"A világ az egyetlen piac és vásártér felé halad, miközben a határokon szögesdrótok emelkednek és rögzülnek."
(Theo Sommer)
Általában híve vagyok az analógiának, mivel gyümölcsöző és hasznos lehet akár szakmai kérdések értelmezésére, új megvilágításba helyezésére is. Gyakran megtörténik ez az anyaországi és a határon túli magyarok kapcsolattartásának megkönnyítésével összefüggő javaslatokban. A Schengeni Egyezmények hatályba lépését követő[1] időszakra például a temesvári Bodó Barna a német mintát ajánlotta a magyar döntéshozók figyelmébe.
A nem német nemzetiségű román állampolgárok vízumbeszerzésével szemben - ami egyébként állítólag szintén nem hosszadalmas - a népi német/Volksdeutsch személyek származásuk igazolásával egészen könnyen juthatnak a belépésre feljogosító okmányhoz. A Német Fórum nevű szervezet igazolja, illetve hitelesíti a kérelmező német nyelv és kultúra ismeretét, azaz német neveltetését, s ezzel szinte automatikusan elintézi a vízumot. Amennyiben a szervezet az említettekre nézve nem vállal vagy nem tud vállalni teljes értékű garanciát, akkor a nyelvtudást igazolva még mindig biztosíthat bizonyos mértékű kedvezményezettséget az elbírálásban. Bodó Barna előadásában ezt a megoldást a német anyaország nemzetpolitikájának minősítette, és alkalmazhatónak tartotta a magyar politika számára is. Javasolta mindezt annál is inkább, mert megítélése szerint a kilenc éve működő rendszerrel szemben úgymond senki de senki nem lépett fel Romániában, azaz a nem német román állampolgárok - és persze a politika is - elfogadták, hogy Németország - divatos kifejezéssel - pozitívan diszkriminálja a külhoni németeket.
Nézetem szerint ez az analógia igen gondolatébresztő. Ezúttal azonban itt most nem a megszívlelendő részekkel foglalkozom, hanem inkább a problémáival. Eltekintve attól, hogy a romániai magyar véleményformálók körében egyesek veszélyesnek tartják valamely szervezet felhatalmazását a kedvezményezetti kör kijelölésére[2], számomra más szempontból is ellentmondásosnak tűnik a német minta hasznosíthatósága.
A 82 milliós egyesített Németország a jelentős számú romániai illegális migráció legfőbb Európai Uniós célországát jelenti.[3] Úgy tetszik, hogy az egymást követő román kormányok külpolitikájában hangsúlyeltolódás következett be: a hagyományos francia orientáció mellett elsősorban gazdasági tényezők következtében felerősödött a német irányba megnyilvánuló tájékozódás. Politikailag sem közömbös továbbá, hogy a nyugati integrációs intézményekhez minél előbb csatlakozni kívánó Románia milyen támogatásra számíthat Németországtól.
Mindez azt jelenti, hogy a még létező német etnikai kisebbség megítélése - egyébként hagyományosan - jelentősen eltér a romániai magyar kisebbségétől. Tudomásul kell vennünk, hogy a mai román többségi identitáshoz hozzátartozik bizonyos mértékű - folyamatos - magyarellenesség. Másként fogalmazva: a csoportidentitás "mi" képé-
- 163/164 -
nek a magyarok jelentik az "ők" korrelációját. Ezzel szemben a romániai németeket sohasem használták fel ilyen célból.
A magyar kormány pozitív diszkriminációja a romániai magyarság vonatkozásában következésképpen nem biztos, hogy nem váltja ki a román többségi társadalom, de még inkább a román politika tiltakozását. Sőt! A státustörvény-tervezet romániai ismertetésének visszhangja éppen ebbe az irányba mutatott!
Rendkívül fontos tehát körültekintően eljárnia a magyar törvényhozásnak a státusztörvény elfogadásánál és gyakorlati alkalmazásánál. A lehetőségek és a következmények gondos mérlegelése nélkülözhetetlen. Többek között ezért örvendetes minden tanulmány, cikk és könyv, amely akárcsak egy morzsával is hozzájárul a minél jobb törvény megszületéséhez. Már itt rögzítendő, hogy Kovács Péter könyve jelentős mértékben járul hozzá a probléma konfliktuscsökkentő módozatainak kimunkálásához.
Szerző bevezetőjében leszögezi, hogy "...az Európai Unió keretei között megvalósuló ún. schengeni együttműködést nem átfogóan kívánja elemezni, s különösképpen nem kívánja az olvasót a nemzetközi közjog részleteivel terhelni."[4] E tárgyban ugyanis örvendetesen sok cikk, könyv jelent meg, számos felkészítést és tanfolyamot tartottak.
A zsebkönyv vállalt célja - a szerző megfogalmazásában - a schengeni témakomplexum egyetlen vetületének a vizsgálata, mégpedig az elzárkózó " Európaerőd" kialakulásának veszélye, amely az Unióhoz első körben csatlakozó Magyarország esetében elzárná az anyaországot a határon túli magyaroktól. A vízumkényszer visszaállításának konkrét lehetősége Romániával, Ukrajnával és Jugoszláviával, illetve állampolgáraikkal szemben - mivel mindhárom ország rajta van az EU-tagállamok közös vízumköteles listáján - kétségtelenül komoly feladat elé állítja a magyar külpolitikát. Az Európai Unió külső határainak biztonsága, s ezzel - a belső határellenőrzés megszűnése miatt - Franciaország, Németország vagy Ausztria védelme a számukra nem kívánatos illegális - például romániai - bevándorlóktól, esetleg a nemzetközi bűnözéstől, nem utolsósorban a magyar északkeleti, keleti és délkeleti határszakasz ellenőrzésének a színvonalától fog függeni. Alapvető elvárás lesz tehát a tíz éve működtetett, s időközben kormányköziből jórészt közösségivé tett - Amszterdami Szerződés - schengeni acquis[5] derogációmentes átvétele Magyarország részéről.
A bizonyos mértékig már begyakorolt schengeni rendszer a bennünket egyelőre talán érthetően jobban foglalkoztató közös vízumpolitikán kívül számos más politikaterületet is átfog. A 142 szakaszos Schengeni Végrehajtási Egyezmény a közös érdekek területeként szabályozza:
- a külső határok intenzív őrzését (a légi és tengeri kikötőket is beleértve), a határátlépés szabályait és ellenőrzésének módját;
- a bevándorlási politikát, a harmadik országok polgáraival szembeni politikát;
- a menekültpolitikát, a menedékkérők belső elosztásának elveit;
- az illegális bevándorlás elleni fellépést;
- a rendőri együttműködést, a gyanúsítottak határon átnyúló megfigyelésének és üldözésének szabályozását, a nemzetközi mérvű csalások elleni küzdelmet;
- a kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás elleni küzdelmet;
- a nemzetközi jogsegélyt és a kiadatás megkönnyítését, valamint
- a határokon átnyúló automatikus körözési rendszer (Schengeni Információs Rendszer - SIS) létrehozását.[6]
A sokrétű politikák közül a klasszikus nemzetközi jogi szabályozás helyett az Amszterdami Szerződésben - középtávon - a bevándorlási, beutazási, migrációs és menekültügyi szabályok a közösségi jogi szabályozás hatálya alá kerültek.[7] A maastrichti harmadik pillérben, a kormányközi együttműködés területén így - a belügyi és igazságügyi együttműködésből - alapvetően csak a rendőri együttműködés és a büntető igazságügyi együttműködés kérdései maradtak. (Megerősítve a rasszizmus, az idegenellenesség elleni harccal, és egyéb aktuális nemzetközi bűncselekménnyel szembeni fellépéssel.)
Fontos megállapítása Kovács Péternek, hogy míg a harmadik pilléres együttműködésben a hagyományos nemzetközi jog szabályai érvényesülnek, azaz az egy állam egy szavazat elve, az állami szuverenitás messzemenő tiszteletben tartása, addig az első pillérben szuverenitásátruházásról, súlyozott szavazási rendszerről és intézményközi döntéshozatalról van szó. Az utóbbi tény jelentékeny mértékben csökkenti a Magyarország méretű csatlakozó állam politikai mozgásterét akkor, amikor speciális magyar érdekeket kíván érvényesíttetni a státustörvénnyel, a kárpátaljai, az erdélyi és a vajdasági magyarok megkülönböztetésével, illetve az országba, ezzel egyben az EU területére történő könnyített beengedésével.[8]
A schengeni kérdés szerzője a probléma felvetését követően a lehetséges magyar kormányzati lépéseket járja körül. Itt és most azonban meg kell említenem egyik gondomat munkájával, pontosabban annak címével kapcsolatban. Kovács Péternek a felvezetést követően sem lett volna szabad meghagyni "A schengeni kérdés" címet, mivel ez ebben a formában félrevezetőnek tűnik. Ha valaki tájékozódni kíván és éppen nincs elég ideje - vagy nem áll mód-
- 164/165 -
jában - a fülszöveget, esetleg a tartalomjegyzéket tanulmányozni, csalódottan kell majd megállapítania, hogy a kérdéskörnek csak igen kis szeletével, és annak is Magyarországra vonatkozó - ennyiben Schengenhez nem közvetlenül kötődő - lehetséges következményeivel ismerkedhet meg, nem pedig magával a schengeni kérdéssel.
A brüsszeli ítészek - akik évenként értékelnek -a határellenőrzésre és a bevándorlási szervek hatékonyságának növelésére helyezik a hangsúlyt, számon kérik többek között a határállomások, a bevándorlási szervek, valamint a diplomáciai képviseletek közötti kommunikációs kapcsolat javítását. Az 1999. évi jelentés szinte semmilyen előrelépést nem konstatált 1998-hoz képest a határellenőrzés és a menedékjogi rendszer működésének tekintetében. Az egyik bizalmas EU-jelentés szerint Magyarország és Csehország még mindig nem tudott olyan kellően szigorú határellenőrzési rendszert kiépíteni, amivel hatékonyabban akadályozhatná a nemzetközi bűnözés uniós területre történő továbbterjedését.[9] Jegyezzük meg halkan - tudatában annak, hogy ez nem lehet mentség a csatlakozók számára -, az uniós tagállamok is folyamatosan bírálták és bírálják egymást ilyen jellegű problémák miatt. (Korábban Németország, illetve Kohl kancellár kritizálta Ausztriát a külső határ ellenőrzésének minőségével kapcsolatban, míg manapság a britek neheztelnek Franciaországra, amely meglátásuk szerint a nemkívánatos migráció vonatkozásában nem tölti be eléggé "szűrő" feladatát).
A vízumok szűrő funkciója mellett Kovács Péter jól mutat rá arra is - még ha ennek túlhangsúlyozásától tanácsos is óvakodni -, hogy a belépésre és tartózkodásra feljogosító okmánynak a kiállítása (az illeték révén) az uniós bevételeket növeli.[10] Hasznos a közös vízumköteles listán található államok felsorolása csakúgy, mint az éppen vízummenteseké is. Nem érthető viszont, hogy miért valószínűsíti Kovács Péter a hosszabb távú tartózkodásra feljogosító vízumok - nemzeti "D"-vízum - közeli harmonizálását, ahogy ő mondja: közösségi jogi szabályozás alá vonását?[11]
Kár, hogy elmarad az indokolás, mivel a magunk részéről ezt a problémát másként látjuk. Inkább arra hajlunk, hogy az egyre fogyó állami szuverenitás alatt maradó politikák egyike lehet - középtávon - a nemzeti vízum. A schengeni "C"-vízum három hónapos tartózkodási engedélyével szinkronban van azzal az idővel is, amelyet a kelet-európai szezonmunkások maximális mértékben tölthetnek el valamely uniós tagállamban. Aligha hihető, hogy ezen túlmenően szívesen látnának területükön harmadik államhoz tartozó állampolgárokat.
A tömörítés, illetve a sűríteni tudás képessége rendkívül dicséretes tulajdonság, melyet a szerző kiválóan alkalmaz. Úgy vélem azonban, hogy érdemes lett volna kissé bővebben kifejteni a következő bekezdést:
" A schengeni határ keletre történő áttolásában való érdekeltség azonban egyáltalán nem esik egybe az EU keletre történő kibővítésében való tagállami érdekeltséggel. Ebben a tapasztalat szerint a határ menti tagállamok azért kevésbé érdekeltek, mivel határ menti jellegük elveszítése ugyanakkor különböző kompenzációs és fejlesztési segélyek elvesztését valószínűsíti."[12]
Ausztria csak akkor szabadulhat a külső határ ellenőrzésének - a különféle kritikák miatti - kellemetlenségétől, ha például keleti szomszédja, Magyarország csatlakozik az EU-hoz. Akkor a szervezet külső határának egyik szakasza átkerül mondjuk a magyar-román határszakaszra. Ennek megfelelően a keleti bővítés mellett kardoskodó politikusok és tudósok egyik legfőbb érve Ausztriában az, hogy Magyarország csatlakozásával végre megszűnne országuk évtizedes peremhelyzete, így végre ők is a perifériáról a centrumba kerülhetnének. A keleti szomszéd egyfajta szűrőként - kissé pejoratívabban: pufferként - felfogná, illetve szelektálná a nemkívánatos migrációt, a nemzetközi
- 165/166 -
bűnözést...stb.[13]
Az ebben való érdekeltség mellett mára eltörpülnek azok a nem igazán jelentősnek tekinthető támogatások, melyeket természetesen Ausztria is megkapott az EU külső határának hatékonyabb ellenőrzéséhez. Ezenkívül - tudomásunk szerint - a sokkal jelentősebb uniós támogatásokat az ország például Burgenland fejlesztéséhez nem peremhelyzete miatt, hanem viszonylagos elmaradottsága miatt kapja az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF) és az Európai Kohéziós Alap felzárkóztató programjától.
Igen problémaérzékenyre sikerült a Schengeni Információs Rendszer (SIS), az adatbevitel, az adatkezelés működésének és nehézségeinek bemutatása.[14] A vízumrendszer egyik félelmet gerjesztő, magyar kompetencián kívülre került veszélye, hogy nem a hazánkban és nem a magyar jogszabályokkal szemben elkövetett cselekmény - például a Németországban történő illegális munkavállalás - zárja ki a Magyarországra való beutazás lehetőségét. (Az illető személy ugyanis felkerül a SIS "feketelistájára", és így részére vízum nem állítható ki).[15] A "nemkívánatosságnak" valóban lehet "szegénységi" aspektusa is, ahogyan ezt Kovács Péter markánsan kiemeli.[16] Nem hisszük azonban, hogy ez minden harmadik állam polgárához, ha tetszik kelet-európaihoz feltétlenül és előítéletesen hozzákötődik, ahogy azt a szerző kifejtésében sugallja. Nyilván minden tagállamban van bizonyos tűrési küszöb, s az e feletti bűncselekmények, illetve egyéb visszaélések esetén bizonyára általánosít a közvélemény, mondjuk a román, vagy az ukrán állampolgárokkal szemben. Nem gondoljuk azonban, hogy ez az előítélet valamelyik tagállamban a lengyelekkel vagy a magyarokkal szemben létezik. Ezért úgy látjuk - és tapasztaljuk -, hogy igenis van fogékonyság odaát a különbségtételre.[17]
A nemzeti vízum intézményének költséges és nem minden kockázat nélküli velejárója, hogy a belső határon a schengeni csatlakozást követően is fenn kell tartani az ellenőrzésnek bizonyos szintjét, illetve mélységi szűrőkontrollt kell alkalmazni az ország területén. A most csatlakozni kívánókkal szemben legalábbis szinte bizonyosan ez elvárás lesz. Önmagukban a költség- és a személyi adminisztratív vonzatok is kellemetlenek. Ráadásul jelenleg semmilyen adattal nem rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a státustörvénnyel preferált határon túli magyarok körében mekkora lenne a továbbtelepülési törekvés, azaz mennyien elégednének meg a magyarországi tartózkodással, s mennyien nem. (Nyilván ennek megfelelő sűrűségűre kellene szőni a belső ellenőrzésnek, illetve a belső határ ellenőrzésének a hálóját).[18] Ráadásul kicsit magasabb számok esetén bizonyosan jelentős félelmek ébrednének Ausztriában, és elképzelhető idővel ez olyan mértékűvé dagadna, hogy maguk az osztrákok is - nem eléggé bízva a magyar határőrizeti szervek éberségében - visszaállítanák a belső határon az ellenőrzést. Ebben az esetben uniós csatlakozásunk értelme és előnyei kérdőjeleződnének meg, hiszen nem érvényesülnének a közösség szabadságai. (És akkor még nem is szóltunk a kölcsönös politikai bizalmatlanságból keletkező esetleges hátrányokról).
Kovács Péter szerint, mivel a határon túli magyar menedékkérelmét a magyar hatóságok akkor is jogszerűen elbírálhatják - idéz rá precedenst -, ha azt valamelyik másik schengeni állam már elutasította, a menekültügy vonatkozásában nem lát konfliktushelyzetet. Ezért a schengeni államok menekültügyi együttműködési szabályainak az áttekintését mellőzi.[19] Szerintünk azonban a probléma nem kerülhető meg. Ha ugyanis a Dublini Konvenció vonatkozó részei ismertetésre kerültek volna, akkor más megvilágítást kaphatna a következő idézet: "Itt ugyanis az a szándék, hogy egy menekültügyi kérelemnek valamely schengeni államban történő jogerős elutasítását követően a másik schengeni állam gyorsított eljárásban, érdemi vizsgálat kötelezettsége nélkül hozhasson elutasító végzést, és lehetőleg az a schengeni állam járjon el elsőként, amelynek területére elsőként lépett az illető, tulajdonképpen azzal a következménnyel is jár, hogy az illető végső soron sehol sem kap engedélyt, amennyiben a legelső államban ezt a kérelmet nem nyújtotta be."[20]
Az idézett rész első felével - a szándék interpretálásával - teljesen egyetértünk. Az "Asyl shoping" megakadályozására dolgozták ki a teherelosztási rendszert, azaz a menedékjogi kérelem elbírálásában illetékes tagállam kijelölési szempontjait. Ebben fontos szerepet játszik ugyan a külső határ átlépésének a helye is, de közel sem olyan súllyal, ahogyan azt Kovács Péter értelmezi. A kijelölési szempontok erősorrendjében fentebb szerepel, hogy rendelkezik-e a kérelmező közvetlen és az EU-s tagállamban legálisan tartózkodó hozzátartozóval. Fontosabb az is, hogy melyik állam adott ki korábban számára tartózkodási engedélyt.[21] Ezeket azért lényeges itt hangsúlyozni, mert a határon túli magyarok, ha nem is közvetlen hozzátartozóval - bár az erdélyiek esetében ez is gyakran megesik -, de korábbi, akár lejárt érvényes tartózkodási engedéllyel is rendelkeztek Magyarországon. Így az említett jugoszláviai magyar menekült több szempontból is megkaphatja - mint ahogy azt a szerző említi - a magyar menekültügyi rendszer támogatását. (Kovács Péternek igaza van abban, hogy végső soron történhet önkéntes átvétel, illetve átvállalás is).
Probléma sokkal inkább a jelenlegi ellentmondásos helyzettel van. Az 1990-es évek eleje óta folyama-
- 166/167 -
tos bírálat érte a magyar kormányzatot pl. az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, annak Budapesti Irodája részéről azért, mert 1989-ben Magyarország csak földrajzi korlátozással ratifikálta a Genfi Menekültügyi Konvenciót.[22] (A nem európai menekültek menedékjogi kérelmét nem a magyar Menekültügyi és Migrációs Hivatal, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának - UNHCR - Budapesti Irodája bírálta el). Az 1997. végi menedékjogi törvény, illetve egy akkori országgyűlési határozat megszüntette az említett korlátozást. Azóta a magyar menekültügyi apparátus - pro forma legalábbis - egyenértékű tevékenységet folytat a schengeni államok apparátusaival. (Ennek elismerése mellett is megesik, hogy Magyarországot egyes időszakokban nem tekintik biztos harmadik országnak, s a visszatoloncolást ide nem foganatosítják, ahogy ezt például Németország teszi az utóbbi években). Amíg Nyugat-Európában a 90-es évek elején[23] rapid módon megugrott a menedékjogi kérelmek száma, addig Magyarországon ez nem növekedett, pedig időközben az Unió tagállamainak menekültpolitikája és menedékjoga egyre restriktívebb lett. (A menedékkérelmeknek már csupán 3-4%-át ismerték el, s szinte elérhetetlenné vált a politikai menekült státus elnyerése).[24] Új fogalmakkal - mint pl. biztos származási ország, biztos első befogadó ország - és eljárásokkal - pl. gyorsított menedékjogi procedúra a nyilvánvalóan megalapozatlan menedékkérelmek esetén, a menedékjogi kérelem elbírálásában illetékes állam kijelölése - kiüresítették a Genfi Menekültügyi Konvencióban vállalt kötelezettségeiket. A menekültügyi hivatalok elutasító határozatainak az indokolásában rendre felbukkanó érv a más schengeni tagállamban történő elutasítás mellett az is, hogy az illető uniós területre utazásakor már biztos, minden üldözéstől mentes harmadik országon - pl. Magyarországon - utazott keresztül, azaz már ott is kérelmezhette volna a politikai menekültstátust.[25] Nyilván azért nem tette ezt, mert valójában nem is politikai menekült, hanem gazdasági migráns, aki nem látván más kiutat, a menekültügyi rendszerrel visszaélve kívánja legalizáltatni magát az egyik gazdag tagállamban.
Magyarország felől nézve - s ebben teljesen igaza van a szerzőnek - a helyzet egyelőre nem aggasztó. Ha egy jugoszláviai magyart - Kovács Péter példájával élve - mondjuk Németországban elutasítanak a fenti érvekkel, akkor jelenleg Magyarország - lévén nem az EU-tagja - még minden további nélkül ismét elbírálhatja az illető menedékkérelmét, s a németekkel szemben nagyobb gond nélkül biztosíthatja számára a politikai menekült státust. (Akár csoportos, vagy nagyobb számú esetben is, ahogy ez a besorozás elől elmenekült vajdasági magyar fiatalok kapcsán történt). Az ország csatlakozását követően azonban Magyarország tagja lesz a dublini teherelosztási rendszernek, azaz csak csekély számban és kivételes esetekben fogadhat be másik tagállamban már jogerősen elutasított jugoszláviai magyar kérelmezőt. (A Dublini Konvenció kijátszásának súlyos kockázatát aligha vállalhatjuk). Másként fogalmazva: addig, amíg nem vesznek be bennünket a teherelosztási rendszerükbe arra hivatkozva, hogy annak csak tagok lehetnek részesei, addig nemigen kérhetik számon rajtunk az akár csoportos pozitív diszkriminációt. (Elsősorban azért, mert a magyar menekültügyi rendszer 1997 óta - ahogy fentebb említettük - nem diszkriminatív, másrészt mert végre el fog különülni ettől az etnikai rokonok támogatása az erre alkotott státustörvény révén, amellyel mintegy tíz éve adós már az anyaország magának és a határon túli közösségeknek).
Az azóta a parlamenti többség által megszavazott státustörvény célja a határon túli magyarok megtartása a szülőföldön, továbbá magyar identitásuk erősítése és asszimilációjuk meggátlása.[26] Csaknem egy évvel ezelőtt fogalmazta meg Kovács Péter elvárásait a jogalkotóval szemben: milyen is legyen tartalmilag a státustörvény? Azóta előttünk fekszik a hatályosság küszöbén álló törvény. Nem lenne fair számon kérni a szerzőtől, hogy miért maradt annyira elméleti a fejtegetése, miért csak az elvárásait fogalmazta meg a javaslattal, illetve a leendő törvénnyel kapcsolatban. Feltehetően a bővített, illetve a második kiadásban sort kerít majd az azóta felgyűlt ismeretek alapos elemzésére.
Az alapvetően jól felépített, információgazdag könyv recenziója az ismertetett műnek értelemszerűen nem annyira az erényeire helyezi a hangsúlyt, mint inkább a kritikus megállapításokra. Ez természetesen semmit nem von le a kérdéses mű értékéből, mivel diszkussziót folytatni olyan munkával lehet, amelyben alátámasztott pozitív álláspont fogalmazódik meg. A gondolatokra serkentő zsebkönyvet mindezeken kívül azért is ajánlom a tisztelt olvasók figyelmébe, mert a kötet lektora a pécsi Jogi Kar oktatója. ■
JEGYZETEK
* Osiris Kiadó, Budapest 2000. 112 p.
[1] A többlépcsős csatlakozást feltételezve természetesen. In: Schengen. A magyar-magyar kapcsolatok az uniós vízumrendszer árnyékában. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó, Budapest 2000. 217-218. o.
[2] Borbély Imre álláspontját ismerteti Kovács Péter In: A schengeni kérdés. Osiris 2000. 74-75. o.
[3] 1992-1995 között Németország mintegy 40 ezer román állampolgárt toloncolt ki. In: Cseresnyés Ferenc: Menekültpolitika és menedékjog az Európai Unióban (1990-1999). Studia Europaea 3. Pécs, 1999. 125. o.
[4] Kovács Péter: i. m. 7. o.
[5] Az acquis magában foglal minden szabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkitűzést és gyakorlatot, mely az Európai Közösségekre vonatkozik, függetlenül attól, hogy az formálisan jogilag kötelező-e, illetve, hogy azt milyen módon, mely intézmények fogadták el.
[6] Kovács Péter: i. m. 19. o.
[7] Uo. 20. o.
[8] Uo. 21. o.
[9] Uo. 28-29. o.
[10] Uo. 35-36. o.
[11] Uo. 41. o.
[12] Uo. 43. o.
[13] Österreich und die Osterweiterung der Europäischen Union. Argumente und Fakten. 1. Fassung. Oktober 1998. Manuskript 10-13. o.
[14] Kovács Péter: i. m. 46-49. o.
[15] Uo. 49. o.
[16] Uo. 51. o.
[17] Kovács Péter ebből a szempontból nézetünk szerint túlságosan homogénnek tekinti a volt keleti tömb országait. I. m. 51. o.
[18] A probléma érzékeltetésére szemléletesnek tűnik a következő adat. Németország - miként fentebb említettük -mintegy 40 ezer román állampolgárt toloncolt ki néhány év alatt a 90-es évek első felében (1992-1995). Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága éves jelentésének becslése szerint az illegális migránsok körülbelül 40%-a a cigány etnikai csoporthoz tartozott. Közismert, hogy magyar identitású roma emberek is szép számmal élnek Erdélyben. Semmit nem tudunk a kitoloncoltak közötti magyarok arányáról. (Ismerve az eltérő kultúrájú és vallású román állampolgárok fokozott migrációs potenciálját, arányuk bizonyosan szintén nem volt elhanyagolható). Már ezek tudatában érdemes ismereteket szerezni a belső ellenőrzés módjairól, hogy felkészülhessünk a csatlakozást követő időszakra. - Zur Lage der Flüchtlinge in der Welt. Erzwungene Migration: Eine humanitäre Herausforderung, UNHCR-Report 1997-98. Verlag J. H. W. Dietz Bonn 1997. 255. o.
[19] Kovács Péter: i. m. 58-59. o.
[20] Uo.
[21] Cseresnyés Ferenc: Menekültpolitika és menedékjog az Európai Unióban (1990-1999). Studia Europaea 3. Pécs 1999. 73-74. o.
[22] Nagy Boldizsár: Menedék és remény - Magyarország helye a nemzetközi vándorlásban. In: Jönnek? Mennek? Maradnak? MTA PTI, Nemzetközi Migráció Kutatócsoport Évkönyve, 1993. Budapest, 1994. (Szerk.: Sik Endre és Tóth Judit)
[23] Már 1991-ben félmillió fölé ment a benyújtott menedékjogi kérelmek száma, s 1992-ben 690. 100 kérelmet nyújtottak be! 1993-tól az uniós tagállamok hatékonyan alkalmazták a londoni megállapodásukat a gyorsított menedékjogi eljárásról. (Nyilvánvalóan megalapozatlan menedékkérelmek esetén). Ezzel sikerült viszonylag rövid időn belül leszorítaniuk a kérelmezők számát. Amnesty international asyl-info 4/94. 37. o. IGC Secretariat, Feb. 1994
[24] UNHCR, Migration News Sheet 1992
[25] Cseresnyés Ferenc: Menedékjog és menekültpolitika az Európai Unióban. In: Értékek, érdekek és szakpolitikák az Európai Unióban. Tanulmányok. (Szerk.: Andrássy György) Studia Europaea 7. 243-246. o.
[26] Kovács Péter: i. m. 70. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
