali MDF-vel való együttműködése 1998-ban és 2002-ben egyebek mellett ezt a jobboldalon belüli politikai-morális legitimálódást is szolgálta, de 2006-tól a KDNP-vel való együttműködésének is volt, maradt ugyanilyen legitimációs funkciója. 2022-ben a DK-Jobbik-Momentum-MSZP-LMP-PM ellenzéki lista delegitimációs gyenge láncszemének volt mondható a jobboldali radikális Jobbik, mely pártot a partnerek közül a baloldali MSZP és a DK 2010 után még neonácinak tartott, és a nyilvánosságban fel-felvetették a párt betiltásának szükségességét. Ahhoz, hogy a Jobbik "szalonképes' (=legitim) tagja legyen az ellenzéki összefogásnak, a pártnak bele kellett vágnia a "néppártosodás" hosszú távi átalakulási folyamatába, és sok-sok, itt helyszűke miatt nem taglalható gesztusokat kellett tennie. Ennek ellenére az ellenzéki lista baloldali és liberális szavazói közül sokaknak igen nagy lélektani küszöböt kellett átlépni ("befogott orral szavazni"), hogy a Jobbikkal közös listára vagy jobbikos közös egyéni jelöltre szavazzon, és voltak olyanok is, akiket a Jobbik távol tartott a szavazástól. És vice versa: a Jobbik keményen jobboldali, antibaloldali és antiliberális szavazóinak egy része is inkább távol maradt az urnáktól, vagy inkább a Jobbik eredeti szellemiségét és értékrendjét felvállaló
- 128/129 -
Mi Hazánk Mozgalomra szavazott, mely párt 332 487 szavazattal (5,88%) be is jutott a parlamentbe. A Mi Hazánkat a Jobbikból a 2018-as választások után kilépett és kizárt politikusok alapították, és választási sikerében nagy szerepet játszott az, hogy a Jobbik szavazó táborában és főleg a törzsszavazók körében a Jobbik, tehát saját pártjuk, a baloldali és liberális erőkkel való összefogás miatt politikailag és - főleg - morálisan delegitimálódott. Mivel a Mi Hazánk az ötszázalékos küszöböt csak 0,88%-kal lépte túl, nagyon valószínűsíthető, hogy ha a Jobbik 2022-ben nem vesz részt a - politikai-ideológiai törésvonalakon átnyúló - összellenzéki összefogásban, és önállóan indul a választáson, a Mi Hazánk nem kerül be a parlamentbe. A politikai-ideológai törésvonalak korábban is delegitimáló szerepet játszottak a pártközi összefogásokban. Nem tudni még, hogy 2010-ben a jobboldali-konzervatív MDF milyen feltételek mellett úszhatta volna meg a parlamentből kiesést, de az események (párton belüli tiltakozások, lemondások és kilépések sora) tükrében biztos, hogy a pártvezetés döntése, miszerint a választásokon hajlandó valamilyen formában összefogni a baloldali liberális, és az 1989/90-es rendszerváltás óta az MDF szavazó táborában "ősellenségnek" számító SZDSZ-szel, valamint miniszterelnöknek jelölni a Horn-kormány volt szocialista pénzügyminiszterét, Bokros Lajost, végzetesnek bizonyult. Az MDF parlamenti küszöb átlépésére kidolgozott stratégiája tehát hasonló politikai lélektani küszöbbe ütközött a választók körében, mint később a Jobbik esetében.
Végül külön ki kell hangsúlyozni, hogy Magyarországon a "parlamenti küszöb" sokkalta összetettebb akadályhalmaz, mint ahogy azt az 5% sugallja.
A hatalomra kerülés - Lipset és Rokkan elméletében nem szereplő - küszöbének alapkérdése, miszerint a reprezentációs küszöböt átlépő, tehát választói felhatalmazással és demokratikus legitimitással rendelkező, képviselő testületbe (parlamentbe) bejutó pártok hatalomra kerülhetnek-e, illetve léteznek-e jogi és/vagy politikai akadályok, amelyek nem teszik lehetővé parlamenti pártoknak a hatalomhoz való hozzáférést, első hallásra nem demokratikus vagy nem parlamentáris rendszerekre jellemző problémának tűnik. Kézenfekvő példával szolgálnak az olyan alkotmányos monarchiák, ahol az uralkodónak (államfőnek) még joga van a választási eredményekre és parlamenti erőviszonyokra tekintet nélkül, a saját belátása szerint kinevezni olyan kormányt, amely nem rendelkezik parlamenti többséggel, illetve parlamenti többséggel rendelkező párttól megtagadni a kormányzás lehetőségét. Egy ilyen politikai manővernek is sokféle oka lehet, köztük legitimációs természetűek is: az adott párt elvei, programja és kormányzati elképzelései morálisan és politikailag elfogadhatatlanok (illegitimek) az uralkodó számára, aki ezért úgy gondolja, hogy a párt mögött álló választói akaratnak (társadalmi legitimitás) nem szabad a kormányzásra felhatalmazásban is érvényesülnie. Az állampolgári legitimitás, aminek demokráciában a demokratikus legitimitás felel meg, valamint a hatalmi (uralkodói) legitimitás ütközéséből az utóbbi kerül ki győztesen, ezért levonható a következtetés, hogy ilyen hatalmi konstellációban az államfő (uralkodó) politikai akarata a hatalomra kerülés egy sajátos küszöbét képezi: a pártok előtt az államfő nyitja meg a hatalom ajtaját, és a pártoknak ezért az államfő politikai akaratához, követelményeihez vagy elváráshoz kell
- 129/130 -
igazodniuk ahhoz, hogy hozzájussanak a kormányzás jogához. Nem demokratikus rendszerekben legkülönfélébb intézményes praktikákat (küszöböket) alkalmazhatják ahhoz, hogy választói felhatalmazással rendelkező parlamenti pártok hatalomra (kormányra) kerülését megakadályozzák. Ennek a magyar politikatörténet talán legismertebb példája a nyílt szavazás részleges bevezetése volt az 1922-es választástól kezdődően, amelyre egy olyan politikai-hatalmi struktúrát és gyakorlatot lehetett alapozni, amely az Egységes Pártnak (később Magyar Élet Párt) mindig garantálta az abszolút többséget az Országgyűlésben, s vele a kormányzás privilégiumát, és - az érem másik oldala - semmilyen esélyt nem adott a parlament többi (ellenzéki) pártjának a kormányra kerülésre: a hatalomra kerülés küszöbe intézményes akadályok miatt átléphetetlen volt a parlamenti ellenzék számára a Horthy-korszak pluralista politikai rendszerében.
Lipset és Rokkan elméletének korrekcióját, a hatalomra kerülés küszöbének bevezetését azonban leginkább az indokolja, hogy modern, alkotmányos és liberális jogállami demokráciákban is megtörténhet, hogy alkotmányos alapon álló, törvényesen működő, demokratikus választásokon mandátumokat szerzett, tehát demokratikus legitimitással rendelkező parlamenti pártoknak tisztán politikai okból (=küszöb) nincs esélyük és lehetőségük arra, hogy akár egy kormánykoalíció részeként hatalomra kerüljenek. Eklatáns példája ennek a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadság Párt (FPÖ) hatalomra kerülésének politikai válságot generáló kálváriája 1999-2000-ben.[13] A politikai ellenfelei által szélsőjobboldalinak vagy neonácinak tartott pártnak az 1999-ben elért választási sikerei lehetőséget adtak arra, hogy koalíciós partnere legyen a Wolfgang Schüssel vezette Osztrák Néppártnak (ÖVP). Az FPÖ esetleges hatalomra kerülése azonban Ausztriában és külföldön (az EU-ban) politikai skandalumnak számított, ezért Schüsselre és a Néppártra a választások után, a kormányalakítási tárgyalások során igen erős, bojkottal és szankciókkal elegy nyomás nehezedett azért, hogy ne kössön koalíciót az FPÖ-vel, majd a közös ÖVP-FPÖ kormány hivatalba lépése után azért, hogy bontsa fel a koalíciót az FPÖ-vel. Az alkotmányos és demokratikus legitimitással rendelkező, ezáltal pedig kormányzásra alkotmányosan jogosult FPÖ hatalomból " kizárását" politikailag és morálisan azzal igazolták, hogy a párt szélsőjobboldali vagy neonáci, tehát rendszerellenes, s mint ilyen: a demokrácia ellensége. A nemzetközivé duzzadt politikai válság során a két párt állampolgári támogatottsága (állampolgári legitimitás) tovább növekedett, ezért a kormány kilátásba helyezte, hogy népszavazást kezdeményez arról, hogy Ausztria kilépjen-e az Európai Unióból! Az immár egyszerre osztrák és európai uniós politikai válságot tetézte, hogy a népszavazás és a kilépés opcióját az osztrák állampolgárok többsége kedvezően ítélte meg. A népszavazás elkerülése és a válság megoldása érdekében az EU egy háromfős vizsgálóbizottságot küldött Ausztriába, amely a politikai háttérkompromisszumok megkötése után megállapította, hogy az FPÖ nem szélsőjobboldali (!), hanem csak populista és radikális, és ezzel a politikai minősítéssel morális-politikai útlevelet (legitimitást) nyújtott a hatalmon lévő FPÖ-nek ahhoz, hogy küszöbön belül, azaz hatalmon maradjon.
A hatalomra kerülést akadályozó politikai-ideológiai küszöb általános tanulsága az, hogy a reprezentációs küszöböt átlépő, tehát képviselőtestületekbe, parlamentekbe jutott pártoknak adott esetben esélyük és reményük sincs egyáltalán hatalomra kerülni, mert a
- 130/131 -
többi párt politikailag és morálisan igazolt (delegitimáló) kizárási stratégiát alkalmaz velük szemben. A hatalomtól politikailag és morálisan ily módon távol tartott pártok akár olyan kis pártok is lehetnek, amelyek normális esetben egy kormánykoalíció szükséges és elengedhetetlen elemét képeznék. Ha a delegitimáló kizárási stratégiát, amivel az FPŐ-vel szemben is kipróbálták, sikeresen alkalmazzák, akkor egy lehetséges kormánykoalíció létrejöttét is képesek megakadályozni, és egyben más pártokat hatalmon tartani vagy hatalomra segíteni. Az FPÖ is az osztrák parlamenten belüli erőviszonyok radikális átrendeződésével tudott a hatalom küszöbéig eljutni. Az 1999-es választások előtt a mérsékelt jobboldali ÖVP kénytelen volt ún. nagykoalícióban együtt kormányozni régi ellenfelével, a mérsékelt baloldali szociáldemokratákkal (SPÖ), s bár a választásokat az SPÖ megnyerte a szavazatok a 33,15%-ával, 6 mandátumot vesztett. Az ÖVP ugyanannyi mandátumhoz jutott, mint négy évvel korábban, viszont az ÖFP előre tört, és 11-gyel növelni tudta a mandátumai számát. A 183 fős parlamentben minimum 92 mandátumos többség kellett a kormányalakításhoz. A korábban együtt kormányzó SPÖ a 65 mandátumával és az ÖVP az 52 mandátumával folytathatta volna a kormányzást 117 fős parlamenti többséggel, de mivel az FPÖ is 52 mandátumra tett szert, az ÖVP választhatott: vagy továbbra is nagykoalíció a baloldali ellenféllel, vagy tisztán jobboldali koalíció az FPÖ-vel kényelmes 104 fős parlamenti többséggel. Az ÖVP az utóbbi megoldást választotta, amit viszont - mint láttuk - az FPÖ-vel szemben alkalmazott delegitimáló kizárási technikával akartak megakadályozni, belföldön és külföldön egyaránt. A delegitimáló kizárási játszmában élenjárt az SPÖ, annak reményében, hogy így visszaterelheti az ÖVP-t a nagykoalíciós megoldáshoz.
A politikai küszöbök eredeti elméletében a többségi hatalom küszöbének az a lényege, hogy egy pártnak vagy pártszövetségnek a választási győzelem (sic!) megadja-e a hatalmat ahhoz, hogy nagyobb strukturális változásokat idézzenek elő a nemzeti rendszerben, vagy a rendszerben vannak-e beépített, a számbeli többségi uralommal szembeni (!) ellenerők és fékek.[14] A szöveg alapján a "küszöb" fogalmának valójában két érteleme van: a) küszöb hatalomra kerülni; b) fékek és ellensúlyokból álló küszöb. A kettő a következők szerint értelmezhető közös logikai keretben: 1) egy pártnak vagy pártszövetségnek a választási győzelem nem biztos, hogy megadja a hatalmat (a győztes nem kap automatikusan felhatalmazást a kormányzásra), a győzteseknek adott esetben képesnek kell lenniük intézményes akadályokon (küszöb) átlépniük a hatalomra kerülés érdekében; 2) ha a választás győztesei meg is szerezték a kormányzás jogát, kérdés, hogy, akarnak-e nagyobb strukturális változásokat előidézni a nemzeti rendszerben; 3) ha igen, vannak-e nemzeti rendszerben olyan fékek és ellenerők, amelyek akadályozhatják (küszöb) őket politikai akaratuk érvényesítésében.
- 131/132 -
Értelmezésemben a fékek és ellenerők mint akadályok is két értelemben funkcionálhatnak politikai-kormányzati képességet próbára tevő küszöbként. A többségi hatalommal rendelkezők (kormányzó erők)
- képesek-e a fékek és ellenerők alkotta intézményes kereteken belül érvényt szerezni politikai akaratuknak. Ha igen, átlépték a küszöböt.
- képesek-e a) úgy érvényt szerezni politikai akaratuknak, hogy a fékek és ellenerők alkotta intézményes kereteken " átlépnek"; b) a fékeket és ellenerőket a maguk érdeke és akarata szerint módosítani és/vagy kontrollálni.
Az eredeti elmélet alapján kézenfekvő, hogy a fékek és ellenerők kulcsintézménye az alkotmány, ezért a többségi hatalom küszöbének koncepciója úgy is operacionalizálható, hogy többségi hatalommal rendelkező erők képesek-e alkotmányos kereteken belül érvényt szerezni politikai akaratuknak. Ha igen, átlépték a küszöböt. Ha nem képesek, akkor egy másféle képesség kerül előtérbe: képesek-e úgy érvényt szerezni politikai akaratuknak, hogy az alkotmányos kereteken "átlépnek" , akár az alkotmány maguk érdeke és akarata szerinti módosításával és/vagy alkotmányos intézmények (például alkotmánybíróságok) kontrollálásával. Az ilyen értelemben vett alkotmányos küszöbök a többségi hatalom küszöbének elméleti keretén maximálisan lokalizálhatók az alkotmányozáshoz (új alkotmány elfogadása, alkotmánymódosítás) szükséges minősített többségek, így például a Magyarországon a kétharmados törvények formájában.
Ennek megfelelően az eredeti elmélet problémafelvetése úgy is megfogalmazható, hogy egy pártnak vagy pártszövetségnek a választási győzelem megadja-e a kellő mértékű, minősített (kétharmados) többséget ahhoz, hogy nagyobb strukturális változásokat idézzenek elő a nemzeti rendszerben, ha a rendszerben vannak beépített, az abszolút többségi uralommal szembeni ellenerők és fékek.
Kifejezetten a magyar esetben a többségi hatalom küszöbe mint kétharmados többségi hatalom küszöbe is értelmezendő különösen azért, mert kétharmados parlamenti többségek nemcsak véletlenül, spontán állnak össze a választási eredményekből vagy koalícióalkotásból eredő mandátumarányokból kifolyólag, mint 1994-ben: céltudatos és kőkemény politikai-hatalmi harc tárgya is lehet a kétharmados többség s vele az alkotmányozó hatalom megszerzése, mint 2010 előtt s után. A kétharmados többségből álló küszöböt az angolszász terminológia alapján, a "super majority" terminusa nyomán szupertöbbségi küszöbnek is nevezhetnénk. Az eredeti elmélet szellemében a többség hatalom küszöbének különböző variánsai határozhatók meg.
1) A szavazatok abszolút többségének megszerzésével egy párt vagy pártszövetség győz a választásokon, de a mandátumok több mint kétharmadának megszerzésével nemcsak képes egyedül kormányozni, de alkotmányozó hatalomra is szert tesz.
2) A szavazatok realatív többségének megszerzésével egy párt vagy pártszövetség győz a választásokon, de a mandátumok több mint kétharmadának megszerzésével nemcsak képes egyedül kormányozni, de alkotmányozó hatalomra is szert tesz.
3) A szavazatok csak relatív többségének megszerzésével a párt győz a választásokon, és a mandátumok abszolút többségének megszerzésével képes egyedül kormányozni, de egy másik párt kormányzásba bevonásával kétharmados többséggel és ezáltal alkotmányozó hatalommal rendelkező koalíciót hoz létre.
- 132/133 -
4) A szavazatok abszolút többségének megszerzésével egy párt vagy pártszövetség győz a választásokon, és a mandátumok abszolút többségének megszerzésével képes egyedül kormányozni.[15]
5) A szavazatok relatív többségének megszerzésével a párt győz a választásokon, és/de a mandátumoknak is csak relatív többségével rendelkezik, ezért a parlamenti többség biztosítása és a hatalomra (kormányra) kerülés érdekében kénytelen koalícióra lépni más pártokkal.
6) A szavazatok relatív többségének megszerzésével a párt győz a választásokon, és a mandátumoknak is csak relatív többségével rendelkezik, de a parlamenti többség biztosítása és a hatalomra (kormányra) kerülés érdekében nem képes koalícióra lépni más pártokkal, ezért a vesztes pártok alternatív kormánykoalíciót hoznak létre a mandátumok abszolút többségének birtokában.
7) A szavazatok relatív többségének megszerzésével a párt győz a választásokon, de nem nyeri meg a választást abban az értelemben, hogy nem szerzi meg a mandátumok többségét sem, de a hatalomra (kormányra) kerülés érdekében abszolút többséggel rendelkező koalíciót sem képes alkotni más pártokkal. A több (legtöbb) mandátumot szerző és ezzel a kormányzás jogát megszerző párt szavazói támogatottsága kisebb, de képes más vesztes pártokkal a mandátumok abszolút többségét birtokló alternatív kormánykoalíciót létrehozni.
8) A szavazatok relatív többségének megszerzése miatt elmondható, hogy egy párt győz a választásokon, ugyanakkor nem nyeri meg a választást abban az értelemben, hogy nem szerzi meg a mandátumok realatív vagy abszolút többségét, és ezért nem képes hatalomra kerülni, ellenben a mandátumok relatív vagy abszolút többségéhez jutó és ezzel a - relatív többség esetén kisebbségi - kormányzás jogát megszerző párt szavazói támogatottsága kisebb.
8.a) Hatalmon maradás kisebbségi kormányként. A parlamenti többséggel kormányzó párt vagy koalíció kisebbségbe kerül, mert kormánypárti képviselők kritikus számban vonják meg támogatásukat a kormánytól, vagy a kormánykoalíció egy pártja kilép a kormányból, és a kormány ezzel elveszti parlamenti többségét, ennek ellenére a kormány hivatalban marad és a kormánypártok hatalmon maradnak, mert a parlamentben vannak pártok vagy képviselők, akik hajlandók "kívülről támogatni" a kisebbségbe szorult kormányt.
8.b) Hatalomra kerülés kisebbségi kormányként: a szavazatok relatív többségének megszerzésével a párt győz a választásokon, és a mandátumoknak is csak relatív többségével rendelkezik, de a parlamenti többség biztosítása és a hatalomra (kormányra) kerülés érdekében nem képes vagy nem akar koalícióra lépni más pártokkal, ennek ellenére mégis hatalomra kerül, mert a parlamentben vannak pártok vagy képviselők, akik hajlandók "kívülről támogatni".
A kétharmados többségen alapuló többségi hatalommal kapcsolatban Magyarországon egyszerre elvi és funkcionális szempontok szerint vetődik legitimációs probléma. Az alkotmányozás kétharmados többséghez kötése mögött az az elvi meggondolás húzódik meg, hogy a kormányhatalom éppen többségben levő birtokosai a (minimum 50%+1
- 133/134 -
mandátumos abszolút) többségüket ne legyenek képesek az alkotmány önhatalmú vagy önkényes módosítására vagy új alkotmány megszavazására felhasználni, hanem legyenek kénytelenek valamilyen mértékben együttműködni az ellenzékükkel. Ez az elvi elgondolás azért funkcionális, mert a kétharmados szabálynak kifejezetten funkciója, feladata, rendeltetése a kormány és ellenzék közötti konszenzuskényszer megteremtése. Az alkotmányozók azonban 1989-ben nem gondoltak arra, hogy kormányok és kormánykoalíciók nemcsak abszolút többséget szerezhetnek, hanem kétharmados többségre is szert tehetnek, ami óriási szabadságot biztosít a kormányoldalnak: eldöntheti, hogy 1) bár a kétharmados többség birtokában már nem kényszerül konszenzusra az ellenzékkel, mégis önkorlátozó lesz, és csak az ellenzékkel egyetértésben (konszenzus) nyúl az alkotmányhoz; 2) a kétharmados többség birtokában kibújik az ellenzékkel való konszenzuskényszer alól, nem keresi az ellenzékkel az egyetértést, és önhatalmúlag alkotmányoz. 1994 és 1998 között a kétharmados többséggel rendelkező MSZP-SZDSZ koalíció az előző utat választotta, míg 2010 után a Fidesz-KDNP koalíció az utóbbit. Meg kell azonban jegyezni, hogy MSZP-SZDSZ koalíció kormányának 1994-ben kifejezetten programja volt az új alkotmány megteremtése, és az ellenzékkel közösen (konszenzus) komoly előrehaladást értek el az új alkotmány kidolgozásában, végül azonban az MSZP-elit egy részének obstrukciós magatartása miatt kudarcba fulladt az új alkotmány megteremtése. A kétharmad birtokában tehát nemcsak kibújni lehet konszenzuskényszer alól, hanem meglévő konszenzust is lehet kiüresíteni, elszabotálni. Az, hogy 2010 után a Fidesz-KDNP koalíció a kétharmados többség birtokában kibújt az ellenzékkel való konszenzuskényszer alól, nem kereste az ellenzékkel az egyetértést, és végül önhatalmúlag alkotmányozott, nem volt előzmény nélküli. 2010 előtt, még ellenzékben, Orbán Viktor vezetésével a Fidesz tudatos harcot folytatott egy olyan mértékű választási győzelem érdekében, amely akár kétharmados többséget és ezzel alkotmányozó hatalmat eredményez az Országgyűlésben. A Fidesz ellenzéki stratégiájában tehát a kormányzati hatalmat biztosító abszolút többség mellett az alkotmányozó hatalmat és egyoldalú alkotmányozást biztosító kétharmados többség is átlépendő küszöbként jelent meg. Olyan küszöbként, amely szó szerint felelt meg a Lipset és Rokkan elméletében foglaltaknak: a magyar közjogi berendezkedés rendszerében beépítve volt a kormányok számbeli (abszolút) többségét fékező ellenerők talán legfontosabbika, a kétharmados alkotmányozás szabálya, de a kormányzásra készülő ellenzék vezérének feltett szándéka volt, hogy olyan "nagyobb strukturális változásokat idézzenek elő a nemzeti rendszerben", amelyek az ellenzék konszenzusa nélkül és ezért csak kétharmados parlamenti többség birtokában kivitelezhető.
Ez az egyszerre politikai és alkotmánypolitikai stratégia jogi értelemben legitim volt, mert a hatályos alkotmány és törvények nem tiltották, és most sem tiltják, hogy pártok kétharmados többség elérését és kétharmados alkotmányozó hatalom birtokában történő önhatalmú alkotmányozást tűzzék ki politikai célul, illetve hogy a kétharmad birtokában önhatalmúlag alkotmányozzanak. Másrészről viszont morális és politikai legitimitása megkérdőjelezhető volt, és meg is kérdőjelezték, azon az alapon, hogy a "kétharmados szabály" nem merül ki a számarányokban, mert azok a már említett elvi-funkcionális összefüggések a mérvadók, melyek keretében a konkrét számarányok, tehát hogy az aktuális kormánynak aktuálisan kétharmados többsége van, másodlagosak. Az elsődleges szempont, ami 1989-ben az alkotmányozókat is vezérelte, és ami - egyfajta alkotmánypolitikai szellemiségként - ebben a megközelítésben minden kormányt vezérelnie kell: az
- 134/135 -
ellenzékkel való konszenzus keresése és megteremtése a 2/3-os többség ellenére. Az aktuális kormány tehát akkor is és annak ellenére is akarjon az ellenzékkel konszenzussal alkotmányozni, ha kétharmados többsége van, ezért ha tudatosan kibújik a konszenzus alól, az morálisan illegitim alkotmánypolitikai stratégia, aminek csak morálisan illegitim alkotmány lehet az eredménye. Ennek megfelelően történt meg az, hogy miután a Fidesz-KDNP koalíció a kétharmados többség birtokában, ellenzéki szavazat nélkül elfogadta az új alkotmányt, az Alaptörvényt, a parlamenti ellenzék zöme azt illegitim alkotmánynak tekintette, és a leghatározottabban elkötelezte magát amellett, amit választási programként vagy ígéretként is megerősített, hogy ha győz a következő választáson, az Alaptörvényt hatályon kívül helyezi. Csakhogy egy igen komoly alkotmánypolitikai paradoxon állt és áll az ellenzék útjában: választáson győzni és kormányra kerülni csak az Alaptörvénynek megfelelően lehet már csak azért is, mert ahhoz, hogy az új többség képviselői elnyerjék mandátumukat, tehát hogy hivatalosan és teljesen jogszerűen országgyűlési képviselők legyenek, fel kell esküdniük az Alaptörvényre, ebből kifolyólag pedig az Alaptörvény hatályon kívül helyezése és új alkotmány elfogadása is csak az Alaptörvénynek megfelelően történhet - kétharmados többséggel.
A Fidesz-KDNP koalíció ellenzékének tehát ugyanazt a politikai és alkotmánypolitikai stratégiát kell alkalmaznia, amit a Fidesz követett ellenzékben 2010 előtt: tudatos harcot folytatni egy olyan mértékű választási győzelem érdekében, amely akár kétharmados többséget és ezzel alkotmányozó hatalmat eredményez az Országgyűlésben. A kormányzati hatalmat biztosító abszolút többség mellett az alkotmányozó hatalmat és egyoldalú alkotmányozást biztosító kétharmados többség a Fidesz-KDNP koalíció ellenzéke számára is átlépendő küszöbként jelent meg, mert ha csak abszolút többséget szereznek, nem számíthatnak a választási vereséggel ellenzékbe szorult Fidesz és KDNP támogatására. (Eltekintve attól az eshetőségtől, hogy az új többségnek csak néhány mandátum hiányzik a kétharmados többséghez, és van annyi képviselő az új ellenzék soraiban, akiknek a támogatásával biztosítható a kétharmados többség.) Mivel a Fidesz-KDNP koalíció ellenzékének szembesülnie kellett s kell azzal, hogy reálisan csak abszolút vagy - köznyelvi változatban - egyszerű többségre van esélye, felvetődött az egyszerű többséggel alkotmányozásnak a - "jogállamiság ideiglenes felfüggesztését" megkövetelő - politikai alternatívája: egyszerű (tehát nem kétharmados) többséggel érvénytelennek nyilvánítják az Alaptörvényt s vele a kétharmados szabályt, hogy egy kétharmados támogatottságot nem élvező alkotmánnyal válthassák fel. Ebben a forgatókönyvben nem kell kétharmados küszöböt átlépni az alkotmányozáshoz, viszont egy brutálisan nehéz politikai akadály mint kvázi új küszöb tornyosulhat az új többség előtt: az Alaptörvény ellenzékbe szorult hívei politikai mozgósítással és utcai tömegtüntetésekkel válaszolhatnak a szerintük "alkotmányellenes alkotmányozás" kihívására, és az új többségnek a külfölddel, az Európai Unió vezető szerveivel is el kell fogadtatniuk a nem kétharmaddal történő alkotmányozást, noha az EU-ban az alaptörvényt soha nem tekintették illegitimnek és érvénytelennek. Legitimációelméletileg ez egy legitimációs patthelyzetet valószínűsít: az új többség szemében illegitim az Alaptörvény, ezért azt nem is tekintik Lipset és Rokkan elmélete szerint fékező ellensúlynak, és kétharmad nélküli hatályon kívül helyezése (=alkotmányos küszöb alkotmányellenes átlépése) legitim politikai és alkotmánypolitikai cél és választási program számukra, ahogy egy új alkotmány kétharmad nélküli elfogadása is, ellenben a vesztesek mindezt jogilag, politikailag és morálisan egyaránt illegitimnek tekintik.
- 135/136 -
A kétharmados (alkotmányos) küszöb kiküszöbölése egyszerű többséggel történő alkotmányozással lényegét tekintve nem más, mint forradalmi alkotmányozás abban az értelemben, hogy a forradalmi cselekvés során magától értetődő az, hogy éppen fennálló jogrendet, vagy annak egyes intézményeit és szabályait nem tekintik érvényesnek. Az intézményes-jogi küszöbök forradalmi logika szerint kikerülése azonban nemcsak azzal fenyeget, hogy a későbbiekben bármely politikai szereplő a saját önös politikai érdekei szerint dönt arról, hogy konkrét intézményes-jogi akadályokat érvényesnek tekint-e vagy sem, hanem további legitimációs problémákat vet fel és ezzel újabb átlépendő küszöb elé állítja a pártokat. Az egyszerű többséggel alkotmányozó parlamenti többség akaratát blokkolhatja az intézményes küszöbként funkcionáló köztársasági elnök és az alkotmánybíróság azzal, hogy illegitimnek nyilvánítja az egyszerű többséggel alkotmányozást, ezért az új többségnek a kétharmados szabály érvénytelenítése után a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság döntéseit is érvénytelennek kell nyilvánítaniuk, ami maga után vonja magának a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság legitimitásának a tagadását, ami meg beláthatatlan politikai következményekkel járó delegitimációs spirált eredményez.
A tény, hogy választási rendszer Fidesz-KDNP által történő megreformálása, illetve a megreformált választási rendszer a 2014-es választásoktól lehetővé tette. hogy a szavazatok egyszerű többségével a mandátumok akár kétharmados többségére tegyenek szert a kormányzó erők, a rendszer kritikusai, a politikai ellenzék szemében az aránytalan (aránytalan parlamenti képviselet biztosító) választási rendszer végletesen és véglegesen delegitimálódott, ezért legitim megoldásnak kizárólag az arányos képviseletet biztosító választási rendszert tartják. Ezzel viszont egyben utólag delegitimálódott az 1990 és 2010 közötti választási rendszer is, minthogy az is lehetővé tette, kétszer is, 1994-ben és 2010-ben, hogy a választások győztese aránytalanul nagy parlamenti többséggel kormányozzon. Jellemző még, hogy az igen kiélezett pártpolitikai ellentétek miatt Magyarországon még a kétharmados, tehát mindenképpen alkotmányos alkotmányozás demokratikus legitimitását is lehet patikamérlegre helyezni azon az alapon, hogy a kétharmados többséggel alkotmányozó pártok a szavazatok abszolút vagy csak relatív többségét szerezték-e meg. Ha abszolút többséget, akkor kvázi "erős" az alkotmány demokratikus legitimitása[16], ha csak relatív többséget, akkor "gyengébb" vagy "gyenge". Az ilyen legitimációs "gyengeséget" vagy "gyenge legitimitást" azonban meg lehet próbálni ellensúlyozni legitimációs ideológiával: a kétharmados parlamenti többséget úgy beállítani, úgy kommunikálni, mintha a szavazók kétharmada is a kormánypártokra szavazott volna.
Magának a fékek és ellenerők/ellensúlyok alkotta küszöbnek a legitimitása is kérdőjelessé válik, ha a hatalom ebbe a küszöbbe ütköző birtokosai rákérdeznek a létjogosultságára például arra hivatkozva, hogy igazi demokrácia a többségi elvre, a többségi hatalomra épül, ezért az intézményes fékek vagy azok egyes elemei valójában a kormányzó erők képviselte többség akaratának, a népakaratnak az akadályozói, s mint ilyenek funkcióikban, jog- és hatásköreikben korlátozhatók.
A szavazók abszolút többségének felhatalmazása révén kormányzó erők abszolút parlamenti többségének legitimitását nehéz, és nem is szokás kikezdeni, legfeljebb azzal, hogy a nem szavazókat és az összes ellenzéki szavazót egy kalap alá veszik, és nem szavazókról azt állítják, hogy tulajdonképpen a hatalomra került pártok ellen szavaztak a
- 136/137 -
"lábukkal", a távolmaradásukkal. Ugyanezt a delegitimáló érvelést használhatják, ha a szavazatok abszolút többsége kétharmados többséget eredményez, és méginkább, ha a kétharmados többség csak a szavazatok relatív többségéből állt elő.
A hatalmi küszöbnek vagy a többségi hatalom küszöbének koalícióval történő átlépését a demokratikus legitimitás egy sajátos felfogásával lehet kikezdeni: a választások előtt, a választási kampány során a felek nem nyilatkoztak meg koalíciókötési szándékukról, vagy eltitkolták vagy tagadták azt, amivel becsapták a választóikat, akik nem biztos, hogy szavaztak volna az adott pártra, ha tudják, hogy koalícióra lépne egy másikkal. 1994-ben Horn Gyula vezetésével az MSZP és az SZDSZ koalícióra lépett egymással, de előtte a két pártnak nagyon komoly legitimációs buktatókat kellett leküzdenie a koalíció megkötéséhez. Bár mindkét párt ellenzékben volt korábban, az SZDSZ egy MSZP ellen is megszervezett, liberális kormány érdekében megszervezett liberális választási koalíció[17] része volt, és több tekintélyes vezetője a leghatározottabban elutasította, hogy az SZDSZ egy Horn Gyula (az MSZP miniszterelnök-jelöltje) vezette koalíciós kormánynak tagja legyen. Horn Gyula az 1956-os múltja miatt morálisan és politikailag elfogadhatatlan (illegitim) volt az SZDSZ számára[18], de végül a pártvezetés beadta a derekát, de úgy, hogy az SZDSZ tagságával megszavaztatták a koalícióba belépést. A választások előtt még - Horn Gyula miatt - illegitim koalíciós alternatíva így nyert demokratikus legitimitást, ami egyben azt is jelenti, hogy a hatalomra kerülés küszöbe mindaddig illegitim küszöb volt az SZDSZ vezetése számára, amíg a "Horn Gyula vezette MSZP-vel koalícióra lépni morálisan elfogadhatatlan" elvét a párttagság felhatalmazásával nem tudták érvényteleníteni. A két párt a négy év kormányzás és a közös 1998-as választási vereség után már "természetes szövetségesként" fogadta el egymást, és szavazóik számára a 2002-es és a 2006-os választások előtt már magától értetődő volt, hogy ha a mandátumarányok úgy alakulnak, pártjaik közösen lépik át a hatalomra kerülés küszöbét: koalícióra lépnek egymással a közös kormányzás érdekében.
1998-ban a még liberális Fidesznek és az erősen antiliberális FKGP-nek is nagyon nagy politikai feladat volt tető alá hozni a közös kormányzást. A két párt szavazótábora kifejezetten ellenszenves volt egymásnak, és - stílszerűen fogalmazva - morálisan és politikailag illegitim húzásnak tekinteték volna pártjaik összefogását, ezért a két párt vezetése a választások előtti fél évben titokban folytatott pártközi egyeztetéseket az esetleges közös kormányzásról. A közös kormányzásnak jobb esetben a mandátumokban mérhető választási siker, rosszabb esetben a közös, hatékony és sikeres választási együttműködés volt az előfeltétele. A "jobb" esetben a két párt az akkor még kétfordulós választások első fordulójában annyi mandátumot szerez, hogy többségbe kerülnek a parlamentben, és csak a közös kormányzást kell elfogadtatni (legitimálni) a választóikkal, akik könnyen meggyőzhetők azzal, hogy különben a közös ellenség, az addig kormányzó MSZP-SZDSZ koalíció hatalmon marad. A "rosszabb" esetben az első fordulóban a két párt még nem szerzi meg a mandátumok abszolút többségét, ahogy az történt is, de ha a második forduló
- 137/138 -
előtt összefognak, és közösen győzik le az MSZP és az SZDSZ jelöltjeit, a mandátumok abszolút többségét megnyerhetik - ahogy az történt is. A második forduló előtt az egyéni kerületek többségében MSZP és az SZDSZ jelöltjei álltak az első helyen, és mögöttük többnyire a Fidesz, ritkábban az FKGP jelöltje volt a második. A két párt megállapodása a hatalomra kerülés küszöbének átlépéséhez a következő stratégiát tartalmazta: ha a Fidesz jelöltje második, akkor az FKGP jelöltje visszalép a javára, és első fordulós szavazóit arra szólítja fel, hogy a Fidesz jelöltjére szavazzon a második fordulóban, és viszont, ha az FKGP jelöltje második, akkor a Fidesz jelöltje visszalép a javára, és első fordulós szavazóit arra szólítja fel, hogy az FKGP jelöltjére szavazzon a második fordulóban. Ez meg is történt, mert a szavazók elfogadták azt a politikai logikát, hogy különben a közös ellenség, az addig kormányzó MSZP-SZDSZ koalíció hatalmon marad, és - mint láttuk - a két párt az MDF-fel együtt hatalomra is került. Ehhez az kellett, hogy a két párt addig szembenálló szavazótábora morálisan és politikailag legitimnek fogadja el egymást, a másik pártját és a közös kormányzás alternatíváját, amihez meg természetesen az is kellett, hogy a két párt vezetése nyilvánosan is legitimálja egymást, jó példát és követendő mintát mutatva, és igazolja a választási együttműködés és a közös kormányzás alternatíváját. Ezt a politikai játszmát, ami a hatalomra kerülés küszöbének átlépését célozta, az ellenfelek természetesen azzal támadták és delegitimálták, sikertelenül, hogy a két párt becsapta választóit a választások előtt, mert nem mondták ki nyíltan, hogy együtt akarnak majd kormányozni, ami - szerintük - összeegyeztethetetlen a demokrácia elveivel.
Azokban az esetekben, melyekben a hatalomra került politikai erő kisebb szavazói támogatást (társadalmi legitimitást) élvez, mint a választáson vesztes versenytársa, mindaddig nem okoznak legitimációs problémát, amíg a társadalom mérvadó többsége ezzel a lehetőséggel együtt fogadja el a választási rendszert, illetve a vesztesek az ilyen kivételes helyzetben nem kérdőjelezik meg a győztesek jogát a kormányzásra és nem kérdőjelezik meg demokratikus legitimitásukat.
Seymour Lipset and Stein Rokkan's theory of "political thresholds" has received unfairly little attention in the Hungarian literature. In the study, I point out the possibility of misinterpretations inherent in the few receptions, and I reinterpret the original theory with particular regard to the Hungarian case after the postcommunist regime change. The authors originally distinguish four thresholds: legitimation threshold, incorporation threshold, representation threshold, majority power threshold. In my study, I argue that Lipset and
- 138/139 -
Rokkan's "threshold theory" needs to be modified according to the empirical political reality, and that legitimacy issues can be defined not only for the first threshold, but also for all other thresholds. Accordingly, I insert a fifth threshold between the threshold of representation and the majority power, the threshold of rising to power, and reinterpret the five thresholds in the context of election and legitimacy. The threshold for rising to power should be introduced because there may be legal and/or political-ideological obstacles that do not allow access to power for parties that have won representation. (See mainly the pariah parties and the parties placed in political quarantine, with the paradigmatic case of Jörg Haider's FPÖ in Austria.) In Hungary, due to the two-thirds majority required to amend the constitution, the threshold of the qualified majority (or supermajority) must also be distinguished within the threshold of majority power. ■
JEGYZETEK
[1] Lipset, S.M. - Rokkan, S.: Cleavage Structures, Party Systems, and Voter Alignments: An Introduction. In S.M. Lipset and S. Rokkan (eds.): Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives. London The Free Press. 1967. (A szerzők a párt helyett a mozgalom kifejezést használják a kulcsfontosságú szövegrészben!) Illusztrálandó az egzakt interpretáció fontosságát, a továbbiakban megadom az eredeti szöveget, és az igen szűk magyar szakirodalomból annak két ismert értelmezését: Bayer József: A politikatudomány alapjai. Napvilág Kiadó. 1999. 185-186. pp.; Pál Mónika - Gallai Sándor: Törésvonal-elméletek. In: Gallai Sándor - Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány. Aula Kiadó. 2005.
[2] A hatalomra kerülés küszöbe mellett egy más elméleti keretben már érveltem. Löffler Tibor: A hatalomra kerülés küszöbe. A barát/ellenség dichotómiától Lipset és Rokkan küszöbelméletéig. Világosság, 2010. Ősz.
[3] Az eredeti szövegben: "Threshold of legitimation: Are all protests rejected as conspiratorial, or is there some recognition of the right of petition, criticism, and opposition?" Bayer József interpretációjában: "a politikai hatalmasok a tiltakozást konspirációnak tekintik-e, vagy elismerik a petíciós jogot, a kritikát, az ellenzéket?" Pál Mónika és Gallai Sándor interpretációjában: "a legitimációs küszöb a kritikai-ellenzéki magatartás elfogadottságát jelzi".
[4] "Threshold of incorporation: Are all or most of the supporters of the movement denied status as participants in the choice of representatives or are they given political citizenship rights on a par with their opponents?" Bayer: "vajon a polgárok milyen széles köre tartozik a politikai testhez (azaz van inkorporálva?) Ez a politikai részvételi jogok kiterjesztésétől függ, attól, hogy a tiltakozó mozgalom képviselőinek vannak-e állampolgári jogaik, beleértve a választójogot?") Pál-Gallai: "a befogadási (inkorporációs) küszöb [...] azt a mozzanatot jelöli. amikor az új mozgalom képviselői az ellenfeleikkel azonos "politikai állampolgárságot" kapnak, azaz teljes jogú részeseivé lehetnek a képviselő-választás folyamatának".
[5] "Threshold of representation: Must the new movement join larger and older movements to ensure access to representative organs or can it gain representation on its own? Bayer: "egy újonnan fellépő mozgalom nyerhet-e önmagában képviseletet, vagy csak más, régebbi mozgalmakhoz csatlakozva lehet esélye az érdekérvényesítésre". Bayer magyarázata: "Az egyszer már létrejött és megszilárdult pártok ugyanis képesek újonnan jelentkező érdekeket felszívni, programjukba integrálni, ezért azok nem jelennek meg külön párt formájában" Pál-Gallai: "az új mozgalmak önálló képviselethez juthatnak anélkül, hogy a már meglévő, nagyobb mozgalmakhoz csatlakoznának".
[6] "Threshold of majority power: Are there built-in checks and counterforces against numerical majority rule in the system or will a victory at the polls give a party or an alliance power to bring about major structural changes in the national system?" Bayer: "a többségi hatalom küszöbe [.] arra vonatkozik, hogy vajon a választáson győztes párt hatalma korlátozott-e, vagy képes a többség birtokában lényeges strukturális változásokat előidézni a nemzeti politikai rendszerben." Pál-Gallai: "A [...] a többségi uralmi küszöb. Ha ezen a küszöbön átjut a választásokon győztes párt vagy pártszövetség, akkor képessé válik arra, hogy az egész politikai rendszer alapjait érintő változtatásokat eszközöljön".
[7] Az 1989-90-es rendszerváltást megelőzően a Kádár-rezsim kommunikációs és nyelvpolitikai stratégiájának része volt, hogy a "szocialista demokrácia" és a "szocialista pluralizmus" fogalmaival párhuzamosan az ellenzék és ellenzékiek, valamint az ellenzéki szervezetek helyett a "másképp gondolkodók" és az "alternatív szervezetek" fogalmát használták.
[8] A pártpolitikai harcokban Magyarországon is bevett, hogy ellenzéki pártok kétségbe vonják egymás ellenzékiségét, álellenzékinek állítják be egymást, vagy őfelsége ellenzékének nevezik a másikat abban az értelemben, hogy a rivális párt csak eljátssza az ellenzékiséget, de valójában az aktuális kormány, a hatalom (=őfelsége) kiszolgálója vagy szatellit szervezete.
[9] Egy adott társadalomban a politikai rendszer legitimációs szerkezetében fontos, hogy maguk az állampolgárok (társadalom tagjai, civilek) mit tekintenek vagy mi nem tekintenek normálisnak, természetesnek, elfogadhatónak vagy expressis verbis legitimnek.
[10] Az 1989/90-es rendszerváltás óta igazából csak a MIÉP (2002 előtt) és a Jobbik (2010 előtt és után) feloszlatása volt a nyilvános politikai diskurzusok és követelések tárgya.
[11] Az 1989/90-es rendszerváltást végig kísérte az ellenzék számára a dilemma, hogy mikor tartsák meg az első szabad választást, illetve hogyan és mikor válasszák meg a köztársasági elnököt.
[12] Csak a német nemzetiségi listáról jutott be az országgyűlésbe egy-egy képviselő 2018-ban és 2022-ben. 2018-ban 23 831 szavazat kellett egy mandátum elnyeréséhez, a német lista 26 477-et kapott. 2022-ben 21 462-t kellett szerezni, és 24 630-at kaptak.
[13] Lásd ehhez részletesebben: Löffler Tibor: Illegitim választások. Kihívások a demokratikus jogállamok számára. Jogelméleti Szemle, 2021/1.
[14] Szövegösszefüggések alapján a "checks and counterforces" kifejezés megfeleltethető a "fékek és ellensúlyok" ("checks and balances") ismert fogalmának.
[15] Magyarországon erre még kivételesen nem volt példa.
[16] A demokratikus legitimitás itt nem foglalja magában az új alkotmány népszavazással történő megerősítését.
[17] Tagjai: SZDSZ, Fidesz, Agrárszövetség, Vállalkozók Pártja. A hatalomra kerülés átlépésére megszervezett szövetség nemcsak azért bukott el, mert két vezető pártja, az SZDSZ csak a szavazatok 19,73%-át és a Fidesz a 7,01%-át szerezte meg. Az Agrárszövetség a 2,1%-ával, a Vállalkozók Pártja pedig a 0,61%-ával még a parlamenti küszöböt sem tudta átlépni!
[18] Horn Gyula a kádári karhatalmisták ("pufajkások") tagjaként részt vett a forradalom leverésében és a megtorlásban.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, SZTE ÁJTK Politológiai tanszék.
Visszaugrás
