"Az emberi jogok kritikájának az egyik leggyengébb eleme éppen az, mint ami a liberális demokráciák kritikájának. Bár a rendszer kétségkívül számos anomáliával terhelt, amelyek kritikája indokolt és legitim, mégsem tudunk vele szemben rendszerszintű alternatívát felmutatni."
A 21. század második évtizedében, hetven évvel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása után egyre több kritika és támadás éri az emberi jogok védelmével foglalkozó szervezeteket, aktivistákat. A támadások egy részét tekintélyelvű rezsimek és ideológusaik indítják, akik a jogvédő szervezetek, illetve a nemzetközi emberi jogi szervezetek tevékenységét a nemzeti szuverenitás elleni támadásnak tartják. Az ideológiai kritika mellett jogi korlátokkal is próbálják ellehetetleníteni a jogvédő szervezetek munkáját. 2014 és 2016 között hatvan ország hozott a civil szervezetek működését korlátozó törvényeket, gyakori megfogalmazás szerint a civil társadalom terének szűkülését (shrinking space) látjuk.[1] Az Amnesty International jelentése szerint globális jelenségről van szó, hiszen csak 2017 és 2018 között negyven olyan jogszabály született különböző országokban, amelyek célja a civil szervezetek munkájának korlátozása.[2] A jogvédő szervezetek elleni támadások a liberális demokrácia elleni általános támadássorozat részét képezik.
A kritikusoknak van azonban egy másik csoportja, akik jellemzően nem tekintélyelvű rezsimek hívei, és alapvetően nem viszonyulnak ellenségesen a nyugati liberális demokráciákhoz. Ezek a jellemzően az akadémiai világ baloldalán elhelyezkedő kritikusok elsősorban az emberi jogi elvek és az emberi jogok intézményes valósága között tátongó szakadékot hangsúlyozzák. Az ehhez a kategóriához tartozók több jelentős művet is közzétettek az elmúlt években. Ide tartozik Stephen Hop-good, a SOAS University of London professzora "Az emberi jogok végideje" (The Endtime of Human Rights)[3] című munkája, Eric A. Posner, a Chicagói Egyetem jogprofesszorának "Az emberi jogok alkonya" (The Twilight of Human Rights)[4] című könyve, valamint Samuel Moyn, a Yale jogászprofesszorának "Az utolsó utópia: emberi jogok és történelem" (The Last Utopia: Human Rights in History),[5] továbbá "Nem elég: Emberi jogok egy egyenlőtlen világban" (Not Enough: Human Rights in an Unequal World)[6] című munkái. Ezek a művek, bár egymástól némileg eltérő megközelítésből és végkövetkeztetéssel, de gyakran igen hasonló észrevételek mentén bírálják az emberi jogok globális rendszerét. Ezek egyike, hogy az emberi jogi mozgalom, illetve annak intézményei és szervezetei az amerikai hegemónia és a neoliberalizmus kísérőjelenségei egy egyre egyenlőtlenebbé váló világban. Az emberi jogok nevében kettős mércét alkalmaznak politikai alapon, ami a hagyományos baloldal eróziójához, a blairizmus megerősödéséhez vezetett.
Ezekre a kritikákra számos reakció született mind a tudományos élet, mind a jogvédő szervezetek képviselői részéről. Steven L. B. Jensen, az Emberi Jogok Dán Intézete kutatója például "Az emberi jogok keletkezése: az 1960-as évek, dekolonializáció és a globális értékek rekonstrukciója" (The Making of International Human Rights: The 1960s, Decolonization, and the Reconstruction of Global Values)[7] című művében történeti elemzés segítségével vonja kétségbe azt a tételt, hogy az emberi jogokat a fejlett Nyugat erőszakolta rá a Globális Délre. Kenneth Roth, a Human Rights Watch jogvédő szervezet igazgatója vitába szállt Hopgood azon tézisével,[8] hogy a nagy jogvédő szervezetek gyakorlatilag megalkudtak az amerikai birodalmi törekvésekkel. 2017-ben pedig Kathryn Sikkink, a Harvard Egyetem professzora egy minden eddiginél átfogóbb munkával jelentkezett, "A remény bizonyítéka: Hogyan működtessük az emberi jogokat a 21. században" (Evidence for Hope: Making Human Rights Workfor the 21[th] Century),[9] amely a vonatkozó társadalomtudományi kutatások eredményeit feldolgozva próbálja cáfolni az emberi jogi mozgalommal kapcsolatos kritikákat.
A következőkben áttekintem az emberi jogok legitimitásáról és az emberi jogi mozgalom eredményességéről szóló imént említett elméleti vitákat, bemutatom a vitában részt vevők álláspontjait, majd
- 169/170 -
megkísérlem megvonni a viták mérlegét, illetve megítélni a következményeket az emberi jogi mozgalom szempontjából. Mivel ennek a mozgalomnak civil jogvédőként magam is tevékeny részese vagyok, ezért ez az írás nem kizárólag tudományos természetű. Remélem, hogy nem csak ahhoz járulhat hozzá, hogy jobban megértsük az emberi jogok helyét és szerepét egy változó világban, de inspirációt és muníciót nyújthat azoknak a jogvédőknek is, akik egyre gyakrabban találkoznak a munkájuk értelmét megkérdőjelező kritikákkal.
Stephen Hopgood könyve a legpolemikusabb az összes közül. Nemcsak tartalmában, de stílusában is gyakran áthágja a tudományos vita íratlan szabályait, és valóságos vádirattá válik a "törvények, bíróságok, normák és szervezetek globális struktúrája" ellen, amelyek "jelentéseket írnak, kampányokat szerveznek, magas bérleti díjat fizetnek jó helyen lévő irodákért, és közben úgy tesznek, mintha ők képviselnék az emberiséget".[10] A szerző számára az emberi jogi mozgalom egy "szekuláris világvallás", amely a második világháború utáni időszakban hódította meg a világot, és 1990 és 2008 között élte virágkorát.[11] Ez a virágkor pedig egybeesett azzal az időszakkal, amikor az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként használta fel az emberi jogokat mint ideológiát saját nagyhatalmi törekvéseink alátámasztására. Hopgood elismeri, hogy az emberi jogi aktivisták helyi szinten fontos munkát végeznek a hatalomgyakorlás átláthatóbbá tételében és egyéb társadalmi ügyekben. Az ő munkájuk azonban szerinte megkülönböztetendő attól, amit "Emberi Jogi Biro-dalom"-nak nevez; a kettő közötti különbséget gyakran az írásmóddal (kis és nagy kezdőbetűk alkalmazásával) érzékelteti: emberi jogokról és Emberi Jogokról ír.[12] Az utóbbi alatt azt a nemzetközi - intézményesült, jogi - rendszert érti, amelynek segítségével szerinte az emberi jogok az USA imperialista politikájának eszközévé váltak; olyan ideológiai termékké, amelynek célja a nyugati középosztály bűntudatának enyhítése, illetve annak a tudatnak az erősítése, hogy a dolgok jó irányba haladnak.[13]
A könyv egyik kulcsfejezete "Az emberi jogok egyháza" címet viseli.[14] Ebben a Nemzetközi Vöröskereszt példájának bemutatásával próbálja alátámasztani azt a tézist, miszerint az emberi jogi mozgalom a keresztény jótékonyság nyugati eszményének szekularizált formája. Krisztus, a megváltó helyére az Emberiség lépett. A szervezet egyik kiadványának címlapját, amelyen egy vöröskeresztes zsákba bújtatott etióp gyermek látható, egyenesen a keresztény ikongráfiával rokonítja, "az emberi ártatlanság idealizált és szakrális ábrázolásának" középpontba helyezése miatt.[15]
Hopgood szerint az Emberi Jogi Birodalom a képmutatásában is a középkori egyházhoz hasonló, hiszen amikor igazán szükség lenne rá, akkor a retorikai bűvészmutatványokon kívül nem képes valódi segítséget nyújtani a rászorulóknak. Mary Robinsont, az ENSZ egykori emberi jogi főmegbízottját az emberi jogi egyház főpapjának nevezi,[16] aki a kelet-timori válság idején üres szóvirágokkal áltatta a közvéleményt, miközben nem vett tudomást azokról a politikai célokról, amelyekért az indonéz elnyomókkal harcba szálló felkelők küzdöttek.[17]
A 2008-as gazdasági válsággal Hopgood szerint az USA globális hegemóniája véget ért, és ezzel összefüggésben az emberi jogok ideológiai hegemóniája is. Beköszöntött "egy új vesztfáliai világ".[18] Az 1648-as vesztfáliai béke a harmincéves háborút zárta le, és a szuverén nemzetállamok doktrínájának elismerését eredményezte Európában. A 20. században a multilaterális egyezmények és intézményrendszerek a vesztfáliai rend meghaladásának ígéretét hordozták. Hopgood új vesztfáliai világára a nemzeti szuverenitás és bezárkózás megerősödése, a multilaterális nemzetközi együttműködés visszaszorulása, az egymást elutasító fundamentalizmusok jellemzőek. Cinikusan kijelenti, hogy az Emberi Jogi Birodalom "legfőbb reményét a palagáz jelenti", hiszen az USA energiafüggetlenségének megteremtése jelentheti az egyedüli esélyt az amerikai hegemónia, ezáltal a nemzetközi emberi jogi rendszer (ideiglenes) fenntartásához.[19]
A helyi szintű emberi jogi aktivizmusnak szerinte az új-vesztfáliai világban is lesz létjogosultsága, de ennek működését eddig is függetlenként kezelte attól, amit Emberi Jogi Birodalomnak nevez. Az új-vesztfáliai világtól ezenkívül azt várja, hogy az emberi jogi aktivizmusra költött donori pénzek is egyenlőbben oszlanak majd meg a Globális Észak és Dél között. "Talán Soros Györgynek nem a Human Rights Watch-nak kellett volna 100 millió dollárt adnia, hanem a Dél szervezeteinek, rájuk bízva, hogy hogyan költik el a pénzt, amint azt a Ford Alapítvány teszi most," írja.[20] A változás egyik fő pozitív hozadékát a képmutatás visszaszorulásában és az őszinteség fokozódásában látja, hiszen szerinte az amerikai hegemónia végével Kína és Oroszország sem tesz majd erőfeszítést arra, hogy különféle nagyhatalmi beavatkozásait humanitárius köntösbe öltöztesse annak érdekében, hogy megfeleljen a nemzetközi közösség ezirányú elvárásainak.[21]
- 170/171 -
Eric Posner "Az emberi jogok alkonya" című könyvében arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a nemzetközi emberi jogi rendszer történetét, illetve ezen keresztül azt, hogy az egyes államok miért hoznak létre és miért fogadnak/utasítanak el nemzetközi emberi jogi egyezményeket. Feltárja azokat a tényezőket, amelyek miatt szerinte ezek az egyezmények nem képesek valóban eredményesen működni. Ilyen tényező például az, hogy az egyezményekhez nem kapcsolódnak végrehajtó, illetve kikényszerítő mechanizmusok; hogy az egyezmények szövege túl általános, és hogy az emberi jogok száma túlzottan megnőtt (Posner háromszáz különböző emberi jogot számolt össze).[22]
Posner Hopgooddal ellentétben nem kifogásolja a nemzetközi emberi jogi egyezmények, intézmények vagy szervezetek (vélt) képmutatását és kettős mércéjét. Elismeri azt, hogy az emberi jogok a nemzetállamok jogrendszerébe, politikai döntéshozatalába beépülve jelentősen hozzájárultak bizonyos alapvető értékek érvényesüléséhez. Az emberi jogok nemzetközi jogban való érvényesülését vizsgálva azonban megállapítja, hogy a rendszer alapvető problémája az, hogy nem végrehajtható és nem eredményes. Szerinte a kettős mérce is a végrehajtás során jelenik meg, nem inherens része az emberi jogi rendszernek. Posner amellett érvel, hogy az emberi jogok fő hibája a naiv idealizmus, ami szerint a közjót a világ összes országában le lehet bontani egy sor egyetemes szabályra, amelyeket aztán pártatlanul végre lehet hajtani.[23]
Posner szerint a nemzetközi emberi jogi egyezmények eredménytelenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezek az egyezmények nagyrészt az 1970-es és az 1980-as években jöttek létre. A kommunista rendszerek bukása óta eltelt évtizedek során, amikor már hatályban voltak ezek az egyezmények, Posner szerint nem javult a helyzet. Az emberi jogi egyezmények tehát nem fokozták az emberek jólétét, és nem tették szabadabbá a világot. A liberális demokráciák csupán azért csatlakoznak ezekhez az egyezményekhez, mert gyakorlatilag kockázatmentesnek tartják a csatlakozást. Nincs ugyanis olyan hatalom, amely a nemzeti szuverenitás rovására be tudná tartatni velük az egyezményeket, míg ők a más nemzetállamok belpolitikájába való beavatkozásaikat alá tudják támasztani az emberi jogi egyezményekkel. Pedig, mutat rá Posner, a fejlett nyugati demokráciák is gyakran sértik meg az emberi jogokat. Gondoljunk csak a "terrorizmus elleni háború" nevében elrabolt és megkínzott foglyokra, vagy az etnikai kisebbségekhez tartozók tömeges bebörtönzésére a "drog elleni háború" nevében.
Könyve utolsó fejezetében Posner konstruktív kritikai észrevételeket tesz arra vonatkozóan, hogy miként lehet az emberi jogoknak ténylegesen érvényt szerezni.[24] Ebben a fejlett országok szegényebb országok számára nyújtott gazdasági fejlesztési támogatásait állítja példaként. Ezen a területen ugyanis szerinte már bebizonyosodott, hogy a hosszú távú segélyezésen alapuló fejlesztési programok nem képesek stabil fejlődést eredményezni a fejlődő országokban. A "Washingtoni Konszenzus" neoliberális gazdasági modelljének erőltetése is csak bajt hozott. A fő probléma szerinte az, hogy a nyugatiak civilizációs küldetésüknek tartják, hogy mindenhol ugyanazt a modellt erőltessék rá a kulturális és társadalmi sajátosságok szempontjából eltérő országokra. Csakis a helyi szintű, rövid távú, folyamatosan monitorozott, az innovációnak és kísérletezésnek teret engedő projektekkel lehet hosszú távon pozitív változást elérni.
Posner szerint fel kell adni a humanitárius nemzetközi jogszabályok uniformizált végrehajtásán alapuló megközelítést is, és ideológiai helyett empirikus alapokra kell helyezni a jólét és szabadság promócióját. Szerinte előfordulhat, hogy ha egy gazdag ország a politikai vélemény kinyilvánításának szabadságához vagy a kínzás tilalmához köti feltételül egy szegényebb ország támogatását, azzal nem segíti elő az ott élő emberek jólétét. A donor országoknak minden esetben egyedileg kell elbírálnia, hogy az adott beavatkozás előmozdítja-e az adományozott ország lakóinak jólétét - és nem pedig ugyanazon emberi jogi normák betartásának feltételéhez kötni a támogatást. Elismeri, hogy ezzel fel kell adni az emberi jogi rendszer egyik fő előnyét: azt, hogy minden országra alkalmazható eszközt kínál, egyetemes kritériumok szerint. De mivel ez a megközelítés amúgy sem volt sikeres, Posner szerint a nemzetközi közösség nem veszítene sokat a feladásával.[25]
Samuel Moyn emberi jogokkal kapcsolatos könyvei közül az elsőnek - "Az utolsó utópia: Az emberi jogok a történelemben" - fő tézise, hogy az emberi jogi mozgalom nem a második világháború utáni globális összefogás révén született meg, hanem az 1970-es években. Külön fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy a gyarmatosítók elleni küzdelem nem feleltethető meg az emberi jogi mozgalomnak, azt elsősorban nacionalista és marxista eszmék motiválták.[26] Az emberi jogok eszméje Moyn szerint egé-
- 171/172 -
szen az 1970-es évekig periférikus jelenség maradt, és nem motivált tömegmozgalmat. A prágai tavasz kudarca keleten, Pinochet puccsa Chilében bebizonyította, hogy a demokratikus szocializmus kísérletét sem a szovjet, sem az amerikai érdekszférában nem tűrik el a nagyhatalmak.[27]
A nyugati és keleti 68-as mozgalmak kifulladásával a társadalom radikális átalakításának, illetve az "emberarcú szocializmus" baloldali utópiájának is leáldozott, és helyébe egy új utópia lépett: az emberi jogok utópiája. "A nyugatiak lemondtak a forradalom álmáról - nem csak saját maguk, de az egykor általuk uralt harmadik világ számára is -, és új taktikát választottak, egy olyan világ látomásától hajtva, ahol utópikus értékeiket az emberi jogok nemzetközi törvénye őrzi, és mechanizmusa hajtja végre" - állítja Moyn.[28] Az emberi jogok éve 1977 volt: ebben az évben iktatták be az USA-ban Carter elnököt, aki új külpolitikai doktrínájának középpontjába az emberi jogokat helyezte. És ebben az évben kapott Nobel-békedíjat az Amnesty International a chilei puccs áldozatai érdekében végzett munkájáért.[29]
Moyn az emberi jogok történetíróit az egyházi történetírókhoz hasonlítja, akik nem hajlandóak eltérni attól a kánontól, hogy az emberi jogok eszméje mindig is jelen volt a történelemben, az emberi jogi mozgalom pedig a második világháború tapasztalatainak hatására globális mozgalomként bontakozott ki. Saját magát az emberi jogi mozgalom csodálói közé sorolja ugyan, de ezt a szemléletet dogmatikusnak tartja.[30]
Moyn újabb, "Nem elég: emberi jogok egy egyenlőtlen világban" címmel publikált könyvének a célja annak bemutatása, hogy miként járult hozzá a neoliberális világrend megszilárdulásához az emberi jogi mozgalom. A könyv kiindulópontja Naomi Klein 2007-ben megjelent bestsellere, a "Sokkdoktrína" (The Shock Doctrine)[31] (amelynek érveit később Susan Marks nemzetközi jogász fejlesztette tovább egy 2012-es esszéjében[32]). Klein párhuzamot von az emberi jogi mozgalom és a neoliberális doktrína születése között. Szerinte ezek egyfajta ikermozgalmak: mindkettő a hetvenes években alakult ki abban a formában, amilyennek ma ismerjük. Példaként Pinochet chilei puccsát és diktatúráját hozza fel, amely a "chicagói fiúk" sokkdoktrínájának átvételével véres laboratóriumi kísérletként szolgált a neoliberalizmus számára.
Klein értelmezésében a neoliberalizmus három politikai pilléren nyugszik: a közszféra privatizációján, a vállalati szektor deregulációján, valamint a vállalati és jövedelmi adók csökkentésén, amit a közkiadások csökkentésével kompenzálnak. Szerinte az emberi jogi mozgalom (konkrétabban az Amnesty International) hozzájárult a neoliberalizmus sikeréhez azzal, hogy nem mutatott rá arra a kapcsolatra, ami a latin-amerikai diktatúrák és a neoliberális sokkdoktrína ezen elemei között fennállt - és kizárólag semlegesen, a valódi okok és mozgatórugók feltárása nélkül tárgyalta az adott rezsimek jogsértéseit. Ebben az értelmezésben az emberi jogi mozgalom nem más, mint a neoliberalizmus kísérőjelensége, mi több, zavarkeltő eszköze, amely eltereli a figyelmet, és eltéríti, konszolidálja, megszelídíti a rendszerellenes energiákat. Osztozik a kollektivizmussal szembeni gyanakvásban és az individualizmusra helyezett hangsúlyban a neoliberalizmussal.
Moyn nem mindenben ért egyet Kleinnel.[33] Egyrészt túlzónak tartja, és elutasítja Kleinék álláspontját arról, hogy az emberi jogi mozgalom felelős lenne a neoliberalizmusért, vagy hogy az egyéni szabadságjogok iránti elkötelezettsége közös tőről fakadna a neoliberalizmus individualizmusával. Ugyanakkor egyetért azzal, hogy az emberi jogi mozgalom a mai formájában a neoliberalizmussal párhuzamosan alakult ki a hetvenes években, és hogy egyfajta kompromisszumot kötött azzal. Moyn szerint ugyanis a hetvenes évektől kezdve az emberi jogi mozgalomban az egyenlőség ('equality') eszméjével szemben előtérbe került az elegendőség ('sufficiency') eszméje.[34] Ez azt jelenti, hogy a mozgalom nem törekedett többé arra, hogy a társadalmat egyenlőbbé tegye, hogy a szupergazdagok vagyonát, hatalmát korlátozza, újraelossza. Megelégedett azzal, hogy a nagyon szegényeket kiemelje a nyomorból, és a társadalom marginalizált, kisebbségi csoportjait integrálja a rendszerbe. Az emberi jogok garantálják a státuszegyenlőséget, de a disztributív egyenlőséget nem.[35]
Moyn szerint az újonnan kialakuló demokráciákban, többek között Magyarországon a rendszerváltás után, az emberi jogi szervezetek kialakulása, az emberi jogi szemlélet előretörése párhuzamosan folyt a neoliberális gazdasági reformokkal: gyakran ugyanazok a kormányok támogatták mindkettőt.[36] A politikai szabadság és a piac szabadsága szinonimákká váltak. Bár a korábbi disszidens mozgalmak gyakran a demokratikus szocializmust tűzték a zászlajukra, a rendszerváltás után az államszocializmus szinte azonnal vadkapitalizmusnak adta át a helyét. Minden, ami a szocializmussal kapcsolatos volt, negatív felhangot kapott, és a múlt részévé nyilváníttatott.
A korábbi disszidensek vagy a posztszocialista elittel karöltve vettek részt a neoliberális sokkterápiában, vagy elszigetelődtek.[37] A remény, hogy a nyolcvanas években a munkásmozgalmi (pl. Szolidaritás), a liberális és a katolikus-konzervatív csoportok között sikerült összhangot teremteni, és hogy ez egyfajta harmadik utas fejlődési pályára állítja a kelet-közép
- 172/173 -
európai államokat, illúziónak bizonyult. Így a nép szemében az emberi jogi alapon álló jogállami, valamint a neoliberális alapon álló gazdasági reformok azonosnak és elválaszthatatlannak tűntek. Az utóbbi negatív hatásait (az egyenlőtlenség és a létbizonytalanság növekedése) az előbbinek is tulajdonították, és a növekvő létbizonytalanság közepette az (egyébként korlátozott) emberi jogi vívmányokat a társadalom széles rétegei nem igazán tudták értékelni.[38]
"Az igazi probléma az emberi jogokkal, mikor a piaci fundamentalizmussal történeti összefüggésben tekintünk rájuk, nem az, hogy támogatják a neoliberalizmust, hanem az, hogy a piaci fundamentalizmus sikerével szemben elméleti szinten közönyösek, gyakorlati szinten pedig hatástalanok" - írja Moyn.[39] "A neoliberalizmus megváltoztatta a világot, az emberi jogi mozgalom pedig erre egyáltalán nem jelentett veszélyt. Az emberi jogok tragédiája, hogy miközben lekötik a globális képzelőerőt, eddig kevés vagy éppen semmi hatásuk nem volt, csupán csipkedik a neoliberális óriás bokáját, amely zavartalanul és ellenállás nélkül folytathatja útját."[40]
Moyn nem vonja ugyan kétségbe az emberi jogok hasznosságát - de túlzónak tartja azt a szerepet, amelyet a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemben betöltenek. Az emberi jogokat felelősnek tartja az emberiség ambícióinak korlátozásáért és instrumentalizálásáért, illetve annak akadályozásáért, hogy kibontakozhasson egy általánosabb mozgalom, amely az egyenlő és igazságos társadalomért harcol. Az emberi jogok szerinte nem elégségesek ahhoz, hogy az emberiség meghaladja az egyenlőtlenséget és az abból fakadó problémákat.[41]
Az emberi jogokkal, illetve az emberi jogi intézményekkel és szervezetekkel kapcsolatos kritikák kezdettől élénk reakciót váltottak ki a tudományos élet egyes képviselői, valamint az emberi jogi szervezetek és munkatársaik körében. Kenneth Roth, a Human Rights Watch igazgatója például a New York Review of Books folyóirat hasábjain részletes recenziót közölt Hopgood könyvéről.[42] "Megtalálható az igazság magja abban, amit Hopgood ír" - ismeri el ebben Roth, - "de sok benne a valóság karikatúrája is." Az emberi jogi egyezmények hatását nem azon jelentések alapján kell megítélni, amelyekben jogászok összegyűjtik, hogy az egyes kormányok pontosan melyik egyezmény melyik cikkelyét sértették meg. Sokkal inkább abban, hogy a jogsértések részletes dokumentálásával és a közvélemény elé tárásával az emberi jogi szervezetek nyomást gyakorolnak a kormányzatokra a jogsértések beszüntetését illetően. Az egyezmények sokkal inkább a közvélemény erején keresztül fejtik ki a hatásukat, mintsem az egyezmények megsértőivel szembeni jogorvoslati lehetőségeket biztosító jogi mechanizmusokon keresztül. Ez fordítva is igaz: amennyiben az egyezménysértő cselekmények nem váltják ki a közvélemény felháborodását, az egyezmények társadalmi hatása elhanyagolható.
Roth példákat is hoz arra, amikor a nemzetközi közvélemény ereje meghátrálásra kényszerítette az önkényuralmat. Yoweri Museveri washingtoni látogatása előtt például a negatív sajtóvisszhang hatására alkotmányellenesnek minősítették Ugandában a homoszexualitás-ellenes törvényt. A burmai katonai junta pedig teret engedett a korlátozott demokratizálásnak a nyugati közvélemény által kikényszerített szankciók elkerülése érdekében. Roth visszautasítja azt a vádat, miszerint itt csak az "elitmobilizálásról" lenne szó, mint azt Hopgood állítja. A Human Rights Watch például milliókat mozgósító kampányokat folytatott le a közelmúltban, a közösségi média erejét használva.
Roth szerint Hopgood elmulasztja megemlíteni azokat a helyi csoportokat, amelyek nem tartoznak a nagy nemzetközi szervezetekhez, mégis gyakran lépnek fel hatékonyan helyi szinten az emberi jogok megsértőivel szemben. Roth szerint az emberi jogi mozgalom nem a Nyugat által uralt és indoktrinált mozgalom. Sőt, a nagy emberi jogi szervezetekben sem kizárólag a nyugati aktivisták dominálnak. Az általa vezetett Human Rights Watch 415 munkatársa például 47 ország 76 nemzetiségét képviseli, az Amnesty International 530 munkatársa pedig 30 ország 68 nemzetiségét. (Továbbá, a Helsinki-mozgalom Moszkvából indult, oroszok alapították - a szerző) Roth szerint Hopgood nem vesz tudomást arról, hogy a felemelkedő új hatalmak, Kína, Oroszország vagy Brazília területén jelentős és aktív emberi jogi mozgalmak alakultak ki. Ami az elitizmus vádját illeti, Roth szerint nem a tömegektől való elzárkózás miatt van szükség képzett humánerőforrásra, hanem az önkényes kormányzati intézkedések ellenőrzésérének hatékonysága céljából.
Az Amnesty International 2013-ban külön kiadványt szentelt Hopgood kritikájának.[43] A Doutje Lettinga és Lars van Troost által szerkesztett kö-
- 173/174 -
tetben maga Hopgood is lehetőséget kapott, hogy újra összefoglalja vádjait az emberi jogi mozgalommal szemben.[44] A kötet egyik szerzője, Todd Landman részletesen elemzi az emberi jogi egyezmények és intézmények hatását vizsgáló legújabb szakirodalmat. Megállapítja, hogy a közelmúlt jogsértéseire reagáló nemzeti és nemzetközi jogi mechanizmusok (amnesztia, történelmi jóvátételi bizottságok, bíróságok stb.) pozitív társadalmi hatásai empirikus vizsgálatok révén mérhetőnek és létezőnek bizonyultak.[45] Landman továbbá rámutat arra is, hogy noha valóban visszaszorulni látszik az európai és amerikai gazdasági-politikai-katonai hegemónia, még távol van attól, hogy - Hopgood állítása szerint -átadja a helyét egy új vesztfáliai világrendnek. Jelenleg az egyedüli igazi kihívónak Kínát, illetve a Kína által előrevetített alternatív világrend vízióját tekinti. Vagyis a jelenlegi egypólusú világ inkább egy kétpólusú világrend felé mozdul, és nem pedig egy olyan multipoláris világrend felé, mint amilyenről Hopgood ír.[46]
A kötet egy másik szerzőjének, Steve Crawshawnak Hopgood könyve a Monty Python híres jelenetét juttatta eszébe, amelyben a zsidó mozgalmárok felteszik a kérdést: "Vajon mit tettek értünk a rómaiak?"[47] Az emberi jogi mozgalom hatására tömeggyilkosok kerültek bíróság elé, olyan egyezményeket fogadtak el, amelyek jelentősen korlátozzák a nemzetközi fegyverkereskedelmet, lelkiismereti okból bebörtönzött emberek ezrei kerültek szabadlábra, visszaszorult a halálbüntetés alkalmazása - és Hopgood még mindig azt kérdezi, hogy: "na jó, de ezen kívül mit tettek értünk az emberi jogok"? Crawshow elismeri, hogy egyre erősödő ellenállás tapasztalható a multilaterális emberi jogi egyezmények és mechanizmusok tiszteletben tartásával szemben, elsősorban Kína és Oroszország részéről, de a folyamatok mégsem egyértelműen negatívak - és a helyzet egyébként soha nem volt ideális. Tömeggyilkosságok idején a világ mindig is inkább választotta a félrenézést, mint a beavatkozást, de az elmúlt évtizedekben egyértelmű haladást lehetett tapasztalni. Hopgood úgy állítja be, mintha a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) a nyugati nagyhatalmak zsebében lenne, és ezért kizárólag a Globális Dél jogsértőinek ügyeivel foglalkozna, illetve konkrétan Afrika-ellenes lenne - ezzel gyakorlatilag maguknak a szóban forgó jogsértőknek a narratíváját teszi a magáévá. Valójában az ICC, amelynek vezető munkatársa között több afrikai is van, nem tehető felelőssé azért, hogy az USA vonakodik az ebben a mechanizmusban való részvételtől.[48]
Hopgooddal szemben az egyik legrelevánsabb kritikát César Rodríguez-Garavito tanulmánya tartalmazza.[49] Rodríguez-Garavito öt pontban sorolja fel, hogy mit tart megfontolásra méltónak Hopgood kritikájából: 1) a rendszer rugalmatlan: helyi szinten nagyobb rugalmasságra lenne szükség a szabályok alkalmazása terén (pl. Kolumbiában, ahol a szerző él, a Kolumbia Fegyveres Forradalmi Erői nevű gerillaszervezettel folytatott béketárgyalásokat illetően), 2) a mozgalmat legalizmus, "eljogászosodás" jellemzi: túl nagy hangsúlyt kapnak a jogi normák, és túl nagy szerepet a jogászok, 3) a jogszabályokat önmagukban való célként kezelik ahelyett, hogy eszközként kezelnék az emberek életkörülményeinek javítására; 4) az Észak és Dél közötti aszimmetria: a fejlett országok jogvédő szervezetei kapják a források 70%-át, és ezért ők határozzák meg a mozgalom prioritásait; 5) tisztázatlan, hogy hogyan mérjük a mozgalom eredményességét: gyakran a létrehozott "végtermékekre" ('output') és nem a tényleges eredményre ('outcome') összpontosít az értékelés.[50]
Rodríguez-Garavito szerint háromféleképpen reagálhatunk a kritikákra: 1) tagadással, 2) ünnepléssel és 3) rekonstrukcióval. Ez utóbbi pozíciót tartja a legkonstruktívabbnak, hiszen ez arról szól, hogy a kritikákból megpróbáljuk felhasználni azt, aminek a segítségével eredményessé tehetjük az emberi jogokért folytatott munkánkat. Hopgood kritikájának az egyik fő gyengesége szerinte éppen az a szemlélet, amit maga Hopgood is kritizál: hogy túlságosan a fejlett nyugati világra összpontosít, annak forrásait dolgozza fel, és nem ismeri eléggé az emberi jogi mozgalmat a Globális Délen, azt egzotikus "más"-ként kezeli, és misztifikálja. Ez a magyarázata annak is, hogy nem érti és nem értékeli az emberi jogok és az Emberi Jogok közötti pozitív kapcsolatot: a helyi jogvédők és a globális mechanizmusok együttműködésében rejlő lehetőségeket. Az argentínai "Plaza de Mayo anyái" emberi jogi mozgalom jelentős sikereihez például hozzájárult a nemzetközi emberi jogi szervezetek hathatós támogatása. A digitális kommunikáció korában a globális együttműködések lehetősége és jelentősége számottevően megnövekedett, továbbá a horizontális, decentralizált hálózatok kerültek előtérbe a vertikális hierarchiákkal szemben.[51]
Rodríguez-Garavito szemléletváltást tart szükségesnek, és az emberi jogok világát egységes mozgalom vagy intézményrendszer helyett ökoszisztéma-modellben fogja fel, amelyben a sokféleség a lényegi elem. Ebben tudatosan ügyelni kell az aszimmetrikus hatalmi dinamikák ellensúlyozására. Ennek az ökoszisztémának magába kell foglalnia azokat a szociális és gazdasági jogokat is, amelyeket korábban a klasszikus jogvédő iskola képviselői (Aryeh Neier, Kenneth Roth) elutasítottak, de a globális Dél jogvédői a zászlajukra tűztek.[52]
- 174/175 -
Más irányból, történeti megközelítésből bírálja Hopgood, Posner és Moyn írásait Steven L. B. Jensen, aki az emberi jogi rendszer és mozgalom kialakulását veszi górcső alá 2016-ban megjelent művében, amelynek címe magyarra fordítva: "Az emberi jogok keletkezése: az 1960-as évek, dekolonializáció és a globális értékek rekonstrukciója".[53] Szerinte a kritikusok egyetértenek abban, hogy bár az emberi jogok genezise a második világháború utánra tehető, az emberi jogi mozgalom kibontakozására elsősorban az 1970-es években került sor, Jimmy Carter amerikai elnök külpolitikai doktrínájának köszönhetően. Ebből következően a kritikusok mind a nyugati politikai hegemónia eszközének, vagy legalábbis kísérőjének tekintették az emberi jogok eszméjét, amelyet a fejlett világ erőltetett rá a globális Délre. Jensen szerint azonban ez a nézet nem tükrözi a valóságot, mivel a források egyoldalú feldolgozásán alapul. Figyelmen kívül hagyja azokat a forrásokat, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az emberi jogi mozgalom létrejöttében kulcsfontosságú időszak volt az 1960-as évek. A gyarmati birodalmak felbomlásának, majd azok helyén az önálló nemzetállamok kialakulásának kora. Ezen források elemzésével rámutat arra, hogy a hatvanas évek elején a posztkolonialista nemzetállamok egy csoportja (Ghána, Fülöp-szigetek, Jamaica, Costa Rica, Szenegál, Libéria) koalíciót hozott létre. Ez különösen fontos szerepet játszott az emberi jogi diskurzus formálásában és az ENSZ emberi jogi egyezményrendszerének megalapozásában. Jensen szerint a posztkoloniális korszakkal kapcsolatos történelmi amnéziával magyarázhatóak azok a nézetek, amelyek az emberi jogi rendszerben kizárólag a nyugati hatalmak imperialista törekvéseit látják.[54]
Ha Hopgood az emberi jogi rendszer legvehemensebb kritikusa, akkor Kathryn Sikkink az emberi jogok egyik legvehemensebb védelmezője. Albert Hirschmann tanítványaként elveti az önmagáért való akadémikus kutatást - szerinte a társadalomtudománynak nem csak azzal kell foglalkoznia, hogy egy adott rendszer kritikáját nyújtsa, hanem éppen annyira kell konstruktív megoldási javaslatokkal is szolgálnia. Érdeklődése elsősorban az emberi jogok hatásvizsgálatát célzó empirikus kutatásokra terjed ki. A "realista" elemzőkkel szemben Sikkink vallja, hogy a nemzetközi politika alakulásában nem mindig kizárólag a nagyhatalmi érdekek és a gazdasági mozgatórugók játszanak szerepet, hanem az eszmék, valamint az eszmékért küzdő nem kormányzati szervezetek, ENSZ ügynökségek és kormányzati szervek "transznacionális érdekérvényesítő hálózatai" is.[55]
2011-ben megjelent könyvében, az "Igazság kaszkádjában"[56] Sikkink annak bizonyítására tett kísérletet, hogy az új trend, miszerint politikai vezetőket büntetőjogi felelősségre vonnak korábbi bűneik miatt, pozitív hatással járt. Latin-amerikai, afrikai és ázsiai példák során keresztül mutatja be, hogy miként javították az elszámoltathatóság kultúráját a politikai vezetők nagy közérdeklődés mellett zajló bírósági tárgyalásai. Sikkink könyvében bemutatja, hogy az elkötelezett, eszmékért küzdő emberek, akiket gyakran naiv idealistáknak bélyegeznek, igenis képesek arra, hogy megváltoztassák a világot. Erre a könyvre írt recenziót Samuel Moyn, aki szerint nincs bizonyíték arra, hogy a nemzetközi büntetőbíráskodás segít a jövőbeni emberiesség elleni bűnök megakadályozásában, a világ igazságosabbá tételében.[57] Moyn szerint a ICC egy olyan oázis, amely azért jöhetett létre, mert az emberek már nem keresték az ígéret földjét, ahol az egyenlőbb világért folytatott harc többről szól, mint a múltbeli bűnök büntetése.
Sikkink 2017-ben megjelent könyvének "A remény bizonyítéka: Hogyan működtessük az emberi jogokat a 21. században" címet adta.[58] A munka átfogó elemzésnek és kritikának veti alá azokat a kritikákat, amelyek az elmúlt években jelentek meg az emberi jogi rendszerrel kapcsolatban. Ezek között Hopgood, Posner és Moyn könyveit is. Sikkink Jensenhez hasonlóan az emberi jogok történetének alternatív narratíváját kínálja, amelyben az emberi jogi mozgalom kialakulásában a második világháború utáni évtizedek, illetve a globális Dél szerepét hangsúlyozza a 70-es évek amerikai intervencionalizmusával szemben.
Sikkink könyve optimista narratívát kínál az emberi jogok fejlődéséről, amely sokban rokon Steven Pinker "Felvilágosodást most" (Enlightenment now)[59] című könyvének üzenetével: a világ alapvetően jó irányba halad, a visszaesések ellenére a történelem az igazság felé ível, de kognitív tévedések és optikai csalódások áldozataként hajlamosak vagyunk ennek az ellenkezőjét hinni. Sikkink saját megközelítését mestere, Albert Hirschmann nyomán "posszibilizmusnak" nevezi. Eszerint a visszaesés, a visszafejlődés nem a haladás és fejlődés ellentéte, hanem szerves része, hiszen a valódi innovációt nem a tervezett fejlődés, hanem az előre nem látott, be nem tervezett akadályok viszik előre.[60]
- 175/176 -
A könyv külön fejezetet szentel annak,[61] hogy bebizonyítsa: már a második világháború után, az Egyetemes Nyilatkozat előkészítésében is kulcsszerepet játszottak a nyugati világon kívülről érkezett aktivisták. Ok gyakran a vonakodó nagyhatalmak ellenében tartották napirenden az emberi jogokat, és ezen belül is például a nők jogait vagy az etnikai diszkrimináció tilalmát. Főként latin-amerikai példákon keresztül mutatja be, hogy a nemzetközi rendszer innovációi nem mindig a fejlett világból érkeztek. Illetve, hogy a latin-amerikai aktivisták sokat köszönhettek az emberi jogok nemzetközi rendszerének azt illetően, hogy fel tudtak lépni a zsarnokság helyi megnyilvánulásaival szemben. Cáfolja, hogy az emberi jogok eszméje kizárólag a liberalizmusból és a kereszténységből származik. Szerinte valójában egy olyan eszmerendszerről van szó, amelyet a különféle világnézetű és kultúrájú, vallású emberek közötti folyamatos eszmecsere és konfliktus formált és alakított.[62]
Egy másik fejezetben[63] Sikkink arra tesz erőfeszítést, hogy áttekintse az emberi jogok hatásával kapcsolatos empirikus kutatások eredményeit. Az emberi jogok nem mindig és mindenhol működtek, azonban hosszú távú, nemzetközi trendeket vizsgálva megállapítja, hogy igenis tartós, pozitív hatással jártak. Ezzel kapcsolatban egyik kritikusa, Patrick William Kelly történész a Los Angeles Review of Books hasábjain megjegyzi, hogy Sikkink a "megerősítési torzítás" ('confirmation bias') hibájába esik, mivel csakis olyan forrásokat gyűjtött össze, amelyek a saját tézisét igazolják.[64] Ez persze elmondható Hopgood, Posner és Moyn könyveiről is.
Sikkink kiemeli, hogy az eredményesség méréséhez nagy szükség van annak meghatározására, hogy mihez képest eredményes az emberi jogok rendszere. A kritikusok gyakori hibájának azt tartja, hogy az eredményességet egy ideális szcenárióhoz, az emberi jogi egyezményeknek való teljes megfeleléshez viszonyítva vizsgálják. Szerinte a valóságban paradox módon azt eredményezheti az emberi jogok eredményessége, hogy az emberek a helyzet rosszabbodását észlelik. Hiszen ha egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi jogok, akkor egyre inkább felfigyelünk azokra a jogsértésekre is, amelyeket korábban láthatatlanok voltak számunkra.[65]
Hopgooddal szemben Sikkink úgy látja, hogy nem lehet éles különbséget tenni a helyi emberi jogi szervezetek és a nemzetközi emberi jogi "elit" között -hiszen az előbbiek sikere gyakran az utóbbiak támogatásán múlik.[66] Az emberi jogi mozgalom nem felülről lefelé irányított, hanem egymást kiegészítő szervezetek együttműködésén alapul. A helyi emberi jogi szervezetek számára fontos, hogy saját országuk jogsértései a nemzetközi fórumok, például az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága napirendjére kerüljenek, mivel ettől remélik a helyi érdekérvényesítő tevékenységük támogatását.
Sikkink tárgyalja azt a kérdést is, hogy a katonai beavatkozás vajon eszköze lehet-e az emberi jogi egyezmények betartatásának. Ez az egyik olyan pont ugyanis, amelyet illetően az emberi jogi rendszert a legtöbb kritika érte. Michael IgnatiefF (a CEU későbbi elnöke) emberi jogi aktivistaként a "A kisebbik rossz: politikai etika a terror korában" (Lesser evil: political ethics in an age of terror) című könyvében például eljutott odáig, hogy támogassa az Irak elleni háborút, sőt, a terroristák megkínzását is a népirtás elkerülésének céljára tekintettel.[67] Sikkink szerint azonban a háború és az erőszak nem lehet az emberi jogok expanziójának eszköze, többek között azért sem, mivel a kutatások szerint az erőszakmentes eszközök jóval eredményesebbek.[68]
Sikkink cáfolja azt a vádat, miszerint az emberi jogok kizárólag a fejlett országok elitjének a körében népszerűek. Ennek alátámasztásaként idéz egy több mint kilencezer fős mintán, a globális Dél hat országában elvégzett felmérést, amelynek eredménye szerint az emberi jogi szervezetek mindegyik országban stabilan népszerűek, és jelentős bizalmat élveznek, illetve jelentős a mobilizáló erejük.[69]
"Az emberi jogokról szóló szakirodalom elemzése és az aktivistákkal való beszélgetéseim során meggyőződtem arról, hogy túl sok bennünk a kritika és a kétségbeesés, miközben túl kevés a remény, a rugalmasság és a hit, hogy képesek vagyunk változtatni a dolgokon" - írja Sikkink.[70] - "Természetesen alázatosnak kell lennünk, különösen annak fényében, hogy milyen keveset tudunk, és milyen gyakran hibázunk. Ennek a rugalmasságnak a forrása az a képesség, hogy tanulni tudunk a hibáinkból."
Bár egy emberi jogi szervezet munkatársaként, jogvédőként kétségkívül elfogult vagyok az emberi jogi mozgalom iránt, mindkét álláspont képviselőinek az érvei között vannak olyanok, amelyeket meggyőzőnek tartok, és olyanok, amelyeket kevésbé. Hopgoodnak kétségkívül igaza van abban, hogy az emberi jogi mozgalomban még mindig erősen érezhető az angolszász szervezetek és elitek túlsúlya. A legtöbbször nyugati donorszervezetek elvárásai, amelyek korlátozzák az általuk adományozott pénz elköltésének módját, torzítják a helyi szervezetek, mozgalmak misszióját és napi munkáját. A szervezetek nem mindig azzal foglalkoznak, amire az ő megítélésük sze-
- 176/177 -
rint a leginkább szükség lenne - hanem követik a donorpénzek mozgását, donoraik változó elvárásait.
Bár a transznacionális NGO-hálózatok valóban hatékony érdekérvényesítő tevékenységet végeznek, azonban a jogvédelmet professzionális szinten űző aktivisták könnyen elveszíthetik az élő kapcsolatot azzal a közösséggel, amelynek érdekeit érvényesíteni hivatottak. Az előbb említett, donor részéről felmerülő elvárások mellett a nemzetközi intézményekkel, fórumokkal való együttműködés óhatatlanul a bürokratizálódás és technokratizálódás veszélyét rejti magában. Ennek során az aktivisták gyakran összekeverik munkájuk output- és outcome-jellegű értékelését. Az ENSZ genfi, New York-i vagy bécsi palotáiban, az EU brüsszeli intézményeiben elért, a nemzetközi folyamatokra gyakorolt hatásukat (például, hogy mi kerül be egy ENSZ-határozat vagy egy tanácsi következtetés szövegébe) fogják fel az eredményesség indikátoraként. Pedig az eredmény az, ha ezek a dokumentumok valóban képesek hatást gyakorolni azoknak a közösségeknek az életére, akiknek a jogaiért küzdünk.
Egyetértek Samuel Moynnak azzal a tézisével, miszerint az emberi jogi rendszer önmagában "nem elég". A javak egyenlőbb elosztása, nagyobb mértékű társadalmi igazságosság és egyenlőség nélkül az emberi jogi egyezmények csak szépségtapaszt jelentenek egy olyan világrenden, amelyet a szupergazdagok irányítanak, és ahol a szupergazdagok döntik el, hogy kinek a jogai számítanak, és kinek a jogai nem. Hiszen maguk az emberi jogi intézmények, szervezetek sem függetleníthetik magukat a vagyon és a hatalom koncentrációjától. Kritikája ebből a szempontból nagyon fontos, de nem következik belőle, hogy az emberi jogok szükségszerűen elterelnék a figyelmet az újraelosztás szükségességétől.
Lehet, hogy az emberi jogok védelme nem eredményez radikális, forradalmi változást a társadalom felépítményében. De az emberi jogi aktivizmus ettől még nem tekinthető a társadalmi egyenlőség mint cél feladásának, csak amiatt, mert az adott körülmények között "csupán" ez a "kevésbé ambiciózus" utópia tűnik megvalósíthatónak, mint Moyn állítja. A történelemből ugyanis megtanulhattunk mást is. Az olyan rendszerek, amelyek a nagyobb társadalmi egyenlőségre, a többség érdekeire, biztonságára, jólétére hivatkozva háttérbe szorították az emberi jogokat, azok végül az egyenlőség ígéretét sem voltak képesek megvalósítani. Bár a totalitárius diktatúrák többsége ma már a múlté, nem söpörhetjük szőnyeg alá azt a történelmi tapasztalatot, amelyet ezeknek a félresiklott kísérleteknek a révén szerzett az emberiség. Nem véletlen, hogy éppen az e téren a legkevesebb közvetlen történelmi tapasztalattal rendelkező nyugat-európai és észak-amerikai radikális baloldali értelmiség tagjai azok, akik hajlamosak ezt a tapasztalatot figyelmen kívül hagyni, miközben a kapitalizmust kritizálják.
Számomra nem elfogadhatóak és meggyőzőek azok a magyarázatok, amelyek teljesen elvetik a globális normatív jogelvek és jogszabályok kialakításának igényét. Amikor Posner arról ír, hogy nem szabad uniformizált emberi jogi normákat "ráerőltetni" a fejlődő országokra, amit ennek alternatívájaként kínál, az valójában rosszabb. Szerinte egyedi esetenként kellene eldönteni, hogy mi szolgálja az adott országban élők "jólétét". Ezzel pont az egyetemességet, következetességet, elszámoltathatóságot és átláthatóságot küszöbölnénk ki a rendszerből; azt, ami az emberi jogok legitimációját adja. Ezen túl pedig kiszolgáltatnánk az embereket a hatalmi önkény szeszélyének.
Jogvédőként túl gyakran szembesülünk azzal, hogy az emberi jogokat az egyes államok semmibe veszik. Az emberi jogokat védő nemzetközi intézmények pedig túl gyakran bizonyulnak fogatlan oroszlánoknak, vagy éppenséggel az is gyakori, hogy kettős mércét alkalmaznak. De ebből számomra nem az következik logikusan, hogy az elvekkel van a probléma, hanem az, hogy az elvek érvényesülésével és végrehajtásával. A jogsértésekkel szembeni eredményes fellépéshez szükségünk van arra, hogy ne csupán egyetlen kultúrára, vallásra vagy államra, hanem minden emberi lényre vonatkoztatható, közös normatív nyelvet beszéljünk. Hogy ne állhassunk többé tétlenül akkor, ha egy nemzetállam a szuverenitására és kulturális sajátosságaira hivatkozva gyilkolja le, börtönzi be a polgárait. A pusztán humanitárius értékekre való hivatkozás nem elég, mint ahogy nem elég egy helyi aktivista csoport erre hivatkozó fellépése sem. Szükség van az emberi jogok normatív erejére, ami praktikusan alkalmazható egyedi helyzetekre, és következetes, szisztematikus fellépést tesz lehetővé. Hopgood téved, amikor az Emberi Jogokat haszontalannak tartja az emberi jogok szempontjából. Az általa dicsőített spontán, helyi ellenállás aktivistái számára óriási erkölcsi erőt jelenthet, ha egy globális
- 177/178 -
mozgalom és egy normatív, (legalább elviekben) kikényszeríthető emberi jogi rendszer áll mögöttük.
Aki a globális diverzitásra hivatkozva tagadja az egyetemes emberi jogok létjogosultságát, annak ugyanezen logikát követve az egyes államok, politikai közösségek szintjén is tagadnia kellene az alkotmányos jogok legitimitását. Hiszen vajon hány olyan politikai közösséget találunk a világon, amelyek vallásilag, kulturálisan, politikai világnézet szerint teljesen homogének lennének? Hány olyat, amelynek minden tagja ugyanazon értékrenden osztozik a helyes életre és emberi kapcsolatokra vonatkozóan? Ha egy, a sokféleséget tiszteletben tartó, a pluralitást valló nemzetállam képes minden polgárára vonatkozó alapvető jogokat elismerni, vajon a globális politikai közösség miért ne lenne képes minden emberi lényre vonatkozó emberi jogokat alkotni?
Churchillt átköltve, az emberi jog a lehető legrosszabb formája az egyetemes etikai alapelvek nemzetközi jogi normává alakításának, kivéve az összes többit. Az emberi jogok kritikájának az egyik leggyengébb eleme éppen az, mint ami a liberális demokráciák kritikájának. Bár a rendszer kétségkívül számos anomáliával terhelt, amelyek kritikája indokolt és legitim, mégsem tudunk vele szemben rendszerszintű alternatívát felmutatni. A liberális demokráciával szembeni jelenlegi kihívók (mint a létező hibrid rezsimek vagy a kínai önkényuralom, esetleg a csupán elméleti síkon létező alternatívák, mint az episztokrácia) nem képesek nagyobb jólétet és szabadságot teremteni az emberiség számára. Amennyiben mégis olyan kihívója akadna a liberális demokráciának, amely az előbb említettek megteremtésére bizonyíthatóan képes, akkor nem lenne okunk arra, hogy ragaszkodjunk a liberális demokráciához. Így van ez az emberi jogokkal is: amennyiben sikerül egy hatékonyabb rendszert kialakítani a globálisan osztott etikai elvek normatív érvényesítésére, akkor nem kellene ragaszkodnunk az emberi jogok rendszeréhez. Ezzel a megoldással azonban a kritikusok ez idáig adósok maradtak.
Az emberi jogokat - mint pozitív jogot - nem kezelhetjük dogmaként. Az emberi jogok, az emberi jogi rendszer kritikája tehát nem csak elfogadható, de nélkülözhetetlen is. Folyamatosan arra késztet minket, hogy ütköztessük az elméletet a valósággal, monitorozzuk és értékeljük a jogszabályok alkalmazhatóságát és végrehajtását, kiszűrjük az anomáliákat és a kettős mérce jelenségét, finomítsunk a jogszabályokon, és megújult módon hajtsuk azokat végre. De az Egyetemes Nyilatkozatnak az "emberi családra" vonatkozó, közösen vallott elveit nem tehetjük napi alkudozások tárgyává. A jogi normák megfogalmazása, kodifikálása, alkalmazása lehet relatív. Az emberi élet, méltóság és szabadság tisztelete viszont nem lehet relatív. Mint ahogyan az emberek kiirtását, megkínzását, megcsonkítását vagy megalázását sem ítélhetjük meg viszonylagosan. ■
JEGYZETEK
[1] European Parliament's Subcommittee on Human Rights: Shrinking space for civil society: the EU response. Brüsszel, EP, 2017.
[2] Laws Designed to Silence: The Global Crackdown on Civil Society Organisations, London, Amnesty International, 2019.
[3] Stephen Hopgood: The Endtime of Human Rights, London, Cornell University Press, 2013.
[4] Eric A. Posner: The Twilight of Human Rights Law, Oxford, Oxford University Press, 2014.
[5] Samuel Moyn: The Last Utopia: Human Rights in History, New York, Harvard University Press, 2010.
[6] Samuel Moyn: Not Enough: Human Rights in an Unequal World, Cambridge, MA, Harvard University Press, 2018.
[7] Stephen L. B. Jensen: The Making of International Human Rights: The 1960s, Decolonization, and the Reconstruction of Global Values, Cambridge, Cambridge University Press, 2016.
[8] Kenneth Roth: The End of Human Rights? The New York Review of Books, 2014/16, 7274.
[9] Kathryn Sikkink: Evidence for Hope: Making Human Rights Work for the 21th Century. Princeton, Princeton University Press, 2017.
[10] Lásd Hopgood (3. vj.) ix.
[11] Lásd Hopgood (3. vj.) xii.
[12] Lásd Hopgood (3. vj.) 4.
[13] Lásd Hopgood (3. vj.) 104.
[14] Lásd Hopgood (3. vj.) 24-46.
[15] Lásd Hopgood (3. vj.) 27.
[16] Lásd Hopgood (3. vj.) ix.
[17] Lásd Hopgood (3. vj.) vii-viii.
[18] Lásd Hopgood (3. vj.) 166.
[19] Lásd Hopgood (3. vj.) 169.
[20] Lásd Hopgood (3. vj.) 178.
[21] Lásd Hopgood (3. vj.) 175.
[22] Lásd Posner (4. vj.) 92.
[23] Lásd Posner (4. vj.) 7.
[24] Lásd Posner (4. vj.) 177-180.
[25] Lásd Posner (4. vj.) 148.
[26] Lásd Moyn (5. vj.) 84-119.
[27] Lásd Moyn (6. vj.) 141.
[28] Lásd Moyn (5. vj.) 4.
[29] Lásd Moyn (5. vj.) 155.
- 178/179 -
[30] Lásd Moyn (5. vj.) 6-10.
[31] Naomi Klein: The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism. New York, Metropolitan Books, 2007.
[32] Susan Marks: Four Human Rights Myths, LSE Legal Studies Working Paper, No. 10, 2012.
[33] Lásd Moyn (6. vj.) 175.
[34] Lásd Moyn (6. vj.) 18.
[35] Lásd Moyn (6. vj.) 212.
[36] Lásd Moyn (6. vj.) 181.
[37] Lásd Moyn (6. vj.) 183.
[38] Lásd Moyn (6. vj.) 185.
[39] Lásd Moyn (6. vj.) 215.
[40] Uo.
[41] Lásd Moyn (6. vj.) 216.
[42] Lásd Roth (8. vj.).
[43] Debating The Endtimes of Human Rights Activism and Institutions in a Neo-Westphalian World, eds. Doutje Lettinga - Lars van Troost, Amsterdam, Amnesty International Netherlands, 2013.
[44] Stephen Hopgood: The Endtimes of Human Rights, in Debating The Endtimes of Human Rights Activism and Institutions in a Neo-Westphalian World, eds. Doutje Lettinga - Lars van Troost, Amsterdam, Amnesty International Netherlands, 2013, 11-18.
[45] Todd Landman: Social Magic and the Temple of Human Rights: Critical Reflections on Stephen Hopgood's Endtimes of Human Rights, in Debating The Endtimes of Human Rights Activism and Institutions in a Neo-Westphalian World, eds. Doutje Lettinga - Lars van Troost, Amsterdam, Amnesty International Netherlands, 2013, 26-27.
[46] Lásd Lettinga és Troost (40. vj.) 28-31.
[47] Steve Crawshaw: Neo-Westphalia, So What?, in in Debating The Endtimes of Human Rights Activism and Institutions in a Neo-Westphalian World, eds. Doutje Lettinga - Lars van Troost, Amsterdam, Amnesty International Netherlands, 2013, 33-37.
[48] Lásd Crawshaw (47. vj.) 35.
[49] César Rodríguez-Garavito: Towards a Human Rights Ecosystem, in Debating The Endtimes of Human Rights Activism and Institutions in a Neo-Westphalian World, eds. Doutje Lettinga - Lars van Troost, Amsterdam, Amnesty International Netherlands, 2013, 39-46.
[50] Lásd Rodríguez-Garavito (49. vj.) 41-42.
[51] Lásd Rodríguez-Garavito (49. vj.) 42-43.
[52] Lásd Rodríguez-Garavito (49. vj.) 44-45.
[53] Jensen (7. vj.).
[54] Uo. 4.
[55] Margaret E. Keck - Kathryn Sikkink: Activists beyond Borders: Advocacy Networks in International Politics, New York, Cornell University Press, 1998.
[56] Kathryn Sikkink: Justice Cascade: How Human Rights Prosecutions Are Changing World Politics, New York, W. W. Norton & Co., 2011.
[57] Samuel Moyn: Of Deserts and Promised Lands: The Dream of Global Justice, The Nation, 2012. március 12.
[58] Sikkink (9. vj.).
[59] Steven Pinker: Enlightenment now: the case for reason, science, humanism, and progress, New York, Viking, 2018.
[60] Lásd Sikkink (9. vj.) 220-22.
[61] Lásd Sikkink (9. vj.) 55-136.
[62] Lásd Sikkink (9. vj.) 231.
[63] Lásd Sikkink (9. vj.) 137-222.
[64] Patrick William Kelly: What Is Hope For? Los Angeles Review of Books, 2018 június.
[65] Lásd Sikkink (9. vj.) 228.
[66] Lásd Sikkink (9. vj.) 233.
[67] Michael Ignatieff: Lesser evil: political ethics in an age of terror, Edinburgh, Edinburgh University Press, 2005.
[68] Lásd Sikkink (9. vj.) 190.
[69] Lásd Sikkink (9. vj.) 232.
[70] Lásd Sikkink (9. vj.) 226.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző történész, Jogriporter Alapítvány.
Visszaugrás
