Zsohár András: A szövetkezeti szabályozás vázlatos áttekintése és az új Ptk. I. (CH, 2013/9., 9-13. o.)

"A rendszerváltást megelőző szövetkezeti szabályozás magán viselte a mezőgazdasági típusú szövetkezés jegyeit" de az 1992. évi I. törvény, mint egységes szövetkezeti törvény már nem nevesítette az ipari, mezőgazdasági, fogyasztási stb. formák szerint a szövetkezeteket. Bármely célra lehetett szabadon szövetkezni, anélkül, hogy az adott szövetkezeti formát a politika, vagy a jog diszkriminálta volna. A rendszerváltozás utáni egyértelmű szabályozás ellenére mégis megkezdődött a megalapozatlan politikai címkézés. Ideológiai, pártpolitikai nézőpontok szerint minősítettek kolhoz típusúvá vagy klasszikus nyugat-európai típusú szövetkezetnek adott szövetkezeti mozgalmakat. Ilyen körülmények között született a 2000. évi

9/10

CXLI. törvény (a továbbiakban: 2000. évi Sztv.) az új szövetkezetekről, majd a 2000. évi CXLIV. törvény a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészek kötelező felvásárlásáról, ezzel egy időben a termőföldről szóló 1994. évi IV. törvény módosítása is megtörtént, s e jogszabályban került megfogalmazásra a családi gazdaság fogalma, új modellje.

A 2000. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: 2000. évi Sztv.) már az új, de a valóságban nem létező családi gazdálkodásra szabta szabályait. Az új szövetkezet célját kizárólag a tagok saját gazdálkodásának, eredményességének előmozdításában látta a jogalkotó. A szövetkezet tevékenységi körét (ideértve a gazdasági társaság alapítását is), az abban való tagsági közreműködést, a tagi gazdaság profiljával összefüggő igényekre szűkítette. A korábban szabadabb, modernebb tevékenység választásának lehetőségét, más szóval a nyereséges vállalkozásra való törekvést nem ismerte el kívánatos célnak. A jogalkotó feltételezte, hogy a tagok speciális (növény, állat, gyümölcs stb.) termelésre szakosodva, kizárólag ún. Termékpályás szövetkezeteket hoznak létre, szakítva az addigi többfunkciós szövetkezéssel.

A valóságban azonban a tagok nem rendelkeztek igazi családi vagy farmgazdasággal. Szövetkezetükhöz úgy kapcsolódtak, hogy mindenkor a változó piaci igények szerint alakítják termelő tevékenységüket (állattartás, zöldségtermelés stb.), és a szövetkezettel való megállapodás szerint fejtik ki tevékenységüket saját gazdaságukban, illetve a szövetkezeti közös gazdaságban.

A magyar valóságot nem tükrözte a 2000. évi Sztv.-ben adott szabályozás. Egy elméleti (a klasszikus európai) modell lebegett a jogalkotó szeme előtt. Sajnos a politika nem elégedett meg a jogi szabályozással, célul tűzte a meglévő szövetkezetek erőszakolt átalakítását, függetlenül attól, hogy az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben már kimondta, hogy a szövetkezeti, az önkormányzati döntésekbe való beavatkozás csak egyszeri, a rendszerváltozáskor indokolt és kivételesen megengedett jogalkotási eszköz. Ezzel szemben (a kitűzött követelmények érvényesítése céljából) a fenti Sztv. a hatályba lépéstől (2001. január 1.) számított ötödik naptári év végéig adott határidőt arra, hogy a szövetkezetek alapszabályukat a megváltozott normákhoz igazítsák, különben 2006. december 31-e után megszűnnek, vagy társasággá alakulhatnak.

A törvény megszüntette a szövetkezeti üzletrész intézményét, (a fentivel megegyező) határidőt adott az üzletrész bevonására, kötelezve a szövetkezetet a tag üzletrészének részjegyesítésére, illetve a külső üzletrészes kifizetésére. Nyilvánvaló volt, hogy a törvény a működő szövetkezetek számára végrehajthatatlan volt, hiszen azok nem rendelkeztek a szükséges tőkével, ugyanakkor a tagok sem voltak kényszeríthetők üzletrészük eladására. Márpedig ha a szövetkezet nem tett eleget üzletrész bevonási kötelezettségének, úgy (az előbbiek szerint) megszűnéssel kellett számolnia.

A 2000. évi Sztv. több rendelkezése a 1992. évi I. törvényhez (a továbbiakban: 1992. évi Sztv.) képest hátrányos szabályokat tartalmazott. Előállt az a helyzet, hogy egyrészt a rendszerváltozás előtt alakult, majd utána átalakult szövetkezetekre az 1992. évi I. Sztv. másrészt a 2001. évet követően alakuló szövetkezetekre a 2000. évi CXLIV. Sztv. vonatkozott, vagyis Magyarországon két szövetkezeti törvény volt egy időben, hatályban. Ez utóbbiban megfogalmazott új szabályok a következők voltak:

- a részvénytőke minimálisan 3 millió forintban való meghatározása, a társasági törvényhez közelítve szigorította, illetve nehezítette a szövetkezet alakulását;

- a tagok és a szövetkezetek kapcsolatában nem engedte a nyereségre történő törekvést, amely a gazdasági társaságokhoz képest hátrányos helyzetbe hozta a szövetkezetet;

- a szövetkezet felügyelőbizottsága az igazgatóság működését felfüggesztő jogosultságot kapott, amely a társaságokhoz képest jogbizonytalanságot okozó többletjog;

- a szövetkezeti érdek-képviseleti szervek jogosítványait korlátozva megszüntette egyetértési és kezdeményező jogkörüket.

Az 1992. évi I. törvényhez fűzött indokolás még célként jelölte meg azt a szabályozási módot, hogy az a szövetkezetet, mint a gazdasági területen a magántulajdon alapján működő társas vállalkozást minden lehetséges vonatkozásban közelítse a gazdasági társaságokhoz.

Az új szövetkezeti modellre történő átállást segítette volna a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló 2000. évi CXLIV. törvény, mely csak a mezőgazdasági tevékenységet folytató szövetkezetekre vonatkozott és nem terjedt ki az ipari, illetve a fogyasztási szövetkezetek üzletrészeire. A mezőgazdasági szövetkezetek terhére előírt kifizetési kötelezettség fedezetéül a szövetkezeti vagyon és nem az állami vagyon lett megjelölve. A szövetkezeti közvélemény nagy felháborodással fogadta a fenti törvényt, a nemzetközi szövetkezeti szervek, valamint a hazai érdek-képviseleti szervek, de még a kamarák és a bankszövetség is felléptek a durva, a szövetkezeti önkormányzatot sértő állami beavatkozás ellen. Az érdek-képviseletek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz. A magyar jogalkotásban addig példa nélküli módon az Alkotmánybíróság

10/11

18/B/2001. számú döntésével visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló törvényt és a végrehajtására kiadott 31/2001. (III. 3.) Korm. rendeletet.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az érintett szövetkezetet az üzletrész névértéken való kifizetésének fedezetéül szolgáló szövetkezeti vagyon tekintetében is megilleti az Alkotmányban biztosított jogvédelem. A tulajdont, mint a cselekvési autonómia hagyományos alapját részesíti védelemben. A kifizetési kötelezettség közvetlenül érinti a szövetkezet, mint a gazdasági élet alanyának vagyoni autonómiáját. Az Alkotmánybíróság szerint a szóban forgó törvény a szövetkezeti vagyoni viszonyok rendezését olyan, a piaci viszonyok között elfogadhatatlan kényszer-átalakítás formájában követelte meg, amelyre a mezőgazdasági szövetkezetnek, mint a gazdasági élet autonóm alanyának semmilyen befolyása nem volt, alkotmányellenes módon, megfelelő indok nélkül hátrányos megkülönböztetésben részesítette az 1992. évi II. törvény szerint átalakult, s az 1992. évi I. Sztv. hatálya alá tartozó (mezőgazdasági) szövetkezeteket.