A vagyon elleni bűncselekmények minden emberi társadalom természetes velejárói, ekképpen a legrégebbi korok óta szankcionált bűncselekmények közé tartoznak.
A rablás a legsúlyosabb vagyon elleni deliktum, amely erőszakos jellege és büntetési tételeinek szigora miatt is különös figyelmet érdemel a jogtudomány, a jogalkalmazás és a törvényhozás részéről egyaránt.
Nézetem szerint a jogirodalom az utóbbi években nem a jelentőségének megfelelően kezeli e bűncselekményt, úgy is fogalmazhatnék, hogy elhanyagolja azt. Ennek oka talán az a téves feltevés lehet, hogy a rablás dogmatikája egységes alapokon nyugszik, nincsenek, és az ítélkezési gyakorlatban sem bukkannak fel értelmezésre szoruló, megoldandó problémák, vagyis, hogy a rablással kapcsolatban nem lehet újdonságot állítani, illetve alkotni.
Való igaz, hogy a rablás klasszikus bűncselekmény, amelynek a tényállását már az 1843. évi büntető törvénykönyvi javaslat igen szabatosan fogalmazta meg,1 lényegében az 1878. évi, az 1961. és a jelenleg is hatályos 1978. évi Büntető Törvénykönyvvel egyezően, sőt, a tényállást - eltekintve a kisebb, főként a minősítő körülményeket érintő változtatásoktól - a hatályos Btk. többszöri módosításai sem érintették. A jogi szabályozás több évtizedes állandósága ellenére azonban meggyőződésem, hogy a rablásnak jó néhány olyan kritikus pontja van, amelyet akár a bírói gyakorlatban, akár az egyes szakirodalmi munkákban ellentmondásosan, hiányosan, dogmatikailag nem kellően átgondolva jelenik meg (például a fegyvernek látszó tárggyal elkövetett rablás vagy a rablási erőszak értelmezése). Jelen tanulmány ezen kritikus pontok egyikére összpontosít. Írásomban bemutatom, hogy a rablás rendbeliségének megállapítása hogyan alakul az ítélkezési gyakorlatban, feltárom az általam vélt jogértelmezési problémákat, hiányosságokat, s lehetőségeimhez mérten kísérletet is teszek e problémák megoldására.
1. Kiinduló tézisem, hogy az egység és többség elhatárolásának a rablásnál érvényesített elvei nem fogadhatóak el általános rendező elvként, mert a rablás megvalósulásának nem minden esetére nyújtanak megoldást és egyébként a bírói gyakorlatban sem érvényesülnek következetesen.
A 43/2007. BK véleményben (korábban BK 128. szám) foglaltak szerint a személyiségi és a vagyoni jogokat sértő bűncselekmények esetében kiemelkedő jelentősége van a sértettek számának, miután az ítélkezési gyakorlat általában azt az elvet követi, hogy a több sértett sérelmére ugyanazon vagy több elkövetési magatartással véghezvitt cselekmény annyi rendbeli bűncselekmény megállapításához vezet, ahány sértettet a cselekmény érintett.
A judikatúra a halmazati problémákat a rablás tekintetében is e jogelv alapján kívánja megoldani. A Legfelsőbb Bíróság két rendbeli rablást állapított meg annak a fiatalkorú elkövetőnek a terhére, aki a két gyermekkorú sértettet bántalmazta, és mindkettőjüktől tollakat, ceruzát és körzőt vett el. A rablási cselekmény két sértett sérelmére valósult meg, ezért bűnhalmazat megállapításának van helye (BH 1984/391).
Ebben az esetben a sértett személye nem volt kérdéses, hiszen az elkövető az erőszakot (fenyegetést) azzal szemben alkalmazta, akitől a dolgot elvette. A rablás azonban olyan összetett bűncselekmény, amelynek a tényállásában több elkövetési magatartás szerepel. A rablás célcselekménye az idegen dolog elvétele, eszközcselekménye pedig az elvétel érdekében alkalmazott erőszak, élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés, illetőleg öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezés. A deliktum sajátossága, hogy az erőszakkal (fenyegetéssel) érintett és az elkövető által megszerezni kívánt dolog tulajdonosa, illetve birtokosa különböző személy is lehet.2 A sértetti fogalom ezekben az esetekben értelmezésre szorul.
A bíróság egy rendbeli rablás bűntettében állapította meg annak a vádlottnak a bűnösségét, aki behatolt a K. S. tulajdonát képező lakásba, ahol ekkor SZ. J.-né, a tulajdonos alkalmazottja tartózkodott. A vádlott arra kényszerítette őt, hogy a lakásban különböző, mintegy 180 000 forint értékű dolgokat szedjen össze. Ezek a tárgyak K. S. tulajdonában voltak. Távozása előtt a vádlott elvitte még SZ. J.-né táskájából annak 600 forintját is (BH 1992/563). Az ítélet indokolásában a bíróság elvi éllel mondta ki, hogy a rablás sértettje az a személy, akivel szemben az elkövető a nála, birtokában levő dolog megszerzése végett erőszakot vagy élet és testi épség elleni fenyegetést alkalmaz - tehát akivel szemben az elkövető a teljes törvényi tényállást megvalósítja - függetlenül attól, hogy az elvett dolgok több (az adott esetben két) személy tulajdonában álltak-e.
A sértetti fogalom ezen értelmezését szemlélteti a következő két eset is:
A vádbeli időben a tanyát a gondnok őrizte, aki a kisebb melléképületben lakott. A vádlottak az esti órákban hatoltak be a főépületbe, az épület hátsó részén levő egyik ablakot betörve. A csörömpölésre felébredő gondnokkal szemben a vádlottak akaratot bénító erőszakot alkalmaztak, majd mind a főépületből, az ingatlantulajdonos tulajdonában levő értéktárgyakat, mind a gondnok által használt házrészből, az ő tulajdonát képező dolgokat magukhoz véve távoztak (BH 1996/244). A bíróság megállapította, hogy a vádlottak két személy tulajdonában levő tárgyakat vittek el a helyszínről, az erőszakot azonban kizárólag a gondnokkal szemben alkalmazták. A rablás sértettje pedig az a személy, akivel szemben az elkövető a birtokában levő dolog megszerzése végett erőszakot vagy az élet és a testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz, függetlenül attól, hogy az elvett dolgok több személy tulajdonában vannak-e. Ezért a bíróság a vádlottak cselekményét egy rendbeli, (társtettesként és csoportosan elkövetett) rablás bűntettének minősítette.
A bíróság következő eseti döntésének alapjául szolgáló tényállás szerint a vádlottak hajnali 3 óra körül betörtek a sértett házába azzal a szándékkal, hogy a sértettől és szüleitől pénzt fognak elvinni. A zajra felébredő sértett felszólította az 1. r. vádlottat, hogy hagyja el a lakást. A vádlott azonban félrelökte őt, és amikor a sértett 83 éves apja is távozásra szólította fel, őt ököllel az arcán úgy megütötte, hogy elvesztette az eszméletét. A vádlott ezután leszakította a sértett nadrágjának zsebeit, és tőle 130 forintot elvett. A vádlott a sértett édesanyjától is pénzt követelt, aki elővette a pénztárcáját, és a benne levő 1500 forintot átadta neki. Amíg a vádlott tovább kutatott, a sértettnek sikerült a házból kimenekülnie, és segítséget kérnie (BH 1996/352). A Legfelsőbb Bíróság ebben az esetben is kimondta, hogy a rablás annyi rendbeli bűntettként minősül, ahány személlyel szemben a teljes törvényi tényállás teljes egészében megvalósul, ezért a vádlottak bűnösségét 3 rendbeli rablásban állapította meg.
Az eddig ismert jogesetek alapján az egység és többség elhatárolásával kapcsolatos ítélkezési gyakorlat egységesnek és következetesnek tűnik. A továbbiakban azonban igyekszem rámutatni e jogértelmezés hiányosságaira, és arra, hogy ez az egységesség csak látszólagos.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
