Milyen út vezetett az akadémiai doktori címig?
Pécsett jártam egyetemre, de debreceni születésű vagyok, és ott töltöttem a gyakorlatomat a Debreceni Megyei Bíróságon. Már végzős voltam, amikor kiírtak egy bírósági pályázatot, polgári ügyszakban, de időközben felajánlottak nekem egy tanársegédi állást a Pécsi Egyetem Munkajogi Tanszékén. A Debreceni Bíróság nagy csalódására Pécsett maradtam, ami nehezebb pályakezdés volt ugyan, de nem bántam meg. Ezt követően meghatározó volt az életpályámban a kétéves németországi Alexander von Humboldt-ösztöndíj, és utána nagyon belelendültem ebbe a jogterületbe, munkajog, polgári jog, összehasonlító munkajog lett a kutatási területem. Éppen Trierben voltam egy összehasonlító munkajogi kutatóintézetben, amikor Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozási tárgyalásai megkezdődtek, és így lettem tagja annak a delegációnak, ami az irányelvek átvételéért volt felelős. A kandidátusi disszertációmat 1984-ben védtem meg, majd 2008-ban lettem akadémiai doktor, így alakult a pályám, azt mondhatjuk, hogy viszonylag zárt.
Tudatosan készült a jogászi, jogtudósi pályára? Miért éppen a munkajogot választotta?
Jól hangzana, de nem volt semmi ilyen elköteleződés bennem, mint afféle gyerek mozdonyvezetőtől zenészig minden akartam lenni, jó időben voltam, jó helyen, aztán így alakult. Amikor 1977-ben végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, azt a korszakot éltük, hogy sokan büntetőbírónak készültek. Én ugyan megtanultam a büntetőjogot, de nem állt közel hozzám, inkább a polgári jog, és azon belül is a munkajog kezdett el érdekelni.
Milyen szabályozási dilemmákkal szembesül ma a munkajog? Milyen foglalkoztatási formák okoznak fejtörést a jogalkotóknak, jogalkalmazóknak Nyugat-Európában és Magyarországon?
Most azt látom, hogy a teljes tradicionális munkajog átalakulásának lehetünk szemtanúi, a határozatlan időre, teljes munkaidőben történő foglalkoztatás már a múlté. Már a hetvenes években volt Ausztriában egy konferencia, amelynek az volt a címe, hogy Menekülés a munkajogból, és azóta az a tendencia látható, hogy nemcsak a munkáltatók, hanem a munkavállalók is egyre rugalmasabb keretekben gondolkodnak. Itt van az Uber-jelenség, ami csupán a jéghegy csúcsa, de szerintem a folyamat megállíthatatlan. A másik pedig ez az ún. relational contract, ami azt jelenti, hogy van egy hosszú távú szerződés, amelyben felhatalmazzuk a munkáltatót a szerződésben, hogy a későbbiekben egyoldalúan megváltoztathassa a szerződés feltételeit, akár kevesebb munkabér, részmunkaidő is megállapítható, cserébe tartalmaz a szerződés egy felmondási moratóriumot. Ez sok országban működik, de rendkívül veszélyesnek tartom, hiszen mégiscsak benne rejlik egy munkáltatói erőfölény. Ami eddig szent és sérthetetlen volt a munkajogban, úgy mint munkáltató, munkavállaló stb., ezek a fogalmak mind képlékennyé váltak, és ez felveti azt a kérdést is, hogy a munkaszerződés egyre jobban hasonlít a szerződésre, és tulajdonképpen a munkajog egyre jobban közelít a klasszikus magánjoghoz.
- 4/5 -
A közszolgálati jogviszonyokra is jellemző ez a tendencia, azok mennyiben alakultak át?
Nem tartja magát a közigazgatás sem a klasszikus munkaszervezéshez, ott is teret nyert az ún. "outsourcing". Az Egyesült Államokban jelent meg egy könyv, amely a nemzetbiztonság kiszervezéséről szól, arról, hogy gyakorlatilag védelmi feladatokat látnak el magáncégek, állami megrendelésre. A hatósági jellegű feladatok kiszervezése is igen gyakori világszerte, ami szintén kétséges. A klasszikus német közigazgatási modelltől, amelyben a nagy jelentőségű állami feladatokat az állami szervek látják el, egyre jobban távolodunk, ezek a feladatok széttagozódnak, és apránként átszivárognak a magánszférába. Ezek a folyamatok klasszikus képleteket annulálnak, ma már tisztán nyitott vagy zárt közigazgatásról nem is beszélhetünk, akár a magánbörtönökre, akár a jogi feladatok jogtanácsosi irodáknak történő kiszervezésére gondolunk.
Ha már a közszolgálati jogviszonyokat említettük, a közszolgálati jogvita az Ön megítélése szerint munkajogi vagy közigazgatási jogvita?
Ez véleményem szerint alapvetően nem jogi kérdés. Volt már olyan rendelet is a magyar jogtörténetben, amelynek értelmében ebnek minősültek bizonyos macskák, és utánuk is adót kellett fizetni. A jogalkotó úgy döntött, hogy a közigazgatási perrend hatálya alá tartoznak. A közalkalmazotti jogviszony teljesen elment a magánjog irányába, és ott például fel sem merült, hogy oda tartozzon, tehát el lehet azon gondolkodni, hogy mi is az a közigazgatási tevékenység, de ez is inkább elvi kérdés, lehetne dogmatikai vitát folytatni róla, de meggyőződésem, hogy nem érdemes, mivel az ügyek többsége úgyis a Közszolgálati Döntőbizottság előtt eldől, tehát nem sok ügy kerül a közigazgatási bíróságra.
A munkaügyi bíráskodásnak Ön szerint hol van a helye a bírósági szervezetrendszerben?
Az, hogy együtt van a közigazgatási és munkaügyi bíráskodás, amiben megmondom őszintén, hogy én nem sok logikát láttam, nyilvánvalóan egy politikai döntés eredménye. Most, hogy az Alaptörvény hetedik módosítása arról rendelkezett, hogy önálló lesz a közigazgatási bíráskodás, ezzel együtt dönteni kell arról is, hogy mi lesz a munkaügyi bíráskodással. A kérdés az, hogy a munkajog mennyiben tekinthető a polgári jog részének, mennyire lehet az általános polgári jogi szabályokat alkalmazni, és egy munkajogi jogviszonyból származó ügy mennyiben igényel más gondolkodásmódot. Azt hiszem, az a megoldási javaslat, ami most körvonalazódik, hogy a cégbíróságokhoz hasonló különállással, tulajdonképpen félig önálló jogállású bíróságok lesznek törvényszéki szinten, az hosszabb távon is kielégítő megoldás.
Professzor úr a Közigazgatás-tudományi Doktori Iskola vezetője a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Mik a tapasztalatai, melyek a népszerű kutatási témák manapság?
Ami a Doktori Iskolát illeti, az a legfontosabb feladatom, hogy visszahozzuk azt a valódi közigazgatás irányába, ugyanis nagyon sokan próbálnak a könnyebb ellenállás irányába menni. A jelöltek szívesen választják a kommunikáció és az integritás témakörét, ami szintén nagyon fontos, de szinte lasszóval kell fogni azokat a doktoranduszokat, akik a közigazgatási jogtudomány klasszikus területeivel, kormányzástannal, az egész közigazgatási rendszer átalakításával, a közigazgatás eljárásjogi aspektusaival szeretnének foglalkozni, hiszen ezekkel a témákkal többet kell dolgozni, nehezebben olvasható az összehasonlító irodalom, de szerintem megéri.
- 5/6 -
Miért vállalta el a felkérést, hogy az igazságügyi miniszter által felállított Szakértői Bizottságot vezesse, amely a közigazgatási bíráskodás szervezetrendszerének megújításához kapcsolódó jogszabály-előkészítő munkát támogatja?
Több dolog késztetett arra, hogy elfogadjam miniszter úr felkérését, ami nagyon megtisztelő. Az egyik az, hogy nagyon sok szakcikk jelent meg úgy, hogy abban keveredtek a szakmai érvek és ellenérvek bizonyos szakmán kívüli megfontolásokkal, averziókkal. A közszolgálatot érintő kutatásaim révén foglalkoztam más országok közigazgatási bíráskodási rendszerével, amit nagyon fontosnak tartok, annak ellenére, hogy nekem nem közvetlen szakterületem. A másik, ami meggyőzött, az a Szakértői Bizottság összetétele volt. Megnyugtató volt számomra, amikor miniszter úr tájékoztatott róla, hogy abban a bírák és az akadémiai, egyetemi szféra jeles képviselői, jogtörténészek, magánjogászok, perjogászok is részt vesznek. Végül, a feladat maga is rendkívül nagy kihívás. Az, hogy próbáljunk egy olyan szakmai javaslatot előkészíteni, amely tárgyalható lesz, olyan értelemben, hogy azt a politikai döntéshozó fórumok elé lehet tárni, amelyek aztán vagy elutasítják, vagy elfogadják azt, de egy szakmailag megfelelő kiindulási alap lehet. Úgy hiszem, hogy annak ellenére, hogy vannak nehéz pontok, nehéz frontok ezen a területen, nem megoldhatatlan a feladat.
Hogy áll a szakértői munka, milyen témaköröket tárgyaltak meg eddig?
A Szakértői Bizottság eddig három ülést tartott, amelyen a közigazgatási bíráskodással összefüggő szervezeti, jogállási és igazgatási kérdéseket tárgyalta meg. Ezek alkalmával úgy gondolom, hogy a problémáknak a nyolcvan százalékát meg tudta tárgyalni, azokat megnyugtatóan le tudta zárni, és a fennmaradó húsz százalék elsősorban nem az ellentétek, hanem a több variáció megléte miatt nem lett eldöntve. Eddig a végső anyag tekintetében optimista vagyok, aztán meglátjuk, hogy mi lesz a konkrét normaszöveg tartalma, mert nyilvánvalóan ott fognak kijönni azok a még elő nem került, elő nem hozott érvek, amelyek nagy hatással lehetnek az előterjesztés végső tartalmára.
Milyen témakörben bontakoztak ki heves viták? Melyek a legérzékenyebb kérdések?
Ez nyilvánvalóan nem feszültségmentes övezet, hiszen nagyon nagy változás lesz, annak ellenére, hogy 1949-ig volt önálló közigazgatási bíróság. Induljunk ki abból, hogy emberek vagyunk, és ami nagy magasztos szervezeti-intézményi kérdésnek tűnik, az tulajdonképpen ebből a szempontból egzisztenciális kérdés is, és nem csak anyagi értelemben, hanem szervezeti hierarchiában elfoglalt hely tekintetében is. Alapvető kérdés tehát a bírák és az egész bírósági közösség számára, hogy milyen szervezeti, igazgatási változás lesz. Azt hittem, hogy a külső igazgatás lesz a legizgalmasabb kérdés, de ebben a bizottsági körben nem az, hanem a további bírói jogállás lett a fő kérdés. Még nem is abban a tekintetben, hogy ki és milyen eljárásban nevezi ki a bírákat, hanem, hogy lesz-e valamifajta folytonosság, mert nem jogutódlásról beszélünk. Azt hiszem, hogy ez a kérdés megnyugtatóan meg fog oldódni azzal, hogy azon közigazgatási és munkaügyi ügyszakban ítélkező bírák, akik kérik, a törvény erejénél fogva átvételre kerülnek a közigazgatási törvényszékekhez, illetve a Közigazgatási Felsőbírósághoz.
Az igazgatás problematikája érdekes módon nem volt ilyen hangsúlyos kérdés a legutóbbi bizottsági ülésen, pedig ez az, amitől mindenki a bírói függetlenséget félti. Az Európában működő közigazgatási bíróságokon nincs modellértékű megoldás, hanem nagyon sokféle legitim megoldás létezik, és az is elmondható, hogy a 19. század végén kialakított magyar közigazgatási bíráskodás is külső igazgatással működött. Nekem meggyőződésem, hogy a külső igazgatás nem veszélyeztetheti a bírói függetlenséget, hiszen a bíró attól kezdve, hogy fellép a pulpitusra, bíró. Önmagában az, hogy nem az Országos Bírósági Hivatal az igazgatási szerv, hanem egy központi közigazgatási szervhez, jelesül az igazságügyi miniszterhez kerül a közigazgatási bíróságok igazgatása, ez tulajdonképpen egy igazgatástechnikai kérdés. Az, hogy lesz egy osztott igazgatási rendszer, ez nem jogdogmatikai probléma, hanem egy döntés, de ez nagyon élesen nem is vetődött fel. Sokkal érzékenyebb a hatáskörmegosztás az önigazgatási szervek meg a külső igazgatási szervek között, ott kell a megfelelő egyensúlyt megtalálni, de azt érdekes volt látni és hallani, hogy néha maguk a bírák is elismerték, hogy bizonyos önigazgatási szervek akár diszfunkcionálisan is működhetnek. Azt gondolom, hogy egy ilyen revelációszerű változtatást nem lehet érdekellentétek nélkül véghez vinni, de a Bizottság tagjai és az Igazságügyi Minisztérium is egyaránt korrekt hozzáállást tanúsítanak.
Személy szerint mit vár ettől a projekttől?
Azt gondolom, hogy a Bizottságnak az a feladata és felelőssége, hogy a jogalkotói szándékot figyelembe véve és a szakmaiságot előtérbe helyezve olyan megoldási javaslatot készítsen elő, ami lehet, hogy valamely szempontból vitatható, de minden szempontból védhető. Az, hogy majd politikailag hogyan állja meg a helyét ez a koncepció, és milyen utat jár be az előterjesztés, az nem ennek a szakmai grémiumnak a dolga.
Budapest, 2018. szeptember 3. ■
Visszaugrás
