A tanulmány áttekinti az Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, valamint a Kúria napi és heti pihenőidő kapcsán született döntéseit, és kritikai gondolatokat, továbbá ezekből következő, gyakorlati és de lege ferenda javaslatokat fogalmaz meg a kialakult helyzet megoldása érdekében.
1. A 2020 májusa előtti jogállapot
2. Az Alkotmánybíróság 2020. évi döntése
3. Az Európai Unió Bíróságának döntése
4. A magyar joggyakorlat
4.1. A Szegedi Ítélőtábla Mfv.I.40.038/2023/7. számú ítélete, illetve a Kúria BH 2024.238. szám alatt közzétett végzése
4.2. A Kúria második releváns, Mfv.IV.10.044/2024/6. számú végzése
5. Összefoglalás és de lege ferenda javaslat
2020 májusa előtt magam is azt gondoltam, hogy a napi és heti pihenőidős szabályok ugyan nincsenek összhangban az uniós joggal, azonban azok egymáshoz való viszonyával kapcsolatban uniós megfelelőségi (vagy akár alkotmányos) kérdések nem merülnek fel.
Más szavakkal, 2020 előtt nem nagyon merült fel a munkajogászok között: abból, hogy a munkavállalót napi és heti pihenőidő is megilleti, az következne, hogy ezek a jogosultságok időben egymástól elkülönülten illetik meg a munkavállalót. Abból, hogy két munkanap között - fő szabály szerint - tizenegy óra pihenőidőnek kell eltelnie, akkori álláspontom szerint semmilyen módon nem következett, hogy ez a tizenegy óra ne eshetne részben vagy akár egészben is a heti pihenőidő tartamára.
A fentiek nem azt jelentették, hogy a napi és heti pihenőidő szabályait mindenben uniókonformnak láttam. Különösen problémásnak éreztem - és a mai napig érzem - a pihenőnapi rendkívüli munkavégzés jogintézményét. Az uniós jog alapján érdemi különbség nincs a rendes munkaidő és a "túlóra" között, mind a kettő munkaidőnek minősül.[1] Ha tehát munkát végzünk, az munkaidőnek fog minősülni, amely - per definitionem - nem lehet pihenőidő.[2] Vagy munkát végzünk, vagy pihenünk. Ez uniós jogilag, de egyébként alkotmányosan, sőt a magyar nyelv szabályai és józan ész alapján is - ilyen egyszerű.
A fenti, jelentősebbnek mondható probléma mellett felmerültek még egyéb, a pihenőidőhöz kapcsolódó meg nem felelési kérdések, például hogy a magyar jog mást hív "több műszakos munkarendnek", mint az uniós jog, ebből következően, ha az uniós irányelv például nyolcórás napi pihenőidőt engedélyez, azt nem ugyanarra a tevékenységi körre teszi, mint amelyet a magyar jog "több műszakosnak" tekint.
Ugyanakkor a hivatalosan "általános munkarendnek" nevezett "5+2"-es munkarendet értéknek és megtartandónak gondoltam, és a mai napig gondolom. Ha a munkaidős rendszer alapja a nap, az nagyban megkönnyíti a távollétek nyilvántartását, így pozitívan hat a munkavállalói jogok érvényesülésére.
A fenti, idillinek ugyan nem nevezhető, de azért többé-kevésbé élhető állapot jelentős mértékben megváltozott az Alkotmánybíróság 12/2020. (VI. 22.) AB határozatával, amely kimondta, hogy egymástól elkülönülten kell kiadni a napi és heti pihenőidőt a munkavállalóknak.
Az Alkotmánybíróság döntése az addig fennálló, több évtizedes joggyakorlatot és jogállapotot - valószínűsíthetően a következményeket nem kellően átgondolva - olyan mérték-
- 69/70 -
ben változtatta meg, hogy immár nem lehet szó a régi állapotok visszaállításáról.
Némi csodálkozással jegyeztem meg már 2020-ban, hogy ezt a korábbi pihenőidős rendszert alapjaiban felforgató alkotmányértelmezést az Alkotmánybíróság milyen egyszerű, tudományos megalapozottságúnak semmiképpen sem nevezhető gondolatmenettel támasztotta alá.[3]
Azon is kifejezetten csodálkozom, hogy a döntéshozók, a döntés meghozatalában részt vevők közül senkinek nem jutott eszébe a döntés meghozatala előtt, hogy a döntésből az következik, hogy általános munkarend esetén a pénteki munkaidő délután egy óráig tarthat.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy fenti kritikáinkat ugyan jogosnak érezhetjük, azonban - ahogy már írtam - az a hajó az Alkotmánybíróság határozatát követően végleg elúszott, hogy a régi jogállapot megtartható legyen. Nincs arra 2020 májusa után alkotmányos mód, hogy a napi és a heti pihenőidő együtt kerülhessen kiadásra.
Bár az Alkotmánybíróság döntése kétségtelenül elhamarkodott és átgondolatlan volt, abból legfeljebb az Alkotmánybíróság működésére, döntései meghozatalának és azok előkészítésének módjára vonatkozóan tudnánk a jövőre nézve következtetéseket levonni, amely jelen dolgozat kereteit meghaladja.
Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) döntése[4] - jelentősen túlmenve az azt megelőző, azonos ügyszámú főtanácsnoki véleményben foglaltakon - szintén megállapította, hogy a napi és heti pihenőidőt egymástól elkülönítve kell kiadni, továbbá a napi pihenőidőt a heti pihenőidőt követően kell kiadni, ezen túl az EUB szintén - az Alkotmánybírósághoz hasonlóan - elemezte a napi és a heti pihenőidő közötti különbséget[5] - sajnos hasonló, tudományosnak szintén nem nevezhető színvonalon.
Ezt a végiggondolatlanságot azért tartom különösen aggályosnak mind a magyar Alkotmánybíróság, mind az EUB részéről, mivel komoly jogi és anyagi kihatással járó döntést hoztak meg egy rövidke és átgondolatlan "érveléskére" alapozva a heti és napi pihenőidők különbségéről. Mind az Alkotmánybíróságtól, mind az EUB-tól elvárható lett volna, hogy olyan nagy jelentőségű döntéseket, amelyek egy egész országban alkalmazott munkarendeket érintenek, tudományosabb megalapozottsággal, szociológiai, részletes jogi és munkaegészségügyi indokolással lássanak el.
Az EUB döntése kapcsán ugyanakkor számos további kifogás is felvethető.
Először is, az uniós anyagi jognál maradva, kétségtelen, hogy az EUB ítélete nem hozható összhangba magával az irányelv szövegével. Az irányelv 5. cikke alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy kivételesen létezhet olyan eset, amikor a heti huszonnégy órás pihenőidő kiadható a napi pihenőidő nélkül.[6] Az ítélet ugyanakkor erről az esetről nem emlékezik meg, lényegében contra legem úgy rendelkezik, hogy minden munkavállalót megillet napi pihenőidő a heti pihenőidő előtt.
Másodszor, az ítélet a Magyarország számára lehető legrosszabb értelmezést tartalmazza. A főtanácsnoki indítvány még nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy a napi pihenőidőt a heti pihenőidő után adja ki a munkáltató, ezen túlmenően azt a lehetőséget is nyitva hagyta, hogy a magyar tagállami bíró a magyar jog előírásait úgy értelmezhesse, hogy a negyven- nyolc órás heti pihenőidőt biztosító tagállami szabály kedvezőbb az összesen harmincöt órányi heti és napi pihenőidőt biztosító irányelvi szabálynál. Az ítélet ezt elvetette, és azt állapította meg, hogy a tizenegy órányi napi pihenőidő akkor is megilleti a munkavállalót, ha a heti pihenőidő hossza a tagállamban az irányelvben írottaknál jóval hosszabb.[7]
Harmadszor, a fentiek alapján az is kijelenthető, hogy az EUB túllépte saját hatáskörét - az EUB hatásköre ugyanis az uniós jog értelmezése, a tagállami jog értelmezése már nem tartozik az EUB hatáskörébe - ugyanakkor az utóbbit az EUB ítéletében megtette, az ítélet 53. pontjában az EUB egyértelműen a magyar jog rendelkezéseit értelmezte.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
