Joghatósági probléma hitelező által indított eljárás esetén is előfordulhat.
Megesik, hogy a bejegyzett székhely szerinti tagállamban kezdeményezi a hitelező az eljárást, de az adós azzal védekezik, hogy nem is itt van az érdekeltségeinek a központja, vagy a hitelező is másik országban lép fel az adóssal szemben, hogy saját magának kedvezőbb feltételeket érjen el.
Látható, hogy tulajdonképpen bármelyik tagállam bírósága előtt kezdeményezhetik a főeljárást, a kérdés az, hogy mi lesz az a rendező elv, amely alapján a bíróságok a döntéseiket meghozzák. Véleményem szerint a bíróságoknak a döntéshozatalkor azt kell megvizsgálni, hogy a bejegyzett székhely szerinti tagállamban folytat-e valamilyen tevékenységet az adós. Ha bármilyen kicsiny tevékenységet végez ott, akkor a főeljárást abban a tagállamban kell megindítani.
Felmerülhetne megoldásként az is, hogy összehasonlítjuk az adós különböző tagállamokban levő érdekeltségeit, és a legnagyobb érdekeltség tagállamában indulhat meg a főeljárás. Nyilván erre nincs lehetőség nemcsak azért, mert mi alapján (adófizetés, árbevétel, vagyon) hasonlítanánk össze az érdekeltségeket, hanem azért is, mert honnan venné a bíróság ezeket az adatokat?
Ha azonban nem tartjuk magunkat semmilyen rendező elvhez, akkor a kérelem benyújtása után csak azt kellene bizonyítania a kérelmezőnek, hogy az adós végez a kérelem benyújtása szerinti tagállamban tevékenységet, s miután összehasonlításra nincs lehetőség - vagy nincs is értelme -, megindíthatnánk a főeljárást. Belegondolva a dologba, elég veszélyes ez a megoldás, hiszen mondjuk egy kicsi magyarországi tevékenység alapján felszámolhatunk egy világcéget, amelyik tevékenységének a tört részét végzi Magyarországon.
Off-shore cégek esetén nyilvánvaló, hogy a bejegyzés szerinti országban nem is végezhetik a tevékenységüket, a fő érdekeltségeik sincsenek ott, tehát ott kell lefolytatni a főeljárást, ahol valóban végzik a tevékenységét.
Az előzőekben kifejtett álláspont tehát az, hogy ha a bejegyzett székhelyen akár egy kicsi tevékenységet is végez az adós, ott kell a főeljárást megindítani. Mi történik azonban olyankor, ha a bejegyzett székhely szerinti tagállamban egyáltalán nincsenek érdekeltségei, viszont több másik tagállamban igen? Erre vonatkozóan a rendelet nem ad támpontot, úgy gondolom, hogy ilyenkor "szabad a vásár", ahol előbb kezdeményezik - illetve a bíróság előbb indítja meg az eljárást (nálunk a csődeljárásban a fizetési haladékot előbb hirdeti ki, illetve felszámolási eljárásban a felszámolást előbb indítja meg) -, az a tagállam folytatja le a főeljárást.
Ez a kérdés részben kapcsolódik az előző problémához. A rendelet szerint ha megindul a főeljárás, az összes többi csak másodlagos eljárás lehet. Honnan értesülhetnek azonban a bíróságok arról, hogy az adóssal szemben már egy másik tagállamban megindították a főeljárást? Az előzőekben kifejtettek szerint az Unió bármelyik tagállamában dönthet úgy a bíróság, hogy az ő eljárása a főeljárás, s ebből következően a többiek már csak másodlagos eljárások lehetnek. Pillanatnyilag nincs olyan közzétételi fórum, ahol valamennyi ország valamennyi megindított fizetésképtelenségi eljárása megtekinthető lenne, pedig ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.
Mivel most még nem tudunk a többi ország bíróságainak döntéseiről, előfordulhat, hogy többen is megindítják a főeljárást. Mi lehet az az elv, ami alapján eldöntendő, hogy melyik az igazi? Véleményem szerint egyetlen ilyen elv van: melyik indult meg előbb. Miután mindenkinek el kell ismernie a megindított főeljá-rást, a többiek már meg sem indíthatták volna ilyen módon a saját eljárásukat, tehát másodlagos eljárásokká válnak - korlátozott jogokkal.
Ez a kérdés akkor merülhet fel élesen, ha a tagállamokban megindult főeljárások szakértői ugyanarra a vagyontárgyra vonatkozóan akarnak rendelkezni egy harmadik országban. Ilyenkor a harmadik ország bíró-ságának-hatóságának kell majd eldöntenie, hogy melyik is a valódi főeljárás.
A rendelet szerint a nemzeti jogszabályok határozzák meg a fizetésképtelenségi eljárás alá vonhatók körét, és az eljárás lefolytatásának szabályait - kivéve, ahol a rendelet ezzel ellentétesen rendelkezik.
A Csődtörvény tételesen felsorolja, hogy a magyar törvények alapján létrejött és elismert magyar gazdálkodó szervezetek közül ki lehet alanya a fizetésképtelenségi eljárásoknak. Ebből következően a nem magyar jogszabályok alapján létrejött külföldi gazdasági társaságok, egyéni vállalkozók nem lehetnek alanyai Magyarországon a fizetésképtelenségi eljárásnak a jelenleg hatályos Csődtörvény szerint. Ha az Unióba való belépésünket követően sem változik meg a Csődtörvény megfogalmazása arról, hogy ki minősül gazdálkodó szervezetnek, akkor hiába lesz egy külföldi vállalkozásnak Magyarországon telephelye, vagy hiába lesznek itt a fő érdekeltségei, s hiába lesz tartozása a magyar hitelezői felé, nem lehet vele szemben az eljárást megindítani. Meg kell várniuk a magyar hitelezőknek, hogy külföldön valahol megindítsák az eljárást, s ott sokkal drágábban, mint itthon, ismeretlen feltételek között kell a követelésüket érvényesíteni.
Véleményem szerint teljesen új alapokra kellene helyezni az adósi kör meghatározását. Nem azt kellene leírni, hogy ki ellen lehet indítani - hiszen ilyen esetben, mint azt a Csődtörvény szomorú története is mutatja, minden új gazdálkodó létrehozásánál módosítgatni kell a törvényt -, hanem azt, hogy ki ellen nem lehet fizetésképtelenségi eljárást indítani. Le lehetne írni például, hogy magánszemélyek (bár külföldön a fogyasztói csődök miatt már lehetővé tették természetes személyek ellen a fizetésképtelenségi eljárás lefolytatását), pártok, egyházak ellen nem lehet fizetésképtelen ségi eljárást indítani. Ilyen megfogalmazás esetén mindenki más - s így a külföldi gazdálkodó szervezetek -is beleférnének az adósi fogalomba.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
