Az Európai Unióban gőzerővel folyó jogegységesítéssel összefüggésben felvetődik, hogy a magánjog már harmonizált szabályai mennyire illeszkednek szervesen az egyes államok belső jogába. Ezek az elszórt szabályok ellenkező hatást fejthetnek ki azáltal, hogy növelik a magánjog fragmentációját, mivel gyakran idegen testként viselkednek a tudományos megalapozottság hiányának betudhatóan.
Annak érdekében, hogy a derűlátók által is csak a meglehetősen távoli jövő vívmányaként elképzelt Európai Polgári Törvénykönyv valóban megszülessen, elengedhetetlenül fontos a jogtudomány európai jellegének erősítése, és a mainál hatékonyabb összekapcsolása a gyakorlati jogélettel. Nem nehéz ugyanis elképzelni, hogy milyen mérhetetlen kompromisszumkészséget fog igényelni az Európai Unió egyes tagállamainak részéről saját, jól megszokott magánjoguk feladása valami újnak és sok tekintetben ismeretlennek az érdekében.
Egy ilyen jellegű áldozathozatalnak természetesen csak akkor lesz értelme, ha az új Európai Polgári Törvénykönyv képes lesz olyan alternatívát mutatni, ami valóban előrelépést jelent a jelenlegi helyzethez képest, és ráadásul minden tagállam álláspontját sikerül közös nevezőre hozni. Talán nem erőltetett párhuzamot vonni az Euro bevezetésével a közös Európai Polgári Törvénykönyv elfogadásának esélyeit latolgatva, mivel utóbbi esetében sem valószínű, hogy akár a franciák vagy az olaszok úgy döntenének, hogy a vitás helyeken egy az egyben elfogadják a BGB megoldásait, nem is beszélve a köztudottan igen hagyománytisztelő angolokról.
Éppen ezért egy ilyen nagyléptékű és átfogó kodifikációs munka során egyszerűen nem hagyhatók figyelmen kívül a közös jogi tradíciók, sőt valószínűleg a magánjog klasszikus jogintézményei esetében minden bizonnyal a történeti szemlélet felhasználásával lehet csak a közös nevezőt megtalálni, számomra legalábbis ez tűnik az egyetlen járható útnak.
Természetes, hogy ez a probléma a maga idején teljesen másként vetődött fel mondjuk a szociális jog, mint viszonylag fiatal jogterület harmonizációja esetén, és még így is évtizedek huzavonájába került az eltérő nemzeti hagyományok miatt, hogy napjainkban már az Unió szociális dimenziójáról beszélhetünk.[1]
Feltehetjük a kérdést, hogy milyen szerepe lehet a római jognak, és ezzel összefüggésben a romanisztika tudományának a magánjog egységesítésében. Véleményem szerint a brüsszeli "törvénygyártásnak" kell hogy legyen egy olyan alternatívája, ami a magánjogi jogegységhez sokkal szilárdabb alapot szolgáltat, ha úgy tetszik, az organikus fejlődés eszméjét szem előtt tartva. A manapság leginkább jellemző technokrata szemléletű jogalkotás helyett a magánjog területén talán minden eddiginél nagyobb szükség van a jogtudomány részéről olyan de lege ferenda javaslatokra, melyek aztán kellő szakmai és társadalmi vita után a szabályozás alapjául szolgálhatnak a törvényhozók számára.[2]
A jogharmonizáció tudományos dimenzióját vizsgálva egyébként egységesítés helyett sokkal helyénvalóbb újraegységesítésről beszélni,[3] hiszen az egykoron vitathatatlanul létező közös európai jogi kultúra évszázadokon át az államhatárokon átívelő egyetemi jogtudományból táplálkozott. Ez a "régi európai jog" nem más, mint a római jogon alapuló ius commune hagyománya, aminek igazi magvát az összes modern polgári törvénykönyv által alapul vett magánjogi szabályrendszer adja.[4]
A közös tradíciók kézenfekvő volta ellenére a jogtudomány részéről méltatlanul elhanyagolt szerep jut a jogegység előkészítésénél vitán felül egyedüli célravezető módszerként elképzelhető történeti alapú jogösszehasonlító kutatásnak.[5] A jogösszehasonlítás - nagyon leegyszerűsítve - a különbö-
- 389/390 -
ző jogrendszerek és jogcsaládok különbségeinek és hasonlóságainak elemzését jelenti. Manapság azonban ahelyett, hogy a jogtörténészek és a hatályos joggal foglalkozó szerzők mindennapos módszereként szolgálna, sokkal inkább a jogtudomány önálló ágává kezd válni, nem szerepel azonban az egyetemek tananyagában, hazánkban többnyire még fakultatív tárgyként sem.
A múlt század neo-humanista módszertanának negatív hatásaként kell értékelni, hogy a jogtörténetet meglehetősen elszigetelte az élő jogtól.[6] Ez a római jog tudományában úgy csapódott le, hogy a ius civile ókori fejlődésének kutatásán túl egyre kevesebb szó esett és esik a római jog másodvirágzásáról, a ius commune hagyományáról és a római jog hatásairól a modern kodifikációkban. E vonatkozásban üdítő kivételként hozható fel a közelmúlt jogirodalmából Reinhard Zimmermann regensburgi professzornak a kötelmi jog római hagyományairól írott könyve,[7] amelyben a szerző remek arányérzékről tanúbizonyságot téve ötvözi a történeti és jogösszehasonlító módszer elemeit, az évszázadokon keresztül kísérve az egyes kötelmi jogintézmények fejlődését, a legtöbb helyen bemutatva a modern európai kódexek szabályozását, sőt a common law álláspontját is.[8]
Vitatott, hogy az egyetemeken milyen módon, és milyen részletességgel van szükség a római jog oktatására. Felmerül továbbá, hogy vajon helyes-e a római jogot tisztán történeti tárgyként kezelni. Természetesen ma már nem beszélhetünk a történeti és a dogmatikai módszer klasszikus kettősségéről a ius civile kutatásán belül, legyen szabad mégis két eltérő álláspontot bemutatnom.
Az egyiket Zwalve nevével fémjelezhetjük, és lényege abban áll, hogy helytelen a római jogot pusztán a jogtörténet egyik ágaként felfogni, és ennek szellemében oktatni. Érdemes itt hivatkozni Alberico Gentili (1552-1608)[9] olasz jogtudósra, akinek Angliába kellett emigrálnia protestáns vallása miatt, majd végül Oxfordban lett a római-és nemzetközi jog professzora. Ő már a XVI-XVII. század fordulóján azt írta, hogy az igazi civilistának mindenekelőtt jogásznak kell lennie, akinek az egyetemi katedrát arra kell használnia, hogy hallgatóit hozzásegítse a hatályos jog jobb megértéséhez.[10]
Mindezzel némileg szembeállítható Hans Ankum amszterdami professzor véleménye, aki inkább a történeti nézőpontot tartja követendőnek. Szerinte a római jog önmagában is elegendő tudományos cél lehet, nemcsak eszköz a modern jogintézmények jobb megértéséhez. A fő feladat tehát nem más, mint a római jog szabályainak rekonstruálása az archaikus kortól egészen a jusztiniánuszi kodifikáció idejéig.
Zimmermann rámutat, hogy itt végtére is az elegancia és a hasznosság elve ütközik egymással, ami nem jelent újdonságot a római jog kutatásának történetét végignézve. Gondoljunk csak arra, hogy például a pandektisztika tudományát szükségszerűen jellemezték az utilitarista megfontolások a német kodifikáció előkészítése során. Ehhez képest érdekes a neves jogtudós, Windscheid álláspontja, aki azt írta, hogy a BGB hatálybalépése után a római jogot valóban immár önmagáért kell tanulmányozni, mindenféle külső, praktikus szándéktól mentesen.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
