Korunk egyik legnagyobb kihívása a megállíthatatlannak tűnő migráció. A jelenkor társadalmát egy igen elterjedt és növekvő mobilitás jellemzi mind területi, mind kulturális szinten. Az elmúlt időszakban az európai munkaerő-vándorlás intenzívebbé vált, amit nagyban befolyásolt a különböző országok gazdasági fejlettsége. Közgazdászok szerint a nagyobb munkaerő-áramlás az eltérő fejlettségű országok között figyelhető meg, aminek egyik lényeges kiváltó oka a jövedelemkülönbség, a fejlettebb országokban ugyanis magasabbak a jövedelmek. Növekvőben van a nem keresztény emberek migrációja a nyugati iparosodott és magas technológiájú országok felé, ahol a vallásnak már nincs nagy szociológiai jelentősége, és a katolikus hívők már nem vallásgyakorlók. A civil közösségek etnikai aspektusa is csökkenőben van, és úgy tűnik, hogy a társadalom megbékél a globalizáció és pluralizmus elvével és lassan elfogadja azt. Egy új mentalitás van születőben, melyben a vallásnak szociológiailag már nincs döntő szerepe.[2]
A latin migratio szó vándorlást jelent. Az Exul Familia 40. pontja szerint migránsnak számít minden idegen (azokat is beleértve, akik a kolóniákból vándorolnak), aki bármennyi ideig, vagy bármilyen okból (a tanulmányokat is beleértve) egy idegen országban tartózkodik, illetve az egyenes ág első fokának közvetlen leszármazottai, még akkor is, ha megszerezték az állampolgárság jogát.[3] Az Erga migrantes kezdetű szentszéki instrukció a "migráns" kifejezést gyűjtőfogalomként használja, és idesorolja a menekülteket, a száműzötteket, az üldözötteket, a vendégmunkásokat, a külföldön tanuló diákokat, a repülősöket, a hajósokat, a turistákat vagyis mindazokat, akik átmenetileg vagy véglegesen eltávoztak szülőföldjükről. Migránsnak számítanak tehát mindazok, akik bármely okból hazájukon vagy etnikai közösségükön kívül laknak, s ezért különleges lelkigondozásra szorulnak.[4]
Az 1800-as években az európai kivándorlás aggasztó méreteket öltött, és a következő évszázadban is fokozódott. Ezek általában katolikus országokból történtek. A Szentszék eredetileg arra törekedett, hogy megkönnyítse a migránsok lelkipásztori ellátását, de ahogy Velasio de Paolis említi, ezek az intézkedések pragmatikusak, bizonytalanok és töredékesek voltak.[5] A bevándorlók között sok volt a katolikus keleti, és fennállt annak a veszélye, hogy a latin rítusú katolikusok asszimilálják a diaszpórában élő keleti katolikusokat, különösen azokon a helyeken, ahol a helyi egyház még nem tudta kezelni a sokszínűséget. Ezért XIII. Leó (1878-1903) pápa az egyházon belül lévő kisebbségi csoportok védelmére és értékelésére szólított fel, és az 1894-es Orientalium dignitas kezdetű[6] apostoli levelének első pontjában kánoni büntetéssel sújtotta azokat a latin papokat, akik azon munkálkodtak, hogy elidegenítsék a keleti hívőket saját rítusuktól.[7] Ezzel olyan elvet fektetett le, mely a későbbiekben rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult a migráns pasztoráció terén.
Az évek során a Szentszék dikasztériumai értékes dokumentumokat dolgoztak ki olyan témákról, amelyek szorosan kapcsolódtak a mobilitás jelenségéhez, mint például a vegyes házasságok, a vallások közötti párbeszéd, rasszizmus és megkülönböztetés, a népek egysége, az európai egység, az áruk tisztességes elosztása, a kultúra előmozdítása, a fejlődés és az elmaradottság. Egyes dokumentumok a mobilitás kérdéséhez kapcsolódó teológiai és bibliai reflexiókat tartalmaztak (katolicitás, kommunió, evangelizáció, vallási pluralizmus). A Szentszék csak 1952-ben adott ki pontos normákat e témában, miután évtizedek óta figyelemre méltó munkát végzett a migráns pasztoráció szenzibilizálása és animálása terén.
XII. Piusz pápa (1939-1958) alatt a társadalmi mobilitás konjunkturális jelenségből globális szintű strukturális jelenség lett. Vele született meg az "emigrációs doktrína". 1952-ben kiadta a migrációs lelkigondozás Magna Chartájának[8] számító Exul familia kezdetű apostoli konstitúciót,[9] mellyel egyetemes szintű és szisztematikus rendszerezését adta ennek a területnek. XII. Piusz pápa olyan normákat akart adni az ordináriusoknak, amelyek konszonánsak a Kódex normáival és a tradícióval, hogy ezáltal megfelelő lelki támogatást tudjanak nyújtani a bevándorlóknak, olyat, amely nem rosszabb annál, amiben az egyházmegyék hívői részesednek. A konstitúció rendezett és teljes szabályrendszert adott a migráns lelkipásztorkodás számára; tette ezt a korábbi normák kijavítása, fejlesztése, adaptálása és újak hozzáadása révén. A jogalkotó ugyanezt a műveletet hajtotta végre később a Pastoralis migratorum cura kezdetű motu proprióval.[10]
A migránsok általában nem ismerik a befogadó ország nyelvét, vagy ha ismerik, nem elégségesen, és a
- 22/23 -
kommunikációs nehézségek kihatással vannak a hit és a vallásgyakorlat terére is. A helyi pappal és a keresztény közösséggel való kapcsolat nehéz, vagy akár lehetetlen. Ezért számukra külön, megfelelő lelkigondozást kell létrehozni. Ez volt az Egyház szándéka a Zsinat előtt. A felszentelt szolgálattevők hiánya súlyos kárt okoz a hitnek, míg jelenlétük táplálékot és erőt ad. Azonban ez a különleges pasztoráció rendkívüli jellegű, és a lehető leghamarabb meg kell szűnnie. Ezért az Exul familia a bevándorlóknak csak az első és második generációját tartja a különleges ellátás címzettjeinek. XII. Piusz pápa egy fontos princípiumot is rögzített a konstitúcióban: a bevándorlók ugyanolyan figyelmet és lelkipásztori segítséget kell, hogy kapjanak, mint a helyi egyház krisztushívői. Ebből következett a saját nyelvű lelkipásztorok szolgálatának, illetve. a nyelvi alapon konfigurált plébániák vagy analóg intézmények létesítésének a szükségessége. Az Exul familia által kidolgozott lelkipásztorkodás egy adott tapasztalatból eredt és az volt a célja, hogy a bevándorlók helyzetéhez igazítva a rendes lelkipásztori ellátás szerkezetét, megőrizze és táplálja azok hitét.[11]
A II. Vatikáni Zsinat szilárdabb alapot nyújtott a migránsok lelkipásztori gondozásának: a missziós tevékenységre vonatkozó javaslataival az Ad gentes kezdetű dekrétumban;[12] az ekkléziológiai meglátásaival a Lumen Gentium kezdetű konstitúcióban;[13] illetve a hit és a kultúra közötti kapcsolat mélyebb vizsgálatával a Gaudium et Spes kezdetű konstitúcióban.[14] Ha a kulturális örökség elidegeníthetetlen értéke az egyénnek, az Egyház nem kérheti az erről való lemondást, a hit gyakorlása javára. A nyelv nagy fontossággal bír, mert az nem annyira a fonetika és a nyelvtani struktúra ismeretének a kérdése, hanem magának a szellemi és kulturális örökségnek a kifejeződése. A hitet az anyanyelven keresztül szereztük meg, általa nő és ölt formát.[15] A Zsinat új megközelítését adta az Isten népe fogalomnak, s ezzel egy újabb impulzust adott a cura pastoralis migratoriának; kiemelte a püspökök felelősségét azokkal szemben, akik "nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában vagy azt teljességgel nélkülözik",[16] és új szerveződési kritériumokat vezetett be.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
