Érdeklődéssel, de egyre inkább szomorúan figyelem Fleck Zoltán egyetemi oktató megnyilvánulásait. Magam jogtudománnyal is foglalkozó gyakorló bíró lévén, azt remélem, számot vetett megszólalásai lehetséges hatásával - hogy tovább gyengülhet az állami szervekbe, bíróságokba vetett bizalom.
Fleck Zoltán szívesen nyilatkozik a bíróságokat érintő büntetőjogi, polgári jogi, igazgatási és alkotmányos kérdésekről. Univerzalitását és kritikai élét valószínűleg szociológusi hitvallása magyarázza: "A szociológiai kritika mindig külsődleges marad a praxis és a gyenge kritikai potenciállal rendelkező jogtudomány szoros módszertani és egzisztenciális szövetségével szemben. E külsődlegesség azonban hitelességének lehetőségét is hordozza." (http://www.replika.hu/archivum/54/10)
Úgy gondolom, hogy a külsődlegesség Achilles-sarka a gyengébb tárgyismeret lehet, ami viszont a hiteltelenség lehetőségét hordozhatja. A polihisztorok megnyilvánulásait gyakran szakmai gyanakvás kíséri, és joggal: nem szokványos ha egy fogorvos belgyógyászati, vagy idegsebészeti kérdésekben is kompetens. Ezért érdemes megemlíteni, hogy a közelmúltban a bíróságok tevékenységét 22 tudós és kutató vizsgálta különböző szempontok alapján. Erre a későbbiekben még visszatérek.
Nem értek egyet Fleck Zoltán egyes sommás ítéleteivel; hogy Frech Ágnes komoly és tisztességes megszólalását (Népszabadság - Megtévesztő állítások, 2007. november 15.) információhiánnyal magyarázza, hogy a bírói kart félretájékoztatott csoportként, a bíróságokat olyan intézményekként jellemzi, ahol a "félelmekből vagy érdekekből táplálkozó képmutatás alakító tényezővé válhat." Őszintén hiszem, hogy egy olyan intézményben, ahol az önállóság és függetlenség a mindennapi munka lételeme, nem lehet ennyire rossz a helyzet.
Fleck Zoltán azzal zárja hozzászólását, hogy "minél nagyobb" nyilvánosságot és őszinteséget remél az OIT működési tapasztalatainak feldolgozásában. Tudósi szabadságának körébe tartozik, hogy eldöntse, milyen szerepet vállal ebben a folyamatban, de úgy látom, hogy egyre inkább belesodródik "a helyzet harcos értelmezésébe". Ezt mutatja részéről az elemzett közszféra reakcióinak tipizálása: "a külső elemzésen alapuló bírálatra készen állnak a válaszok: a kutatás és a kutatók politikailag motiváltak, nem ismerik a szféra belső viszonyait, szakszerűtlenek." Így nem lesz könnyű elkerülnie azt a látszatot, hogy a külső szemlélő objektivitásának vértjében egyedüli letéteményese a helyes felfogásnak, márpedig a tudományos megközelítés mindig teret kell, hogy hagyjon a kétségek megfogalmazásának.
Az igazgatási felelősség hiányának döntő okaként az elhibázott kodifikációra hivatkozik. Mi is történt 1997-ben? Éppen a bírói hatalom állandóságának és semlegességének alkotmányos követelménye indította a jogalkotót arra, hogy az Igazságügyi Miniszter által gyakorolt külső igazgatás helyett megvalósítsa a bírák függetlenségét kifejező szervezeti autonómiát és önkormányzatot, amelyet elkülönített a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól oly módon, hogy létrehozta az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot, és újraszabályozta az igazgatásban közreműködő bírói testületet és bírósági vezetők hatáskörét.
A törvény határozta meg az OIT személyi összetételét úgy, hogy a tagok 2/3-át a bírák maguk közül válasszák, illetve rendelkezett úgy, hogy az igazgatási vezetőket nem zárja ki ebből a körből, feltehetően azért, mert az OIT a bíróságok igazgatását, felügyeletét, ellenőrzését testületi döntések útján végzi.
Az új szervezeti törvény 1997. október 1-jei hatálybalépése óta tíz év telt el. Az elmúlt időszakban a bírói önkormányzatokat érintő alapvető törvénymódosításra nem került sor.
A bírói önkormányzat hatékony működésének is feltétele azonban, hogy azt időszakonként megvizsgálják, és a működés feltételeinek javítása érdekében javaslatokat fogalmazzanak meg. Ezért került sor arra, hogy három tudományos műhely e tárgyban kutatást végezzen.
A közel 900 oldalas kutatási anyag előzetes felmérése, feldolgozása megtörtént. A tanulmányok határozottan állítják, hogy az igazságszolgáltatás nincs válságban, a bírói szervezet és az ítélkezés független. Hangsúlyozzák, hogy a további reformnak meg kell őriznie az eddig elért eredményeket. Az ítélkezési színvonal további emeléséhez következetes, végiggondolt munkára van szükség.
A tanulmányok szerkezete is arra utal, hogy a megírásukban részt vevő 22 tudós féléves munkájával összeállított, közel 900 oldalas anyag az egyes jogtudományok (alkotmányjog, büntetőjog, polgári jog, közigazgatási jog) nézőpontjából sokszínű analízist eredményezett, amelynek megállapításait, következtetéseit alkotmányos, történeti, rendszertani, szociológiai szempontból is körültekintően elemezni kell. Ezúttal sem lenne helyes az egyes tudományágak szembeállítása, oly módon, hogy "a jogrendszer elemeinek szociológiai kritikái elleni védekezés a jogtudományok szolgai szerepére támaszkodhat."
A feldolgozásnak ebben a fázisában korai lenne véleményt nyilvánítani abban a kérdésben, hogy a jogalkotónak mennyiben kellene a jelenlegi rendszert megreformálni. Csak az egyes résztémák önálló szekciószerű vizsgálata alapján lehet a megállapításokat szintetizálni; így részleteiben kell vizsgálni a bíróságok és a bírák függetlenségének, a szervezeti sajátosságoknak, a jogegység biztosításának, a bírói érdekképviseletnek, a bírói tevékenység nyilvánosságának, a bíróságok finanszírozásának, forráselosztásának, gazdálkodásának, a bírói és bírósági teljesítmény mérésének, a számonkérhetőségnek, a tevékenység mennyiségi és minőségi megítélésének kérdéseit.
A Fleck Zoltán által megfogalmazott olyan hangzatos kérdések, hogy "Ki ne értené meg a fenyegetett kollégákat…" vagy "Ki tartja számon.", "Ki tette szóvá…", "Ki emelte fel a szavát…" számomra idegenül hatnak, és kérdésessé teszik, hogy annak alapján megfogalmazhatók-e olyan javaslatok, amelyek a bíróságok által szolgált társadalom érdekeinek megfelelő - az eddigieknél hatékonyabb - igazságszolgáltatás megvalósulását teszik lehetővé.
A médiában megjelenő egyes véleményekkel szemben nem tartom helyesnek azt a gyakorlatot, hogy a törvényi kereteket érintő esetlegesen negatív előjelű tudományos megállapítások felelőseként, címzettjeként azt a bírói szervezetet, illetve azokat a bírákat jelölik meg, akik - a szervezetükre vonatkozó törvénynek is alárendelve -, törvényben biztosított jogaikkal élnek. Célravezetőbbnek - és ugyanakkor méltányosabbnak is - gondolom azt, ha a bírói működés törvényi kereteinek kritikáját a jogalkotóval szembeni változtatási javaslatként fogalmazzák meg.
Az ésszerű megoldás irányába mutat a Magyar Jogász Egylet Tudományos Bizottságának közelmúltbeli javaslata, amely kezdeményezte az egylet júniusi szakmai konferenciáján a tudományos műhelyek által készített tanulmányok nyilvános vitáját, amelyet - az eddigi tanácskozások gyakorlata szerint - a szakmai közélet ajánlásainak megfogalmazása követ.
A magam részéről - mint a bírák egyik szakmai szervezetének választott tisztviselője - remélem, hogy a közeljövőben hasonló szakmai közéleti fórumok biztosítanak nyugodt légkört és semleges terepet a felvetett problémák közös megtárgyalására, és a bíróságokat sem érheti az a vád, hogy kritikatűrő képességük minimális, reakciómódjaik hisztérikusak. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Darák Péter bíró, Legfelsőbb Bíróság
Visszaugrás
