Gelencsér József, aki már közel három évtizede foglalkozik néprajzi gyűjtőmunkával, jogi néprajzi témákkal, jogi népszokások kutatásával, e kötetben - a záró gondolatokat megfogalmazó összefoglalóval együtt - hét tanulmányát bocsátja egybe szerkesztve az olvasóközönség elé. Ami a hat nagyobb ívű írást összeköti, s gyakorlatilag a könyv fejezeteivé teszi, az egyrészt a címben is megjelenő, a jogot és a jogtörténetet, valamint a néprajzot ötvöző szemlélet, másrészt ezen túl az is, hogy mindegyik írás a büntetőjog, azon belül pedig elsősorban a normák és szankciók, illetve kiváltképp a közösségi szankcionálás irányából közelít. Nagy hangsúly van tehát minden fejezetben a vidéki, paraszti társadalom vagy más kisebb közösségek (pl. kaszárnya, hadsereg, szabadságvesztésüket töltő elítéltek, diákközösségek) speciális magatartási szabályainak - javarészt néprajzi jellegű saját gyűjtések eredményeinek köszönhető - bemutatásán, amelyek az országos jog (törvények, országos szokásjog, bírói gyakorlat) mellett, sőt néha attól függetlenül, vagy akár azt lerontva éltek. Szűkebb pátriájukban, egymás közötti viszonyaikban vagy vitáikban elsősorban ezeket a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó normákat követték még akár néhány évtizede is e csoportok tagjai, hiszen "az vót a szokás, ami a régiektű maratt", vagy másképpen "őseink szokásait követtük" - jegyzi fel a szerző, amikor gyűjtései során az idősebb nemzedéket faggatva választ kap arra a kérdésre, mi indokolta korábbi magatartásukat.
A kötetbe foglalt egyes írások szerkezete hasonló ívet követ. Rendszerint a középpontba állított magatartást vizsgálja több oldalról: hogyan jelenhet meg ez (pl. a tűzgyújtás, a szem vagy a látás megsértése, a verés, a táncolás, éneklés stb.) jogsértésként, hogyan alkalmazható ugyanez, vagy hasonló állami vagy közösségi szankció gyanánt (halálbüntetés máglyán végrehajtva, szemkitolás mint testcsonkító büntetés, testfenyítő büntetések: botozás, vesszőzés, ostorozás; kitáncoltatás, kimuzsikálás stb.), majd hogyan lelhető fel mindez a nép körében, népi hagyományokban, illetve művészeti alkotásokban. Ez a szerkesztésmód minden bizonnyal abból a - több helyütt is megjelenő - álláspontból indul ki, hogy egyrészt az elszenvedett sérelem miatti bosszú gondolata-érzése, másrészt az ebből is eredeztethető tálió-, illetve a visszatükröző büntetésekre való igény mintegy az ember ösztönös, ősi természetéből fakad. Így, noha a jogi szabályozásból egyre inkább kiszorultak is ezek az elemek, a népi jogéletben, a kisebb közösségek sajátos szokásrendjében tovább éltek, enyhébb formáik sokáig elfogadottak voltak, azokat esetenként nyíltan, önbíráskodás módjára, alkalmasint a hatalom által elnézve alkalmazták. Mi több, egyes közfelháborodást kiváltó esetekben, súlyos, vagy kegyetlen bűncselekmények elkövetőivel szemben a jogilag képzetlen polgárok körében néha még a XXI. században is igényként fogalmazódik meg a "szemet szemért, fogat fogért"-elv.
A könyvben szereplő, napjaink embere számára néha elborzasztóan kegyetlen szankciók mára az eredeti, nyers jelentésüket, alkalmazásmódjukat elvesztve játékossá szelídült változataikban, vagy esetleg csupán tréfásnak szánt fenyegetésekben, ismert szólásokban maradtak fenn. Manapság gyakran már nem tudjuk, egyik-másik ilyen mondatunk eredete milyen gyökerekre vezethető vissza - ebben is segítségünkre lehetnek a szerző elemzései, aki utal arra, hogy a régi büntetőjog és bizonyos állandósult szókapcsolatok között már régóta kutatják az összefüggéseket. "Kikaparom a szemedet!", "Eszem a húsodból!" - egyes szubkultúrákban napjainkban is gyakran elhangzó fenyegetések, amelyek, ha áttételesen is, de vélhetőleg kapcsolatba hozhatók a korábban alkalmazott szankciókkal.
A könyv egyes részei önállóan is megállják a helyüket, sorrendjük nem kőbe vésett, s az olyan, talán közismertebbnek számító szabályok mellett, mint pl. a gyújtogató megégetése, a tolvaj megvakítása (halálbüntetés helyett, vagy később önmagában), a parázna nő nyilvános vezeklése, vagy bizonyos normák megsértőinek a közösség általi megverése, megismerhetünk belőle sajátos, ritkán vagy inkább csak bizonyos korban vagy területen, egyes közösségekben ismert és használt szankciókat is. Közös bennük, hogy legtöbbször megszégyenítő jelleg vagy szándék is járul hozzájuk. Ilyen a kannibalizmusra kényszerítés, amikor mind a halálra ítélt számára, mint azon elítéltek számára, akiket az ő húsából való evésre köteleznek, súlyos megalázást jelent ez a büntetés. Találkozunk azonban ennél kevésbé elborzasztó, ám bizonyos helyzetekben mégis a személyiséget, a becsületet súlyosan aláásó szégyenbüntetésekkel is, mint például az éneklésre vagy táncra kényszerítés, netán az ezektől való eltiltás, a közös énekből, táncból való kizárás, amely utóbbi már inkább a kiközösítés irányába mutat.
Az önmagukban is izgalmas témák tárgyalását nem csak a vonatkozó szakirodalom alapos feldol-
- 284/285 -
gozása, hanem konkrét esetek bemutatása, az ezekre vonatkozó források használata teszi megalapozottá, az irodalmi párhuzamok, a művészeti utalások, idézetek, rövidebb-hosszabb ismertetések pedig különösen plasztikussá, olvasmányossá. Utóbbiak esetében nem csupán klasszikus műveket és népköltészeti alkotásokat von be a vizsgálódásba, hanem a mai modern kifejezési formákat, így alkalmanként akár a rockzenét is. Mindemellett megfigyelhető a kötet stílusában egyfajta asszociatív szemléletmód is, amely az egyes kérdéskörök kibontásakor tágabb kapcsolatrendszereket is megmutat, néhol már-már anekdotikus - ám soha túlzónak nem érzett - kitérőket iktatva a mondandóba. Így megismerkedhetünk pl. a selmeci diákhagyományok továbbélésével, a szocialista hadsereg "átnevelő" eszközeivel, az ünneprontók, ünneptörők körüli mondákkal, legendákkal, a rókatánc mibenlétével, vagy a kállai kettős történetével, sőt egy XIX. század végi színész "parasztevő" történetével is.
Itt engednék meg magamnak én is egy kis egressus-t. Élvezettel olvastam a számomra eddig tudományos megközelítésből ismeretlen vonatkozásokat az énekléssel, tánccal, nótára, táncolásra kötelezéssel, vagy éppen a tiltással kapcsolatosan. Ide - a tánc tilalmához - csatlakozik egy saját, néhány évtizeddel ezelőtti élményem, amely talán érdekes adalék lehet a régi, vallási alapokon is nyugvó szabályok tovább éléséhez. Ösztöndíjas hallgatóként az 1990/91-es téli szemesztert néhány kollégával Németországban, Bayreuthban töltöttük. Egy október végi estén szórakozni mentünk, ami - mivel másnap ünnepnap miatt nem volt az egyetemen sem oktatás - az éjszakába nyúlt. Meglepődve tapasztaltuk azonban, hogy a szórakozóhelyeken, kocsmákban éjfélkor mindenütt lekapcsolták a zenét, és amikor ennek okáról tudakozódtunk, közölték, hogy mostantól "Tanzverbot", azaz tánctilalom érvényes, be kell fejezni mindennemű mulatságot. A rendelkezést a másnapi, november 1-jei Mindenszentek napja indokolta, amely Bajorországban piros betűs ünnep. (A naptárban a Halottak napját megelőző egyházi ünnep a magyar népi kalendáriumokban pl. általános dologtiltó napként szerepelt, amikor az emberek nagy része már a temetőket látogatja.) Mint kiderült, a zenés mulatozás tiltása nem csupán helyi sajátosság volt, hanem bizony tételesen rögzített előírás. Németország egyes részein ugyanis mindmáig igen szigorúak az ünnepekre vonatkozó szabályok. A tartományi törvényhozások jelölik ki (a néhány országos állami ünnepen túl) az ünnepnapokat, és azt is, hogy e napok méltó megünneplése, mások zavartalan vallásgyakorlása érdekében milyen tevékenységeket lehet vagy éppen tilos folytatni. Így némely napokon tilalmazottak a nyilvános táncrendezvények, felvonulások, esetenként még a sportesemények is.[2] Óhatatlanul eszünkbe juthatnak erről a vasárnapra vonatkozó legutóbbi magyar szabályozás körül kibontakozott viták, s ennek kapcsán azt sem túlzás állítani, hogy a könyvben megjelenő témák némelyike akár aktuális kérdéseket is más megvilágításba helyezhet.
Szerző a munka elkészítése során az eltérő megközelítésmódok miatt nehezített terepen mozog: a választott témakörök kapcsán irodalmi, művészettörténeti, néprajzi, történelmi adatokat, tényeket, eredményeket kell a jogászi szemlélettel összhangba hozni, s ezt a korrekt jogi-jogtörténeti alapozást - néhány elhanyagolható pontatlanságtól eltekintve - sikerül is megvalósítania, mindeközben pedig nem esik abba a hibába sem, hogy száraz tényközlésekkel és követhetetlen dogmatikai eszmefuttatásokkal untassa az olvasót. Nyilván nem is szükséges ez ebben a műfajban, hiszen sokkal inkább a kellő szakmai alapossággal végzett szintetizálás, illetve a tudományos ismeretterjesztés a célja, mintsem a jogtörténet és jogi néprajz új alapokra helyezése. Az utolsó lapokon található színes illusztrációk képileg is felvillantják egyik-másik ismertetett eseményt, szokást vagy műalkotást, amely feltétlenül említésre méltó kiegészítést jelent a kifejtettekhez, bár - tudva azt is, hogy általában a terjedelmi korlátok gátat szabnak ennek - a jogi kultúrtörténet iránt fogékony olvasó talán valamivel terjedelmesebb mellékletet is elviselt volna.
Gelencsér József által megfestett paletta, mint fent láttatni próbáltam, igen tarka és egyben igen széles is. Elsősorban ugyan a magyar jog történetét tekinti kiindulási alapnak, azt viszont annak első századaitól kezdve egészen a XX. századig terjedően vizsgálja, emellett gyakran találkozunk európai kitekintéssel, összehasonlításokkal, vagy akár (időben és térben) távolabbi kultúrákból (pl. az ókori kelet) vett példákkal, amelyek tovább gazdagítják a kultúrtörténetileg sem elhanyagolható adatokat hordozó gyűjteményt.
Kajtár István köszöntőjével megjelent kötetet bátran merem ajánlani nemcsak a büntetőjogot vagy a jogtörténetet kedvelő joghallgatóknak, hanem minden olyan szakmabelinek is, aki nyitott a kultúrtörténeti, néprajzi vagy akár művészeti megközelítések, összevetések felé, de az írások az érdeklődő laikusok számára is befogadhatóak, és feltáró bepillantást engednek a jogi népszokások világába. ■
JEGYZETEK
[1] Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár 2014 184 o.
[2] Weidinger Péter: Húsvéti tánctilalom, avagy fegyelmezett ünnepnapok német módra. In: Ars Boni, http://www.arsboni.hu/husveti-tanctilalom-avagy-fegyelmezett-unnepnapok-nemet-modra.html (letöltve 2015. szept. 2.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PTE ÁJK Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
