Nagy Tamás a magyar jog és irodalom kutatások megkerülhetetlen alakjává vált már 2010-ben, amikor megjelent a Josef K. nyomában című könyve.[1] Az irányzat és Nagy kutatásai abból a gondolatból indulnak ki, hogy a jog mint szabályrendszer nem létezhet, nem működhet egy történetekből álló narratív univerzum nélkül, ami magyarázza, értelmezi e, valóságossá teszi ezeket a szabályokat.[2] A jog és irodalom kapcsolatát vizsgáló kutatásokban, Nagy munkásságában ez a narratív univerzum elsősorban (szép)irodalmi szövegekből áll. A jelen tanulmányunkban, amellyel tisztelgünk az emléke előtt, a narratívák és a jogi és politikai cselekvés kapcsolatának egy másik olvasatát, és az abban rejlő megismerési lehetőségeket vizsgáljuk.
Ez a megközelítés a jogszociológiában az ehrlichi jogszociológiai tradícióhoz kötődik, Ehrlichnek az élő jogról és jogtudatról szóló elméletéből indul ki. Eszerint a jog több rétege közül az egyik az élő jog szintje, ami a laikusok, a társadalom tagjainak jogi szokásaiból, cselekvéseiből, stratégiáiból, és jogról alkotott elképzeléseiből (opinio iuris) szövődik össze.[3] Ez a jogfogalom meglehetősen sajátos, és - legalábbis a szerzők kutatói meggyőződése szerint - a megismerése összefonódik a jogról alkotott egyéni narratívák feltárásával. Ebből jutottunk arra a következtetésre, hogy az Ehrlich által felvetett több, mint száz éves módszertani kérdésre ("Mármost hogyan derítsük fel az okiratba nem foglalt, ám meglehetősen számottevő s fontos élő jogot?"),[4] a lentebb részletesen bemutatott narratív élettörténet-interjú egy lehetséges megoldást nyújt. A narrativitás és a jogtudat
- 153/154 -
összekapcsolásával foglalkozó kutatásunk eredményeit A jogtudat narratív megismerése c. kötetünkben adtuk közre.[5] Tanulmányunkban a jogállami, demokratikus értékek iránti elkötelezettség és cselekvés kérdését vizsgáljuk ezzel a módszerrel, ennek elméleti alapjait lentebb fejtjük ki bővebben.
Úgy véljük, hogy Nagy Tamás kutatásai és a saját módszertani, elméleti és empirikus eredményeink a narratívák és a jog kapcsolatáról termékeny kölcsönhatásba kerülhetnek. Tragikus, hogy ez már nem valósulhat meg személyes eszmecserék útján, de sajátosan helyesnek tűnik, hogy épp a szövegeken keresztül mégis kapcsolódhatunk Nagy gondolataihoz. A jelen tanulmányunkkal erre teszünk kísérletet, és tisztelgünk emléke és tudományos teljesítménye előtt.
A jogállamiság, demokrácia és demokratikus viselkedésről való gondolkozásban talán az az általános kiinduló álláspont, hogy az aktor az egyén, az államtól független szférában egy gazdaságilag független és alapjogokkal rendelkező polgár. Ezek az egyének képesek belépni a civil szférába, alakítani azt, és ezen keresztül alakítani a közügyeket és a politikát is, azaz hatással vannak demokratikus folyamatokra a jogállamiság működésére.[6] Bár ezt a koncepciót ebben az értelmében számos kritika érte már a 19. században is,[7] de megmaradt egy értelmezési keretnek: a civil társadalom egy olyan, államtól független tér, ahol a közügyek megvitathatóak, gyakorolhatóak.[8]
Jürgen Habermas például az egyén mint állampolgár mozgásterét, a társadalmi nyilvánosságot egy olyan köztes szféraként elemzi, amely az állam és a privát élet között helyezkedik el, és amely közpolitikai erőként alakítani képes az állam működését.[9] Ez a fajta társadalmi nyilvánosság a polgári-kapitalista társadalommal jelenik meg, és így ennek a fejlődésnek a meghatározó - piaci, kapitalista - logikáját veszi át.[10] A társadalmi nyilvánosság koncepciójában benne rejlik az előfeltevés, hogy gazdaságilag független, racionálisan gondolkodó emberek ebben a térben tudják megvitatni a közügyeket. Ugyanakkor a társadalmi nyilvánosság szerkezete a burzsoá családokra és a kapitalista gazdaságban független státuszt szerzett egyénekre korlátozódik, hiszen ezek a családok bírnak olyan erőforrásokkal - mint egzisztenciális biztonság, műveltség és szabadidő - ami
- 154/155 -
a belépés feltétele. Azaz a liberális felfogással ellentétben egy sokkal szelektívebb teret vázol fel.[11]
Nancy Fraser tovább mélyíti ennek a szelekciós mechanizmusnak a megértését. Úgy véli, hogy a Habermas által vázolt burzsoá társadalmi nyilvánosság tere eredendően kirekesztő, valójában egy olyan tér, amelyben a kommunikáció - kommunikatív cselekvés - hatalommentesen és átláthatóan konstruálódik, nem létezik és nem is létezett. Így míg Habermas egyetlen társadalmi nyilvánosságról értekezik, Fraser bevezeti az elnyomott ellen-nyilvánosságok (subaltern counterpublics) fogalmát, és ennek emancipatorikus voltára világít rá. Az elnyomott ellen-nyilvánosság olyan tér, amelyben egy-egy elnyomott csoport tagjai vitatják meg közös ügyeiket, majd ennek eredményét becsatornázzák a tág értelemben vett társadalmi nyilvánosságba.[12] A civil társadalom és társadalmi nyilvánosság fenti két elméleti értelmezése természetesen messze nem teljes,[13] de azt képes megvilágítani, hogy a civil társadalom az eredeti elképzeléssel szemben egy hatalomtelített tér a maga valóságában, mind strukturális, mind kulturális értelemben. Tovább bonyolítja a kép, letet, az a tény, hogy az előbb vázolt elméletek olyan társadalmak elemzésére alapoznak, amely más fejlődési ívet jártak be, mint a poszt-szocialista régiók társadalmai és ezzel együtt természetesen a magyar társadalom is. Így az a szabadság, amely Habermasnál, vagy az a csoportkohézió, amit Frasernél alapértelmezettnek tűnik, hazai kritikai vizsgálat alá kell vetni.
A kelet-közép európai régió társadalmai értelemszerűen más hagyományokkal, tradíciókkal és attitűdökkel és főképp történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek, mint a nyugat-európai társaik. Bibó István és Szűcs Jenő is arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar társadalmat történelmi értelemben számtalan olyan hatás érte, melyek egymásnak ellentmondó cselekvési eszközkészletet erősítettek meg.[14] Ily módon a demokrácia a közélet, az ahhoz fűződő érzelmek és hagyományok, ezáltal a közügyek gyakorlásába és megvitatásába való bekapcsolódás is más színezetet fog ölteni. Bár egyik szerző sem élte meg a rendszerváltást, de állításuk a mai napig érvényes, a magyar társadalmat mai napig kettős hatás éri, ami hat az egyéni és társadalmi cselekvési eszköz-készletre is.
Ezzel összecseng és jelenleg a magyar társadalomtudományi, politikatudományi szakirodalom nagyjából egységes állítása, hogy a magyar társadalomban a demokratikus aktivitás, közügyekbe való nyílt bevonódás gyenge. Empirikus kutatások egybehangzóan támasztják alá a szolidaritás, az olyan kollektív fellépés, mint a tüntetés, mozgalmi részvétel, vagy az egyéni érdek- és igényérvényesítés hiányát vagy legalábbis gyengeségét. A konfrontatív ellenállási megmozdulások mellett a közösségiség, a döntési folyamatokba való bevonódás is gyenge lábakon áll.[15] Többek között Róbert Péter és Susánszky Pál egy tanulmányukban a European Social Survey alapján elemzik a politikai részvételi mintázatokat hazánkban. A kérdőív három dimenzió alapján mérte a politikai aktivitást 2002-2018 között. A következő dimenziókat használták (1) a legutóbbi parlamenti választásokon való részvétel, (2)
- 155/156 -
törvényes tüntetésen való részvétel, (3) petíció aláírása. Míg a választásokon való részvétel tekintetében az ország a középmezőnyben helyezkedik el európai összehasonlításban, addig a másik két dimenzióban - tüntetésen való részvétel, petíció aláírása - az utolsó helyeken található meg. A megkérdezettek csupán 5%-a írt alá petíciót és 3%-a vett részt tüntetésen a megelőző egy évben.[16]
Ez az általános passzivitás megjelenik a szakszervezetiség vagy a mozgalmiság gyengeségében is. Enne egyik jele, hogy a szakszervezetek tagszáma és ereje csökken.[17] Emellett a rendszerváltás óta általános tendencia, hogy nem is figyelhető meg szervezkedési potenciál, azaz nagyon alacsony sztrájk-hajlandóság a munkavállalók között.[18] Melynek egyik oka a külső nehézségek mellett a bizalomhiány, ami létkérdése egy kollektív fellépésnek. Egy 2017-es kutatás, mely a munka világát jogtudati aspektusból vizsgálták, szintén megerősíti ezt. A munkavállaló egyrészt kiszolgáltatott, a kollektíva hiányzik mellőle, így konfliktus esetén az individuális stratégia lesz a meghatározó.[19]
Az erős civil társadalomban könnyebben sarjadnak olyan kollektív megmozdulások, melyek képesek jelentős politikai akaratot kifejteni. Régiós történelmünkben ezek a civil mozgások más értelmezési keretet kapnak, mint Nyugat-Európában, hiszen egy kevéssé nyitott és szabad rezsimben kellett működniük. Ezekben a társadalmakban, vagy azok egy részében olyan stratégia alakul ki, mely a hivatalos kereteken belül és nem azokon túllépve alakítja ki és tartja fenn a civil társadalom vagy mozgalmak csíráit.[20] De még a poszt-szocialista régión belül is, ott, ahol képes volt a civil társadalom előképe kialakulni, hatalmas különbségek vannak. Lengyelország és Magyarország a közös kiindulópont ellenére eltérő utat jár be, mert míg a rendszerváltáskor a lengyelek az egyházra és a Szolidaritásra építve egy alulról szerveződő civil társadalmat és mozgalmi aktivitást tudnak kialakítani, addig itthon egy a budapesti értelmiség által felülről lefelé vezényelt szerveződést láthattunk.[21]
Tehát míg az elméleti megközelítések jelentős része egy sokkal nyitottabb és szabadabb társadalmi szerkezetben gondolkozik, melyben a közügyek nyíltan megvitathatók. Ebben vannak olyan korlátok, melyek elméleti szinten is akadályozzák, szelektálják a részvételi lehetőséget, de nem lehetetlenítik el azt.[22] Illetve egyes csoportkohéziók hordoznak magukban olyan erőt, melyben megvan az az emancipatorikus potenciál, ami képessé tehet elnyomott csoportokat a valódi részvételre.[23] Magyarország, a magyar társadalom európai összehasonlításában láthatjuk, hogy minden mért dimenzióban alacsony részvételiség mutatható ki, Európa egyik legalacsonyabbja.[24] Felmerül a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka?
- 156/157 -
Talán okkal feltételezhető, hogy egy olyan társadalmi és politikai történeti térben, amiben történelmi okok miatt, nincsenek vagy gyengék klasszikusan értelmezett demokratikus hagyományok másként fog alakulni a közügyekben való részvétel mintázata. És ez nem feltétlenül csak azt jelenti, hogy az általában mért részvételi dimenziók gyengébbek, hanem azt is jelentheti, hogy gyökeresen mást kell keresni. Mit jelent az, hogy annak ellenére, hogy az egyén nem vesz részt mérhető módon a közélet alakításában, mégis elmegy szavazni? Apolitikus-e egy olyan társadalom, amiben minden a politikáról szól?
2015-2016 között életútinterjúkat készítettünk, melyben az emberek joghoz való hozzáállására voltunk kíváncsiak. A kutatásunk fókusza, amit ismertettünk az interjú elején, az volt, hogy "arra vagyunk kíváncsiak, hogyan jelenik meg a jog az emberek hétköznapjaiban." A mintegy negyven interjúban az interjúalanyok jelentős része természetszerűen koncentrált a jogon keresztül a közéletre, politikára, közügyekre. Voltak azonban olyanok, nem is kevesen, akik nem. A harminckilenc interjúalanyból tizennyolc első olvasatra nem reflektált a közéleti eseményekre, nem vett részt tüntetésen, nem csatlakozott civil szervezethez vagy párthoz. De nem jelenti azt, hogy ne lettek volna reflektívek arra a társadalmi-politikai-gazdasági valóságra amiben élnek, nem jelenti azt, hogy apolitikusak lennének.
Kommunikációnk jelentős részben narratívákra épít. Történeteken keresztül fejezzük ki magunkat, adunk számot arról, kik vagyunk, milyen identitással rendelkezünk. A történetek legalább annyira szólnak a kontextusról, mint rólunk, bemutatják azt társadalmi, politikai, gazdasági valóságot, amiben élünk. Érdemes lehet tehát ezeket a narratívákat tudományos kutatás kiindulópontjává tenni, főleg amennyiben olyan komplex viszonyrendszert szeretnénk megérteni mint a demokratikus viselkedés vagy a joghoz való viszony.
Ahogy fentebb kifejtettük, a hazai kutatások olyan elméleti keretben értelmezik a politikai aktivitást, amely egy, a mai magyar társadalomra kevésbé jellemző, nyitott, vitatkozó, jelentős demokratikus tradíciókkal bíró politikai nyilvánosságot és állampolgári közösséget feltételez. Elméleti szempontból az a kiinduló állításunk, hogy a politikai aktivitásnak ez az értelmezése leszűkítő, és látens módon normatív is, amennyiben a "fejlett" nyugati társadalmak demokratikus mintázatait tekinti normának, amelyek a közép-európai régióban, annak történelmi sajátosságainál fogva nem alkalmasak arra, hogy feltárják a közügyekhez való viszony ezekben a társadalmakban megjelenő mintázatait és mozgatórugóit. Módszertani kiindulópontunk is ehhez igazodik, olyan kutatási módszert kerestünk, amely feltáró jellegű, nyitott módon közelít a kutatási kérdéshez.[25]
Az alkalmazott interjús technika lényege, hogy a kutatás tárgyának ismertetése után (fókusz) az életrajzi elbeszélőt arra kérjük, hogy beszélje el az élete történetét. A módszer azt kívánja az interjúertől, hogy "azután, hogy megépítette az interjús helyzetet, felkérte alanyát
- 157/158 -
története adott szempont szerinti elbeszélésére, tökéletesen vonuljon vissza".[26] A tökéletes visszavonulás értő és odafigyelő hallgatást jelent, miközben az interjúer az elbeszélt történet megformálását, strukturálását, az információk kiválogatását az elbeszélőre bízza.
Ha az életrajzi elbeszélést olyan társadalmi konstrukciónak fogjuk fel, amely egyszerre foglalja magában a társadalmi valóságot és az alany élményvilágát, azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: miképpen rekonstruálhatunk egy olyan társadalmi struktúrát, amely az élettörténeti tapasztalatok és a társadalmilag meghatározott sémák interakciója során újra és újra megfogalmazást nyer, és eközben meg is változik.[27]
Gabriele Rosenthal, a narratív interjús módszer egyik kidolgozója, határozottan kiáll amellett, hogy az élettörténet nem "forrás" a fenti értelemben, hanem önálló társadalmi konstrukció és kutatási tárgy, amelyben egyszerre jelenik meg az alany élményvilága és a társadalmi valóság. Ha ezt elfogadjuk, egyértelmű, hogy a narratív interjú nyomán előálló szöveg olyan korpusz, amelyet önmagában, sajátos egységként is értelmeznünk kell, és meg kell őriznünk. Amennyiben a mintázatokat keresve átfogó szempontok alapján ("horizontálisan") is elemezzük ezeket, az elemzésben végig ügyelnünk kell arra, hogy világos maradjon, hogy ki és milyen élettörténeti pozícióból beszél.
Rosenthal megkülönbözteti a life history és a life story fogalmát, előbbi alatt a megélt, utóbbi alatt az elbeszélt életet értve. Az klasszikus elemzés fő kérdése az, hogy a szöveg alapján hogyan rekonstruálhatjuk az egyiket és a másikat, és mit nyerhetünk ezekből, illetve ezek egymásra vetítéséből, összevetéséből. A módszer első lépése az életrajzi elemek kiválogatása és értelmezése a történeti háttér kontextusában (biográfiai elemzés). A genetikus elemzés e fázisát a szöveg tematikus mezőelemzése követi, vagyis annak vizsgálata, hogy maga az elbeszélés hogyan épül fel, melyek a fő témák, ezek milyen sorrendben, terjedelemben bukkannak fel, hogyan kapcsolódnak össze:
"Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a meghatározott tematikus középpont körül kibomló élettörténet az életrajzi tapasztalatok olyan általános konstrukcióján alapul, amely a múltbeli interakció epizódjaiból és a jövőbeli elvárásokból sűrűsödik össze s amely egyúttal az életrajzi elbeszélő jelenlegi helyzetének is terméke. Ez az átfogó életrajzi konstrukció, a múltnak és jövőnek a megélt jelenben lecsapódott sűrítménye határozza meg azokat az elveket, amelyek az elbeszélőt irányítják az interjú során előadott történetek kiválasztásában."[28]
A tematikus mezőelemzés eredményeképpen rekonstruálhatjuk az alany által létrehozott élettörténetet, a konstrukciós folyamat meghatározó elemeire vonatkozó hipotéziseinket pedig a szövegben a tematikus mezőelemzés alapján kiemelkedő jelentőségű szakaszok mikroelemzésével ellenőrizhetjük. Ezt követően az életút és az élettörténet összehasonlítása következik. Az interjú eredményeképpen létrejött szöveg elemzése során az elbeszélő által elmondott eseményeket számba veszi, "majd felvázolja a további életpálya elképzelhető horizontját".[29] Az elemzés során minden esemény új hermeneutikai kört indít el,
- 158/159 -
a lehetőségek feltáruló horizontját összevetve a ténylegesen megvalósult eseményekkel. Ebben áll a megélt élettörténet megértése. Az elbeszélt élettörténet, mint a jelen nézőpontjából az elbeszélő által létrehozott konstrukció megértése hasonló módon történik, ám nem a kronologikus sorrendben egymást követő eseményekhez, hanem a "témák és elbeszélési módok váltakozása mentén felbontott elbeszélés-szekvenciákhoz" igazodva.[30] Az így feltáruló megélt és elbeszélt élettörténet összevetése során a szöveg kritikus részeinek (kulcs-események) mikroelemzésével egészül ki. Az elemzés során az interjúk gépelt változatát használjuk, de a leirat elkészítésekor nem használunk központozást, és sajátos gépelési jelekkel igyekszünk visszaadni az élő beszéd jellegzetességeit, ezeket a jelen tanulmányhoz függelékben csatoljuk.
A narratív interjúk elemzésének az a célja, hogy az életrajzi elbeszélés értelmezésén keresztül az interjúalany által megkonstruált formában ismerjük meg a társadalmi-gazdasági "valóságot". Ennek a folyamatnak a kutató is résztvevője, hiszen végül az ő értelmezése lát napvilágot. Az elemzés során igyekszünk világosan megmutatni az értelmezés különböző rétegeit, elválasztva a biográfiai tények, és az azokhoz fűződő kutatói értelmezések szintjét az interjúalany narratívájától és az ahhoz fűzött elemzői hipotézisektől.
A következőkben egyetlen interjúalany egyetlen narratíváját elemezzük a hermenautikai módszertan finomelemzésével. Ezzel próbáljuk demonstrálni állításunkat, hogy milyen komplex egyveleg alakul ki régiónkban a joghoz és politikához fűződő viszony tekintetében és miben lehet segítségünkre, amennyiben a narratívák felé fordulunk.
"a nagyapám.....ő* ő jött Felvidékről* és: és* igen* hát feltanulta magát tulajdonképpen ide az országba és: Budapestre - és: ööö --- hát mit most nem rejtem véka alá ő politikus volt igazából ---------- az [magas tisztséget töltött be a pártban] - és: - hát nyilván ------ aaa* ebbe az egész sztoriba a nagyanyám is: - így részt vett mármint hogy - szakmailag - de: azt hozzá kell tennem ----- ugye megoszlanak a vélemények meg aaa* aaa* aaa - a politikai hovatartozások* de annak ellenére mondjuk* nekem* van egy kialakult értékrendem a politikáról ami mondjuk .......... végülis szembe megy aaa* a nagy családi értékrenddel meg mondjuk bármilyennel* mert* saját vonalat erősítek - de annak ellenére hogy ööö* mondjuk* tehát hogy ráhúzhatnák hogy jaj hogy kommunista meg minden - én még rosszat nem hallottam a nagyapámról szóval hogy mindenki szerette és* ő volt az az ember aki: aki: - aki ezt télleg azért csinálta mert hitt benne"
Hermeneutikai esetrekonstrukció finomelemzésekor minden szónak, gondolatnak jelentősége van.[31] Az interjúalany ebben a narratívában egy, a nagyszüleihez kapcsolódó élményt oszt meg. Rögtön az elején érdemes megállnunk. A nagyapáról két dolgot tudunk meg: hogy felvidéki származású volt, és hogy feltanulta magát Budapestre. Vajon mi a jelentősége
- 159/160 -
mindennek? Felvidék akkor már vagy még Magyarország része volt, nagyapja kisebbségi magyarként élt ott, vagy még a történelmi Magyarországon. A "feltanulta" magát egy egzisztenciális felfelé lépés és pusztán a társadalmi ranglétrán lép fel vagy egy kisebbségi helyzetből is ki tud lépni? Vagy pusztán elszólás, mai napi szóhasználat, amiben a Budapest irányába történő mozgást, mindig a "fel" szóval kapcsoljuk össze?
Ezután töredezetten kezd el beszélni, sok szünetet tart, ö-zni kezd. Érezhetően nehezen mondja ki a következő információt, miszerint a pártállamban nagyapja politikus volt. Még nehezebben meséli el, nagyon hosszú szünetekkel, hogy nagyon is magas tisztséget töltött be a pártban. Mi lehet a hezitálás oka? Egyrészt nyilvánvaló, hogy 2015-ben - amikor az interjú készül - viszonylag kialakult egy értelmezési kánon a pártállammal kapcsolatban, és a nagyapja nem tűnik fel jó színben. Félhet attól is, hogy ez a tény hogyan hat rá, milyen színben tünteti fel vagy attól is félhet, hogy elítéljük nagyapját, akit ő családi kapcsolatok miatt szeretne védeni. Azt is feltételezhetjük, hogy a családja védett helyzetben volt a pártállami rendszerben.
A nagyapa után nagyanyjáról kezd el mesélni. Ismét hosszú szüneteket hagy a szavak között, töltelékszavakat használ, keresi a megfelelő kifejezéseket, időt akar nyerni. Olyan, mintha maga se lenne biztos abban, hogy el akarja-e mesélni a következőket. A nagymamája is részt vett valamiben, ugyan nem konkretizálja miben, de feltételezhetően a politikában a pártállam üzemeltetésében. Ugyanakkor szintén sok szünettel és sok megfontolás mellett az interjúalany azt állítja, hogy részt vett valamiben a nagymamája szakmailag. Vajon mit jelent ez? Arra utal, hogy a nagyanyja is magas minőségben vett részt a politikai folyamatokban, nem mondjuk az adminisztráció része volt, hanem önálló, szakmai cselekvő?Esetleg fordítva, nem is volt része a politikai folyamatoknak, hanem csak valamilyen szakmai szerepe volt. Vagy pont enyhíteni akarja a nagymama tetteit, hogy nem politikai alapon, hanem szakmai-tartalmi alapon vonódott bele ezekbe a folyamatokba?
A két nagyszülő említése után ismét egy zilált rész következik, sok szünettel, elakadással, kiszólással. A rövid ismertetés után, miszerint valahogy mindkét nagyszülője bevonódott az előző politikai rendszer építésébe, rögtön próbálja ezt értelmezni, kontextusba helyezni. Próbálja talán "mosdatni" a nagyszüleit, először az ő szerepük politikai értelmezését igyekszik árnyalni, azzal szerinte megoszlanak mind a vélemények - az előző rendszerről? a nagyszülőkről? - mind a politikai hovatartozások. Rögtön ezután pedig, egy saját politika értelmezést tár elénk. Úgy véli, hogy az ő politikai értékrendje - amiről kevés részletet árul el - szembe megy több más értelmezéssel. A szembe megy kifejezést használja, ami lehet valamiféle konfrontációra utalhat. Mindenesetre az ő politika felfogása ellentétes a "nagy családi értékrenddel" és általában "bármilyennel". Mi lehet a nagy családi értékrend? Kommunista vagy szocialista, esetleg baloldali? Vagy pusztán a diktatúrában való részvételre utal, attól próbál elhatárolódni? A családjában - akár másik ágon - nem voltak más vélemények, mindenki hitt az előző rendszerben? Vagy csak ezek a nagyszülők domináltak? Hol helyezkednek el a szülei ebben a koordinátarendszerben? De nemcsak ezzel az értékrenddel megy szembe, hanem minden létezővel, nem tartozik ezek szerint semmilyen ideológiai irányzathoz, nem szimpatizál semmilyen párttal. Ezt később még inkább megerősíti, amikor azt mondja, hogy "saját vonalat" képvisel. Olyan, mintha azt állítaná, hogy neki teljesen egyéni és talán szubjektív, vagy személyes nézőpontja van a politikai kérdésekben. De hogy lehet egyéninek lenni, egy olyan kérdésben, ami vagy így vagy úgy, de a kollektivitásra épül? Milyen lehet úgy politizálni, hogy mindenről lehatárolja magát?
- 160/161 -
Ezután a kitérő után visszatér a nagyszülőkhöz, kiemelten a nagyapjához. Szembe állítja a kommunista vonzódását azzal, hogy ő rosszat nem hallott még róla és mindenki szerette. Nyilvánvalóan egymásnak feszül a szeretett nagypapa képe, azzal az emberrel, aki egy diktatúrában magas rendű politikai szerepet töltött be. Érezhető a kettő kép közötti feszültség, az összeegyeztethetetlenség, az a küzdelem, hogy hogyan lehetnek egy szeretett embernek ennyire elítélendő cselekedetei. Ezt az ellentmondást pedig talán az utolsó gondolatával próbálja feloldani. Lehet nagyapja egy rossz rendszer szolgálatában állt, de azért, mert hitt benne. Nem érdekből cselekedett és nem volt benne rosszindulat, a rendszer maga rossz volt, de a nagyapja nem. A hit, a rendszerben való hit talán tisztázni szándékozik a nagyapát, kivonni őt a lehetséges politikai bűnök felelősége alól.
Az interjúalany, az interjú készültekor 25 éves, diplomás, budapesti férfi, aki soha nem ismerte a nagyapját. Az interjúját, talán atipikus módon, de a család történetével kezdi, amiben ennek, az egyébként apai nagyszülőknek kiemelt szerepe van. Nagyapjának ez a politikai elköteleződése csupán egy ponton jön elő újra, amikor a vele szemben indított koncepciós eljárásról beszél, és ennek az egésznek családra gyakorolt hatásáról. Nagymamája többször előkerül, akinek lehetetlen, szinte erőszakos természetét emeli ki, amit összefüggésbe hoz később édesapja érzékeny természetével és alkoholizmusával.
A másik családi ág kevéssé hangsúlyos, de szintén értelmiségi, szintén az előző rendszerben felfele mobil családi ágról beszélhetünk, akik nem voltak ilyen erősen bekötve a politikai élsodorba, sőt bizonyos értelemben kritikusak maradtak a rendszerrel szemben.
Az interjú alany a rendszerváltás évében születik, Budapest egy előkelő részén él és jár iskolába. Törés gyermekkorában, hogy szülei elválnak, édesapja alkoholista. Az interjúalany gyermekkén több enyhe pszichés-mentális zavarral küzd, ezek egy részét felnőttként hátra tudja hagyni. Apja a 2008-as válságban tönkre megy, nemsokára rá meghal.
A közélet és politikához való viszonyáról az interjúalany sokkal többet nem árul el, az interjú elemzésének elején kimondottan passzívnak tűnt, ám hosszas elemzés után kirajzolódik az a saját-politika értelmezés, amire a fent idézett részletben utal.
Bizonyos értelemben az interjúalany szinte teljes mértékben reflektálatlan a társadalmi-gazdasági valóságra. Természetesen a narratív életútinterjúnak köszönhetően megjelenik ez is mint kontextus. De csak ritkán hozza explicite összefüggésbe a társadalmi-politikai környezetet és saját életét, ami kimondottan érdekes annak fényében, hogy a családtörténetnél mennyire értő, elemző módon kapcsolja össze a kettőt. Utalhat ez arra is, hogy az interjúalany arra a következtetésre jut, hogy jobb távol maradni a politikától vagy saját életén egyszerűen csak nem gondolkodott el ilyen szempontból. Nem beszél arról, hogy menne-e szavazni, nem jön elő, hogy írt volna alá petíciót, vett-e volna részt tüntetésen vagy bármilyen más módon részt vett volna-e politikai tevékenységben.
Ugyanakkor az elemzés során az is kiderül, hogy foglalkoztatja őt egyfajta társadalmi igazságosság, csak talán az általában várt cselekvéshez vagy elbeszéléshez képest ezt másképp fogja meg. Amikor saját életéről beszél, az előítéletmentesség, a szolidaritás vállalás az elesettekkel egy vissza-visszatérő narratív elem lesz, amit a saját életének egészét meghatározza. Sokszor beszél indulatosan ezeknél a történeteknél, a szóhasználata
- 161/162 -
erős, olyan mintha személyes viszonyulása, érintettsége is lenne ehhez, ami igaz is, az ADHD-ja miatt ő maga is megélte azt, milyen a kiközösítés, megbélyegzés. Ez a személyesség, valamint a személyesség összekapcsolása a társadalmi kontextussal visszatérően megjelenik az interjús elbeszélésben.
A személyesség, az egyéni felelősség kiemelten fontos, de mintha mindezt úgy szemlélné, hogy az egyénre vonatkoztatja, akik felépítik a rendszert, amiben élünk. Tehát a felelősségünk abban áll, hogy mi figyeljünk az igazságtalanságra, legyünk jól, erre neveljük a gyerekeinket és akkor lesz ebből egy jól működő társadalom. Saját életét is ezen a szemüvegen keresztül meséli el. Ami talán első olvasatra tisztán személyesnek tűnik, az, az egész interjú elemzése alapján, a valójában egy tágabb, bizonyos értelemben politikai érték saját magára vetítve. Így meséli el azt, hogy milyen ADHD-val élnie, vagy hogy élte meg az általános iskola végi kiközösítést, apja alkoholizmusát és halálát.
Életében így közügyek, vagy a politikai cselekvés, a klasszikus értelmezésben valóban nem tettenérhető, de nem mondhatjuk, hogy nincs jelen egyáltalán. Következtetéseket von le a család életéből, de nem eltávolítja magát a politikától és nem hagyja hidegen a társadalom helyzete, hanem egy egyéni és személyes perspektívából szemléli ezt. Egyrészt a családi történelem és trauma saját magára irányítja a figyelmét, de önmaga szemlélése annak is köszönhető, hogy felismeri ennek fontosságát, akár társadalmi fontosságát is. Másrészt kimondottan szolidáris, ha nem is cselekvő, a különböző elnyomott megbélyegzett csoportokkal szemben, és ezt fókuszáltan képviseli is saját életére nézve.
A fent bemutatott interjúelemzés önmagában is alkalmas arra, hogy rámutasson, a hagyományos értelemben vett politikai cselevés hiánya egyáltalán nem jelenti azt, hogy az interjúalany nem érdeklődik a politika iránt, mellőzné azt, amikor önmagáról beszél, vagy hogy ne lenne fontos szerepe a politikának az egyéni és családtörténetére. A következtetésünk az, hogy az interjúalany számára fontosak a politikai kérdések, és a saját életvitelével kapcsolatos, személyes döntéseit bizonyos értelemben társadalmi jelentőségűnek látja, vagyis úgy élik meg, hogy ezeken keresztül a közügyekre gyakorolnak befolyást.
Az interjúalany nem vesz részt klasszikus értelemben a közügyek alakításában, se tüntetésen, se petíció-aláírásban, az sem derül ki, hogy szokott-e szavazni. Nem jelenik meg valamiféle kollektivitás, közösség, amelyhez tartozónak érezné magát. Viszont reflektál egy tágabb társadalmi kontextusra és saját megközelítése szerint be is vonódik. Családja történelmi tapasztalatából mintha azt szűrné le, hogy a társadalom számára is a legfontosabb az, hogy az egyén harmóniában legyen önmagával. És visszatérően hangsúlyozza a benne élő szolidaritás érzetét és cselekszik is a saját privát terében.
Ezek alapján lehet, hogy kollektív érdekérvényesítésben klasszikus értelemben nem cselekvő, de nem is érdektelen, apolitikus vagy passzív. Elbeszélésében dominál saját-személyes megközelítés és a "saját-cselekvés", ami bizonyos értelemben következménye annak a valóságnak amiben él, de nem eltávolodik a társadalomból, hanem személyesként éli meg és alkalmazza a tágabb kontextusból nyert tanulságot.
Az interjúalany politikai cselekvéséhez és értelemzéséhez hasonló narratívák megjelennek a többi, hagyományos értelemben passzívnak tekinthető interjúalanyunk elbe-
- 162/163 -
széléseiben. A személyes és politikai szféra nem válik szét, a politikai a legszemélyesebb szférában is ott van, ahogy az erre reflektáló cselekvés is. Amikor a magyar politikai cselekvési mintázatról vagy civil aktivitásról, társadalmi nyilvánosságról gondolkozunk, talán nem szabad megállni konkrét cselekvési-tiltakozási-ellenállási formák keresésénél. Mind a történelmi múlt és tapasztalat, mind a jelen politikai rendszer feltételezhetően más cselekvési stratégia felé tolja az egyének jelentős részét, ami nem nyílt és nem kollektív, de az egyén életében teljesen racionális.
Ez összefügg az elnyomás kérdésével is, amelyet egyes narratívák, értelmezése peremre szorítása közvetít a társadalom tagjai felé, amit már a tanulmányunk elméleti részében is érintettünk a társadalmi nyilvánosság kapcsán. Ehhez hasonló, elnyomó dinamikákra világít rá a Richard Delgado által (is) képviselt narratív jogtudomány problémafelvetése a jogrendszer működésével kapcsolatban. Nagy összefoglalása szerint a narratív jogtudomány, vagy még inkább, jogi történetmesélés irányzata abból indul ki, hogy a jogi érvelés és döntéshozatal az egyes eseményekről a különböző szereplők által megformált narratívák közötti szelekcióra épül. Emellett a jog működésének sajátossága, hogy nem ismeri el azt, hogy ez a szelekciós mechanizmus alapvetően elnyomó jellegű, mert az alárendelt helyzetű társadalmi csoportok narratíváit rendre ignorálják a jogalkalmazók, de ezt semleges, objektív, racionális érvelésként prezentálják a döntések indokolásában.[32] E megközelítések alapján a narratívák feltárása és megmutatása (vagy elfedése) nem pusztán tudományos, módszertani-episztemológiai szempontból jelentős: a történetek, saját olvasatok elmesélésének lehetősége mind a jogi, mind a politikai emancipáció alapvető feltétele. Ezek a következtetések, úgy véljük, erős érvek a narratívák és jog kapcsolatának vizsgálata mellett, amely kutatási program összhangban van Nagy Tamás kutatásaival és szellemiségével.
- 163/164 -
Tamás Nagy, who became a central figure in Hungarian Law and Literature studies, stood his ground. He argued that law as a normative framework cannot exist without the narrative universe contained in stories about law. It is through this universe that individuals can understand, explain or "bring alive" these rules. Our study analyses the relationship between activism and commitment to democracy and the rule of law using narrative life story interview methodology. It is argued that this method can reveal narratives or perceptive understanding of the law. In the pages of this study, (1) a theoretical framework for the issue of non-democratic heritage and democratic attitudes in Hungary is developed. Later (2), the methodological background, the narrative life story interview and the hermeneutic case reconstruction are presented. Finally, (3) a narrative is analysed to show this approach 'in action' and to support our argument. ■
JEGYZETEK
[1] Nagy Tamás: Josef K. nyomában. Jogról és irodalomról. Attraktor Kiadó. Gödöllő - Máriabesnyő, 2010.
[2] Cover, Robert M.: The Supreme Court, 1982 Term. Foreword. Nomos and Narrative. Harvard Law Review 1983/4.
[3] Ehrlich, Eugen: Fundamental Principles of the Sociology of Law. Transaction Publishers. New Brunswick, 2002. ill. Ehrlich, Eugen: A jogszociológia megalapozása. In: Varga Csaba (szerk.): Modern polgári jogelméleti tanulmányok. MTA ÁJTI. Budapest, 1977. 64-79. pp.
[4] Ehrlich 1977, 74. p.
[5] Fleck Zoltán et al.: A jogtudat narratív értelmezése. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest, 2017.
[6] Cohen, Jean L. - Arato, Andrew: The discourse of civil society. In: Cohen, Jean L. - Arato, Andrew (szerk.): Civil Society and Political Theory. MIT Press. Cambridge, 1992. 29-176. pp.
[7] Karl Marx például, úgy gondolta, ez valójában nem igaz, hiszen a társadalom struktúráját a gazdasági viszonyok alakítják, melyben a tőkéhez való hozzáférés mentén egyenlőtlen viszonyok alakulnak ki. Később ezt a gondolatot Antonio Gramsci viszi tovább a hegemónia fogalmának bevezetésével, miszerint a kultúrán keresztül normalizálódnak egyenlőtlenségek. Lásd Marx, Karl: A tőke (részlet). In: Felkai Gábor - Némedi Dénes - Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Kánai Nyomda. Budapest, 2000. 170-174. pp. és Gramsci, Antonio: Selection of Prison Notebooks. International Publishers. New York, 1971.
[8] A másik elválasztási alap a magánszféra, mely másik oldalról jelöli ki a civil társadalom alapjait (Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat Kiadó. Budapest, 1971.; Arendt, Hannah: The Human Condition. University of Chicago Press. Chicago, 1958.), ugyanakkor ennek kritikája is megjelenik. (lsd. Fraser, Nancy: Rethinking the Public Sphere. A Contribution to the Critique of Actually Existing Democracy. In: Calhoun, Craig J. (szerk.): Habermas And The Public Sphere. MIT Press. Cambridge, 1992.)
[9] Habermas 1971.
[10] Sik Domonkos: Nyilvánosság a rétegzett modernitásban. Replika 1995/6. 113-130. pp.
[11] Cohen, Jean L. - Arato, Andrew: The discontents of civil society. In: Cohen, Jean L. - Arato, Andrew (szerk.): Civil Society and Political Theory. MIT Press. Cambridge, 1992. 177-344. pp.
[12] Fraser 1992, 109-143. pp.
[13] További kritikai megközelítések pl: Hannah Arendt, Andrew Arato, Jean Cohen, Niklas Luhman megközelítésben is megtalálhatóak.
[14] Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Argumentum - Bibó I. Szellemi Műhely. Budapest, 2012. https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/350.html; Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle 1981/3. 313-359. pp.
[15] Lásd pl. Mikecz Dániel: Semmit rólunk nélkülünk. Napvilág. Budapest, 2021.
[16] Róbert Péter - Susánszky Pál: A munkaerő-piaci és a politikai részvétel összefüggései nemzetközi összehasonlításban. In: Kolosi Tamás - Szelényi Iván - Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2022. TÁRKI. Budapest, 415-430. pp.
[17] Takács Erzsébet: Szolidaritás a (fizetett) munka változó világában. In. Takács Erzsébet. (szerk.): A szolidaritás alakváltozatai. Az együttműködés lehetőségei és gátjai Magyarországon. Napvilág Kiadó. Budapest, 2018. 77-129. pp.
[18] Dabis Erzsébet: Elemző tanulmány, az új Munka Törvénykönyvének hatásvizsgálata. Szegedi Tudományegyetem - Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája. Szeged, 2015.
[19] Fleck et al. 2017.
[20] Michnik, Adam: Letters From Prison and other essays. University of California Press. Berkeley, 1976, 135-148. pp.
[21] Arató András: Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországon. Politikatudományi Szemle 1992/2. 53-81. pp.
[22] Habermas 1971.
[23] Fraser 1992.
[24] Róbert - Susánszky 2022.
[25] Fleck et al. 2017.
[26] Vajda Júlia: A terápiás hatás mint melléktermék. Thalassa 2006/1. 123-136. pp.
[27] Rosenthal, Gabriele: Erlebte und erzählte Lebensgeschichte. Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen.Campus. Frankfurt am Maine, 1995. idézi Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája. Forrás 2011/7-8. 3-20. pp.
[28] Vajda Júlia - Kovács Éva: Élettörténet-kutatás a szociológiában. Identitás és narratíva. In: Felkai Gábor -Molnár Attila Károly - Pál Eszter (szerk.): Forrásvidékek. Tanulmányok Némedi Dénes 60. születésnapjára. Új Mandátum. Budapest, 2002. 352-366. pp.
[29] Vajda - Kovács 2002, 363. p.
[30] Vajda - Kovács 2002, 363. p.
[31] Az alábbi interjúrészlet a narratív élettörténetinterjú és a hermeneutikai estrekonstrukció szabályai szerint került leírásra, melyben mindennek jelentősége van. Egyrészt fontos, hogy nem próbál meg megfelelni a szöveg a magyar helyesírás szabályainak, így azt nem központozzuk, nem írjuk át nyelvtanilag helyesre, minden úgy kerül be a leiratba, ahogy elhangzott. Így az olyan töltelékszavak, mint a hát vagy ööö is legépelésre kerül. A gondolatjel azt jelöli, hogy az interjúalany szüntet tart, csillag, hogy felviszi a hangot a félkövér jelölés esetén az adott szót jelentősen hangsúlyozta. Kapcsos zárójelet akkor alkalmazunk, amikor az anonimizálás érdekében kivettünk egy-két szót.
[32] Nagy Tamás: »S ő levelemre városunkba jön.«, avagy hány életük van a jog és irodalom kutatásoknak? In: Fleck Zoltán - Fekete Balázs (szerk.): Tanulmányok a kortárs jogelméletről. Eötvös Kiadó. Budapest, 2015. 149-150. pp.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK.
[2] A szerző tudományos segédmunkatárs, ELTE ÁJK.
[3] A szerző adjunktus; ELTE ÁJK.
Visszaugrás
