Ma már nehéz elképzelni, de a II. világháború után elindult nemzetközi polgári repülés világában a védelmi kérdések nem jelentettek különösebb gondot. Akkoriban még senki sem gondolta komolyan, hogy egy napon terroristák fognak repülőgépeket eltéríteni, vagy fegyverként használni és mindennapos gondot okoznak majd a renitens utasok. A polgári légi közlekedés világot átfogó sajátos természete, és a repülésbiztonság elsődlegessége mellett a világ paradigmaváltást követelt, új gondolkodásmód és szabályrendszer megteremtését szorgalmazta a légiközlekedés-védelemre vonatkozóan.
Tárgyszavak: repülésbiztonság, légiközlekedés-védelem, joghatóság, nemzetközi egyezmények
A repülésbiztonság és a légiközlekedés-védelem - a közöttük meglévő szoros kapcsolat ellenére - lényegesen különböznek egymástól. Bár a jogalkotó célja mindkét területen a veszély megelőzése vagy elhárítása és ezzel az emberi életek megmentése, valamint a tárgyi eszközök megóvása, mégis két egymástól jól elkülönült területről van szó.
- A repülésbiztonság (safety) olyan képességrendszer, amelyben az iparág szereplői hatékony és szakszerű választ tudnak adni az üzemelés és az üzemeltetés kapcsán felmerült veszélyhelyzetekre, amelynek eredményeként baleset vagy repülőesemény nem következik be. (Tekintettel arra, hogy a repülésbiztonság sohasem 100%-os, ezért gyakorlati szempontból szerencsésebb, ha úgy fogalmazunk, hogy "amennyire csak lehetséges, minél kevesebb repülőesemény következik be".)[1]
- A légiközlekedés-védelem (security) olyan képességrendszer, amelyben az iparág szereplői hatékony és szakszerű védelmet tudnak nyújtani a földön vagy levegőben lévő légi járműveknek, a légi járművek fedélzetén, vagy a repülőterek területén tartózkodó utasoknak, személyzetnek és földi kiszolgálóknak, valamint a földön tartózkodó harmadik személyeknek a biztonságukat veszélyeztető jogellenes cselekményekkel szemben.
Jogellenes cselekmény minden olyan, ember által elkövetett cselekmény vagy kísérlet, amely veszélyezteti a nemzetközi polgári repülés biztonságát. Ilyen cselekmények például: a légi jármű jogellenes hatalomba kerítése, szabotázs, túszejtés, erőszakos behatolás (fedélzeten, repülőtéren vagy a légiforgalmi létesítmény területén), bűncselekmény végrehajtása céljából fegyver, veszélyes eszköz vagy anyag elhelyezése.[2] Gyakori a bombafenyegetés, de ide sorolhatjuk a félrevezető, hamis információk közlését, vagy a repülés végrehajtása során a személyzettel történő együttműködés megtagadását.
A fogalmakban rejlő eltéréseken túl a repülésbiztonság sokkal inkább nemzetközi jellegű és átlátható szabályozói feladatok elvégzésével érvényesül, míg a légiközlekedés-védelem, bár hatása ugyancsak globális, mégis elsősorban nemzeti szinten kezelendő védelmi feladatokból áll. Amíg a repülésbiztonság szabályrendszere nyitott, mindenki által megismerhető, addig a védelmi szabályok zárt rendszer alkotnak, kizárva az illetéktelenek számára a benne rejlő bizalmas információkhoz történő hozzáférést. A nemzetközi polgári repülés biztonsága és védelme ugyanakkor csak akkor lehet hatékony, ha e két kiemelten fontos terület folyamatosan együttműködik, egymást feltétel nélkül támogatja.
Bár a repülés korai szakaszában is történtek a személyzet vagy maga a repülés során használt eszközök ellen irányuló jogellenes cselekmények, azok elszigeteltsége és
- 56/57 -
elenyésző száma miatt nem volt valós társadalmi igény a nemzetközi szabályozásra.[3] Napjainkban az emberi jelenlét folyamatossá vált a levegőben, ezért nem véletlen, hogy az állandóan növekedő utasszámmal együtt a légi járművek fedélzetén elkövetett jogellenes cselekmények száma is megnőtt. Habár az államok már a múlt század elején fejlett büntetőjogi rendszereket alkalmaztak, azoknak egyike sem volt képes a nemzetközi légi közlekedés ezen kihívásaival hatékonyan szembenézni. A légi jármű fedélzetén elkövetett cselekmények, azok egyre nyilvánvalóbb egyedi helyzete és sajátos kezelése a jogalkotót másfajta megközelítésre kényszerítette. Nem vitás, hogy a repülésben levő légi jármű fedélzetén elkövetett bármilyen súlyú, akár a legkisebbnek tűnő, nem nagy jelentőségű cselekmények (pl. tiltás ellenére dohányzás, verekedés, verbális zaklatás) is nagy hatással bírnak a repülés biztonságára, így annak megítélése nyilvánvalóan eltér az ugyanolyan jellegű, de a földön elkövetett cselekményektől. Ráadásul a 10 kilométer (közel 40 000 láb) feletti magasságban, más és más országok szuverén légterein átrepülő légi járművek fedélzetén elkövetett jogellenes cselekmények számos olyan kérdést vetettek fel, amelyek nemzetközi szintű megoldása elkerülhetetlenné vált. Például a területi elv érvényesítése során nehezen volt megállapítható, hogy a bűncselekményt pontosan mely ország légtérében követték el, vagyis ennek ismeretébenmely állam formálhatott jogot arra, hogy a bűncselekmény elkövetőjével szemben eljárjon. Előfordult az is, hogy a joghatósággal rendelkező állam a büntetőeljárást nem folytatta le, vagy az elkövető kiadatását nem szorgalmazta.[4] A legrosszabb esetben pedig az államok joghatóság hiánya miatt nem tudtak eljárni, így ezzel az elkövető bűncselekménye büntetlen maradt.
Ugyan a büntetőjogászok már az 1910-es évektől kezdve foglalkoztak a légi járműveken elkövetett jogellenes cselekmények büntetőjogi vonatkozásaival, átfogó válasz csak 1963-ban, a legelső légiközlekedés-védelmi nemzetközi szerződés megalkotásával született.[5] A légi járművek fedélzetén elkövetett bűncselekményekről és egyéb cselekményekről szóló - az ICAO (International Civil Aviation Organization) égisze alatt elfogadott - Tokiói Egyezmény[6] a nemzetközi közösség több mint tízéves összehangolt munkájának az eredményeként jött létre. Az egyezményben a nemzetközi közösség mint egész, annak alapvető érdekeit sértő, a polgári repülésre leselkedő legnagyobb veszélyre, főként a nemzetközi terrorizmusra válaszolt kellő határozottsággal.
A Tokiói Egyezményt a részes államok büntetőjogi szabályozásába ütköző jogellenes magatartásokon túl minden olyan cselekményre kell alkalmazni, amelyek közvetlenül veszélyeztetik vagy veszélyeztethetik a légi jármű, azon belül a légi járművön tartózkodó személyek vagy vagyontárgyak biztonságát, valamint a rendet és fegyelmet, függetlenül attól, hogy a cselekmény a részes államok belső büntető anyagi jogi szabályai szerint bűncselekménynek minősülnek-e vagy sem [1. cikk, a)-b) pontok]. Az egyezmény jelentősége lényegében ebben a rendelkezésben rejlik, mert a tárgyi hatály széles körű kiterjesztése lehetővé teszi az egyezményt aláíró államok számára minden olyan cselekmény miatt a felelősségre vonást, amely a repülés biztonságát mint kiemelten védendő célt bármilyen módon veszélyezteti.
A Tokiói Egyezmény elérte legfontosabb célját, mert a szabályozni kívánt jogviszony kezelését nemzetközi szinten egységesítette. Erre azért volt égetően szükség, mert a kereskedelmi repülés kezdetén több példa mutatott rá, hogy a nemzeti szabályok hiányosságai miatt egyes, légi járművek fedélzetén elkövetett jogellenes és a repülés biztonságát súlyosan veszélyeztető cselekmények nem mindig jártak büntetőjogi felelősségre vonással.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
