"Át kell gondolni a közérdekből történő tulajdonjog-elvonást és -korlátozást olyan körülmények között, amikor a közszolgáltatások jelentős részét nem állami szervezetek, hanem gazdasági társaságok nyújtják."
Hogyan ítéli meg az Alkotmánybíróság gyakorlatának szakmai visszhangját? Mi lehet az oka annak, hogy nem alakultak ki azok a szakmai fórumok, ahol az alkotmánybírák és a jogtudomány képviselői érdemi szakmai diskurzust alakíthatnának ki? Kívülről úgy tűnik, mintha az Alkotmánybíróság nehezen ereszkedne le az "elefántcsonttoronyból", hogy meghallja a szakma érveit. A jogtudomány próbálkozásaira, mint például Sajó András kritikájára a Bokros-csomagos határozatok kapcsán, inkább bezárkózás, sértődés volt a reakció. Egyáltalán milyen párbeszéd fér bele a szükséges függetlenség kereteibe?
A kérdés megválaszolásakor néhány adottságot figyelembe kell venni. A szerepet játszó egyik tényező az, hogy az Alkotmánybíróság 1990 óta működik. Tizenöt év egy intézmény történetében nagyon rövid idő. Különösen így van ez abban az esetben, ha a kérdéses intézménynek nem volt elődje. Ilyen körülmények között minden tekintetben az alapokat kellett építeni, beleértve az olyan technikai kérdéseket, mint az iratkezelés. Az átalakulás folyamatában lévő rendszer keretei között kellett alapvető elvi kérdésekben állást foglalni olyan alkotmány alapján, amelyet alkotói sem tekintettek véglegesnek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen körülmények között az intézmény elsősorban a saját problémáival volt elfoglalva és nem sok energiája maradt a külső kapcsolatokra. A működés első évei után a feladatok lassan változtak, de a munka alapozó jellege megmaradt, mert lényeges új kérdések jelentkeztek. Ezek közül Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozását említem csak meg. Az Európai Unió tagállamainak alkotmánybíróságai évek óta konferenciák sorozatán elemzik, vitatják a tevékenységüket érintő, az unióval kapcsolatban felmerülő kérdéseket.
Az Alkotmánybíróság létrehozása óta eltelt rövid időszaknak azonban van egy másik vonatkozása is. Nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy az alkotmánybírák mivel vannak elfoglalva és mennyire törekednek a külső kapcsolatok építésére, hanem azzal is számolni kell, milyen módon foglalkozik a szakmai közvélemény az Alkotmánybíróság működésével. Ebben a viszonylatban is lényeges szerepe van a működés rövid időtartamának. A szakma túlnyomó része mindennapos munkájában ritkán találkozik az Alkotmánybírósággal olyan módon, hogy közvetlen kapcsolatba kerülne azzal. A sokszor nagyon igényesen elkészített beadványok mellett gyakran észlelni lehet az Alkotmánybíróság működésének alapkérdései tekintetében fennálló tájékozatlanságot is. Lényeges szerepe van annak is, hogy a szakmai közvéleménynek hozzá kell szoknia az alkotmány megváltozott jelentőségéhez, ahhoz, hogy az alkotmány nem politikai deklarációk gyűjteménye, hanem olyan jogszabály, amely mindenkinek a jogviszonyait alapvetően meghatározza. Úgy tűnik, hogy a jogászi szakmának ma még csak egy nagyon szűk rétege foglalkozik komolyan alkotmányjogi kérdésekkel és az Alkotmánybíróság tevékenységével.
Úgy gondolom, arról sem szabad elfeledkezni, milyen a közfelfogás, hogyan értékelik a szakmai vitákat. A rendszerváltást megelőző évtizedek alatt a folyóiratokban, egyéb publikációkban szakmai vita nagyon kevéssé alakult ki. Ha bírálatok elhangzottak, azt jelentős részben politikai támadásnak tekintették. A bírálatoknak ez az értékelése nem tűnt el a rendszerváltozás óta. A szakmai közélet alakulásának elemzése nem feladata ennek a beszélgetésnek, de annyi megjegyezhető, hogy számos tényező hatására, sajnálatos módon a szakmai kapcsolatok nagyon meglazultak, gyakran politikai értékelés befolyásolja a szakmai megnyilvánulásokat is. Az Alkotmánybíróság határozatainak nagyon szűk körét illetően és ritkán érkeznek szakmai észrevételek. Akkor, amikor az Alkotmánybíróság tevékenysége minden jogágra kiterjed, a jog egészét átfogja, elgondolkodtató, hogy milyen körre korlátozódnak az észrevételek. Számos olyan alapvető kérdés, mint a közjogi érvénytelenség, említésre sem kerül.
A kérdés megítéléséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az Alkotmánybíróság tagjai nem bocsát-
- 67/68 -
koznak a meghozott határozatok vitatásába. A határozat indokolását igyekeznek meggyőzően kidolgozni. Ha azonban az egyes bírák tovább igyekeznének magyarázni a határozatot viták során, akkor már olyan érveket hoznának fel, amelyek nem a többi bírákkal egyeztetett álláspontot fejeznék ki. A szakmai közvélemény sem tudja, hogy a bonyolultabb kérdésekben hozott határozatot gyakran hét-nyolc tervezet sok órán keresztül folytatott vitája előzi meg. Az elvi tételek tekintetében fennálló nézeteltérések nem mindig tükröződnek a különvéleményekben, párhuzamos indokolásokban sem, és a nehezen kialakított többségi álláspontoktól való eltérés veszélyével járna a bírák által utólag adott egyéni értelmezés.
A feltett kérdés azonban engem régen foglalkoztat, hadd tegyek még egy megjegyzést. Nem voltam tagja az Alkotmánybíróságnak a létrehozatalát követő első kilenc év alatt. Ennek ellenére működését, határozatait, legalábbis a magam területe, a polgári jog vonatkozásában, igyekeztem figyelemmel kísérni. Nagyra értékeltem az Alkotmánybíróság által elért eredményeket. Ez nem jelentette azt, hogy több esetben ne lett volna más a véleményem, mint ami a határozatokban megjelent. Ebben az időszakban azonban különböző tisztségeket viseltem: az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának dékánja, majd a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár-helyettese, később alelnöke voltam. Tapasztalatból tudom, hogy hiába próbálja az ember a kizárólag egyéni, kutatói álláspontját kifejteni, a nyilatkozat értelmezésénél sokan nem függetlenítik az egyéni véleményt a tisztségtől. Nem akartam ártani a mindenképpen támogatást érdemlő Alkotmánybíróság tekintélyének vitatkozó vélemények megjelentetésével. Ezért inkább szűk körben, például tanszéki beszélgetés során mondtam el véleményemet, ahol senkiben nem merülhetett fel a támadás gondolata.
Nem is feltétlenül konkrét ügyek magyarázatára gondolunk, hanem olyan vitákra, amilyet például az amerikai Legfelső Bíróság két bírája, Antonin Scalia és Stephen Breyer folytatott az amerikai alkotmányjogászok egyesületében a külföldi jog szerepéről az alkotmányos esetek eldöntésében, azt követően, hogy a bíróság egy harmadik tagja, Ruth Bader Ginsburg nagy hatású nyilvános előadást tartott a témában. A beszélgetést nemrégiben az International Journal of Constitutional Law szerkesztett formában közölte.
Én is úgy gondolom, hogy számos kérdésben, megfelelő fórumon, hasznos volna beszélgetni a felmerülő kérdésekről. A vélemények kölcsönös megismerésére nem a folyóiratokban vagy nagyobb létszámú rendezvényeken lefolytatandó vitát tartom a legcélszerűbbnek. Kár, hogy - tudomásom szerint - nem alakult ki eddig ilyen gyakorlat. Azonban nemcsak az Alkotmánybírósággal nincs rendszeres kapcsolatuk a jog elméleti kérdéseivel foglalkozóknak, hanem a bíróságokkal sincs. A Legfelsőbb Bírósággal megszűnt a rendszeres véleménycserének az a formája is, amely korábban fennállt azáltal, hogy elméleti szakemberek részt vettek a Legfelsőbb Bíróság kollégiumi tanácskozásain. Én sok éven keresztül vettem részt a Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiumának és gazdasági kollégiumának az állásfoglalásokat, elvi döntéseket előkészítő vitáiban, sőt régebben a Fővárosi Bíróság egyes kollégiumi ülésein is. Sajnálom, hogy a rendszerváltozás után az ilyen együttműködés nem fejlődött, hanem megszakadt. Mindezt azért jegyeztem meg, mert szeretném, ha nemcsak az Alkotmánybíróság viszonylatában, hanem a jogalkalmazás egésze tekintetében erősödnének a szakmai kapcsolatok, az adott viszonyoknak megfelelő formákban sor kerülne a bennünket közösen foglalkoztató, lényeges elvi kérdések megvitatására.
Hogyan látja az alkotmánybíráskodás szerepét a gazdasági alkotmányosság kérdései körében tizenöt évvel a rendszerváltás után? Egyes külföldi szerzők, például Cass R. Sunstein, arra figyelmeztetnek, hogy nagyon fontos az egyidejű átalakulás a piacgazdaság, a demokrácia és a jogállamiság területén. Ő és Bruce Ackerman is arra hívta fel a figyelmet, hogy az átalakulásra nem korlátlan ideig áll nyitva az időablak. Hogyan értékeli, a magyar rendszerváltásnak mennyire sikerült megvalósítania ezeket az átalakulásokat, mindenekelőtt a piacgazdaságra való átmenetet?
Az átfogó témakörről nagy tanulmányokat kellene válaszként megírni. A beszélgetés keretei között csak egyes kérdéseket említek meg. Ackermannak az alkotmányozási időpontról szóló elgondolását sokan vitatják. Nemrégen jelent meg az International Journal of Constitutional Law című folyóirat különszáma, amelyben különböző szerzők az európai alkotmány megalkotásának problémáival foglalkoznak. A szerzők közül többen kitérnek Ackerman elképzelésére. Amerikai elméleti szakemberek is vitatják ezt a tételt. Tushnet például arra mutat rá, hogy Ackerman az amerikai történelemből indult ki, és álláspontja más országok sajátosságait nem veszi figyelembe. Calabresi a Harvard Law Review-ban több mint tíz évvel ezelőtt megjelent érdekes tanulmányában még az amerikai vi-
- 68/69 -
szonyok között is csak korlátozottan alkalmazhatónak látja Ackerman véleményét, azért, mert az az alkotmánymódosításokra nincs tekintettel, holott ezeknek is nagy a jelentőségük és az alkotmányozás sajátos esetét jelentik. A német alkotmányjog egyik tekintélyes képviselője, Grimm, az európai országok alkotmánytörténetének példáit felsorolva vonja kétségbe Ackerman álláspontjának általános elfogadhatóságát. Grimm egyébként megemlíti ezzel kapcsolatban azt az alkotmányjogi és európai jogi irodalomban az utóbbi időben ismételten megjelenő igényt, hogy fejleszteni kell a közjogi jogösszehasonlítást; a közjog területén ugyanis kevesebb figyelmet fordítottak az összehasonlításra, mint a polgári jogban.
Úgy tűnik, hogy az alkotmányozás feltételeinek - az egyes országok sajátosságainak, a közös vonásoknak az elemzésén is alapuló - vizsgálatára valóban szükség volna az állásfoglaláshoz. A feltett kérdésre adandó válasz nem foglalható össze annyival, hogy a rendszerváltozás időszakában rövid ideig lehetett volna új alkotmányt kidolgozni, és mivel ez a rövid idő lezárult, az új alkotmány megalkotása vagy átfogó, elvi alapú módosítása nem lehet napirenden. Bár a jelenlegi időszakban ilyen feladat elvégzésére a szükséges feltételek hiányoznak, a kérdés vizsgálatát - nem csak az Európai Unió alkotmányával összefüggésben - nem lehet tárgytalannak tekinteni.
Anélkül, hogy védelmünkbe vennénk Ackerman tézisét, a Fundamentumnak 2003-ban adott interjújában leginkább amiatt bírálta a magyarországi alkotmánybírósági alkotmányozást, hogy annak eredményei jóval sérülékenyebbek, mint a hagyományos alkotmányozáséi, és úgy tűnik, ezt a félelmet a Sólyombíróság utáni időszak némileg igazolta is.
Tudomásom szerint Ackerman az egyik legtekintélyesebb alkotmányjogász az USA-ban, a véleményét tehát alaposan vizsgálni kell. A kifejtett álláspontnál egyelőre engem csak az összehasonlító jog területén szerzett tapasztalat gondolkodtat el. Ez a tapasztalat ugyanis maximális óvatosságra neveli az embert a saját jogának a megítélésénél is, de még inkább egy másik ország jogfejlődésének jellemzésekor. Ha az ember nem ismeri a kérdéses ország nyelvét, történelmét, adottságait, nem tudja elemezni a jelenségek sokaságából kirajzolódó tendenciát, hanem csak egyes tüneteket észlel, akkor kérdéses, hogy benyomásai megalapozottak-e. Engem hosszabb idő óta érdekel a jog fejlődésében hosszú távon, közép- és rövid távú idősíkon kialakuló változások kérdése, és ebben erősen befolyásolt a Nobel-díjas gazdaságtörténész, Kuznets több műve. Ugyanígy a rendszer egészében, a múlt által jelentősen befolyásolt intézményrendszerrel való összefüggésben történő elemzés szükségességét emelte ki a szintén Nobel-díjas North a néhány évvel ezelőtt a rendszerváltás tapasztalatairól szóló cikksorozathoz írt bevezetőjében a Journal of Institutional and Theoretical Economics című folyóiratban. Az én munkáim inkább ezt az irányt próbálják követni.
A kérdés másik részére, az alkotmánybíráskodás feladatára áttérve, itt is elmondható, hogy hosszabb elemzést igényel a téma. Az Alkotmánybíróság tevékenységében az elmúlt tizenöt év alatt eltérő feladatok álltak előtérben. Az első időszakban a demokratikus átalakulásban való közreműködés, gazdasági téren az új gazdasági rendszerre való áttérés elősegítése jelentkezett elsődlegesen az elbírálásra váró ügyekben. Fontos volt az Alkotmánybíróság szerepe a privatizációval kapcsolatos ügyekben is. Annak ellenére, hogy viszonylag hosszabb idő telt el a rendszerváltozás óta, gazdasági területen, ha nem is sűrűn, de még mindig felmerülnek az átalakulás kérdései (például a földtulajdonnal kapcsolatban). Jelenleg is van több olyan, alkotmányjogi vonalon jelentkező kérdés, amely, ha nem is kizárólagosan a gazdasági rendszer átalakulásának problémája, azzal összefüggésben áll. Az egyik ilyen nagy téma a privatizáció, az állam szerepe.
Valóban, nagy kérdés, vajon alkotmányosan értékelhető-e a magántulajdon és a köztulajdon aktuális aránya Magyarországon. Húzható-e olyan határ, amelyen túl a privatizáció mértéke vagy bizonyos tulajdoni tárgyak magánosítása ellentétes az alaptörvénnyel, illetve alkotmányosan kifogásolható lenne-e a köztulajdon egy bizonyos mértéken túl?
Itt most nem arra utalok, hogy alkotmányossági kérdés is lehet, milyen körben maradjon meg az állami tulajdon. Ehelyett arra a Magyarországon még kevésbé vizsgált problémára célzok, hogy különböző állami tevékenységeknek magántevékenységgé válása milyen következményekkel jár. Több európai országban, így különösen Angliában, közjogászok már évtizedek óta tárgyalják azokat a következményeket, amelyek annak eredményeként jelentkeznek, hogy a korábban közjogi szabályozás alá eső tevékenységek a piac által vezérelt vállalkozások körébe tolódnak át. Ezzel a változással ugyanis az állampolgárok jogait védő garanciális közjogi szabályok alkalmazása tárgytalanná vagy kérdésessé válik. Ilyen kérdésekkel is foglalkozik például Terence Daintith.
- 69/70 -
És a szervezeti pluralizmusnak a közigazgatásban megnyilvánuló ugyanezen problémájával foglalkozott a Fundamentum hasábjain Alasdair Roberts is az információs jogok vonatkozásában, arra a következtetésre jutva, hogy az alkotmányos követelményeket ki kell terjeszteni a közfeladatot ellátó magánszervezetekre.
Az egyik angol közjogi folyóiratban például néhány hete olvastam egy cikket arról, hogy a helyi piac rendjének biztosítását vállalkozónak engedték át, aki egyik első lépésével megszüntette a csökkent munkaképességűek számára biztosított - korábban közjogi szabályok által a felmondással szemben védett - árusítási jogosultságot. Az elmúlt évek magyar alkotmánybírósági ügyeiből csak példaként említem meg a sportpályák nem rendőrség által végzett biztonsági ellenőrzésével, az ott alkalmazott személyi adatkezeléssel, továbbá az üzletek, bankok vagyonvédelmi ellenőrzési rendszerével kapcsolatban felmerült alkotmányjogi kérdéseket. Ezekben az ügyekben problémát jelentett, hogy az üzleti vállalkozás által végzett tevékenységek jogi szabályozásában mennyiben érvényesül az alapvető jogok védelme.
Ehhez képest a mai magyar bírói gyakorlat eléggé egységesnek tűnik az alkotmány és az abból eredő alap-vető jogok magánjogi viszonyokban történő közvetlen alkalmazhatóságának ellenzésében. Sőt még az alaptörvény polgári bíróságok általi alkotmánykonform értelmezésének kötelezettségét sem igen ismeri el, vagyis még a "mittelbare Drittwirkung" német doktrínáját is elveti.
Külön problémakör a médiumok sajátos piaci viszonyai között a verseny, a szólásszabadság, az emberi méltóság eltérő követelményeinek egyeztetése. A felfogások különbözőségét jól mutatta az Emberi Jogok Európai Bíróságának a múlt évben a Caroline von Hannover-ügyben hozott határozata, amelyet Németországban sokan megütközéssel fogadtak és a szakfolyóiratokban azóta is elemeznek.
Ez a megütközés talán igazolható is, ha visszatekintünk a Lingens- vagy a Castells-üggyel indult, a Dalban-döntésig tartó, egyébként a magyar Alkotmánybíróságéval egybevágó, töretlennek tűnő strasbourgi gyakorlatra, amely a közszereplők esetében a sajtószabadság primátusából indult ki, és amit a Caroline-döntésben mintha felülvizsgált volna a bíróság. De visszatérve a gazdasági alkotmányosság kérdéseihez: Richard Posner szerint a jogrendszerek legfőbb célja a társadalmi jólét maximalizációja. Ha ezt elfogadjuk, akkor a bíróságok feladata, hogy a jog ezen alapvető gazdasági természetének megfelelően formálják a gyakorlatot. Mérlegeléseik során költség-haszon elemzéseket kell végezniük, s különböző gazdasági elveket kell a döntéseikhez segítségül hívniuk, mint például a kockázat minimalizálása, kölcsönösen hasznos cserék támogatása. Ön szerint elfogadható-e a jog ilyen megközelítése? Használhatók-e ezek a gazdasági szempontú mérlegelési elvek más területen? Összeegyeztethetők lennének-e a magyar bírósági gyakorlat által kidolgozott alapelvekkel?
Richard Posner a chicagói iskola egyik képviselője. Sokat publikál, munkái széles körben ismertek. Számomra azonban ennek az irányzatnak több más képviselője - akiket a magyar olvasókkal már 1984-ben megismertetett a Sajó András által válogatott és szerkesztett, A jog gazdasági elemzése című tanulmánykötet - meggyőzőbb és érdekesebb. A jog gazdasági elemzését fontosnak tartom. Ezért is javasoltam már a rendszerváltás kezdete körüli években az Igazságügyi Minisztériumnak, hogy alkalmazzanak közgazdászt és szociológust is; abban az időben a minisztérium a jogszabályok előkészítésén kívül a bírói gyakorlat elemzésében is felhasználhatta ezeket a szakembereket. Azt azonban számításba kell venni, hogy a chicagói iskola csak egy az amerikai jogtudományi irányzatok közül. Eredményeit hasznosítani kell, de ezek nem kizárólagosak. Így például Ackerman a tulajdonjogról írt könyvében a költség-haszon elemzések mellett hangsúlyozza a társadalmi értékek figyelembevételének fontosságát.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a társadalmi értékeknek nagy szerepük van, az alapvető jogokról szóló szabályok vizsgálatánál ezek előtérben állnak. A jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatánál - leegyszerűsítve - az a kérdés, hogy az indítványozó által támadott jogszabály ellentétes-e az alkotmánnyal. Nincsen szó tehát gazdaságossági számításról. Azonban nem lehet azt állítani, hogy soha nincs szerepe a gazdasági kérdésnek. A közzétett határozatokban ugyan nem jelenik meg, de azért az Alkotmánybíróság nem egy esetben tájékozódik - például statisztikai adatok alapján - a tényleges helyzetről. A határozatokban is kifejezést kap a magyar gazdaság teherbíró képességének számításba vétele. Jellemző példák erre a szociális juttatások, támogatások témakörében meghozott határozatok. Külön is érdemes megemlíteni a lakáshoz való jog kérdésében elfoglalt álláspontot. Sajnálom, hogy ez a határozat nem kapott nagyobb figyelmet, mert fontos kérdésről volt szó. A francia Alkotmánytanács kimondta a szerény lakáshoz való jogot. A magyar Alkotmánybíróság ezzel szemben 2000-ben, a ma-
- 70/71 -
gyar adottságokra tekintettel, csak azt állapította meg, hogy az államnak a megélhetéshez szükséges minimumot kell nyújtania, a lét alapvető feltételeiről való gondoskodás azonban kiterjed hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárítását szolgáló szállás biztosítására. A külföldi, főleg német és osztrák tapasztalatok alapján különösen óvatos az Alkotmánybíróság a költségvetés elbírálásakor.
Idén száz éve hozta meg az Egyesült Államok Legfelső Bírósága az elhíresült Lochner-döntést. Ezt követően, egészen 1937-ig, a Legfelső Bíróság rendkívül aktív volt a gazdasági tárgyú törvények és rendeletek alkotmányosságának felülbírálatában, így - egyes kritikusok szerint - a válságban levő amerikai gazdaság és az amerikai gazdaságpolitika irányításában. A New Deal óta azonban - egy-két kivételtől eltekintve - az amerikai bírák gazdasági kérdésekben széles mérlegelési jogkört engednek a jogalkotónak, és csak a szabályozás ésszerűségének hiánya esetén tartják fenn a jogalkotás érdemi felülvizsgálatának lehetőségét.
A jogirodalomból megállapíthatóan sajátos története van annak, hogy az amerikai bírói gyakorlat rátért a konkrét, a tárgyalt üggyel kapcsolatban álló számszerű adatok figyelembevételére. A valóban éppen száz évvel ezelőtt, 1905-ben született Lochner kontra New York ítéletben a Legfelső Bíróság a szerződési szabadság elvére hivatkozva alkotmányellenesnek nyilvánította New York államnak a pékek munkaidejét korlátozó törvényét. Egy másik ügyben, melyben Oregon államnak a nők munkaidejét tíz órában maximáló törvényét vizsgálta a Legfelső Bíróság, az ekkor még ügyvéd, később híres bíró Brandeis - a Lochner-ügyben elfoglalt bírósági állásponttól való eltérés elérése érdekében - azzal bizonyította a törvény ésszerűségét, hogy száztíz oldalt meghaladó terjedelmű iratban statisztikai adatokkal igazolta a hosszú munkaidőnek a női szervezetre gyakorolt káros következményeit. Néhány évvel később, hasonló ügyben, Brandeis munkatársa, Frankfurter, aki később szintén bíró lett, már mintegy ezer oldalas hasonló tényanyaggal bizonyította, hogy nem önkényes állami beavatkozásról van szó. A gyakorlatban ezt követően nem tekintették elfogadhatatlannak a tényanyagok perekben való használatát.
Az újabb összehasonlító jogi irodalom a jogszabályok összevetésén túl fontosnak tartja az országok történelmi, politikai, gazdasági sajátosságainak figyelembevételét, de ezen túlmenően a kulturális és gondolkodásbeli eltérések szerepét is lényeges tényezőnek tekinti. Úgy hiszem, hogy minderre tekintettel kell lenni akkor, amikor az említett módszernek a magyar bírói gyakorlatban való alkalmazási lehetőségeiről gondolkodunk.
A magyar alkotmánybírósági gyakorlat a német gyakorlattal megegyezően a tulajdont mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos alapját részesíti alapjogi védelemben. Ön szerint megfeleltethető-e ez az amerikai jogirodalomban fellelhető, a tulajdon védelmét a személyes szabadsághoz való joggal összekapcsoló gondolatnak?
A tulajdonjog körében a polgári jogban is különösen nagy nehézségeket okoz a jog-összehasonlítás. A common law a tulajdonjognál annyira sajátos intézményeket őrzött meg, hogy ezeknél gyakran nemcsak a megnevezésükre szolgáló szót nem lehet megtalálni, de a megértésükhöz is hosszabb előtanulmányokra van szükség. A közjog területén végzendő jog-összehasonlítás általános problémáiról pedig már korábban szóltam. Ezért a választ itt is inkább külön tanulmányban látnám megadhatónak, nem néhány mondatban. Ha mégis rövid választ kell adnom, akkor azt mondom, hogy hasonló a megközelítés. A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme azonban számos kérdést vet fel.
A nemzetközi szerződések alapján is védett tulajdonhoz való jognál ugyanazt a jelenséget lehet észlelni, mint az emberi jogoknál általában. Az azonos kifejezések, azonos szabályok értelmezése a különböző országokban nem egyforma. Az Európai Unióhoz most csatlakozott országokkal kapcsolatban a német jogirodalomban elismert közjogász professzor fejtette ki, hogy nem lehet az alapvető értékek közösségéről beszélni, más szinten áll a védelem ezekben az országokban, mint Nyugat-Európa fejlett államaiban. Talán még erősebben jelentkezik a jogi kategóriák eltérő felfogása az Európa Tanács tagállamainál, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerülő ügyekben.
De hogy mennyire nem beszélhetünk nyugat-európai konszenzusról sem, annak bizonyítéka, hogy a strasbourgi bíróság a Handyside-ügyben már 1976-ban alkalmazta a margin of appreciation elvét Nagy-Britannia tekintetében, de a Fretté-ügyben, Franciaország esetében még 2002-ben is.
Valóban, a különböző értelmezés nem csak az új és a régi tagállamok viszonylatában észlelhető. Ezért is lehet az utóbbi években egyre gyakrabban azzal a javaslattal találkozni, hogy a bírók párbeszédét kell kialakítani az egységesebb jogértelmezés érdekében. Részben ez volt a célja az elmúlt évben Ox-
- 71/72 -
fordban megrendezett kerekasztal-konferenciának, ahol az USA Legfelső Bíróságának három bírája, néhány angol bíró, az Európai Unió Bíróságának elnöke és néhány bírája, továbbá az Európai Unió egyes tagállamaiból egy-egy alkotmánybíró vett részt. Ugyanilyen elgondolás alapján szervezte meg a magyar Alkotmánybíróság 2005 tavaszán azt a kerekasztal-konferenciát, ahol az unió bíróságának, az Emberi Jogok Európai Bíróságának, valamint az újonnan csatlakozott országok és néhány régi tagállam alkotmánybíróságának bírái vettek részt. Ezt a véleményegyeztetést szolgálja majd a 2006-ban szintén Budapesten megrendezendő konferencia is.
Visszatérve a tulajdonjog magyar felfogására, azt hiszem, hogy itt is sok kérdés vár még tisztázásra. Benyomásom szerint a tulajdonjogra vonatkozó régi felfogás még sok területen megmaradt. Ennek egyik jele az, hogy az Alkotmánybíróság a közelmúltban mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg azért, mert a kisajátítás szabályait a jogalkotó nem hozta összhangba az alkotmány rendelkezéseivel. Át kell gondolni a közérdekből történő tulajdonjog-elvonást és -korlátozást olyan körülmények között, amikor a közszolgáltatások jelentős részét nem állami szervezetek, hanem gazdasági társaságok nyújtják. Nem eléggé tisztázott a köztulajdon kategóriája; jelenleg a különböző törvények közötti összhang is kérdéses. Kétséges a pénzre vonatkozó tulajdon értelmezése. Külön vizsgálatot igényel az önkormányzatok tulajdonjoga. A tulajdonjog közérdekű korlátozásának egyes kérdései is tisztázásra várnak. Vitatottak a privatizációval kapcsolatos kérdések. A példálózva felsorolt problémák egyébként nem csak a magyar jogban nem tekinthetők tisztázottnak, más országok jogában is megtalálhatók. Külön bonyolítja a helyzetet, hogy az Európai Unióban az egységes piacra tekintettel további szempontokat is figyelembe kell venni. Az elmondottakkal azt szerettem volna igazolni, hogy a tulajdonjog körében alapos kutatómunkára van még szükség. ■
Visszaugrás
