A polgári jogban egy adott jogviszony tartós jellege sok esetben jelentőséggel bír. Ennek ellenére, a kifejezés a Ptk.-ban nem nyer pontos meghatározást, hanem annak fogalmi kereteit az elmúlt évtizedek során a bírósági ítélkezési gyakorlat jelölte ki. Kérdés, hogy a kifejezés ekképpen megvont határai és kialakított tartalma elegendő fogódzót nyújt-e a jogalkalmazás számára vagy szükségesnek mutatkozik egy jogalkotói, normatív szintű fogalom megalkotása.
A szerződések, a szerződéses jogviszonyok osztályozásának különböző szempontjai lehetnek. A csoportalkotás (tipizálás) "az egyedeket a közös jellemzőik alapján összefűzi, míg a csoportba nem tartozó extraneusoktól elválasztja a csoport tagjait."[1] Bíró György szerint a szerződések (alap)típusokba sorolása különböző ismérvek alapján lehetséges, így például a vonatkozó formai előírások vagy a szabályozásuk alapján, illetőleg annak függvényében, hogy a jogviszony mely elemét tekintjük meghatározónak, "típusalkotásra alkalmas tartalmi jegynek." Papp Tekla a régi magyar magánjogi irodalomból kiindulva, ugyanakkor a kortárs szerzők munkáit és az európai tendenciákat is figyelembe véve a szerződések csoportosításának számtalan lehetőségét mutatja be, majd végül felvázolja saját rendszerét.[2] Az általa idézett szerzőknél megjelenő osztályozási módok meglehetősen színesek, közös jellemzőjük ugyanakkor, hogy valamennyien kiindulópontként tekintenek a szerződés központi elemére, a szerződéses szolgáltatásra, melynek különböző szempontok szerinti vizsgálata mentén sorolják csoportokba az egyes szerződéseket.
A szolgáltatások vizsgálatának egyik, látszólag kevésbé domináns szempontja lehet, hogy a teljesítési kötelezettség fennállásának ideje, vagyis az, hogy a teljesítés pusztán egyszeri jellegű, egyetlen meghatározott aktust formájában realizálódik, vagy a kötelezett által teljesítendő szolgáltatás tartós (huzamos) vagy időszakonként visszatérő jelleggel
bír.[3] A szolgáltatások fenti szempontú megkülönböztetése a jogviszony tartós voltának megítélése felől szemlélve lényeges, hiszen e jellemző a szerződéses jogviszonyok vonatkozásában több helyen is különös jelentőséghez jut.
A szerződések módosítása körében például a bíróság - további normatív feltételek egyidejű fennállása mellett - csak abban az esetben módosíthatja a felek szerződését, ha közöttük tartós jogviszony áll fenn.[4] A magyar jogalkotó a szerződés bíróság általi módosításának lehetőségét nem ismeri el általános jelleggel, valamennyi szerződéses jogviszonyra vonatkozóan, hanem a módosítás ezen formáját csak azokban a jogviszonyokban teszi lehetővé, amelyek tartósnak minősülnek. A Ptk. szintén külön rendelkezést tartalmaz a tartós jogviszonyt létrehozó, határozatlan időre kötött szerződés egyoldalú nyilatkozattal történő megszüntetése (felmondása) esetére.[5]
A jogviszony tartósságának kérdése hasonlóképpen jelentőséggel bír továbbá a megbízási szerződés felmondásának szabályainál,[6] valamint a tartós közvetítői szerződésnél, amelynél a vizsgált jellemző a szerződés Ptk. szerinti meghatározásának egyik fogalmi elemét képezi.[7] A jogalkotó tehát több esetben is lényeges jellemzőnek tekinti a jogviszony tartósságát. Ennek ellenére, a Ptk. mégsem ad semmiféle általános iránymutatást arra nézve, hogy mikor kell egy adott jogviszonyt tartósnak tekinteni.[8]
- 156/157 -
A jogi szabályozással szemben a bírói ítélkezési gyakorlat viszont már a korábbi, 1959. évi Ptk.-hoz kapcsolódóan kijelölte a vizsgálandó kifejezés határait és a korabeli bírói határozatok - legalábbis a vizsgált kifejezés körvonalazása szempontjából - mind a mai napig relevánsnak tekintendők. Annak ellenére azonban, hogy a bírói esetjogban a jogviszony tartósságának megállapíthatóságával kapcsolatosan létezik kialakult, általánosságban elfogadott álláspont, napjainkban mégis szükségesnek mutatkozik - legalábbis részben - a fogalom elmúlt évtizedek során kialakított kereteinek felülvizsgálata, azok esetleges tágítása is.
Tanulmányomban a jogviszony tartósságának kérdéskörét a magánjogtudományi álláspontokat és a bírósági gyakorlatot áttekintve járom körül és teszek kísérletet arra, hogy kijelöljem a vizsgált kifejezés határait.
1. Ahogyan arra tanulmányom bevezetésében már utaltam, a jogviszony tartós jellegével kapcsolatos kérdések megjelenésének legdominánsabb területét a bíróság általi szerződésmódosítás témaköre képezi. A Ptk. vonatkozó, 6:192. §-a alapvetően elődje, az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban régi Ptk.) rendelkezéseit veszi át.[9] A Ptk. ugyanakkor - amint erre a jogszabály miniszteri indokolása is utal -, a bíróság általi szerződésmódosítás alkalmazhatóságának régi Ptk. szerinti feltételeit a bírói gyakorlatban kialakult szigorítási tendenciát követve, és ezzel egyidejűleg a nemzetközi és az európai magánjogi trendeket is figyelembe véve további feltételekkel is kiegészíti. A tartós jogviszony kifejezés értelmezése, vizsgálata során azonban a korábbi törvénykönyvünk, illetőleg az ahhoz kapcsolódóan született szakmai anyagok megfelelő kiindulópontként szolgálhatnak, hiszen a jogviszony tartós volta már a régi Ptk. normaszövegében is a bíróság általi szerződésmódosítás előfeltételként nyert rögzítést. Az 1959. évi kódex azonban még ennek ellenére sem tartalmazott értelmező rendelkezést a kifejezés tartalmára vonatkozóan, hanem mindössze a jogszabály miniszteri indokolása rögzített - meglehetősen szűkszavúan - annyit, hogy a szerződés bíróság általi módosítására olyan szerződések esetén van lehetőség, amelyek teljesítése huzamos vagy ismétlődő szolgáltatásokkal történik.
Az indokolás által használt "huzamos" jelző használata kapcsán megjegyzést érdemel, hogy a kifejezés gyökerei a magyar magánjogban a régi Ptk. megszületését megelőző időszakra, egészen az 1900-as évek elejéig nyúlnak vissza. A korabeli szerzők körében ismert volt a tartós és múló kötelmek közötti megkülönböztetés, amely azon alapult, hogy az adott kötelem huzamosabb, állandó állapotot teremt vagy a jog egyszeri gyakorlással kimeríthető.[10] A tartós jogviszonyok kérdéskörére az I. világháború történései irányították rá ismét a magánjogtudósok figyelmét. A háborús események ugyanis a magánjogi viszonyokra is hatással voltak és a szerződéses jogviszonyok többségében - a szerződéskötés időpontjában előre nem látható - változást idéztek elő. E változások kapcsán a háború lezárultát követően több magánjogászunk is foglalkozott a clausula rebus sic stantibus elv alkalmazhatóságával és ezzel szoros összefüggésben az ún. huzamos szerződések kérdéskörével.
2. Almási Antal egy 1920-ban megjelent írásában[11] a clausula rebus elv alkalmazhatóságát egy tartási (mégpedig nőtartási) szerződés apropóján vizsgálta és azt - bár az ekkoriban jogszabályi szinten még nem nyert rögzítést -, a magyar magánjogban alkalmazható általános jogelvként ismerte el. Álláspontja szerint a gazdasági viszonyok tömeges és feltűnő változása kihat a hosszabb lejáratú időszaki szolgáltatások tartalmára is. A körülményekben bekövetkező ilyen lényeges (és előre nem látható) változás pedig alapját képezheti a fennálló szerződéses jogviszony bíróság általi módosításának, végső esetben pedig a "[s]zerződésen alapuló időszaki szolgáltatás bírói változtatásával terhelt és azzal meg nem elégedő fél a jövőre való kihatással az ügylettől vétlenül elállhat."[12] Lényeges, hogy hivatkozott tanulmányában Almási pusztán érintőlegesen foglalkozik a jogviszony tartósságának kérdésével, figyelme elsődlegesen a körülménybeli változás jogviszonyra kifejtett hatására és az ehhez kapcsolódóan alkalmazható jogkövetkezményre irányul.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
