Az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága igen érdekes ügyben hozott ítéletet1 a közelmúltban, melyben az egyik legizgalmasabb elméleti versenyjogi kérdés várt tisztázásra, nevezetesen, hogy hol húzható meg jogi értelemben a határ a versenyjogi kartelltilalom szempontjából irreleváns egyoldalú lépések és a kartelltilalom hatálya alá eső versenykorlátozó megállapodások vagy összehangolt üzleti magatartások között. Alább röviden ismertetjük az ügy hátterét és megpróbáljuk megvonni az ítélet tanulságait. Előre kell bocsátanunk, hogy a pervesztes Európai Bizottság már fellebbezést nyújtott be az Európai Közösségek Bíróságához, így az alább bemutatott eset még korántsem tekinthető lezártnak.
A bírósági eljárás felperese, a közismert német vegy- és gyógyszeripari konszern, Bayer AG (BAG), a nyolcvanas évek közepe óta állította elő az Adalat néven forgalmazott és kardio-viszkuláris betegségek kezelésére használt gyógyszert. A konszern a termékeit (így az Adalatot is) több tagállamban ottani, saját leányvállalatain keresztül, míg más tagállamokban független disztribútorok bevonásával forgalmazta. Az Adalat kiskereskedelmi árát a Közösségek több tagállamában kezdettől fogva az illetékes kormányzati szervek írták elő. Ennek eredményeképpen, az 1989 és 1993 közötti időszakban, az Adalat fogyasztói ára negyven százalékkal alacsonyabb volt Spanyolországban és Franciaországban, mint Nagy-Britanniában. Az árkülönbség egyenes következményeként a spanyol és francia nagykereskedők 1989-től kezdődően nagy mennyiségben exportáltak Adalatot Angliába, melyből adódóan a BAG angol leányvállalatának e termékkel kapcsolatos bevételei 1989 és 1993 között a felére estek vissza. A konszern úgy reagált a történtekre, hogy visszautasított több Spanyolországból és Franciaországból érkező megrendelést, méghozzá arra hivatkozva, hogy azok teljesítéséhez nem rendelkezik elegendő gyártási kapacitással.
Az Európai Bizottság az egyik spanyol nagykereskedő panaszára reagálva indított eljárást a német vállalatóriás ellen. A formális eljárást lezáró döntésében2 a Bizottság elmarasztalta a BAG-ot. A német konszern számára nem is az utóbbi időben kirótt bírságokat3 figyelembe véve nem kiugróan magas pénzbüntetés (3 millió euró) kiszabása volt a legkellemetlenebb, hanem a döntés azon szakasza, amely alapján köteles a versenyjogi jogsértéssel felhagyni; más szóval köteles a spanyol és francia nagykereskedők megrendeléseit teljesíteni.4
A Bizottság az európai gyógyszerpiacot vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az ügy szempontjából releváns termékpiac a hasonló szívbetegségek kezelésére szolgáló gyógyszerészeti termékeket fogja át, míg a releváns földrajzi piac Nagy-Britannia, tekintve, hogy a BAG ezen piacot kísérelte meg elszigetelni a közös piac többi részétől. A BAG viszonylag alacsony piaci részesedése (16 és 19% közötti) semmiképpen sem tette lehetővé annak megállapítását, hogy a német vállalat a releváns piacon domináns pozícióval rendelkezik. Ez azért jelentős körülmény, mert egy domináns pozícióban lévő vállalkozás általában kimeríti a piaci erőfölénnyel való visszaélés tényállását, amennyiben megrendelések teljesítését objektív indok nélkül megtagadja5. Ugyanez a magatartás domináns pozíció hiányában általában teljességgel jogszerű.
A Bizottság tehát kénytelen volt a "nehezebb utat" választva a kartelltilalom alapján eljárni. A Római Szerződés 81. cikk alapján (különös tekintettel a 3. cikk első bekezdésének c. pontjára) tilosak - többek között - a vállalkozások közötti olyan megállapodások vagy öszszehangolt magatartások, melyek a közös piac felosztását vagy fogyasztók egymás közötti megosztását célozzák vagy eredményezik. Az exporttilalom általában kimeríti a piacfelosztás tényállását. Ahhoz azonban, hogy az exporttilalom a Római Szerződés 81. cikkének hatálya alá kerüljön, valamifajta megállapodásnak, de legalábbis összehangolt magatartásnak kell léteznie az érintett vállalkozások között. Nyilvánvaló például, hogy a párhuzamos exportot meggátolni kívánó gyártó egyoldalú lépése (pl. egy az exporttilalomra vonatkozó felhívás közzététele) versenyjogilag csak akkor válik relevánssá, ha az alapján az érintett vállalkozások között megállapodás jön létre, amely az adott piacon létező versenyt korlátozza. Más szóval és röviden: az egyoldalú cselekmények nem tartoznak a 81. cikk tilalmának hatálya alá6. A gyakorlatban természetesen a megállapodás létezésének kérdése bizonyítási probléma lesz; meglétére vagy hiányára - írásos bizonyíték híján - általában az érintett vállalkozások piaci magatartásából lehet következtetni.
Közhelynek számít, hogy a vállalkozások közötti megállapodás fogalma a versenyjogban sokkal szélesebb kategóriát ölel fel, mint a magánjogi értelemben vett szerződések köre. Az Európai Bíróság gyakorlata viszonylag hamar kimunkálta az azóta már elcsépelt tételeket: a megállapodásnak nem kell jogi értelemben kötőerejűnek lennie7, nem szükséges, hogy államilag kikényszeríthető legyen, sőt az sem számít, ha éppen jogellenessége miatt az érintett tagállam polgári joga alapján érvénytelen (mert pl. adhéziós szerződésnek minősül)8, mindegy, hogy írásban kötötték-e meg9 vagy hogy a szerződés megkötését a felek közül ki kezdeményezte, sőt, annak sincsen semmi jelentősége, hogy az a felek közül kire nézve kedvező, illetve kinek az érdekeivel ellentétes10 stb. Úgy tűnik, hogy e tételek értelmezése és alkalmazása a jogalkalmazó számára kisebb fejtörést okoz a horizontális (azaz tényleges vagy potenciális versenytársak közötti) megállapodások viszonylatában, mint a vertikális kereskedelmi kapcsolatok tekintetében (pl. exkluzív vagy szelektív disztribúciós szerződések, franchising stb.), ahol az értékesítési lánc különböző szintjein elhelyezkedő vállalkozások (azaz általában nem versenytársak) állnak egymással üzleti viszonyban.
A vertikális kapcsolatok kontextusában az egyik leggyakrabban vitatott kérdés, hogy a gyártó egyoldalú lépése, illetve a gyártó és a disztribútor között létrejött megállapodás között hol lehet meghúzni a határvonalat.
A Bizottság kezdettől fogva igen "nagyvonalúan" közelítette meg ezt a kérdéskört, és különösebb elméleti nehézségek nélkül rendre kimondta a gyártó és a disztribútorok közötti versenykorlátozó megállapodás létezését. A Johnson & Johnson ügyben11 például a Bizottság megállapította, hogy a Johnson & Johnson cég két európai leányvállalata és azok disztribútorai között tiltott kartellmegállapodás jött létre, azzal, hogy az említett leányvállalatok által a forgalmazóknak küldött árlisták a következő mondatot tartalmazták: "export tilos, kivéve előzetes hozzájárulással". A híres Ford Werke AG and Ford Europe Inc. Ügy12 középpontjában a jobboldali kormánnyal felszerelt Ford gépkocsik terjesztése állt. A németországi székhelyű Ford Werke AG (FWAG) ugyanis megtagadta a német nagykereskedők jobb-kormányos (azaz a Brit szigetekre szánt) Ford gépkocsikra leadott megrendeléseinek teljesítését. A Bíróság kifejtette, hogy egy intézkedés nem egyoldalú aktus, hanem a gyártó és a disztribútorok közötti szerződéses kapcsolat részét képezi. A szelektív disztribúciós szerződések vizsgálata alapján ugyanis a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a terjesztők e szelektív disztribúciós rendszerbe való belépéssel elfogadták FWAG jövőbeli szállítási politikáját, illetve azt, hogy FWAG egyoldalúan módosíthatja e szállítási politikát. A Conica ügy13 központi kérdése az volt, hogy vajon a disztribútorok tétlensége, méghozzá egy, őket a további export mellőzésére felszólító levél nyomán, részükről beleegyezést jelent-e a gyártó által szorgalmazott versenykorlátozó magatartással kapcsolatban. (a Conica angol leányvállalata levélben fordult azon disztribútoraihoz, akikről feltételezte, hogy paralel exporttevékenységet folytatnak, és - kereskedelmi szankciók egyidejű kilátásba helyezésével - arra szólította fel őket, hogy e tevékenységgel hagyjanak fel. A disztribútorok semmilyen formában nem reagáltak.) A Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a terjesztők hallgatásukkal elfogadták a Conica ajánlatát, hiszen az üzleti életben szokatlan, hogy egy ilyen levélre a disztribútorok reagáljanak, sokkal inkább hajlamosak elfogadni azt, mint a gyártó egyik, a további üzleti kapcsolatok fenntartására vonatkozó feltételét.
A mindezidáig legérdekesebb fejleményeket hozó Sandoz ügyben14, az Adalat ügyhöz hasonlóan, gyógyszerek terjesztése körül forgott a jogvita. Az olasz társaság (Sandoz Prodotti Farmaceutici (SPF)) terjesztőknek küldött számláin - több egyéb apró betűs standard kereskedelmi kondíció (pl. irányadó jog, a jogviták esetére kikötött bíróság stb.) mellett - feltűnt ugyanis a Bizottság által kifogásolt "export tilos!" szöveg. Az SPF azzal védekezett, hogy a számlákon feltüntetett klauzulák tekintetében közötte és a számlák címzettjei között nem jöhetett létre megállapodás, már csak azért sem, mert vevők a számlákat a szállítás után kapták meg. A Bizottság ezzel szemben megállapította, hogy minekutána nem létezett általános írásos szállítási szerződés az SPF és ügyfelei között, a Római Szerződés 81. cikke szerinti megállapodás a felek közötti folyamatos kereskedelmi kapcsolatokban konkretizálódott, melyeket az SPF vásárlóival kialakított kereskedelmi eljárások-szokások töltöttek meg tartalommal. Ezért az e kereskedelmi kapcsolatok keretében kibocsátott számlák, illetve az azokon feltüntetett feltételek nem egyoldalú cselekmények, hanem a felek közötti megállapodás szerves részét képezik, melyet a számla címzettjei legalábbis ráutaló magatartással elfogadtak.
Az SPF a Bíróság elé vitte a Bizottság döntését. A Bíróság elutasította az SPF keresetét és - többek között - a Ford Werke AG ügyre hivatkozva, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a számlákon feltüntetett exporttilalmi klauzula a felek közötti folyamatos kereskedelmi kapcsolatok részének tekintendő. A Bíróság hangsúlyozta a számlán feltüntetett kereskedelmi feltételek jelentőségét és rámutatott arra, hogy az üzleti életben az effajta feltételek igen fontosak, különösen, ha egymást követő számtalan esetben azonos módon jelennek meg a számlán. Mivel pedig az SPF ügyfelei ismételten és tiltakozás nélkül elfogadták és kifizették ezeket a számlákat, vélelmezni kellett, hogy az azokban foglalt feltételeket elfogadták. A Bíróság elfogadta az Advocate General ajánlását, aki véleményében kifejtette, hogy a kereskedelmi kapcsolatok tartalma - versenyjogi szempontból - nem csak a felek között létrejött kifejezett akarategyezségből ered, hanem abból a gazdasági-üzleti valóságból is, amelynek kontextusában a szerződést megkötötték és teljesítettek. A felek által létrehozott kereskedelmi kapcsolatok minden egyes elemének nem kell kifejezett megállapodáson nyugodnia. Azon cselekmények, melyeket az egyik fél e kereskedelmi kapcsolatok kontextusában eredetileg egyoldalúan vitt véghez, ám amelyekről a másik fél tudott vagy ésszerűen tudhatott és amely ellen nem tiltakozott, úgy tekinthetőek, mint amelyek a felek kereskedelmi kapcsolataira irányadóak, azaz a Római Szerződés 81. cikke szempontjából (tehát versenyjogi és nem, adott esetben, polgári jogi szempontból!) megállapodást képeznek.15 E "kontextuális" megközelítést (mely a versenykorlátozó megállapodások kategóriáját igen szélesen értelmezi) a Sandoz ügy elemzői bírálták.16
A Bizottság a Sandoz "receptet" alkalmazva építette fel érvelését, hogy ezzel BAG magatartását a kartelltilalom hatálya alá vonja.
A Bizottság az exporttilalom tekintetében ráutaló magatartással létrejött megállapodást látott abban, hogy a disztribútorok a BAG valós szándékának ismeretében kereskedelmi politikájukat a BAG által diktált feltételekhez igazították. Ez utóbbi megállapítást a Bizottság a terjesztők tényleges magatartásának elemzésével támasztotta alá. Eszerint önmagában az a tény, hogy a terjesztők megrendeléseiket azt követően csökkenteni kezdték, hogy a BAG több megrendelés teljesítését megtagadta, arra utalt, hogy a terjesztők az exporttilalmat elfogadták vagy legalábbis a BAG-gal szemben ezt a látszatot keltették. A Bizottság szerint a BAG kiépített egy, a párhuzamos exportot folytató nagykereskedők kiszűrését célzó ellenőrző rendszert is, amely alapján a megrendelések visszatartása ellenére továbbra is exportáló nagykereskedőket nyomás alá helyezhette.
BAG ugyanakkor tagadta, hogy közte és disztribútorai között megállapodás létezett volna az exporttilalom tekintetében. Kifejtette, hogy magatartása szigorúan egyoldalú volt, amennyiben előre megszabott quoták szerint az egyes disztribútoroknak csak annyiban teljesítette megrendeléseit, amennyiben azok megfeleltek az adott körzetben szokás szerint forgalmazott mennyiségnek, megtagadva az ezen felüli megrendelések szállítását. Nem tagadta, hogy ezen eljárásának elsődleges célja az Angliába irányuló és ottani leányvállalatát károsító párhuzamos export megakadályozása volt.
A Bíróság elemzésében rámutatott: a megállapodás versenyjogi értelemben is a felek akaratának találkozásán (’concurring wills’; ’Willensübereinstimmung’; ’concordance de volontés’) alapul. A bizonyítási kötelezettség e vonatkozásban a Bizottságot terheli: a Bizottságnak kell bizonyítania, hogy a felek akarata egybehangzó volt.
A Bíróság ezek után külön megvizsgálta, hogy (i) a BAG szándéka exporttilalom kikötésére irányult-e; (ii) hogy a disztribútorok szándéka a BAG paralel exportot korlátozni igyekvő kereskedelempolitikájának elfogadására irányult-e; (iii) hogy a korábbi esetjog alapján a jelen ügyben a megállapodás tételezhető-e; (iv), illetve, hogy önmagában a kereskedelmi kapcsolatok fenntartásának ténye bizonyítja-e a felek között létrejött akaratazonosságot.
Ad (i) A Bíróság véleménye szerint a Bizottság nem tudta kellőképpen alátámasztani, hogy a BAG exporttilalmat kívánt volna ráerőltetni disztribútoraira, valamint hogy szisztematikusan figyelte volna az általa szállított Adalat-termékek további sorsát. Az sem volt megállapítható, hogy disztribútoraival szemben szankciókat helyezett volna kilátásba, illetve, hogy a szállítások folytatását az állítólagos exporttilalom betartásától tette volna függővé.
Fontos körülményként értékelte a Bíróság, hogy a szállítások csökkentése előre meghatározott és viszonylag egységes volt, azaz nem tett különbséget az egyes disztribútorok között aszerint, hogy melyikük folytatott jelentős exporttevékenységet (lásd pl. fent hivatkozott Johnson & Johnson ügyet). Az sem volt bizonyítható, hogy a BAG ellenőrizte volna az általa szállított termékek végső rendeltetési helyét. A BAG elég ügyes volt ahhoz is, hogy a disztribútoraival folytatott levelezésében az exporttilalom kifejezés használatát, illetve az arra utaló bármilyen felhívást elkerülje. Ezen körülmények közepette - bár a disztribútorok tudtak vagy tudhattak a BAG valós szándékairól - a szállítások csökkentése és a disztribútorok exporttal kapcsolatos magatartása közötti kapcsolat nem volt megállapítható.
Ad (ii) A Bíróság hasonlóképpen górcső alá vette a disztribútorok magatartását is, és az alapján megállapította: nem bizonyítható, hogy akaratuk a paralel export tekintetében a BAG szándékaival találkozott volna. A Bíróság a Bizottsággal ellentétesen ítélte meg az elé tárt bizonyítékokat. Abból például, hogy bizonyos nagykereskedők BAG magatartása hatására csökkentették vagy teljesen megszüntették exportra szóló megrendeléseiket, ugyanakkor igyekeztek elhitetni BAG-vel, hogy saját nemzeti piacukon a kereslet megnövekedett, hogy az így szállított nagyobb tételeket aztán titokban exportálják, a Bizottság arra következtetett, hogy az említett disztribútorok az exporttilalom tekintetében megállapodást kötöttek BAG-vel (legfeljebb később nem tartották azt be, aminek versenyjogi szempontból nincsen jelentősége17). Ezzel szemben a Bíróság ebből éppen azt szűrte le, hogy a nagykereskedők igyekeztek export-tevékenységüket a lehető legnagyobb mértékben fenntartani és nem állt szándékukban annak korlátozására vonatkozó megállapodást kötni BAG-vel. Azaz még ha ezt a látszatot is keltették, magatartásukat valójában nem igazították (’did not genuinely adapt’; ’nicht wirklich … anpassten’; ’n’ont pas véritablement adapté’) a BAG új kereskedelem-politikájához18. Nem volt tehát megállapítható a disztribútorok részéről semmiféle készség, hogy saját üzletvitelüket a BAG által diktált feltételekhez igazítsák, sokkal inkább igyekeztek azt megkerülni és minden lehetséges módon kijátszani.
A disztribútorok hozzáállásának és viselkedésének vizsgálata alapján a Bíróság tehát nem látta bizonyítottnak, hogy azok a BAG paralel importot korlátozni kívánó szándékát magukévá tették.
Ad (iii) A Bíróság ezután részletesen megvizsgálta a Sandoz és a Tipp-Ex ügyet19, ugyanis a Bizottság azzal érvelt, hogy a két ügy gyakorlatilag azonos tényálláson alapul, így a Bíróságnak szem előtt kell tartania a korábbi esetjog adta útmutatást. A Bíróság azonban rámutatott két igen lényeges eltérésre: egyrészt a Sandoz ügyben a gyártó írásban tiltotta terjesztői exportját (azaz a gyártó szándéka írásban manifesztálódott), másrészt ez utóbbiak de facto be is tartották ezen tilalmat, méghozzá mindenfajta tiltakozás nélkül. Ugyanígy a Tipp-Ex ügyben is bizonyítható volt a felek szándéka és a közöttük létrejött megállapodás. Mindkét ügyben a disztribútorok magatartása, (melyet a gyártó által tett eredetileg egyoldalú lépések után tanúsítottak) minősült a gyártó által kezdeményezett kereskedelempolitika de facto elfogadásának, amellyel a felek között az EK Szerződés 81. cikkének hatálya alá eső megállapodás jött létre.
Ad iv) Végül a Bíróság kifejezetten elvetette a Bizottság azon érvelését is, hogy a disztribútorok részéről a BAG-vel fennálló kereskedelmi kapcsolatok változatlan fenntartása önmagában bizonyítja a gyártó és a terjesztők közötti versenykorlátozó megállapodás létezését. A Bíróság kimondta, hogy az EK Szerződés 81. cikke szerinti megállapodás létezését alátámasztó bizonyítékoknak azt a szubjektív elemet kell demonstrálniuk, amely a megállapodás fogalmának sine-qua-non-ja: a felek akaratazonosságát, mely az adott piacon egy bizonyos kereskedelempolitika végrehajtására, valamely eredmény elérésére vagy valamilyen magatartás tanúsítására vonatkozik. A Bizottság tehát a Bíróság álláspontja szerint hibásan értelmezi a megállapodás fogalmát, amikor azt állítja, hogy a gyártóval szemben fennálló kereskedelmi kapcsolatok változatlan fenntartása, azt követően, hogy a gyártó egyoldalúan megváltoztatja korábbi kereskedelempolitikáját, a disztribútorok részéről e megváltozott kereskedelempolitika elfogadását jelenti, annak ellenére, hogy azok azzal de facto teljesen ellentétes üzletmenetet folytatnak.
A Bíróság tehát nem látta bizonyítottnak a megállapodás létrejöttét, következésképpen a Bizottság döntését megsemmisítette.
A cikk második részében, amely a következő lapszámban jelenik meg, az ügy közvetlen és közvetett tanulságainak elemzésével foglalkozunk majd. Bemutatjuk az ügy tágabb versenyjogi összefüggésekben meglévő jelentőségét is, valamint következtetéseket vonunk le a Bíróság vertikális korlátozásokkal kapcsolatos jövőben várható gyakorlatát illetően. ■
JEGYZETEK
1 T-41/96 Bayer AG v Commission, Judgement of the Court of First Instance of 26 October 2000, n.y.r., elérhető a: http://curia.eu.int/jurisp/cgi-bin/form.pl?lang=en internetes oldalon.
2 OJ 1996 L 201, p. 1.
3 Lásd pl. a nemrégiben publikált vitamin kartell ügyet, melyben a Bizottság 62 millió euró bírságot szabott ki az egyik eljárás alá vonttal (Holfmann-La Roche) szemben. http://europa.eu.int/comm/competition/antitrust/cases/2001/
4 OJ 1996 L 201, p.58.
5 Pl. C-6-7/73 Commercial Solvents v Commission, ECJ, [1974] ECR 223, para 25.
6 Lásd pl. C-107/82, AEG v Commission, ECJ, [1983] ECR 3151, para 38; C-25, 26/84, Ford Werke AG and Ford Europe Inc. v Commission, ECJ, [1985] ECR p. 2725, para 21; T-43/92, Dunlop Slazenger International Ltd v Commission, CFI, [1994] ECR II-0441, para 56.
7 Lásd pl. C-186/95 Baustahlgewerbe a.o. v Commission, ECJ, [1998], ECR I-8417.
8 Lásd pl. C-227/87 Sandoz Prodotti Farmaceutici v Commission, ECJ, [1990] ECR I-45.
9 Lásd pl. C-28/77 Tepea v Commission, ECJ, [1978] ECR 1391, paras 40-41.
10 Lásd pl. C-32/78 BMW Belgium SA a.o. v Commission, ECJ, [1979], ECR 2435, paras 28-36, vagy Fisher-Price/Quaker Oats Ltd - Toyco, Commission Decision of 18 December 1987, 1988 OJ L 49, p. 19, at para 19.
11 Commission Decision of 25 November 1980, 1980 OJ L 377, p. 16., para 28.
12 C-25, 26/84, Ford Werke AG and Ford Europe Inc. v Commission, ECJ, [1985] ECR p. 2725, paras 14-21.
13 Commission Decision of 18 December 1987, 1988 OJ L 78, p. 34, paras 35-36, 39.
14 Commission Decision of 13 July 1987, 1987 OJ L 222, p. 28, at paras 10-31; illetve C-227/87 Sandoz Prodotti Farmaceutici v Commission, ECJ, [1990] ECR I-45.
15 Advocate General W. van Gerven véleményét idézi: Waelbroeck, in: Concurrance, deuxieme edition, Commentaire J. Megret, 121-es pont, 32. számú lábjegyzet.
16 Lásd pl. James E. Thompson elemzését, in: [1990] Common Market Law Review, p. 589 et seq.
17 Lásd pl. C-86/82 Hasselblad v Commission, ECJ, [1984] ECR 883, para 46.
18 Ítélet, para 128.
19 C-279/87, Tipp-EX GmbH v Commission; ECJ [1990] ECR p. I-261.
Lábjegyzetek:
[1] A szerzők az Oppenheim és Társai Freshfields Bruckhans Deringer Ügyvédi Iroda munkatársai
Visszaugrás
