Európa II. világháború utáni újjáépítése és a kontinens integrációja igen szerencsésen kapcsolódtak össze az adott geopolitikai helyzet és a kor világgazdasági kihívásainak szempontjából.[1] A példa nélküli - s eleinte mindössze a kontinens hat államát érintő - kísérlet mögötti politikai megfontolások azonban sokáig rejtve maradtak, hiszen az első időkben csupán a "terv" gazdasági arculata került felrajzolásra. Az európai gazdasági szervezetek létrejötte - Európai Szén- és Acélközösség (ÉSZAK), Euratom, Európai Gazdasági Közösség (EGK) - és mélyülése/átalakulása (Európai Közösségek) után viszont már más területeken is megjelent a kooperáció igénye, amely végül az Európai Uniós Szerződés (a továbbiakban EUSZ) megkötését eredményezte (az Európai Közösség ekkor vált az Európai Unió [a továbbiakban EU] első pillérévé).
A XX. század második felének Európájában elsősorban a politika és a stabilitás voltak azok a tényezők, amelyek a gazdasági együttműködést indukálták, ez utóbbi viszont - az "alapító atyák" elképzelésének többé-kevésbé megfelelően - magával hozta a politikai intézményrendszer továbbfejlesztetésének szükségességét.[2] Az európai integrációt tehát - létrejöttének politika általi meghatározottságára figyelemmel - nem szabad pusztán gazdasági egységesülésként tételezni, még annak kezdeti időszakában sem.
Jelen írás az európai integráció, a közösségi jog és a büntetőjogi területek közötti viszonyt igyekszik bemutatni. Ez a reláció létezik, noha sokan még napjainkban is úgy gondolják, hogy az államok büntetőhatalma - és e hatalmuk gyakorlása - értelemszerűen intakt marad, mivel a kontinensen zajló változások azt nem érinthették és nem is érinthetik. Ez több okból sem tartható álláspont, hiszen egyrészt az integráció folyamatosan újabb és újabb területekre vonatkozóan jelenti be igényét - azaz véglegesen és biztosan semmi nem élvezheti a tagállami szuverenitás védelmét -, másrészt a nemzeti büntetőjogok és Európa találkozása egyáltalán nem új keletű.
A földrajzi és hatásköri szempontból egyaránt expanzív európai integrációban már a '60-as és '70-es években megjelent az együttműködés igénye a vám, a rendőrség és az igazságszolgáltatás vonatkozásában.[3] Ezek bizonyos szempontból Maastricht előfutárainak tekinthetők, hiszen kormányközi alapon irányozlak elő együttműködést, eltérve a közösségi modelltől. Maastrichttal a bel- és igazságügyi együttműködés ugyanis - az akkor létrehozott - EU egyik pillére lett (tehát az egységes intézményi rendszeren belülre került), ez viszont nem járt közösségiesítéssel: maradt a kormányközi modell.
- 201/202 -
Maastricht és a berlini fal lebontása után az elmélyítés és a kiszélesítés kettős kihívásával kellett szembenéznie az európai integrációnak,[4] s lényegében e kettős presszió alatt nyög mind a mai napig. A külső és belső viszonyok permanens változására folyamatosan reagálni kényszerülő EU ekkor határozott jövőképpel még nem bírt, a tagállamok hezitáltak.[5] Az EUSZ megkötésének idején fennálló bizonytalanságot jól jellemzi a dokumentum szóhasználata, amely arra utal, hogy a kapcsolataikat nyilvánvalóan szorosabbra fűző dokumentum aláírásakor a szerződő felek sem tudták pontosan, mit akarnak.[6]
Nem tudni még ma sem, merre fog fejlődni az Európai Unió, s egyáltalán mi ad neki irányt. Vita tárgya, hogy a nemzetközivé szerveződő gazdasági szektorok példáját követve integrálódnak-e majd a gazdaságtól többé-kevésbé független szférák, mintegy kényszerűen követve azt (funkcionalisták), vagy döntően a tagállamok kormányai fogják irányítani az integráció menetét (neorealisták). A politológusok között nincs konszenzus e kérdésben.[7] De más szempontból sincs egység: a maastrichti, pillérekre alapozott konstrukciót egyesek innovatív modellként üdvözlik, mások inkább a föderális elemek kialakítását gátló - vagy azt mindenképp lassító -kompromisszumnak érzik. A parttalan, s nem is túl termékeny polémiába bele nem bocsátkozva c helyütt annyit kell sommásan megjegyezni: az európai folyamatok irányvonalát kétségtelenül a tagállamok politikai vezetői határozzák meg,[8] az EUSZ pedig a Római Szerződés (EKSZ) óta a legjelentősebb reformokat hajtotta végre.[9] A fenti disputánál fontosabbnak tűnik a pillérekre épülő szerkezet, ill. a pillérek egymáshoz való viszonyának vizsgálata. A harmadik pillér felfogható úgy, mint az első, közösségi pillér kiegészítése. E megközelítésben a harmadik pillérbe tartozó bel- és igazságügyi együttműködés olyan terület, amely kormányközi szinten tartandó, ugyanakkor kívánatos azt beemelni a kialakult európai intézményi keretek közé.[10] Az EU belső felépítése igazolni látszik e teóriát, hiszen minden valószínűség szerint a tagállamok ragaszkodása szuverenitásukhoz az az ok, amely indokolja a három hajós bazilikára emlékeztető konstrukció[11] kialakítását.
Maastricht első látásra valóban ezt jelenti: a közösségiesítés nem terjed ki a büntető területeket magában foglaló bel- és igazságügyi együttműködésre. Ugyanakkor kétségkívül leegyszerűsítő megállapítás, miszerint az EU-n belül a legteljesebb mértékben elválna a tagállami szuverenitás - legalábbis a tradicionális megközelítés szerint - szerves részét képező büntetőjog és a közösségi jog. Az a tény ugyanis, hogy a büntető területeken nem történt hatáskör-átruházás, egyáltalán nem jelenti a közösségi jog és a nemzeti büntetőjogok izolálását. S ez nem csak Maastricht után, hanem az EU megszületése előtt sem volt így.
A közösségi jog beható elemzése helyett általánosságban azt lehet mondani, hogy az elsőbbséget élvez a tagállamok belső jogával szemben, közvetlenül hatályos és közvetlenül alkalmazható. Így a nemzeti jogrendszerek egészére, tehát a büntetőjogra is kiterjed a közösségi jog befolyása. Ezt a Bíróság már 1972-ben kifejtette, amikor kimondta, hogy bár a büntető jogalkotás tagállami hatáskörben marad, a közösségi jog kijelöli annak határait.[12] A nemzeti büntetőjogok eszerint korábban sem mentesültek a közösségi jog hatása alól.
- 202/203 -
Maastricht ennek fényében értékelhető tehát úgy, mint a büntető terület közösségiesítésének irányába tett első határozott lépés. Az európai integráció során létrejött önálló közösségi jog számára a nemzeti büntetőjogok nem voltak teljesen elzárva, az együttműködés ugyanakkor az integráció intézményi keretén kívül rekedt. Az EU-t létrehozó szerződés e nézőpontból tehát átmeneti megoldást nyújt.
A pillérekre épülő, szupranacionális és kormányközi megoldásokat vegyítő EU átmenetiségét természetesen azon szerzők vallják, akik szerint a második és harmadik pillér közösségiesítése szükséges, s így előbb-utóbb elkerülhetetlen. A büntetőjog kapcsán pl. Venninnen a közösségi jog pönalizálásáról és a büntetőjog közösségiesítéséről ír.[13] Az integráció persze megtorpanhat, ám a többségi álláspont szerint a centripetális irány tendenciaként érvényesül.
Az Amszterdami Szerződés - bár e téren korszakos jelentőségű változást nem hozott - több vonatkozásban eredményezett előrelépést (célok megfogalmazása, rendőri és bűnügyi együttműködés stb.). Fontos, hogy megjelent a büntetőjogi szankció is az EU harmadik pillérében. Az Amszterdami Szerződés ugyanis a szervezett bűnözés, a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem terén olyan szabályok elfogadását irányozza elő,[14] amelyek minimál-normák megfogalmazásával határolják be a tagállami jogalkotás mozgásterét a tényállási elemek definiálásakor, ill. az alkalmazandó szankciók[15] legkisebb mértékének meghatározásakor. A kormányközi modell maradt, de tetten érhető egyfajta elmozdulás a közösségi modell irányába: a Parlament és a Bizottság szerepének megerősítése, a direktíva harmadik pilléres megfelelőjének, a kerethatározatnak a beiktatása stb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
