A fentiekben bemutattuk, hogy "elméletileg" miért döntenek úgy a gazdasági szereplők, hogy felvásárlások és egyesülések útján kívánnak gazdasági előnyt elérni. Tekintettel arra, hogy egy nemzetközi tranzakció mindig komplexebb, ezért időigényesebb és költségesebb is, mint egy csak helyi szereplők részvételével lezajló ügylet, különösképpen érdekes a határokon átnyúló egyesülések motivációjának kérdése.
Az Európai Unió Bírósága evidenciaként mondta ki a SEVIC-ügyben[1], hogy "a határokon átnyúló egyesülések a letelepedési szabadság gyakorlásának különleges módját jelentik, így kiemelkedő jelentőségűek a belső piac működése szempontjából és ebből következően azon gazdasági tevékenységek közé tartoznak, amelyek vonatkozásában a tagállamok kötelesek megfelelni az EK-Szerződés 43. cikkében rögzített letelepedés szabadságából fakadó követelményeknek".
Az EU-n belüli társasági jogi hatályú M&A ügyletek tehát "kiemelkedő jelentőségűek a belső piac működése szempontjából", és az Európai Unió támogatását élvezik mind jogalkotói, mind jogalkalmazói oldalról: deklarált cél tehát, hogy minél több ilyen tranzakció legyen a belső piacon. Az ilyen törekvéseknek nyilván van "serkentő" hatása a tekintetben, hogy minél több gazdasági szereplő válasszon ilyen típusú, határokon átívelő tranzakciós formát gazdasági céljai megvalósítására. Kérdés azonban, hogy ezek a tranzakciók pénzügyi szempontból is hasznosak, sikeresek-e, szolgálják-e ténylegesen a gazdasági szereplők érdekeit?
Morresi és Pezzi a határokon átnyúló egyesülések és felvásárlások elméletét, valamint a kapcsolódó számszaki "bizonyítékokat" bemutató könyvükben, változatos statisztikai elemzések és tudományos kutatások eredményeinek taglalása után kimondják: "Mindent összevetve, semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra, hogy a működés eredményessége megnövekedne egy határokon átnyúló M&A tranzakciót követően"[2].
Ennél még megdöbbentőbb a KMPG 1999-es évek M&A riportjának fő megállapítása: "Arra jutottunk, hogy az egyesülés az esetek 17%-ban emelte meg az egyesülés útján létrejött társaság értékét, az esetek 30%-ban az egyesülésnek nem volt szignifikáns hatása az eredményre, 53%-ban az egyesülés eredményeképpen csökkent a vállalat értéke. Más szóval, a vizsgált egyesülések 83%-a sikertelen volt abból a szempontból, hogy a részvényesek számára semmilyen üzleti előnnyel nem járt."[3] A The Economist üzleti folyóirat szerint[4] a KMPG késleltetni akarta, hogy ez a riport nyilvánosságra kerüljön, hiszen az M&A ügyletek legnagyobb nyertesei - akik általában akkor is jól járnak, ha az egyesülésben részt vevő társaságok számára az egyesülés végül semmilyen üzleti előnnyel nem jár - a tranzakcióban részt vevő tanácsadó cégek.
A gazdasági szereplők tehát feltehetően azért (is) döntenek nemzetközi színtéren a társasági jogi hatályú egyesülés mellett - noha a kitűzött célok egyébként sokszor elérhetőek lennének a céltársaság eszközeinek vagy részvényeinek, üzletrészeinek megvásárlásával, tehát egy sokkal egyszerűbb tranzakciós struktúrával is - mert a tanácsadóik ezt javasolják. Azért javasolják ezt, mert az általános jogutódlás intézménye sok szálat elvarr: nem kell külön "átírni" sem az ingatlanokat, sem a járműveket, nem kell átvenni munkavállalókat, folyamatban lévő hatósági és bírósági eljárásokat, minden "magától" átszáll a jogutódra. Adójogi szempontból is kedvezőbb lehet egy olyan struktúra, ahol nem történik olyan transzparens vagyonszerzés, mint eszközök vagy társasági részesedések megszerzése során. Mindazonáltal, mire egy határokon átnyúló egyesülés bejegyzésre kerül az átvevő társaság oldalán, kérdéses, hogy nem került-e a tranzakció több időbe és pénzbe, mintha az egyes vagyontárgyak, munkavállalók, hatósági, bírósági eljárások folyamatát külön kellett volna kezelni. További kérdés, hogy az elvileg új szinergiákat egyesítő jogutód társaság beváltja-e a hozzá fűzött reményeket: együtt tudnak-e működni az egyesülő cégek munkavállalói, akadálymentesen áramlik-e az információ és know-how, tényleg nagyobb lesz-e profit.
A határokon átnyúló egyesüléseknek így különös nehézsége és kockázata, hogy csak évekkel később derül ki, ha egyáltalán tényleg kiderül, hogy a határon átnyúló egyesülés gazdaságilag valóban sikeres volt-e.
Jelen dolgozat szerzője ügyvédi tevékenysége során négy határon átnyúló egyesülésben működött közre, amelyek mindegyike során a magyarországi társaság olvadt be külföldi társaságba. Az átvevő társaságok két esetben osztrák, egy esetben szlovák és egy esetben németországi székhelyű társaságok voltak. Általánosságban elmondható mindegyik eljárásról, hogy nem volt hagyományos értelemben vett M&A ügylet: egyiket sem előzte meg felvásárlás, a négyből három esetében teljesen azonos volt az átvevő és a beolvadó társaságok tulajdonosi struktúrája, nem voltak érdekellen-
- 3/4 -
tétek, az eljárás célja a magyarországi vagyonelemek külföldi társaságba történő áthelyezése volt.
A szerző személyes tapasztalata és a Cégközlöny közzétételek alapján végzett kutatásai[5] alapján elmondható, hogy a magyarországi társaságok részvételével zajló határokon átnyúló egyesülések tipikusan nem valódi M&A tranzakciók: nem céljuk a piacszerzés, a nemzetközi terjeszkedés, a stratégiai eszközök megszerzése - sokkal inkább a vagyon cégcsoporton belüli áthelyezése, az adott jogi entitásra alkalmazandó jog megváltoztatása.
Ezt az is alátámasztja, hogy mind a négy határon átnyúló egyesülés esetében, amelyek során a szerző közreműködött - illetve a Cégközlöny közzétételek alapján tipikusan a magyar beolvadó társaságok részvételével zajló határokon átnyúló egyesülések során -, a beolvadó társaság tevékenységét egy fióktelep viszi tovább, amelyhez feltehetően ugyanazokat a vagyontárgyakat allokálják, amelyek korábban a beolvadó társaságok tulajdonában álltak.
Elmondható tehát, hogy a magyar beolvadó társaságok részvételével zajló határokon átnyúló egyesülések inkább nemzetközi székhely-áthelyezések: fő céljuk, hogy a fizikailag Magyarországon található vagyontárgyak jogilag bármikor könnyen "visszaterelhetők" legyenek a külföldi anyavállalathoz és amennyiben ezekkel a vagyontárgyakkal kapcsolatban jogvita merülne fel, akkor arra annak az országnak a joghatósága vonatkozzon, ahol az anyavállalat székhelye található (tehát a kérdéses vagyontárgyak, illetve a velük rendelkező társaság kikerüljön a magyar jog hatálya és a magyar bíróságok illetékessége alól).
Mindaddig, ameddig a székhely-áthelyezés kérdése nem lesz harmonizált jogintézmény az EU-ban, egyértelmű, hogy a határokon átnyúló egyesülés intézményét a gazdasági szereplők az alkalmazandó jog megváltoztatására (is) fogják használni. Ez egyébként úgy tűnik, nem csak magyar sajátosság: a szakirodalomban az alkalmazandó jog megváltoztatása mint a határokon átnyúló egyesülés célja és következménye is megjelenik.[6] A határokon átnyúló egyesülések gazdasági motivációi mellett egyértelmű, hogy pl. egy másik ország jogrendje által biztosított magasabb szintű befektetővédelem, kevésbé szigorú társasági jogi szabályok, a bíróságok iránti bizalom szintje (és az eljárások gyorsasága), a fejlett pénzügyi piacok közelsége mind olyan tényezők, amelyek önmagukban elegendő motivációt nyújthatnak egy határokon átnyúló egyesülés lebonyolításához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
