A bizalmi vagyonkezelést a 2013-as Ptk. úgy vezette be a magyar jogba, hogy annak előzménye a hazai bírói vagy tranzakciós gyakorlatban nem volt. Ennek okát valószínűleg nem a gazdasági és társadalmi igények hiányában kell keresni, és nem is abban, hogy a szerződési jogi szabályozás ezt a szerződési szabadság talaján ne tette volna lehetővé. Elsősorban az ilyen tranzakcióval együtt járó rendkívül magas tranzakciós költségek tartották vissza a feleket attól, hogy ilyen megoldással hasznosítsák a rendelkezésükre álló erőforrásokat. A tranzakciós költségeket a vagyonátruházással járó adó- és illetékfizetési kötelezettségek okozták. Az adó- és illetékjogi szabályok ugyanis nem ismertek olyan vagyonátruházást, amelynek célja nem a tulajdonjogot megszerző fél vagyonának a gyarapodása, akár ellenszolgáltatás fejében, akár ingyenesen. Alapvetően ez volt az akadálya annak is, hogy a magyar tranzakciós gyakorlatban elterjedjenek ilyen vagyonhasznosítási konstrukciók. A tulajdonosi rendelkezési jog és a szerződési szabadság talaján ugyanis vagyonkezelési céllal eddig is érvényesen lehetett tulajdont, jogokat vagy követeléseket átruházni.
Mivel a vagyonkezelési céllal történő tulajdonátruházást a magyar jog korábban sem tiltotta, félreértés azt gondolni, hogy a bizalmi vagyonkezelést az új Polgári Törvénykönyv bevezette a magyar jogba. Nem történt ugyanis más, minthogy az új Ptk. a bizalmi vagyonkezelést szerződéstípusként nevesíti, és ezzel olyan önálló tulajdonátruházási jogcímet azonosít, amelyet nem kell (nem is lehet) a visszterhesség és az ingyenesség értelmezési tartományában elhelyezni. Ezzel nyílt meg a lehetőség arra, hogy - erre irányuló szabályozási szándék esetén - az adó- és illetékfizetési kötelezettségeket meghatározó jogszabályok is kivegyék ezt a tulajdonátruházást a tulajdonszerzéshez kapcsolódó adók és illetékek megfizetésének kötelezettsége alól. Természetesen ez a sajátosság csak a vagyonkezelési célú tulajdon (illetőleg jog- és követelés-) átruházás szempontjából értelmezhető; a vagyonkezelés, mint a vagyonkezelő által a szerződés alapján nyújtott szolgáltatás éppúgy ingyenes vagy visszterhes, mint bármely más, szerződéses kötelezettség keretében végzett tevékenység.
A szerződéstípusként (tulajdonátruházási jogcímként) való nevesítésen túl a Ptk. megalkotása során olyan szabályozási elemeket tekintettek relevánsnak, amely a bizalmi vagyonkezeléssel létrehozott jogviszonyokból a felek számára egymással szemben fakadó jogokat és kötelezettségeket határozzák meg. A Ptk. szabályai a bizalmi vagyonkezelést háromszereplős jogviszonyként tételezik; a bizalmi vagyonkezelésre irányuló szerződés a harmadik személy javára szóló szerződés egyik külön szabályozott típusaként is értelmezhető.
Annak eldöntése, hogy a bizalmi vagyonkezelés az adott jogrendszerben elismert és - akár a joggyakorlat által, akár szabályozási lépésekkel - támogatott jogintézmény legyen-e, és ha igen, akkor milyen tartalommal, elsősorban jogpolitikai kérdés. A bizalmi vagyonkezelés elismerése mellett elsősorban az szólhat, hogy a meglévő intézményrendszer mellett további, a gazdaság és a társadalom szereplői számára az ügyleti jelleg folytán esetenként rugalmasabb és a sajátos igényeikhez jól igazítható, mert a felek teljesen szabadok a vagyonrendelés tartalmának, feltételeinek és a vagyonkezelő kötelezettségeinek meghatározásában. Alternatívát nyújt a vagyon feletti tulajdonosi hasznosítási és rendelkezési jogok gyakorlásának (ideértve a tulajdonjog tartalmával járó döntési jog gyakorlását is) más jogalanyra való telepítéséhez, és ezzel a tulajdonosi pozíció, valamint a vagyon feletti hasznosítási és rendelkezési jog (a döntéshozatal) szétválasztásához. A bizalmi vagyonkezelés elismerése ellen a bizalmi vagyonkezelésnek elsősorban az a tulajdonsága szólhat, hogy a vagyon mögötti valódi
- 37/38 -
tulajdonost külön szabályozás hiányában elrejti; az állam, illetőleg a többi gazdasági szereplő (különösen a hitelezők) elől egyaránt. Ez a hátrány a mai modern nyilvántartásokkal kiküszöbölhető.
A bizalmi vagyonkezelést többnyire tipikusan angol jogintézménynek tartják, amely a vagyont láthatatlanná és elérhetetlenné teszi a hitelezők és az állam számára, így elsősorban jogkerülési célt szolgál. A kontinentális államok jogalkotói - Liechtenstein kivételével - valószínűleg elsősorban az angol jogi trust-ról kialakult megértés által táplált negatív kép miatt, hagyományosan erős averziót mutatnak a jogintézménnyel szemben. Ezek a fenntartások érthetőek, hiszen a bizalmi vagyonkezelés a középkori angol jogban valóban járt ilyen hatással, bár eredetileg is elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a keresztes háborúba vonuló nemesek földvagyona ne maradjon gazdátlan, amíg távol vannak. A föld visszaszállt rájuk, ha hazajöttek; ha pedig elestek, a föld hasznai továbbra is a családjukat illette addig is, amíg a gyermekeik (örököseik) nagykorúvá válva meg nem kapták azt. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az elmúlt évszázadok során jelentősen változott az a gazdasági és társadalmi, továbbá jogi környezet is, amelyben a trust működhet és ez igaz a kontinentális jogokra is. A bizalmi vagyonkezelés sem alkalmasabb a hitelezői igények alapjának elvonására vagy a vagyonnak (és a vagyonmozgásoknak) az állami ellenőrzés alóli kivonására, mint a tulajdonátruházások egyéb helyzetei. A jelentősebb vagyontárgyak átruházásai regisztráltak és nyomon követhetőek, a szabályozás részét képezik pénzmosási szabályok, és a jelentősebb vagyonmozgásokat bonyolító piaci alrendszerek állami felügyelete is.
Figyelemre méltó, hogy az említett averzió és fenntartások mellett is a trust intézmény elfogadásának vagy bevezetésének (megengedésének) a kérdése az elmúlt években a kontinentális jogalkotások napirendjére került. Ennek elsődleges oka az, hogy a bizalmi vagyonkezelés, mindenekelőtt a rugalmassága és alacsony működtetési költségei révén, a vagyon hasznosításának olyan előnyeit képes nyújtani, amely növelni tudja a nemzetgazdaságok versenyképességét. Azt, hogy a jogi környezet által nyújtott lehetőségek - különösen, ha a tranzakciós költségek alacsony szintjét biztosítják - képesek a gazdaság versenyképességét növelni, éppen Liechtenstein trust-szabályozása és az arra épülő prosperáló gazdasága is mutatja. Ahhoz, hogy a jogi környezet vonzóvá tudja tenni a befektetők számára az adott gazdaságot, természetesen szükség van a jogi környezethez igazított, megfelelő infrastruktúrára és képzett szakemberekre is. Az a megfontolás, ami miatt kontinentális országokban - közöttük olyan középeurópai posztszocialista államokban, mint Csehország és Szlovákia - is napirendre került a trust bevezetése, két lépcsővel leírható várakozást takar.
A jogalkotó elsősorban azt remélheti, hogy ha a nemzeti jog is biztosítja azt a lehetőséget, hogy a befektetők ilyen formában hasznosítsák alacsony tranzakciós költségek és rugalmas szabályozás mellett a javaikat, kevesebb okuk lesz a befektetéseiket külföldre vinni. Ha a külföldre vitt befektetéseknek akár csak egy kisebb részét otthon tudják ezzel tartani, már értelmes lehet a jogi szabályozási környezet innovációja. Másodsorban azonban a kedvező szabályozási környezet és a jó infrastruktúra vonzó célponttá teheti a nemzetgazdaságot külföldi befektetők számára, így utat biztosít külföldi pénzügyi forrásoknak a nemzetgazdaságba való áramoltatásához is olyan államokból, amelyek kevésbé képesek jó üzleti szabályozási környezetet biztosítani a befektetők számára.
A jogintézménnyel kapcsolatos bizalmatlanság az angol múltra tekintettel akár érthető is lehet, azonban modern gazdasági környezetben, a vagyonmozgások és vagyontárgyak jelenlegi nyilvántartási rendszerében nem megalapozott. A bizalmi vagyonkezelés jelentősebb vagyon eltitkolására semmivel sem alkalmasabb, mint bármely más, a gyakorlatban jelenleg is használt "módszer." Szabályos (jogszerű) vagyonmozgásokat feltételezve a bizalmi vagyonkezelés nem válhat visszaélések forrásává, a szabálytalan (jogellenes) helyzetek kiküszöbölésére pedig nem jelent megoldást az ettől a jogintézménytől való elzárkózás.
A tulajdonosi pozíció és a tulajdon tárgyának hasznosításával, valamint az azzal való rendelkezéssel kapcsolatos döntéshozatal szétválasztása olyan gazdasági igény, amely nemcsak extrém társadalmi és gazdasági helyzetekben vagy sajátos személyes körülmények folytán vált és válhat fontossá a társadalom tagjai számára, hanem a modern gazdaság egyik alapvető eleme, amely nélkül a befektetéseken alapuló gazdaság - elvesztve a befektetések diverzifikálhatóságának lehetőségét - működésképtelenné válna. A tulajdonosi és a döntési (menedzsment) pozíciók szétválasztása az európai jogrendszereket is a középkorig visszanyúlóan kíséri, és természetes része a mai gazdasági gondolkodásnak is. A szétválasztás lehetőségét több, az egyes jogrendszerekben általánosan elfogadott jogintézmény képes biztosítani, amelyek az elfogadottság és a formalizáltság különböző szintjein állnak. Ezek egy része úgy választja szét a tulajdonosi érdekeket a döntési jogköröktől, hogy a tulajdonjog átruházása mellett kötelmi kötelezetté teszi a tulajdonosi jogok gyakorlóját az átruházóval szemben. Ilyen struktúra jön létre gazdasági társaság vagy alapítvány alapítása esetén is.
Az alapítvány a bizalmi vagyonkezeléssel funkcionálisan ekvivalens jogintézmény, amelynek szabályai alakíthatók úgy, hogy a bizalmi vagyonkezeléssel kapcsolatos piaci és társadalmi igényeknek megfeleljen. A bizalmi vagyonkezelés előnyei így leginkább egy széles körű célra alapítható alapítványhoz képest ragadhatók meg és alapvetően abból fakadnak, hogy a bizalmi vagyonkezelés nem hoz létre jogi személyt, így az említett diverzifikációt kötelmi jogi alapon nyújtja. A szerződési konstrukció következtében a bizalmi vagyonkezelés alacsony tranzakciós költségek mellett, rugalmas tartalommal és nagyon egyszerűen hozható létre kisebb vagy nagyobb vagyontömegre egyaránt. Ez együtt jár a vagyonkezelő felelősségének a közvetlenségével is a vagyonrendelő(k) és a kedvezményezett(ek) felé.
- 38/39 -
A tranzakciós költség alacsony szintje azért is kulcsfontosságú ezekben a jogviszonyokban, mert a kezelt vagyon célja - szemben például a gazdasági társaságokkal - nem profit termelése. Ha magasak a költségek, a vagyon hasznosításával termelt bevétel nem tudja fedezni a vagyonnal járó költségeket, így az folyamatosan csökkenni fog. Ez semmiképpen sem lehet értelmes jogalkotói cél.
A bizalmi vagyonkezelés a jogrendszer egyik legszélesebb körben alkalmazott instrumentumává válhat. Az alábbi felsorolás a bizalmi vagyonkezelés lehetséges alkalmazási területeiről nyilván nem teljes, de alkalmas arra, hogy képet adjon a bizalmi vagyonkezelés használhatóságáról.
- A kezelt vagyon nettó hasznának folyósítása a vagyonrendelő számára annak élete során.
- A vagyonnak a vagyonrendelő halála esetén a temetési és egyéb költségek kifizetésére való fordítása.
- A vagyonrendelő adósságainak kifizetése a halála előtt és után.
- Meghatározott összeg fizetése az elhunyt személyt támogató személyek számára a vagyonrendelő halála esetén.
- A vagyonrendelő háziállatainak gondozása.
- Háztartási költségek kifizetése a kezelt vagyon terhére a vagyonrendelő halála után, ideértve az özvegy és az árvák által lakott ház fenntartási és felújítási költségeinek fedezését is.
- A vagyonrendelő halála esetére és az az utáni időszakra szóló különböző juttatások különböző formában egyes személyek számára, ideértve járadékok folyósítását is a kezelt vagyon terhére.
- Járadék folyósítása a harmadik személyeknek (hozzátartozóknak).
- Kiskorú gyermekek taníttatásának fedezése.
- A vagyonrendelő által örökül hagyott vagyon sorsának részletes meghatározása hosszabb távon, akár több generáción keresztül.
- Jelzálog alapítása és jogosulti pozíciójának "kezelése" nagyobb összegű tartozás biztosítékaként nagyobb számú hitelező érdekében.
- Vállalkozás működtetése és profitjának felosztása a kedvezményezettek számára.
- Társasági részesedésekből (részvényekből) és más pénzpiaci eszközökből álló portfólió kezelése és hasznának felosztása a kedvezményezett befektetői kör tagjai között (befektetési vagyonkezelés).
- Társasági részesedéshez kapcsolódó tagsági jogok gyakorlása érdekében társasági részesedések (részvények) kezelése (voting trust, például bankok számára lehet ez megfelelő kiegészítő biztosíték hitel folyósításának feltételeként) biztosítéki céllal.
- Társasági részesedéshez kapcsolódó tagsági jogok gyakorlása különböző társaságokban a részesedések közvetett tulajdonlásával.
- Magánnyugdíjalapok működtetése.
- Befektetési alapok működtetése, ideértve a kölcsönös befektetési alapokat, az ingatlan befektetési alapokat és a nyersanyag-kitermelési alapokat is.
- Különböző vagyontárgyak értékpapírosítása (securitization).
- Követelést megtestesítő értékpapírok kibocsátásában való közreműködés.
- Jogszabályi kötelezettségek teljesítés érdekében alapított vagyonkezelés (regulatory compliance trust).
- Környezet-helyreállítási vagy más, jelentős kockázattal járó tevékenységek negatív következményeinek az elhárítására létrehozott alapok működtetése.
- Olyan alapok létrehozása és fenntartása, amelyek a társadalmi ellátórendszerből betegségük, életkoruk, fizikai vagy szellemi állapotuk folytán, keresőképtelenségük következtében vagy más okból kiszorult személyek ellátásáról gondoskodnak.
- Tartozások vagy várható kötelezettségek (kockázatok) fedezetét képező alapok kezelése.
A felek egymással szembeni jogai és kötelezettségei a kötelmi jog belső logikai tételezettségeinek megfelelően kógens vagy diszpozitív szabályként kerülnek meghatározásra. Kógens normákat feltétlen érvényesülést kívánó jogalkotói szándék (jogpolitikai cél) támaszthat alá. Többnyire ilyen jogpolitikai cél a közérdek védelme és az általános társadalmi értékrend érvényre juttatása az egyébként a magánautonómia talaján álló szerződéses jogviszonyokban. A diszpozitív szabályok ugyanakkor nem korlátozzák a feleket abban, hogy a szerződési szabadsággal élve szabadon alakítsák a szerződéses jogviszony tartalmát. Ezek akkor válnak a szerződés tartalmává, ha a felek ettől eltérően nem rendelkeztek. A diszpozitív szabályok célja olyan standardizált szerződéses akarat kifejezése - önkéntes és informált döntéseket feltételezve -, amelyet a felek általában a szerződésük tartalmává tesznek. A diszpozitív szabályok így elsősorban a tranzakciós költségeket csökkentik, mentesítve a feleket az alól, hogy a szerződésük részletes tartalmát megvitassák és megfogalmazzák olyan helyzetben is, amikor a standard, diszpozitív szabályban kifejezett tartalom is megfelelő számukra. A szerződési jogi jogviszonyok szabályozási modelljének megfelelően a bizalmi vagyonkezelés szabályai elsősorban eltérést engedő normák.
A Ptk. rendelkezései mögött az a jogalkotói törekvés húzódik meg, hogy a bizalmi vagyonkezelés szabályai olyan fokú rugalmasságot biztosítsanak, amilyen csak lehetséges, a magánjogban általában elfogadott és érvényesülő rendelkezési korlátok között. A hazai szabályozás a bizalmi vagyonkezelés ún. "ügynök"-helyzeteire fókuszál és az azokból eredő hátrányokat küszöböli ki. A bizalmi vagyonkezelési jogviszonyban részt vevő felek viszonyát tekintve ez a probléma elsősorban abban fejeződik ki, hogy a kezelt vagyon kontextusában a vagyonkezelő tevékenységén múlik a kedvezményezett vagyoni helyzetének alakulása. Ha a vagyonkezelő jól működik, a kezelt vagyon a kedvezményezett vagyonát gyarapítja, ha rosszul működik, akkor a kedvezményezettnek veszteséget okoz. Ez a helyzet különböző szabályozási stratégiákat indukál,
- 39/40 -
amelyek közé tartozik annak biztosítása is, hogy a felek - különösen a kiszolgáltatott, "megbízói" helyzetben lévő szereplők - kiléphessenek ebből a helyzetből (jogviszonyból). A bizalmi vagyonkezelési jogviszonyban a kedvezményezett mellett, akinek vagyoni helyzetét a vagyonkezelő tevékenysége közvetlenül befolyásolja, kiszolgáltatott ("megbízói") helyzetben van a vagyonrendelő is, mert a vagyonkezelő eljárásától függ az, hogy vagyonkezelés betölti-e azt a szerepet és megvalósítja-e azt a célt, amelynek érdekében a vagyonrendelő a kezelt vagyont létrehozta. A jogviszony megszűnése kapcsán ugyanakkor a vagyonkezelőnek is lehetnek védendő érdekei, mert maga is befektethetett abba, hogy a vagyonkezelés hatékonyan működjön, nemcsak azzal, hogy költségei keletkeztek a tevékenység végzése során, de azzal is, hogy hosszabb távon lekötötte magát, szintén hosszabb távon elesve esetleges egyéb profitszerzési lehetőségektől.
Az "ügynök"-helyzetek azért jelentenek a jog számára kihívást, mert információs aszimmetriát hordoznak, amelyben az "ügynök" (a bizalmi vagyonkezelés kontextusában a vagyonkezelő) rendelkezik több információval a "megbízó" (a bizalmi vagyonkezelés kontextusában a vagyonrendelő és a kedvezményezett) vagyonáról, az azzal való gazdálkodás körében felmerülő alternatívákról, a döntések lehetséges következményeiről, illetőleg azokról a kockázatokról, amelyeknek a "megbízó" vagyona ki van téve. Ezek mind a "megbízó" érdekkörébe tartozó, a vagyonkezelési helyzet nélkül jellemzően a tulajdonos számára rendelkezésre álló információt jelentenek. Mindemellett az ügynök hajlamos az opportunista magatartásra, érdekkonfliktusban a saját érdekeinek a követésére. Mindezzel együtt annak ellenőrzése, hogy az "ügynök" megfelelően jár-e el, az egyes döntési helyzetekben adekvát kockázatvállalással és megfelelő érdekpreferenciák mellett hozott-e döntést, költséges a "megbízó" számára. A jog - a szabályozás és a szerződés - feladata az "ügynök"-helyzetekben elsősorban azoknak a hátrányoknak a csökkentése, amelyek az "ügynök"-helyzetnek ezekből a sajátos velejáróiból fakadnak, különösen annak biztosítása, hogy az ügynök a döntései és az eljárása során nem a saját, hanem a megbízó érdekeit fogja követni.
A szabályozás az "ügynök"-problémák megoldására különböző stratégiákat implementálhat. Az egyik lehetséges stratégia olyan szabályok és elvárások (standardok) meghatározása, amelyeket az ügynöknek (jelen esetben a vagyonkezelőnek) a döntései és az eljárása során követnie kell. A második lehetséges stratégia annak meghatározása, hogy a jogviszony hogyan jöhet létre és hogyan szűnhet meg (azaz abból a felek milyen feltételek mellett léphetnek ki). A harmadik lehetséges stratégia annak meghatározása, hogy ki kerülhet az "ügynöki" (vagyonkezelői) pozícióba és kik azok, akiket a jog kizár ebből. A negyedik lehetséges stratégia a vagyonnal kapcsolatos döntési jogosultságok megosztása és telepítése a felek között. Az ötödik lehetséges stratégia pedig az "ügynök" (a vagyonkezelő) megfelelő ösztönzése, amelynek egyik elsődleges eszköze a "megbízó" (kedvezményezett, vagyonrendelő) érdekeinek megfelelő és eredményes vagyonkezelés esetén a jutalmazás. A bizalmi vagyonkezelésre irányuló jogviszony szabályozása kapcsán ezeknek az eszközöknek a nagy része a vagyonrendelő nyilatkozat (szerződés) tartalmának kialakítása során releváns, azonban egyes kötelezettségek, továbbá a felelősségi szabályok és elvárások rögzítése a szabályozás feladata annak megfelelően, hogy milyen kógens vagy diszpozitív szabályozási igény merül fel ennek kapcsán.
A Ptk. a bizalmi vagyonkezelési jogviszonyt szerződéses jogviszonyként szabályozza. Ezt indokolja és szükségessé teszi egyfelől az, hogy a bizalmi vagyonkezelési jogviszony körében átruházott vagyontárgyak (dolgok, jogok, kötelezettségek) tulajdonjogának a megszerzéséhez a jognak önálló jogcímet kellett biztosítania, másfelől pedig az, hogy a magyar szabályozás középpontjában a bizalmi vagyonkezelőt a vagyonrendelővel, illetőleg a kedvezményezettel szemben terhelő kötelezettségek és e kötelezettségek megszegésének a következményei állnak. Így tud a bizalmi vagyonkezelés egyúttal mintát és modellt adni azokra a helyzetekre, amelyekben valakit a más vagyon feletti döntésekkel okozott károkért vonna a jog felelősségre. Ennek a modellnek a biztosítása és a felelősség tudatosítása a bizalmi vagyonkezelési szabályozás egyik általános, mind a jogrendszer, mind a társadalom szempontjából előnyös hozadéka lenne.
A bizalmi vagyonkezelésre irányuló jogviszony a szerződések rendszerébe leginkább olyan harmadik személy javára szóló szerződésként illeszthető be, amelynek alapján a vagyonkezelő az elvárt gondossággal kell, hogy meghozza tulajdonosi döntéseit egy másik jogalany (a kedvezményezett) érdekéhez kötődő prioritásokkal. Ez a főkötelem a bizalmi vagyonkezelést a megbízási jellegű jogviszonyokhoz hozza közel annak ellenére, hogy a jogviszonyból fakadó számos mellékkötelezettség (például a kezelt vagyonnal kapcsolatos őrzési, nyilvántartási és elszámolási kötelezettség) egyéb szerződéstípusok (például a letét) jellemző jegyeit is a bizalmi vagyonkezelés inherens tartalmi elemévé teszik.
A bizalmi vagyonkezelési jogviszony létrehozására irányuló ügyletet mindenképpen önálló szerződéstípusként kellett szabályozni. Az, hogy a megbízási szerződésre vonatkozó szabályok a bizalmi vagyonkezelésre vonatkozó szabályok háttérszabályait adják, csak kodifikációs leegyszerűsítés volt, amit alátámasztott a megbízási jogiszonynak a hazai jogunkban betöltött általános szerepe is. Ilyen megoldásnak azonban akkor van értelme, ha a bizalmi vagyonkezelés sajátosságai által indokolt eltérések mellett marad a megbízási jogviszonyra vonatkozó szabályoknak kellő mennyiségű alkalmazható eleme.
A bizalmi vagyonkezelésnek a megbízás általános modelljétől eltérő markáns elemét jelenti a jogviszony háromszereplős modellje. Ez külön szabályozást igényelt a vagyonkezelő lojalitási kötelezettségének meghatározása kapcsán, mert a vagyonkezelőnek nem egy, a megbízói pozícióban jól definiálható jogalany érdekeit kell szem előtt tartania, hanem a szerződésen kívül álló, a harmadik személyre javára szóló szerződési konstrukcióban jogosulttá tett jogalany érdekeinek elsődlegessége mellett kell eljárnia.
- 40/41 -
Problémát jelenthet ugyanakkor, hogy a megbízási szerződésnek a Ptk. 6:330. §-ában foglalt utaló szabálya nyomán alkalmazandó, a felmondási jog korlátozására, illetőleg a felmondás szabályainak körében a felek szerződési szabadságát korlátozó rendelkezései (6:278. §) éppen a jogintézmény rugalmasságát csökkentik, ezért nem egyeztethetőek össze az eredeti jogalkotói céllal. Ennek fényében - tekintettel a vagyonrendelő utasítási jogának a megbízási szerződés szabályaitól eltérő kizárására - a megbízási szerződés szabályaiból lényegében a megbízásnak a gondossági kötelem jelleget biztosító rendelkezések maradnak valóban helyesen relevánsak. A megbízási jogviszonytól indokolt eltérések mennyisége eléri azt a kritikus mértéket, amely mellett felmerül a bizalmi vagyonkezelés önálló, a megbízástól elszakított szabályozásának a lehetősége, illetőleg szükségessége.
A bizalmi vagyonkezelés keretében történő átruházás éppolyan átruházás, mint a polgári jog egyéb jogcímein (adásvétel, csere, ajándékozás, apportálás stb.) történő átruházás. Ebből következően minden olyan hitelezővédelmi szabály, amelynek alkalmazása a polgári jogban felmerülhet, a bizalmi vagyonkezelési jogviszony keretében történő átruházás esetén is alkalmazandó. Így érvényesül a fedezetelvonó szerződés alapján való átruházás relatív hatálytalanságának (Ptk. 6:120. §) a szabálya, de természetszerűleg érvényesülnek a rendelkezési jog egyéb korlátai (pl. nyilvánvalóan jóerkölcsbe, jogszabályba ütköző vagy jogszabály megkerülésére irányuló szerződések semmissége). Az érvénytelenség a bizalmi vagyonkezelés alapján való átruházást éppúgy megfosztja a tulajdont átszármaztató joghatásától, mint ahogy teszi ezt bármely más tulajdonátruházással.
A Vht. 132/A. § (3) és (4) bekezdésében a vagyonrendelő hitelezője számára biztosított felmondási jog[1] jóval erősebb pozíciót biztosít a vagyonrendelő hitelezőinek, mint bármely más jogcímen való átruházás kapcsán teszi. Ennek alapján ugyanis nemcsak azokat a hitelezőket illeti meg kielégítési jog a vagyonkezelésbe adott javakon, akik a vagyonkezelésbe adás időpontjában hitelezők voltak, hanem bárkit, akinek a vagyonkezelési jogviszony fennállása alatt olyan követelése keletkezett a vagyonrendelővel szemben, amelyet nem tudott a vagyonrendelő vagyonára érvényesíteni. A Vht. rendelkezésével azonban a jogalkotó nem számol azzal sem, hogy így közvetve a kedvezményezett hitelezőinek kielégítési alapját engedi át a vagyonrendelő hitelezőinek; így a kedvezményezett hitelezőivel szemben prioritást ad a vagyonrendelő hitelezőinek, mindenfajta jogpolitikai racionalitás nélkül. A jogalkotó a bizalmi vagyonkezeléssel funkcionálisan ekvivalens jogintézmény, az alapítvány kapcsán nem tartotta szükségesnek hasonló védelem beiktatását. A Vht.-nak ez a rendelkezése kiszámíthatatlanná teszi a vagyonkezelésbe adott vagyon sorsát mind a vagyonrendelő, mind a kedvezményezettek számára és így a jogrendszer jelen állapotában értelmetlenné is teszi az alkalmazását a piaci szereplők számára.
A bizalmi vagyonkezelési jogviszony szabályozásának egyik alapkérdése, hogy ki lehet vagyonkezelőként ilyen jogviszony alanya. Mivel a bizalmi vagyonkezelés szabályozott jogintézményként való elfogadásának a jog egészére gyakorolt hatása meglehetősen kiszámíthatatlan, egyes jogrendszerekben a jogalkotó próbál gátakat szabni az intézményesített bizalmi vagyonkezelés alkalmazásának és elterjedésének. Általában az a szemlélet érvényesül, hogy ha a bizalmi vagyonkezelésre vonatkozó szabályok a piaci szereplők meghatározott körére szűkülnek, ez növeli e jogviszonyok és az ilyen módon kezelt vagyon áttekinthetőségét, megakadályozza a vagyon elrejtését, csökkenti a visszaélések lehetőségét, továbbá a bizalmi vagyonkezelésre irányuló tevékenység feltételeinek meghatározásán és e feltételek teljesülésének ellenőrzésén keresztül jelentősen képes csökkenteni azt a társadalmi kockázatot, amelyet a hibás vagyonkezelői (tulajdonosi) döntések vagy a vagyonkezelő visszaélésszerű magatartása által eredményezett veszteségek lehetősége hordoz.
A bizalmi vagyonkezelőkről és tevékenységük szabályairól szóló 2014. évi XV. tv. (Bvktv.) erős közigazgatási kontroll alá vonja és egyúttal - adminisztratív eszközökkel - korlátozza is a bizalmi vagyonkezelési tevékenység végzésének a lehetőségét. A bizalmi vagyonkezelés vagyonkezelői pozíciójának a piaci szereplők meghatározott körére való szűkítése a vagyonkezelő kapcsán alkalmazott alanyi feltételekkel kényelmes és biztonságos jogalkotói lépés, ugyanakkor több szempontból is fenntartásokkal kezelendő.
A vagyonkezelői pozíció feltételekhez kötése és közjogi kontroll alá vonása elsősorban jogpolitikai szempontból igényel komoly megfontolást. Kérdés, hogy amennyiben a bizalmi vagyonkezelés intézményes bevezetése alátámasztott, akkor ez a jogpolitikai cél megvalósulhat-e azzal, hogy csak piaci szereplők szűk köre köthet ilyen szerződést. A szerződés lehetséges jogalanyainak a magánjogi szabályozás síkján való
- 41/42 -
korlátozása a magánjogi következmények szempontjából is aggályos. A magánjogi szabályokban körülírt vagyonkezelői jogosultsággal nem rendelkező fél által kötött vagyonkezelési szerződés kapcsán a lehetséges magánjogi szankció a szerződés érvénytelensége, amelyet viszont a magánjog egyéb esetekben nem köt alanyi kritériumokhoz (pl. jogosulatlan pénzpiaci, biztosítási, befektetési szolgáltatói stb. tevékenység keretében kötött szerződés). A jellemző megoldás ezekben az esetekben (a bizalmi vagyonkezelés esetében is) a szerződés érvényessége mellett a közjogi szabályozás síkján való szankcionálás. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy a bírói gyakorlat sem zárható el attól, hogy egyes helyzetekben analógián alapuló jogalkalmazással a bizalmi vagyonkezelés szabályozott helyzeteihez kapcsolt jogokat és kötelezettségeket a szabályozás alá nem vont helyzetekkel is összekösse. A magánjogi szabályozással konzisztens megoldás valószínűleg az lenne, ha a - hitelintézeti, biztosítási, befektetési tanácsadási stb. tevékenységek szabályozásához hasonlóan -a jogalkotó a bizalmi vagyonkezelés kapcsán nem fogalmazna meg alanyi alapú vagy engedélyezési jellegű elvárásokat, hanem a bizalmi vagyonkezelés valóban üzletszerű, azaz széles körű társadalmi hatások kockázatát hordozó folytatásához írna elő ilyet a közjogi szabályozás, a jogsértés közjogi alapú szankcionálása mellett.
A Bvktv. szigorú rendje mögött érzékelhetően az a jogalkotói megfontolás áll, hogy a piaci szereplőket bátortalanítsa el ilyen jogviszonyok létesítésétől, hiszen olyan tranzakciós költségeket generál, amelyek erős korlátokat képez, valós társadalmi és gazdasági kockázatok nélkül. A mesterségesen, közjogi/közigazgatási eszközökkel megdrágított jogintézmény egyik alapvető előnye így elesik. A szabályozás pedig, mintegy további káros mellékhatásként minősítési kockázatot is generál; a bizalmi vagyonkezelési jogviszony ugyanis, általános jellege folytán, célhoz kötött átruházással úgy is létrejöhet (hasonlóan például a polgári jogi társasághoz), hogy a felekben ez nem tudatos. Úgy tudják tehát ilyen esetekben elmulasztani a Bvktv. által előírt közigazgatási kötelezettségeiket, hogy megfelelő szakértelem híján nem is ismerhették azokat. Ez felesleges társadalmi kockázat.
A Bvktv. szabályait - ideértve a Vht. 132./A. § beiktatását is - a visszaélések megakadályozására irányuló jogalkotói törekvés motiválta, ezek a korlátozások ugyanakkor egyúttal megfosztják a jogintézményt a gyakorlati hasznosíthatóságától is. Hasonló félelmek miatt lett használhatatlan számos kontinentális európai szabályozás, ideértve a környező közép-európai országok szabályozását is. A Ptk. nyitott, rugalmas szabályozást biztosító rendelkezései abból indultak ki, hogy a bizalmi vagyonkezelés piaci lehetőségeket nyit meg, a jogalkotó pedig majd a szabályozás korrekciójával reagál ott, ahol a jogintézmény piaci alkalmazásával járó negatív hatások jogalkotói beavatkozást tesznek szükségessé. A túlzottan kötött, nem ösztönző szabályozás nem tud olyan környezetet teremteni, amely a szükséges korrekciókhoz megfelelő gazdasági impulzusoknak teret engedne. A visszaélésekre modellezett szabályozás sosem biztosíthat jó táptalajt gazdasági fejlődéshez és nem is tud új utakat nyitni a gazdaság számára.
Ennek során figyelembe kell venni azt is, hogy a bizalmi vagyonkezelés azokban a jogrendszerekben tudott sikeres l enni, amelyek eredeti, önálló jogpolitikai célokra vagy gyakorlati gazdasági/társadalmi igényekre adott válaszokra épült. Más szabályok, modellek átvétele semmiképpen sem kecsegtet sikerrel, mert hiányzik belőle a gazdasági és társadalmi sajátosságokra vonatkozó reflexió. Nehéz ezért megjósolni azt is, hogy a hazai gazdaságban - különösen nemzetközi tranzakciókat tételezve -a sokrétű lehetőségek mely köre kerülni a jogintézmény gyakorlati alkalmazásának a fókuszába. Így nem lehet világos modellt követni a jogintézmény jogi kereteinek a meghatározása során.
A bizalmi vagyonkezelés nem a jogalkotó, hanem a gyakorlat terméke. Jogi értelemben intézményes alapja a tulajdonnal való rendelkezés szabadsága. A társadalmi és gazdasági racionalitás hozta létre, jogi kereteit pedig tradicionálisan a joggyakorlat formálta és rögzítette azokban a jogrendszerekben, amelyekben ez a jogintézmény elfogadottá vált. Ahol a bizalmi vagyonkezelés elismert formája szabályozást kapott, a jogalkotó a joggyakorlat (bírói gyakorlat) eredményeit rögzítette a szabályozásban. A bizalmi vagyonkezelés szabályozása ilyen társadalmi, gazdasági és joggyakorlatbeli előzmények nélkül ennek a folyamatnak olyan fordított irányú leképezését jelenti, amelynek kockázata, hogy társadalmi, gazdasági és gyakorlatbeli tapasztalatok hiányában nem, vagy csak részben valós szükségletet elégít ki. Mivel a bizalmi vagyonkezelés egyes elismert formái erősen kötődnek a társadalmi, gazdasági és jogi környezethez, a külföldi jogrendszerekben ennek kapcsán szerzett tudás és tapasztalat csak korlátozottan használható, mint ahogy erősen korlátozottan lehetnek csak használhatók azok a jogalkotási termékek, amely adott jogrendszerekben is hasonló tapasztalat nélkül születtek.
Figyelemmel arra, hogy a magyar társadalmi, gazdasági és jogi gyakorlatban a bizalmi vagyonkezelésnek nincsenek előzményei és gyökerei, alapvetően két szabályozási modell közül választhat a jogalkotó. Az egyik lehetséges szabályozási modell a jogintézmény elfogadottságának rögzítése azzal, hogy a szabályozás meghatározza annak tulajdonjogi következményeit (ezt a gyakorlat nehezen tudja megtenni a tulajdonjogi szabályozás kógens természete miatt), azokat a korlátokat, amelyek között a felek a szerződési szabadsággal élve jogviszonyukat tetszés szerint formálhatják, továbbá azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyek a bizalmi vagyonkezelésnek, mint tipizált jogviszonynak a meghatározó és más jogintézményektől elhatároló tartalmát megadják. A szabályozási modell másik alternatívája a más jogrendszerbeli tapasztalatok és a már eddig is megszületett jogalkotási termékek eredményeinek figyelembevételével egy olyan részletes szabályozás kialakítása, amely megkísérel választ adni a jogintézmény kapcsán a gyakorlatban várhatóan felmerülő kérdésekre és problémákra. Ennek a megoldásnak a hátránya, hogy a jogrendszerbeli előzmények hiánya miatt valószínűleg legfeljebb csak részben
- 42/43 -
lesznek adekvátak a jogalkotó által kínált megoldások. Ez várhatóan rövid időn belül is akár több jogalkotói korrekciót tehet szükségessé, ami elbizonytalanítja a gyakorlatot. Mivel a mintául vett, már meglévő, más jogrendszerbeli megoldások sem alapulnak belső jogrendszerbeli fejlődésen, széles körű jogalkalmazási és társadalmi tapasztalaton, nagy az esélye annak, hogy a hazai gazdasági, társadalmi és jogi környezetben az ily módon átvett, már egyébként is eleve bizonytalan talajon álló megoldások nem lesznek sikeresek.
A bizalmi vagyonkezelés nem vált élő és működő jogintézménnyé Magyarországon. Ennek elsődleges oka az, hogy a Ptk. nyitott koncepciójával szemben a Bvktv. szabályai a Vht. 132/A. §-ával együtt olyan kötöttségeket, magas tranzakciós költségeket és kiszámíthatatlan fennmaradást teremtett, amely nem teszi a piaci szereplők számára vonzóvá ezt a jogintézményt. Ahhoz, hogy a gyakorlat számára vonzóvá váljon ez a befektetési és vagyonhasznosítási forma, elsősorban ezeknek a mesterséges korlátoknak a leépítésére van szükség.
A Ptk. rendelkezései - nyitottságuk és rugalmasságuk folytán - akár a jelenlegi formájukban is alkalmasak lehetnek arra, hogy a piac számára vonzó alternatívát jelentsenek, és hogy azok alapján a vagyonkezelési gyakorlat kialakuljon. Ennek kapcsán ugyanakkor megfontolásra érdemes a bizalmi vagyonkezelési szerződés önálló, a megbízási jogviszonytól elhatárolt, de gondossági kötelemként meghatározott szerződéstípusként való szabályozása. Ennek oka elsősorban az, hogy a megbízási szerződés szerződési szabadságot korlátozó rendelkezései így nem érvényesülnének, növelve a bizalmi vagyonkezelés nyitottságát és rugalmasságát.
Ezt követően kerülhet sor arra, hogy a gyakorlati tapasztalatok alapján a jogalkotó további korrekciókkal közelítse a jogintézményt a gazdasági-társadalmi igényekhez, ideértve a szabályozás további nyitását vagy a tapasztalatok szerint visszaélésekre vezető alkalmazás kiküszöbölését.
A bizalmi vagyonkezelés alkalmas arra, hogy kedvező befektetési környezetet teremtve növelje a magyar gazdaság versenyképességét. Ehhez a megfelelő szabályozási kereteken túl megfelelő infrastruktúrára és vagyonkezelői állományra is szükség van. Mindez szilárd jogalkotói elhatározást és tudatos, valamint célszerű állami cselekvést tesz szükségessé. A bizalmi vagyonkezelés jelenlegi magyar szabályozása erre nem alkalmas, mert magas tranzakciós költségeket generál és kiszámíthatatlanná teszi a kezelt vagyon fennmaradását, ezzel kiszámíthatatlanná téve a kedvezményezett helyzetét is. Az említett szabályozás elsősorban hitelezői érdekeket célzott védeni, azonban a bizalmi vagyonkezeléshez így jóval magasabb szintű védelmet kapcsol, mint bármely más jogcímen (akár ajándékozással) való átruházáshoz vagy funkcionálisan ekvivalens jogintézmények (magáncélú alapítvány) működtetéséhez. Ez indokolatlan szintű védelem, amely ellentétes a piaci és magánjogi logikával, és amelynek kialakítása a jogintézmény megértésének és a modern gazdasági viszonyok megfontolásának a hiányából fakad.
A szabályozás szintjén kétlépcsős felülvizsgálatra van szükség. Az első lépésben le kell építeni a Bvktv. és a Vht. azon rendelkezéseit, amelyek a tranzakciós költségeket növelik, és a kiszámíthatatlanságot eredményezik. A második lépésben, de az említett korlátok nyomán várhatóan meginduló gyakorlati alkalmazás tapasztalatait figyelembe véve kell korrigálni a Ptk. szabályozását, amely egyrészt könnyíteni tudja a további gyakorlati alkalmazást, másrészt pedig - amennyiben ez szükséges - a negatív gyakorlati tapasztalatokra tud megfelelő választ adni. Külföldi tapasztalatok ebben fontos támpontok lehetnek, a bizalmi vagyonkezelés szabályozása kapcsán azonban csak fenntartásokkal követhetőek külföldi modellek. A jogintézmény sikerének egyik kulcsa az organikus, a hazai gazdasági és társadalmi viszonyokra megfelelően reflektáló szabályozás.
A vagyonkezelők alanyi körének kapcsán megfontolást érdemel az ügyvédi, illetőleg közjegyzői hivatásrendek tagjainak számára megnyitni a vagyonkezelési tevékenység folytatásának a lehetőségét. Ez egyrészt leegyszerűsíti a kisebb (pl. családi) vagyonokat hasznosító vagyonkezelés létesítését és a vagyonhasznosítás megvalósítását, másrészt magasabb szintű védelmet biztosít felelősségi szinten, természetesen a szükséges biztosítékok (pl. felelősségbiztosítás) elvárása mellett.
Ezek a lépések - egyéb feltételek megléte esetén - nemzetközi tapasztalatok által is alátámasztottan jelentős gazdasági előnyhöz juttathatják Magyarországot a régióban; vonzó befektetési célponttá tehetik, stimulálva a gazdasági fejlődést. A jelenlegi szabályozási adottságok ehhez nem biztosítanak megfelelő jogi környezetet, így ezek említett korrekciója nélkül ezek a hatások nem várhatóak. ■
JEGYZETEK
[1] "Vht. 132/A. § (3) Az adós mint vagyonrendelő ellen indult végrehajtási eljárásban a követelés fedezetéül - a (4) bekezdésben foglaltak szerint - az a vagyon vagy vagyonhányad is szolgál, amely a vagyonrendelőt, vagy a kiadásra irányuló jog jogosultját a vagyonrendelő bizalmi vagyonkezelési jogviszonya megszűnése esetére megilleti. A végrehajtást kérő a (4) bekezdés szerint mondhatja fel a bizalmi vagyonkezelést, és ennek eredményeként a vagyonrendelőnek, vagy jogutódjának kiadandó vagyonhányadból hajtható be a követelés. / (4) Ha az adósnak vagy a kiadásra irányuló jog jogosultjának a bizalmi vagyonkezelési szerződés megszűnése esetén vagyonra vagy vagyonhányadra lenne igénye, és a követelés az adós egyéb vagyontárgyaiból nincs teljesen fedezve vagy csak aránytalanul hosszú idő múlva elégíthető ki, a végrehajtó tájékoztatja a végrehajtást kérőt arról, hogy a rendes felmondás jogát gyakorolhatja. Ha a végrehajtást kérő a felmondást tartalmazó nyilatkozatát a végrehajtónak átadta, a végrehajtó megküldi azt a bizalmi vagyonkezelőnek, egyúttal az adósnak a bizalmi vagyonkezelővel szemben a bizalmi vagyonkezelési jogviszony megszűnése miatt fennálló követelését lefoglalja (110-113. §)."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző dékán, tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
