A peres felek 1994. június 1-jén tartási szerződést kötöttek, amelynek alapján a felperes a d.-i ingatlana 1/2 hányadát az I. r. alperesre ruházta, ennek ellenében az alperesek a felperes holtáig való tartását és gondozását vállalták. Kötelezettségük a felperes részére az élelmezésre, mosásra, fűtésre, takarításra és orvosi gyógykezeltetésre, valamint a felperes eltemettetésére terjedt ki. A szerződéskötés idején a felperes felesége még élt, a felek kapcsolata családias volt. Az alperesek 1995. október elejétől 1996. augusztus 20-ig tartási kötelezettségüknek eleget tettek. A felek között a kapcsolat azt követően romlott meg, hogy a felperes megismerkedett egy özvegyasszonnyal, aki a felpereshez költözött. A felperes lakásának kulcsait ekkor az alperesektől visszakérte, és közölte velük, hogy az általuk nyújtott tartásra nem tart igényt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a tartási szerződést életjáradéki szerződéssé alakította át és kötelezte az alpereseket az 1996. szeptember 1. és 1999. február 28. közötti időszakban elmaradt tartás ellenértékének megfizetésére. Kötelezte továbbá az alpereseket, hogy 1999. március 1-jétől minden hónap 15. napjáig esedékes havi 18 000 forint életjáradékot egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek. A tartási szerződés megszüntetése iránti keresetet azonban elutasította. Ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok alapján azt állapította meg, hogy a felek között megromlott viszonyból következően vált lehetetlenné a természetbeni tartás. A felperes étkeztetése, a személye körüli teendők ellátása megoldott. Ezért a Ptk. 581. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával úgy foglalt állást, hogy a szerződéssel elérni kívánt cél annak életjáradéki szerződéssé alakításával elérhető, a járadék összegét pedig a körülmények mérlegelésével állapította meg.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett a szerződés megszüntetése iránt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Indokolásában a bizonyítékok okszerű mérlegelésével megállapított tényállással és az azon alapuló jogi következtetéssel egyetértve rámutatott, hogy a fellebbezésben felhozottak az érdemi döntés megváltoztatására nem alkalmasak. Kiemelte, hogy az alperesek szerződésszerű teljesítése bizonyított, a felperes pedig nem igazolta a tartás elmulasztását vagy hiányosságait. A felperes személyes körülményei saját előadásából kitűnően az életjáradéki szerződéssé átalakítást indokolják és ezzel a szerződés célja a felperes igényeinek megfelelően megvalósítható. A járadék összege a természetbeni tartási igény mértékéhez igazodik, annak megfelel. Ezért a felperes által felajánlott további bizonyítást, mint szükségtelent, mellőzte.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint az általa felajánlott bizonyítás mellőzésével megállapított tényállás felderítetlen, az azon alapuló jogerős ítélet pedig megalapozatlanság miatt törvénysértő. A perben eljárt bíróságoknak a felperes kora és egészségi állapota alapján orvosszakértővel kellett volna tisztázni azt, hogy a szerződéssel elérni kívánt cél annak életjáradéki szerződéssé átalakításával elérhető-e. Az, hogy a felperes a teljes gondozását ellátó önzetlen segítőre talált, a szerződés megszüntetése iránti igény nem befolyásolhatja, hiszen a felek között kialakult viszony miatt a természetben együttlakás útján biztosítandó tartás a szerződő felek között már nem valósítható meg. Arra is hivatkozott, hogy az életjáradék összegének megállapítása is megalapozatlan, a felperes tényleges élelmezési költségeit sem fedezi, a bíróság a lakása fenntartásának, a gyógykezelésének és gondozásának a költségeit nem is vizsgálta.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak, a következő indokok miatt.
A perben eljárt bíróságok a jogvita elbírálása szempontjából releváns tényállás megállapítása érdekében a szükséges bizonyítást lefolytatták. A bizonyítékokat összességükben, a Pp. 206. §-ában írt elvek szerint mérlegelve állapították meg a tényállást. A megállapított tényállás nem iratellenes, nem okszerűtlen és logikai ellentmondást sem tartalmaz, ezért annak felülvizsgálatára lehetőség nincs. A felülvizsgálati eljárásban ugyanis felülmérlegelésre a bizonyítékok újabb egybevetésére nincs jogi lehetőség. A felperes által kért további bizonyítás mellőzése pedig önmagában az ítéletet megalapozatlanná nem teszi. A szerződő felek életviszonyait és érdekeit a perben eljárt bíróságok megfelelően feltárták, és annak alapján állapították meg azt, hogy a tartási szerződés célja a Ptk. 589. §-ának (2) bekezdése alapján annak életjáradéki szerződéssé átalakításával elérhető. Az életjáradék összege a tényleges tartás ellenértékének, a felperes életkorának, egészségi állapotának, a szerződés tartalmának és az életviszonyok változásának mérlegelése eredményeként összegszerűségében a felperes tartáshoz fűződő méltányos érdekeinek megfelel.
Mindezek alapján a jogerős ítélet jogszabályt nem sért, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 004/2000. szám).
Az 1998. december 12-én végintézkedés hátrahagyása nélkül elhunyt örökhagyónak a felperes a leánya, az I. r. alperes a dédunokája, a II. r. alperes pedig az unokája.
Az örökhagyó a sz.-i ingatlanból őt megillető 7/12 tulajdoni illetőségét 1995. október 17-én kelt ajándékozási szerződéssel az unokájának ajándékozta, aki 1996. október 29-én az I. r. alperessel tartási szerződést kötött és haszonélvezeti joga fenntartásával az ingatlant az I. r. alperesre ruházta.
A felperes még az életében pert indított az ingatlan tulajdoni hányadainak módosítása iránt; az ebben a perben hozott ítélet megállapította, hogy az ingatlanban a felperes tulajdoni hányada 494/1000, az I. r. alperesé 506/1000, a II. r. alperes haszonélvezeti joga az utóbbi hányadot terheli. A bíróság szabályozta az ingatlan használatát is.
Az örökhagyó után hagyatéki vagyon hiányában hagyatéki eljárás nem indult.
A felperes keresetében kötelesrésze természetbeni kiadását kérte annak megállapításával, hogy az alperesek között létrejött tartási szerződés fedezetelvonó jellege miatt vele szemben hatálytalan, és kérte tulajdoni hányadának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését. A hányadmódosulás alapján kérte az ingatlan használatának ismételt szabályozását is. Másodlagosan kötelesrész címén 2 250 000 forint és kamata megfizetésére kérte a II. r. alperes kötelezését.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte a II. r. alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 645 150 forintot és annak járulékait. Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakvéleményhez csatolt vázrajz szerint szabályozta az ingatlan használatát. Megállapította, hogy a korábbi ítéletben írt használati rend a továbbiakban is irányadó azzal, hogy az örökhagyót megillető ingatlanrész használata a továbbiakban belső megállapodásuk szerint az I-II. r. alpereseket illeti meg.
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy az örökhagyó által ajándékozott 506/1000 tulajdoni hányad juttatáskori forgalmi értéke 1 290 300 forint volt és azt mint az örökhagyó által juttatott adományt a Ptk. 668. § (1) bekezdés alapján köteles a II. r. alperes megfizetni. Ezt meghaladóan a bíróság a keresetet elutasította azzal az indokkal, hogy a II. r. alperes nem az ingatlanrész jelenlegi, hanem a juttatáskori értékének megfelelően felel a kötelesrészért.
A bíróság az alperesek közötti tartási szerződés fedezetelvonó jellegét nem állapította meg. Ezt azzal indokolta, hogy a Ptk. 203. § (1) bekezdés feltételei a szerződés megkötésekor nem álltak fenn, mert a felperes kötelesrészre való jogosultsága csak az örökhagyó halálával nyílt meg. A szerződés megkötésekor olyan követelése nem állt fenn tehát, amely a szerződés következtében egészben vagy részben behajthatatlanná vált. A kötelesrész természetben való kiadására lehetőség nincs, mert az ingatlanhányad már a kötelesrészért nem felelős I. r. alperes tulajdonában áll. A használat újraszabályozása többlet-tulajdonszerzés, illetve a használat szabályozását megalapozó körülményváltozás hiányában alaptalan.
Az ítélet ellen a keresetének való teljes helytadás iránt a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság ítéletével az ítélet fellebbezett részét részben megváltoztatta. A II. r. alperest terhelő marasztalás összegét 1 290 300 forintra és az elsőfokú ítélet szerinti kamatokra felemelte, ennek arányában módosította az ítélet perköltségre vonatkozó rendelkezését is.
A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal a tartási szerződés fedezetelvonó jellegének és az I. r. alperes felelősségének elutasítására vonatkozó ítéleti rendelkezés tekintetében. A tényállást az ingatlanforgalmi szakvélemény alapján annyiban pontosította, hogy az ingatlan juttatáskori forgalmi értéke 5 100 000 forint volt, az adomány értéke helyesen 2 580 600 forint, ezért a felperest illető kötelesrész értéke a Ptk. 660. § (1) bekezdés alkalmazásával 1 290 300 forint. Erre az összegre az alperes marasztalását felemelte, egyebekben utalt az elsőfokú bíróság ítéletének helyes indokaira.
Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet a keresetének való teljes helytadás érdekében. A felülvizsgálati kérelemben kifejtett indokai szerint az alperesek között létrejött tartási szerződés vele szemben hatálytalan, mert a hozzátartozók között létrejött szerződés esetén a rosszhiszeműséget és az ingyenességet vélelmezni kell. A II. r. alperes a kötelesrészt pénzben megfizetni nem tudja. Jelenlegi tulajdoni hányada a felperes számára megfelelő lakáskörülményeket nem biztosít, ezért a kötelesrész pénzben való kiadása reá nézve sérelmes.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
I. A Ptk. 203. §-a alapján a vagyontárgy átruházására létrejött érvényes szerződés relatív hatálytalansága csak abban az esetben állapítható meg, ha az a harmadik személy (hitelező) igényének kielégítési alapját egészben vagy részben elvonta, továbbá az adóssal szerződő (jogszerző) fél rosszhiszemű volt, vagy a szerződésből reá ingyenes előny származott. A hozzátartozók közötti szerződések esetében az ingyenességet és rosszhiszeműséget a jogszabály vélelmezi.
Helyes az eljárt bíróságok jogi álláspontja abban, hogy az alperesek közötti szerződés fedezetelvonó jellege nem állapítható meg. A felperesnek a szerződés megkötésekor konkrétan meglévő követelése nem állt fenn. A Ptk. 661. §-án alapuló felperesi igény az örökhagyó halálával keletkezett. Ezt megelőzően a leszármazónak az örökhagyóhoz fűződő rokoni kapcsolata csak elvi jelentőséget jelentett az örökhagyó hagyatékából való részesedésre, amelyet az örökhagyó más módon, vagyona felélésével vagy eladásával is meghiúsíthatott volna. Követelés fennállásának hiányában pedig a szerződő felek közötti ingyenességnek vagy rosszhiszeműségnek a vizsgálatára a perben nem volt szükség.
II. A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott Ptk. 671. § (1) bekezdésének alkalmazása: a kötelesrész teher és korlátozás nélküli kiadása, amely alól a házastárs korlátozott haszonélvezetének biztosítása kivételt képez, a perben fel sem merült.
A kötelesrész pénzben való kiadása pedig a Ptk. 672. § (1) bekezdése értelmében nem jogszabálysértő. A kötelesrész nem öröklés, annak kötelmi jogi jellegével az áll összhangban, hogy főszabály szerint pénzben jár és az arra jogosult annak pénzben való kiadását követelheti, ha a (2) bekezdés feltételei nem állnak fenn. A Ptk. 672. § (3) bekezdése a bíróság részére biztosítja azt a lehetőséget, hogy a körülményeket mérlegelve természetbeni kiadást rendeljen el. Az adott esetben a főszabálytól való eltérést az eljárt bíróságok nem alkalmazták, ez viszont az ítéleti döntést jogszabálysértővé nem teszi.
III. A használat újrarendezésével kapcsolatban az eljárt bíróságok ítéletei a Ptk. 140-141. §-ait a PK 8. sz. állásfoglalás szempontjait figyelembe véve a használat újrarendezését eredményező lényeges körülményváltozás hiányában nem sérti, ezért a felülvizsgálati kérelem erre vonatkozó rendelkezését a felperes okkal nem sérelmezheti.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartott (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 031/2002.).
A felperes és néhai házastársa 1989. július 11-én életjáradéki szerződést kötöttek az alperesekkel. A szerződés értelmében a sz.-i házasingatlant és minden ingóságukat átruházták a III. r. alperesre, amelynek ellenében az I-II. r. alperesek vállalták, hogy a felperes és házastársa részére havi 4000 forint életjáradékot fizetnek, az eltartottakat haláluk esetén illő módon eltemettetik. A szerződés szerint, amíg a felperes házastársa él, az ingatlanba az alperesek nem költözhetnek be, az életjáradéki jog jogosultjai bármelyikének halála esetén viszont a ház felének birtokbavételére jogosultak.
Egy 1996-ban folyamatban volt perben a bíróság az alpereseket terhelő életjáradék összegét 1996. július 1-jétől kezdődően havi 10 000 forintra felemelte.
A felperes házastársa 1996. június 20-án elhunyt, a felperes azonban többszöri felszólítás ellenére az ingatlan felének birtokba adásától elzárkózott. A felperes 1997. november 22-től szociális intézménybe költözött, ahol gondozási díj ellenében teljes körű ellátásban részesül. 1999. április 30-ig havi 14 500 forint, 1999. májusától havi 18 500 forint gondozási díj fizetésére köteles.
Az alperesek 1996. július 1-jétől havi 5000 forint használati díj fizetésére tartottak igényt azon az alapon, hogy a felperes a szerződésben rögzített birtokbaadási kötelezettségét nem teljesítette. Az életjáradék összegéből 1998. február 1-jén az általuk igényelt és hátralékos használati díj összeget beszámítva a felperes részére csak 1000 forintot fizettek. A felperes és a II. r. alperes 1998. március 31-én olyan megállapodást kötöttek, hogy a felperes "rendelkezési jogáról az ingó és ingatlant érintően lemond, a továbbiakban semmiféle követelése a fentiekkel kapcsolatban nincs, és ezzel egyidejűleg a II. r. alperes részére az ingatlan kulcsait átadta".
A felperes keresetében az 1998. március 31-én kelt szerződést több okból támadta. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a szerződést kényszer hatására kötötte, mert az alperesek az életjáradékot nem fizették, enélkül pedig a szociális otthon térítési díját nem tudta fizetni és attól félt, hogy onnan kiteszik. Hivatkozott arra is, hogy a szerződés a jóerkölcsbe ütközik, mert a megállapodás megkötéséről jogi képviselőjét nem értesítették. Kérte továbbá az alpereseket 20 000 forint ingó értékkülönbözet és 15 000 forint többlethasználati díj fizetésére kötelezni, arra hivatkozással, hogy az ő használatára szolgáló ingatlanrészt is birtokba vették.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Indokolása szerint a jogerős ítélettel korábban megállapított havi 10 000 forint életjáradék a felperes szükségleteire és korára figyelemmel a havi tartást fedezi. A szerződés érvénytelensége iránti keresetet az érvénytelenséget eredményező ok bizonyítottságának hiányában utasította el. Megállapította, hogy a felperes önként adta át a lakás kulcsait és a szociális otthonból nem is kíván a perbeli ingatlanba költözni. Ezért azt is megállapította, hogy a felek az életjáradéki szerződést az 1998. március 31-i szerződésükkel módosították, melynek értelmében a felperes az ingatlan használati jogáról teljes egészében lemondott. Ennek következtében a használati díj megfizetése iránti keresete is alaptalan.
Az ítélet ellen a keresetének való helytadás iránt a felperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben és akként változtatta meg, hogy az életjáradék összegét 1999. május 15-től havi 13 000 forintra felemelte, a hátralék összegét a jogerős ítélet meghozatalakor 15 000 forintban állapította meg, melynek megfizetésére az alpereseket 30 napon belül kötelezte, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ítélet indokolása szerint nem állapítható meg, hogy az 1998. március 31-i szerződést a felperes kényszer hatására kötötte. Az alperesek ugyan két hónapig csökkentett összegű életjáradékot fizettek, azonban abból, hogy a felperes a gondozási díjat csak részben teljesítette, hátránya nem származott. A jogerős ítélet alapján ugyanis kérhette volna a végrehajtás elrendelését is, de mivel a felemelt életjáradék hátralékos összegét pár hónappal korábban kapta meg, abból módjában állt a térítési díjat is rendezni. Megállapította a másodfokú bíróság azt is, hogy a felperes a szerződést önszántából kötötte, cselekvőképessége folytán saját személyében is szerződhetett, ezért a szerződés megtámadásának jogalapja nem áll fenn. Az érvényes szerződésben minden igényéről lemondott, ezért sem ingósága ellenértékére, sem használati díjra nem tarthat igényt.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az életjáradék felemelése óta az életviszonyokban jelentős változás következett be, a felperest az otthonnal szemben terhelő térítési díj is emelkedett, ezért az életjáradék 30%-os felemelését tartotta indokoltnak, ezt meghaladóan azonban a felemelés iránti igényt elutasította. Ez utóbbit azzal indokolta, hogy az alperesek nem a felperes teljes eltartását vállalták, ezért a gondozási díj egy részét a felperesnek kell viselnie nyugdíjából.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet, az alperesek csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő. A felperes szerint a Ptk. 591. § (2) bekezdése alapján az életjáradék összegét is úgy kell megállapítani, hogy az a természetbeni tartás valóságos ellenértéke legyen. Az alperesek viszont az életjáradék felemelésére vonatkozó kereset elutasítását kérték. A felperes jogszabálysértőnek tartotta továbbá a használati díj iránti keresetének elutasítását is.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemnek a használati díjra vonatkozó részét alaposnak, ezt meghaladóan a felülvizsgálati kérelmet, valamint a csatlakozó felülvizsgálati kérelmet is alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
1. A Ptk. 591. § (2) bekezdése az életjáradéki szerződésre a tartási szerződés szabályainak megfelelő alkalmazását rendeli. A megfelelő alkalmazásból az következik, hogy míg a tartási szerződés esetében a tartásnak a jogosult megfelelő tartását kell biztosítani, addig az életjáradéki szerződés alapján fizetendő életjáradék a felek szerződési megállapodásának megfelelően a megélhetés költségeit esetleg a megélhetés költségeihez szükséges pénzösszeg egy részét biztosítja. Ezért az életjáradéki szerződés módosítása esetén a szerződéskötéskor fennállott helyzethez képest kell megítélni a felek viszonyaiban bekövetkezett változást. Annak eldöntése, hogy a szerződéssel megállapított életjáradék felemelésének jogalapja fennáll-e és milyen mértékben, mérlegelés kérdése. A jogerős ítélet részletes indokát adta annak, hogy a mérlegelés során mit tekintett döntő szempontnak. Ennek során helyesen emelte ki, hogy az alperesek nem a felperes teljes eltartását vállalták az eredeti szerződésben sem, továbbá, hogy az életjáradék felemelése óta mind az értékviszonyokban, mind a szociális otthoni térítési díjakban jelentős változások következtek be. Ezzel szemben az alperesek az eljárás során nem hivatkoztak teljesítő-képtelenségükre, mert az az életjáradéki szerződés megszüntetésére vezethetett volna, így ezt a szempontot a felülvizsgálati eljárásban sem érvényesítheti. A mérlegeléssel megállapított tényállás nem iratellenes, nem okszerűtlen, logikai ellentmondást sem tartalmaz, ezért nem jogszabálysértő.
2. A jogerős ítélet a felperes és a II. r. alperes 1998. március 21-i "jegyzőkönyv"-be foglalt szerződését az életjáradéki szerződés módosításának e szerződésben biztosított alperesi használat alapján a többlethasználati díj fizetési kötelezettség jogalapját fenn nem állónak minősítette. A "jegyzőkönyv" tényként rögzíti, hogy a felperes az ingatlan kulcsait átadja a II. r. alperesnek, aki azokat átveszi. Miután az életjáradéki szerződés egyik jogosultjának halálát követően az alpereseket a szerződés szerint az ingatlan fele részének birtoklása megillette, e jegyzőkönyvben rögzített megállapodás jelenthette az életjáradéki szerződés 3. pontjában foglaltak megvalósulását is, az alperesek részére a részbeni birtokba lépés biztosítását. Annak rögzítése, hogy a felperes "a rendelkezési jogról az ingó és ingatlant érintően lemondott és a továbbiakban semmiféle követelése a fentiekkel kapcsolatban nincs", a Ptk. 207. § (2) bekezdésében foglalt kiterjesztő értelmezés tilalma folytán nem értelmezhető akként, hogy a felperes az életjáradéki szerződésben foglalt használati jogáról egyszer és mindenkorra lemondott. A felperes többlethasználati díj iránti keresetének elutasítása ezért jogszabályt nem sért, a döntéshez szükséges adatok nem állapíthatók meg.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 213. §-ának (1) bekezdése értelmében részítéletet hozott: a jogerős ítéletnek a többlethasználati díj megfizetése iránti keresetet elutasító rendelkezését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Meghagyta az elsőfokú bíróságnak, hogy a további eljárás során a többlethasználati díj iránti keresetet a Ptk. 140. és 141. §-ai alapján érdemben vizsgálja: tisztázza a használat módját, az ingatlan felszereltségét, a használatot befolyásoló valamennyi körülményt és szükség esetén szakértő bevonásával derítse fel az elérhető használati díj összegét.
Ezt meghaladó részében pedig a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 281/2000. szám).
Ptk. 589. § (2) Ha valamelyik fél magatartása vagy körülményei folytán a természetben való tartás lehetetlenné vált, bármelyik fél kérheti a bíróságtól a szerződés végleges vagy az említett körülmények megszűntéig tartó átváltoztatását életjáradéki szerződéssé, ha pedig a szerződés célja ilyen módon sem valósítható meg, a szerződés megszüntetését.
Ptk. 590. § (1) Ha a körülményekből más nem következik, a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért ellenszolgáltatás nem jár.
Ptk. 591. § (1) Életjáradéki szerződés alapján az egyik fél meghatározott pénzösszeg vagy terménymennyiség időszakonként visszatérő szolgáltatására köteles.
(2) Az életjáradéki szerződésre a tartási szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Ptk. 661. § Kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse, vagy végintézkedés hiányában az lenne.
Ptk. 662. § (1) A kötelesrészre jogosult kötelesrészének pénzben való kiadását követelheti.
(2) Természetben jár a kötelesrész, ha ez volt az örökhagyó végintézkedéssel vagy élők között nyilvánított akarata.
(3) Ha kötelesrész pénzben való kiadása akár a jogosultra, akár a kötelezettre sérelmes, a bíróság az összes körülmények mérlegelése alapján elrendelheti a kötelesrésznek egészben vagy részben természetben való kiadását. ■
Visszaugrás
