Horvátország függetlenné válása (1992) után a jogelméleti - jogszociológia oktatás megújítása, korszerűsítése valamennyi jogi karon elsőrendűvé vált. Megoldására mindenütt az egyetemi autonómia jegyében - szuverén módon került sor. Ennek megfelelően nincs "egységes" tananyag, de még egységes témavázlat sem a tárgy oktatásához. A legnagyobb mértékben önálló tananyagformáló tevékenységre volt szükség, s ebben - az eszéki egyetemen - Dusko Vrban-nak jelentős feladata és szerepe volt.
A Dnrava is Pravo címmel, 2003-ban megjelent nagyszabású jog- és állambölcseleti tankönyve után, újabb érdemes művel jelentkezett, melynek címe Jog-szociológia.1 A recenzens a csaknem 300 oldalas munka tartalmi gazdagságából pusztán ízelítőül tud néhány témát felvillantani, hogy az olvasóit a kötet alapos tanulmányozására ösztönözze.
1. A mű 5 részből áll, melyekből az első a jogszociológia mibenlétével és előfutáraival foglalkozik. (15-54. pp.).
A szerző álláspontja szerint a jogszociológia különálló tudományos kutatási területként való keletkezésének és alapjainak kérdése nem választható szét e diszciplína tárgyának meghatározásától. Másképpen fogalmazva, figyelembe kell vennünk, hogy a jog létrehozó társadalmi körülmények szemszögéből való vizsgálata különbözik a jogelmélettől és joggyakorlattól, valamint a hagyományos szociológiától is.
Előzetesen elfogadja azt a megállapítást, hogy a jogról való szociológiai gondolkodás keletkezése és fejlődése olyan élethelyzetek vizsgálatából ered, melyekben az egyének kapcsolatba kerülnek a represszív intézményi apparátusokkal. Ez az intézményi keret - amelyben nem csak bíróságok és más állami szervek jelennek meg, hanem törzsi gyűlések, a közvélemény, valamint a védett társadalmi javak és értékek szelektív szemlélete - választja el a jogot más szociológiai kontextusoktól. A jogi szituációk és az erre adott emberi reakciók kivételességének felismerése a szociológiai jogszemlélet alapvető jellemzője.
Már régóta felmerült, hogy a bírósági ítélkezés, különösen büntetőügyek esetében, az antik drámák jellemzőit viseli, melyek keretein belül a természet és a sors kérlelhetetlenségét a törvény szigorára vonatkozó meggyőződés váltja fel.
Különösen érdekesként emelhetjük ki a jog és az irodalom viszonyát. E viszony vizsgálata az újabb korban interdiszciplináris kutatási területet hozott létre. Idáig a jogtudomány és az irodalomkritika sem fordított fokozott figyelmet a jog és az irodalmi művek közötti kapcsolatra, elemzésük kizárólag formai, történelmi vagy személyes szempontból történt. Azonban, a jog kulturális értékként és társadalmi tényként már régóta jelen van az irodalomban, annak népi és elit ágában egyaránt.
A horvát irodalom is bővelkedik a jog és az emberi sorsok találkozásainak példáiban. Így Tito Dorcic a sikertelen jogász és elhibázott sorsú ember példája; a szülői ambíciók áldozata, mivel olyan hivatást kényszerítettek rá, melyhez nem nőtt fel. Egyúttal, Vjenceslav Novak e regényében a társadalmi felemelkedés szükségtelenségére vonatkozó meggyőződését is kifejti, ami abban a korban is meglepően maradi eszmét képviselt. Kovacic legjobb műve, mely az U registra-turi (A jegyzőségen) címet viseli a város és a falu, a nép és az állami intézmények közötti szakadékot, illetve a szociális és etnikai sokszínűséget egy jó adag iróniával mutatja be; könyvében különösen mély benyomást vált ki a törvényszéki jegyzőség leírása. Posljednji Sti-pancici (Az utolsó Stipancic-ok) c. regényében Novak egy Senj-béli patrícius család életén keresztül rajzolja meg a hazai életet, elmerülve a feleség, Valpurga és lánya, Lucija lelkivilágában, akiket a szolgálóknál alig valamivel jobban becsülnek meg. Nagyon nyomatékos ez a kísérlet, mely a horvát irodalomban először próbálja meg bemutatni a nők alárendeltségét és jobb életre való törekvését egy olyan közegben, mely őket kizárólag háziasszonyként és hű feleségként éli meg.
Montesquieu francia tudós A törvények szelleméről c. művének megjelenésével a szociológia és jogbölcselet történetében első ízben jelentkezett egy olyan munka, melyet különösebb kétségek nélkül sorolhatunk a jogszociológia problémavilágába. E könyv jelentőségéről Carbonnier a következőt mondja: "Az 1748-ban megjelent A törvények szelleméről című mű kétségen kívül vezető szerepet tölt be a jogszociológia történetében. Ezt a művet nem megalapozásként, hanem e tudományág elődjeként értelmezhetjük".
Vrban álláspontja szerint túlzás lenne azt állítani, hogy Montesquieu volt a jogszociológia megalapítója, de tagadhatatlan az az úttörő jellegű törekvése, ami egy szociológiai jogkoncepció kidolgozását célozta meg. Első ízben alapult ez a koncepció empirikus adatokon és történelmi anyagon. Emiatt Montesquieu-t az összehasonlító jogtörténet és a történetszociológia megalapítójának tarthatjuk. A törvények szelleméről és más művei Montesquieu-t politikai teoretikusként is bemutatják.
A továbbiakban a szerző Savignynak, a jogi gondolkodás normatív szemléletét először megkérdőjelező történeti jogi iskolájával foglalkozik. Ezen irányzat a "népszellem" centrumba állításával először fordította a figyelmet a jogot létrehozó, megvalósulását és hatékonyságát feltételező, adott esetben korlátozó társadalmi tényezők felé.
Vrban az első jogszociológiai elméletalkotóként tárgyalja Pound munkásságát is. Kiemeli a pragmatista jogszociológia megteremtőjének azt az alaptételét, miszerint a jogrend tartós problémája a stabilitás szükségességének összeegyeztetése a változás kikerülhetet-lenségével. A társadalmi mérnökösködés ellátása a jogszociológia igazi feladata.
A német nyelvű jogszociológia nagy alakjának, Ehrlichnek érdemeként azt hangsúlyozza a szerző, hogy elsőként mutatott rá arra, hogy a jogszociológiának a jogszabályokon és a bírói ítéleteken túllépve empirikusan fel kell tárnia az "élő" jognak a forrásait. E tekintetben élenjárt a soknemzetiségű Bukovinában folytatott kutatásaival.
A francia jogszociológia nemzetközi hatású művelői közül az orosz származású Gurvitch koncepcióját elemzi, aki a rögzített jog szimbolikus mintákból, mint a szervezett jog, az eljárások és szankciók, jut el a sajátos jogi szimbólumokhoz, mint a hajlékony szabályok és a spontán jog. Ezektől halad a jogi értékek és eszmék felé, amelyeket kifejeznek.
Ezt követően "hazai vizekre evez" a szerző.
Baltazar Baldo Bogisic (1834-1908) a legjelentősebb horvát és egyéb délszláv jogtörténészek közé tartozik. Szokásjoggal foglalkozott, valamint első jogszociológusunknak és a jogi etnológia megalapítójának tekinthetjük. Bogisic népi jogi megközelítését a német jogtörténeti iskola koncepcióira alapozta, melyeket Hugo után Savigny és Puchta fejlesztettek ki. Ahogy már korábban említettük, ezek a tudósok szembehelyezkedtek a természeti joggal és az univerzális kodifikálás iránti igények evolucionista álláspontját képviselték, mely a nemzeti történelem vizsgálatára összpontosít. Racionális törvényhozók helyett a jogalkotókban a "népi szellem" spontaneitását vélték felfedezni. Bogisic gondolkodása némileg eltér ettől az iskolától, a rendszeres megközelítést hirdeti, amit akkoriban angol jogászok, főképpen Sir Henry Sumner Main képviseltek. Ezeken az alapokon állva, mégis szlavofil gondolatoktól áthatva, összehasonlító módszere a szláv jogra korlátozódott; irányultsága eközben inkább jogszociológiai, mint jogtörténeti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
