A gazdasági élet két főszereplője, a mikroökonómia két alapegysége a vállalkozás (vállalat)1 és a fogyasztó. A vállalat így a priori gazdasági és nem jogi fogalom. A jognak azonban a gazdaság szabályozásakor nyilván meg kell ragadnia - formába kell öntenie - a gazdaság jelenségeit. A vállalkozás mint tartalmi jelenség ezen formába öntése érdekében a jog - főként történeti megközelítésben - saját fogalmait használta, mint a jogalany, jogi személy, cég és társaság. A szabályozni kívánt gazdasági életviszonyok bonyolultsága azonban egy ponton olyan fokot ért el, amikor ezen hagyományos - esztétikai - jogi fogalmak többé már nem, vagy látszólag nem elégségesek egy megfelelő szabályozás kialakításához. Nem egy ilyen bonyolult probléma a gazdasági versenyhez köthető. Az európai versenyjog egyik alapfogalmaként a Római Szerződés (RSZ2) pedig már nem a fent említett klasszikus jogi fogalmakat, hanem a prima facie bizonytalan tartalmú - a mikroökonómia által használt - vállalkozás fogalmat használja. Ezt a bizonytalanságot az Európai Közösségek Bírósága (EB) és az elsőfokú bíróság gyakorlata hivatott megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni.
A jogi irányú vizsgálódások előtt nem árt röviden kitérni a vállalatfogalom klasszikus közgazdaságtani definíciójára. A nagy gazdasági világválságig maguk a közgazdászok elsősorban az áruk és szolgáltatások globális keresletével és kínálatával, azok egyensúlyával, ill. a megbontott egyensúly helyreállításának lehetőségeivel - röviden tehát makroökonómiával - foglalkoztak; aztán amikor 1937-ben Coase megírta a Cég természete című művét, maga is elcsodálkozott ez előtt a hierarchikusan és tervszerűen megszervezett mikroszisztéma, a vállalat előtt, mely a liberális és decentralizált gazdaság láthatatlan kezét a vállalkozó látható kezére cseréli fel3. A modern közgazdasági elméletben a vállalat olyan szervezet, amely az inputokat outputokká alakítja4. Az inputok továbbá a végfogyasztás mellett a piaci kereslet egy részét, míg az outputok - áruk és szolgáltatások formájában - a piaci kínálatot testesítik meg. Coase immáron klasszikusnak számító meglátása szerint a vállalkozás akkor jön létre, amikor egy adott output előállításához szükséges inputok egy egységen (vállalaton) belüli összehangolása kevesebb költséggel jár, mintha ugyanez az output piaci tranzakciók során jönne létre5. A vállalat megkülönböztető jegye tehát a piaci ármechanizmus költségeinek a kiküszöbölése6. De a vállalat létrejöttének gazdaságszervezési kérdésétől már független, hogy ez a vállalat milyen jogi formában működik, azt pl. társaságként nyilvántartásába vették-e, egyáltalán van-e jogi formája. Mint ahogy fordítva is igaz, hogy a jogi forma önmagában nem teremt vállalkozást, hisz egy vállalatként valóban működő gazdasági társaság által bizonyos feladatai ellátása érdekében létrehozott és irányított újabb társaság megszületésével nem lesz a piacon több vállalat, mivel az új társaság ugyanannak a vállalatnak lesz a része.
A vállalatfogalom EB általi interpretációjának bemutatása előtt - mintegy viszonyítási pontként - érdemes röviden kitérni néhány olyan konkrét tételes jogi és jogelméleti példára, melyeket a európai bírói gyakorlat értékelésekor jól lehet majd hasznosítani.
Az Egyesült Nemzetek Gazdasági és Szociális Bizottsága 1993-ban elfogadta a nemzeti számviteli rendszert (NSzR), melyet aztán több nemzetközi szervezettel közösen az Európai Unió Bizottsága (Bizottság) is publikált. Ezen dokumentum 5.1/121. pontja a vállalatot egy előállítási tevékenységet végző intézményi egységként definiálja. Az 5.4/121. pont ehhez a definícióhoz hozzáfűzi, hogy előállítás alatt az inputoknak az árukban és szolgáltatásokban jelentkező outputok előállítása érdekében történő kombinálását kell érteni. Az intézményi egység továbbá az NSzR értelmében egy olyan gazdasági entitást jelent, mely önállóan képes aktívákkal rendelkezni, kötelezettségeket vállalni, gazdasági tevékenységet folytatni, továbbá más entitásokkal operatív kapcsolatba lépni. Az intézményi egység - egy szerző szerint - nem más tehát, mint egy jogi személy, illetve, jobban mondva, egy termelő tevékenység számviteli és jogi megszemélyesülése, amelyet így meg tudunk különböztetni az ezen egységben részt vevők személyes tevékenységétől7. (Látni fogjuk, hogy a vállalkozás ezen jogi megszemélyesítése az európai jogban nem következett be.) Az NSzR tehát a nyereségszerzési célt nem sorolja a vállalat megkülönböztető jegyei közé; a nonprofit, de produktív tevékenységet végző entitások szintén vállalatok, melyek csupán azon mód tekintetében különböznek a profitorientált entitásoktól, ahogyan a kiadásokon felüli bevétellel rendelkeznek8.
A magyar Tpvt.-t9 1. §-a a vállalkozás fogalmát tartalmilag kiüresíti, és azt csupán formai-jogi fogalmak gyűjtőneveként használja. A Tpvt. személyi hatályának meghatározásakor tehát a jogalkalmazó nem azt vizsgálja - vagy legalábbis az uniós csatlakozásig nem azt vizsgálta -, hogy a versenyjog megsértésével gyanúsított entitás vállalkozás-e, hanem hogy az természetes vagy jogi személy, jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagy fióktelep-e. A Tpvt. személyi hatályát illetően - teljesen logikusan - a jogirodalom sem tér ki a vállalkozás meghatározására, beéri a törvény által felsorolt jogi fogalmak számbavételével10. A Tpvt. esetében a hangsúly tehát a tárgyi (és a jelen tanulmányban nem vizsgált területi) hatályon van, hiszen a vállalat magatartása az 1. § értelmében csak annyiban releváns, amennyiben az piaci magatartásnak minősül. A magyar versenytörvény ezen megoldásának dogmatikai helyességére, mely tulajdonképpen a jelen tanulmány tudományos alapproblémája, természetesen még visszatérek (infra, II.5.).
Az olasz jog vállalattal, vállalkozással kapcsolatos álláspontjára annak igen magas szinten való kidolgozottsága miatt érdemes néhány pillantást vetni, még akkor is, ha ezen fogalom kidolgozására nem a versenyjog keretében került sor. A Codice civile a vállalkozás (impresa) fogalmát nem, csak a vállalkozó (imprenditore) fogalmát használja, ezt azonban nem kötelmi jogi értelemben teszi; azt a munkáról szóló ötödik könyvében szabályozza. Az olasz ptk. 2082. cikkelye értelmében vállalkozó az, aki áruk vagy szolgáltatások előállítása vagy kereskedelme céljából megszervezett gazdasági tevékenységet professzionális módon végez. Ennek alapján egyértelmű, hogy a vállalkozó meghatározása nem a ki, hanem a mit kérdése; nem az ugyanis a vállalkozó, aki bizonyos jogi státusszal rendelkezik, hanem az, aki egy bizonyos tevékenységet végez. A vállalkozó személye az olasz jogban tehát nem is személyi, hanem tárgyi probléma. A Codice civile szabályozza továbbá - a vállalkozó fogalmával funkcionális kapcsolatban - a vállalat (azienda) fogalmát is: a 2555. cikkely szerint a vállalat a vállalkozó által a vállalkozás folytatása végett megszervezett dolgok összessége, tehát az leginkább a francia kereskedelmi jog fonds de commerce intézményével rokonítható11. Az olasz jogirodalom szerint a vállalkozás (impresa) a vállalkozó által folytatott gazdasági tevékenység, míg a vállalat (azienda) azon dolgok összessége, melyeket a vállalkozó ezen gazdasági tevékenység folytatásához igénybe vesz12. A vállalkozóval kapcsolatban továbbá a szerzők azt is megjegyzik, hogy a fogalom a közgazdaság-tudományból származik; a vállalkozó a termelés főszereplője, aki a gazdasági kezdeményezés kockázatát - a tevékenység megszervezésével - magára vállalja13. A tevékenység "gazdasági" jellegét pedig az olasz jogászok a haszonszerzési célban látják, mivel ez a remélt haszon az, amely a vállalkozót a gazdasági tevékenység megszervezésére, vagyis a kockázat vállalására indítja14. Az olasz jog tehát úgy a vállalat (gazdasági tevékenység), mint a vállalkozás (dologösszesség) fogalmat tárgyi, s nem személyi értelemben definiálja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
