E tanulmány a kora középkori bajor népjog, a Lex Baiuvariorum azon rendelkezéseit kívánja elemezni, amelyek az orvoslás, a betegség, a testi sértés és általában a sérülések kérdéskörére vonatkoznak. A rövid bevezetést követően a tanulmány először a sedes materiaet, az elemzendő forrásbázist, nevezetesen a Lex Baiuvariorum datálásának kérdését és az összehasonlítás alapját képező germán népjogokat, a vizigót, a langobard és az alemann joganyagot tárgyalja. A kora középkori orvoslás kérdéskörén belül röviden bemutatásra kerül a kora középkori medicina és az orvos jogi státusa a jogi és nem jogi források tükrében. Ezt követően térünk rá az említett kérdés, vagyis a betegség, a vetélés, a testi sértés és általában a sérülések választott törvénykönyvünkben, a Lex Baiuvariorumban található szabályozásának elemzésére. Ennek keretében vizsgáljuk a jog- vagy cselekvőképességet befolyásoló betegségek jogi konzekvenciáit, a magzatelhajtás tényállását, az orvos bevonásának és az általa alkalmazott kezelésnek a megjelenését a törvényszövegben, valamint a testi sértés és a sérülések népnyelvi terminológiáját.
Előrebocsátandó, hogy a germán népjogok[1] mint sedes materiae fényében értelemszerűen aligha vetődhetnek fel mindazon kérdések, amelyek akár a modern, akár a római orvosi jog kapcsán elsődleges fontosságúak, nevezetesen az orvosi felelősség aspektusai. Ez a korabeli jogállapot ismeretében nem is várható el e törvényektől, s az ilyen irányú megközelítést messzemenően történelmietlennek kell tekintenünk.
- 97/98 -
Az a tény azonban, hogy az orvosi jogi aspektus a maga komplexitásában aligha ragadható meg, aligha zárhatja ki a jogtörténet terrénumáról a népjogoknak a jogtörténész-filológus általi elemzését. A forrásbázis jogi volta egyértelműen a jogtörténész feladatává (is) teszi e lexek átfogó - a nyelv-, a köz- és a társadalom- (esetünkben pedig a medicina)történet eredményeit felhasználó - kutatását, hogy az így nyert eredmények az említett társtudományok (a jogtörténész számára segédtudományok) rendelkezésére bocsáthatók legyenek.
Szót kell ejteni a tanulmányban alkalmazott filológiai módszerről is. A tanulmány célja elsődlegesen jogtörténeti, az alkalmazott módszert tekintve azonban a filológia legalább olyan súllyal jelenik meg, mint a stricto sensu jogtörténeti elemzés. "Alle mittelalterliche Forschung ist Philologie" - írja Hermann Heimpel az előszóban, amelyet Heinz Quirin kézikönyvéhez fűzött,[2] s ezt az alapelvet, vagyis a forráselemzés és a forrástisztelet kritériumát igyekeztünk munkánk során mindvégig szem előtt tartani.[3]
A germán népjogok bővelkednek mind anatómiai, mind a sérüléseket és ezek következményeit és kísérő tüneteit jelölő, továbbá betegségeket, orvosi eszközöket és terápiás módszereket visszaadó terminusokban. Az orvos és a beteg viszonyát ex asse jogi szempontból ugyanakkor csak az erős római jogi hatást mutató vizigót törvények tematizálják. Kiemelt helyet érdemel a népjogok orvosi jogi szövegeinek elemzése során a terhesség és a terhesség-megszakítás/abortusz, mert a textusok is teret szentelnek e jogilag és orvosilag sem elhanyagolható jelentőségű kérdésnek. A törvénykönyvek természetesen viszonylag kevés információt nyújtanak magukról a kórképekről, annál többet azonban a sebészi beavatkozásokról, valamint azokról az egészségkárosodásokról, amelyek a páciens munka-, harc-, illetve cselekvőképességét befolyásolhatták.
A népjogok germán elemeivel, illetve a medicina terminológiájának a Volksrechtekben való megjelenésével foglalkozó munkák közül kiemelendők Wilhelm Eduard Wilda,[4] Jacob Grimm,[5] Arthur B. Schmidt,[6] Rudolf His,[7] Sigfrid von Schwanenflügel,[8]
- 98/99 -
Georg Baesecke,[9] Dietrich von Kralik,[10] Ruth Schmidt-Wiegand[11] és Annette Niederhellmann[12] művei.
A Lex Baiuvariorum[13] 737 és 743 közötti - Heinz Löwe és Peter Landau által feltételezett - keletkezési dátumát támasztja alá a germán népjogokat jóval meghaladó mértékű egyházi hatás. A törvény szövegéből egyértelmű, hogy összeállítója a kánoni szabályok ismeretéből és egy világosan körülhatárolt egyházi szervezetből indul ki. Az a tény, hogy a Lex Baiuvariorum összeállítója munkája során a Lex Alamannorumot is felhasználta,[14] szintén a 737 és 743 közti datálás mellett szól.[15] A Lex Baiuvariorum keletkezési helye kapcsán jó eséllyel elfogadhatjuk tehát Peter Landau azon hipotézisét, hogy ez a szerzetesek és a hercegi udvar között fennálló munkakapcsolat jóval szorosabb lehetett, ha a Lex Baiuvariorum kompilátorainak a hercegi székhelyen, Regensburgban található Szent Emmeram-kolostor szerzeteseit vélelmezzük.[16]
A Leges Visigothorum összefoglaló név: a vizigót jog különféle formákban fennmaradt feljegyzései. A legrégebbi ránk maradt ilyen forrás vizigót a Codex Euri-
- 99/100 -
cianus, amelyet a hagyomány Eurich királynak tulajdonít, és valamikor 469 és 476 között keletkezett.[17] Egy VI. századi párizsi palimpsestus codexben maradt fenn töredékesen a 276. caputtól a 336. caputig. A Codex Euricianusra erőteljesen hatott a római jog is, s utóbb e jogforrás gyakorolta talán a legnagyobb hatást más germán népjogokra. Leovigild király számos ponton kiegészítette-kijavította a Codex Euricianust, amely immáron a Codex revisus nevet kapta, ám e forrás nem maradt ránk.[18] Leovigild egyik utódja, Reccesvind király 654-ben kiadott két olyan jogi összefoglalást, amelyben háromszáztizenkilenc rendelkezést antiquaként jelölt meg, s ezeket Leovigildre vezette vissza.[19] Reccesvind összefoglalását a szakirodalom eltérő neveken emlegeti: Lex Visigothorum,[20] Lex Visigothorum Reccesvindi-ana,[21] Forum Iudicum,[22] Liber iudiciorum.[23]
A langobard joganyag kapcsán kiemelendő, hogy míg a germán népjogok többsége tárgy szerint csoportosította a szabályokat, a langobardok időrendben, uralkodóik kronológiája szerint illesztették egymás után a jogszabályokat.[24] A langobard törvényekben - amelyek a népgyűlés közreműködésével születtek[25] - számos germán jogi terminus gazdagítja a latin szöveget. A langobardok már hetvenöt éve éltek Itáliában, szokásjoguk rögzítését azonban csak Rothari király hajtotta végre 643-ban,[26] s e törvénykönyvet, az Edictus Rotharit az országnagyok és a nép hozzájárulásával - egy szimbolikus szerződési formában is (speergedinge per gairet-hinx)[27] - megerősítette.[28] Az Edictus Rothari rövid, tömör rendelkezésekből áll, amelyek megértését a langobard népnyelvi terminusok segítik. A vizigót, a keleti gót és a burgund joganyaggal szemben az Edictus Rothari kevésbé mutat szoros kapcsolatot a római joggal.[29] Egyetérthetünk Babjákkal abban,[30] hogy az Edictus
- 100/101 -
Rothari egyik része kifejezetten a régi longobárd szokásjogot tartalmazza, másik része pedig a király jogi reformjait foglalja össze.
Az alemann népjog két változatban maradt ránk: a régebbi változatot a kutatás Pactus Alamannorumként, az újabbat pedig Lex Alamannorumként tartja számon. A Pactus bevezető mondata a Merowing-dinasztiából származó Chlothar királyt említi[31] mint törvényalkotót, a szakirodalom azonban azt tekintve megosztott, hogy ezen uralkodó személyében I. (511-561), II. (584-629), vagy pedig IV. Chlothar királyt (717-719) kell-e látnunk. Nagy valószínűséggel a Pactus - e törvénykönyv nyelvezete a Lex Ribuariához, illetve a Lex Salica későbbi változataihoz hasonlítható - szerzőjének II. Chlothar tekinthető, ezzel szemben a Lex Alamannorum Lantfrid jogalkotói tevékenységére vezethető vissza.[32] II. Chlothar szerzősége mellett látszik szólni az a tény is, hogy 626 vagy 627 szeptemberében a Clichy-i Zsinaton negyven püspök, továbbá egy apát és egy diakónus is jelen volt (utóbbi mint megbízott), s e létszám hasonló nagyságrendet mutat, mint a Pactusban olvasható leírás adatai.[33] A Lex Alamannorumból egyértelművé válik, hogy a kompilátorok a Pactus szabályait tartalmilag is továbbfejlesztették.[34] E változat valamikor 712 és 725 között születhetett meg.
A kora középkor gyógyászatában két fő irányt különböztethetünk meg: egyrészt a királyi (hercegi) udvarokban és a kolostorokban gyakorolt, erőteljesebben az antik, hippokratési és galenosi hagyományokhoz, ezek szövegeinek recepciójához kötődő, másrészt az alapvetően a szóbeliségen alapuló és a germán hagyományokhoz kötődő népi gyógyászatot.[35]
A kor gyógyászatában a legfejlettebbnek a Mediterráneum, ezen belül is a Bizánci Birodalom központjai számítottak (Alexandriában élt tovább a legerőteljesebben az antik hagyomány), a medicinát tudományos igényességgel művelők közül kiemelendő Oreibasiois,[36] Amidai Aetios,[37] Trallesi Alexandros[38] és Aiginai Pau-
- 101/102 -
lus[39] neve, akik az antik orvostudományi művek[40] kivonatolásával mentették át e tudásanyagot a középkorba.[41] Az ő kompilációik közül számosat már igen korán lefordítottak latinra, ami a tudományosabb igényű orvoslás alapját képezte majdan Európa nyugati felében - értelemszerűen e művek az antik forrásokhoz képest kevés eredetiséget mutatnak, túlnyomórészt az antik hagyomány leegyszerűsített kivonatainak tekinthetők.[42] (Utóbb e kompilációkat arabra is lefordították, és ily módon a VIII. századtól erőteljes fejlődésnek indult, majd a XI. századtól Dél-Európában, elsősorban Hispániában, majd Dél-Itáliában is hatást gyakorló arab medicina alapjává váltak.[43])
A népi gyógyászat eredetileg a germán vallási képzetek alapjain állt, idővel azonban a klasszikus (antik) gyógyászat hatása is érzékelhetővé vált a medicina ezen ágában - Galliában például már az V. és VI. században születtek orvosi receptkönyvek, amelyek közül elsősorban Marcellus Empiricus művét érdemes kiemelni,[44] illetve említést érdemel a(z elszórtan germán kifejezéseket is tartalmazó) Codex Sangallensis (Nr. 44) és a VIII-IX. századi Codex Bambergensis receptgyűjteményei.[45] A IX. századtól kezdve születő óangol Leechbookokra erőteljes hatást gyakorolt a germán vallási képzetek által befolyásolt népi gyógyászat szemlélete.[46] Minthogy a katolikus egyházi tanítás igyekezett határozottan fellépni a "pogány" vallási képzetek ellen, alig található e forrásokban olyan textus, amely kizárólagosan a germán néphitet és népi gyógyászatot közvetíti számunkra,[47] ugyanakkor e képzetek, mágikus rítusok krisztianizált formában tovább éltek a népi gyógyászatban, és felvételt nyertek a receptkönyvekbe is.[48]
- 102/103 -
Az egyházi tanítást is erőteljesen áthatotta az orvosi gondolkodás, illetve terminológia, kiváltképp a korai egyházatyák műveiben: így például a keresztvizet Tertullianus aqua medicinalisnak, vagyis a gyógyvíznek, egészséget helyreállító víznek nevezi,[49] más ókeresztény szerzőknél - Irnaeriusnál, Ignatiusnál és Iusti-nusnál - a bűnbánat mint vera de satisfactione medicinaként, az eukarisztia pedig a halhatatlanság pharmakonjaként szerepel.[50] Az egyházi orvoslás a keresztény szellemiségnek megfelelően sok esetben a bűnt tartotta a betegség kiváltó okának, s így a bűnbánatot is egyfajta gyógymódnak tekintette, a gyógyítást végző egyházi személy pedig Krisztust mint megváltót és a lélek orvosát utánozta.[51] Az őskereszténység szellemiségével szemben a IV-V. századtól a testtel és annak betegségeivel szemben kevésbé elutasító álláspont vált érzékelhetővé a katolikus egyházban.[52]
A "tudományos" orvoslás - amely elsősorban a leegyszerűsített hippokratési és galenosi tanításon alapult - színterei elsősorban a kolostorok voltak, ahol a szerzetesek a quadrivium keretében orvosi képzésben is részesültek.[53] E klerikusok számára - elvben - hozzáférhetőek voltak az antik orvostudományi művek, így gyakorta a tudományos és a theurgikus módszer sajátos ötvözetét alkalmazták. A Cassio-dorus (485-580), Theoderich kancellárja által alapított dél-itáliai Vivariumban az antik orvostudomány számos művének másolata és fordítása készült.[54] Isidorus His-palensis (570-636) pedig az Etymologiae húsz könyvéből kettőt szentelt a medicinának.[55] A reichenaui kolostorban alkotó Walahfridus Strabo De cultura hortorum című, négyszáznegyvennégy hexameterből álló tankölteményében hosszabban írt huszonhárom növény gyógyhatásáról is; valamint ugyanezen kolostor alaprajzából kitűnik, hogy patikából, orvosi-, beteg- és kezelőszobákból álló infirmarium volt az épületben található.[56] A nem egyházi, vagyis uralkodói udvarokban működő orvo-
- 103/104 -
sokról - akik olykor a comes archiatorum, vagyis a "főorvos" titulusát is elnyerték - szóló forrásaink igen hézagosak, a köznépet ellátó egyszerű medicusokról pedig alig tudunk valamit.[57] Az uralkodó réteget ellátó orvosok gyakorta nagy vagyonra tehettek szert, ha azonban az általuk alkalmazott kezelés eredménytelen maradt, nem egyszer életükkel feleltek az alacsony hatékonyságért.[58] A sebészet ugyanakkor hiányzik a korabeli tudományos művekből, szó szerint kheir-ourgiának, vagyis kéz-művességnek tekintették, s mint ilyen nem tartozott az arsnak, illetve scienti-ának minősülő medicina területére.[59]
Az orvos jogi helyzetére, társadalmi státusára vonatkozóan a Lex Baiuvariorum sajnos nem tartalmaz utalást. Megállapítható azonban, hogy az orvos nagy társadalmi tekintélynek örvendett, amint ez a bajor lexszel szoros rokonságot mutató alemann törvényből is kiderül.[60] Eszerint az orvos, akinek esküje három laikuséval ér fel, esküjét orvosi műszereire kellett letennie, ami hivatását és a társadalomban elfoglalt, kiemelt pozícióját jelképezte. Az idézett forrásszöveg az okozott sérülés után fizetendő conpositio körüli vita eldöntési módját határozza meg, vagyis az orvos ez esetben szakértőként jár el.[61]
A következő alemann szöveghely is arról informál, hogy az orvos tanúvallomása a közemberénél nagyobb súllyal esik latba.[62] A forrás szerint amennyiben a koponyából/koponyatetőből származó csontdarabot, amely a bíróság előtt bizonyítékként szolgálna, az orvos elveszítette, vagy az orvosnak kell esküt tennie, hogy azt elveszítette, vagy pedig két szemtanúnak kell esküt tennie arra nézve, hogy a testi sértés elkövetése során valóban csontdarabot "ütöttek ki" - a kifejezés orvosilag nehezen magyarázható, illetve beazonosítható - a koponyatetőből. A kezelő orvos tehát ebben az esetben is szakértőként lépett fel a bíróság előtt. Csupán feltételezhetjük, hogy a szakértővé válásnak valamiféle - legalábbis szokásjogi-lag meghatározott - feltételrendszere volt, vagyis az orvosnak bizonyítania kellett szakértelmét, amint ez az óészaki Manhcelingsbalkerből is kiderül,[63] amely szerint "törvényszéki orvos szakértő" az lehetett, aki bizonyította, hogy képes volt fegyverrel okozott sebeket, csonttörést, mellkasi vagy hasi sérülést, a levágott végtag csonkját és szúrt sebet gyógyítani.[64]
- 104/105 -
A vizigót jog önálló titulust szentelt az orvos és a beteg jogi helyzete szabályozásának (De medicis et egrotis),[65] ami már önmagában is kellőképpen bizonyítja az orvos kiemelten fontos társadalmi helyzetét.[66] Az orvos és a beteg viszonyát a vizigót jogban kölcsönös biztonságot szavatoló szerződés (placitum) rendezte.[67] Az orvos és a beteg között létrejövő szerződés alapján az orvos kötelessége a beteg meggyógyítása - vagyis különös módon nem gondossági, hanem eredménykötelemre szerződik -, a páciens kötelessége pedig a gyógyításért járó díj megfizetése oly módon, hogy arra a szerződés megkötésekor biztosítékot (cautio) ad. A törvény a kezelés eredménytelenségének esetét is rendezi.[68] Ha a kezelés során a beteg meghal, vagyis az orvos nem tudta meggyógyítani, tehát nem volt képes szerződésben vállalt kötelezettségét teljesíteni, nem támaszthat igényt a megállapodott díjra, ugyanakkor a beteg családja nem léphet fel az orvos ellen emberölés vádjával.[69]
A vizigót jog azonban az orvos biztonsága érdekében további garanciákkal bástyázta körül az orvos-beteg viszonyt.[70] Ennek értelmében (ami szintén az orvos magas társadalmi presztízsét jelzi) az orvost kihallgatás nélkül nem lehetett őrizetbe venni, ami alól kivételt képez az emberölés esete - ez alatt értelemszerűen nem az orvosnak fel nem róható exitus értendő, hanem a szándékos emberölés -, amikor is a homicidium után fizetendő conpositio értékében kezest kellett állítania. Az orvos és tanítványa viszonyát szintén szabályozta a törvény.[71] Az orvos a képzés fejében - ami nem szervezett formában, hanem egyénileg megkötött szerződés alapján, személyes bizalmon alapuló mester-tanítvány viszony keretében történt - tanítványától tizenkét solidus megfizetését követelheti.
Megválaszolásra vár az a kérdés, hogy a bajor Volksrechtben hogyan jelenik meg a beteg és a betegség fogalma. Jogi szövegekről lévén szó, betegségről csupán abban az esetben esik szó, amikor az a személy cselekvőképességét befolyásolja, vagy jogi státusát megváltoztatja (nevezetesen a lepra és az elmebetegség), valamint amikor annak munkaképességére van hatása (ilyen a vakság és a hernia, azaz a
- 105/106 -
lágyéksérv). A Lex Baiuvariorum szöveghelyeinek elemzése előtt érdemes áttekinteni az Edictus Rothari vonatkozó passzusát, amely a cselekvőképességet, illetve a státust befolyásoló/korlátozó betegségek társadalmi megítéléséről, valamint ennek jogi szabályozásáról a bajor forrásnál átfogóbb képet nyújt.
Az Edictus Rothari szerint az elmebetegség oka a bűnben keresendő.[72] Az Edictus Rothari egyértelműen illeszkedik abba a keresztény hagyományba, amely szerint az elmebetegség a bűn konzekvenciája - noha e gondolat nem idegen más vallások képzeteitől sem.[73] Noha a Bibliában sem az Ó-, sem az Újszövetségben nem található meg e gondolat egyértelmű gyökere, az egyházatyák azonban János Evangéliumának egy passzusából indulnak ki, amelyben Krisztus a nagyobb bajt elkerülendő a bűn kerülésére int.[74] A veleszületett, illetve öröklött betegségeket az eredendő bűnre vezették vissza, s e képzet a korai kereszténység idején a démonhittel sajátosan keveredett.[75] Origenes az egyes betegségeket konkrét démonokhoz kapcsolta, Augustinus, Tertullianus, Minucius Felix és Cyprianus szintén hasonló elképzeléseket fogalmaztak meg.[76]
Ennek megfelelően az Edictus Rothari idézett szöveghelye a beteget rabiosus-nak, illetve demoniacusnak nevezi. Megjegyzendő, hogy a középlatinban a rabies általában a fertőzött állat harapásával terjedő veszettséget jelölte,[77] amit legtöbbször a hydrophobia szinonimájának tekintettek,[78] ami e betegség egyéb szimptómái (dühkitörés, alvászavar, szájhabzás stb.) mellett tipikus tünetnek tekinthető, a paciensnél erőteljes szomjúságérzet jelentkezik, amely azonban nyelési nehézséggel, illetve a folyadéktól való irtózással párosul.[79] A rabies azonban a langobard szövegben valószínűleg minden, dührohamokkal járó betegség összefoglaló neveként szerepel.[80] A demoniacus kifejezés minden bizonnyal arra a képzetre megy vissza, hogy a beteget démonok szállták meg - a középlatinban azonban e terminus (ha nem is kizárólagossággal) az epilepszia számára volt fenntartva, amit a hippokratési írások szent betegségként említenek,[81] ám a hippokrátési tanításban egyúttal kifejtésre kerül az e betegség természetfeletti kiváltó okáról szóló vélekedés tarthatatlansága.[82] Számos forrás tanúsága szerint ugyanakkor már a középkorban sem minden esetben természetfeletti kiváltó okra vezették vissza az epilepsziát, hanem agyi elváltozást gyanítottak mögötte.
- 106/107 -
E források egyike éppenséggel az Edictus Rothari után szűk egy évszázaddal lejegyzett Lex Baiuvariorum, amelynek szöveghelyét - anélkül, hogy ehelyütt annak kellékszavatossági vetületeivel foglalkoznánk - itt érdemes a Gw jelzetű, XI. századi kézirat glosszáival együtt idézni.[83] Teljesen egyértelmű, hogy a XII. századi kéziratban felcserélték a két magyarázandó kifejezéshez tartozó glosszát, vagyis a cadivushoz, vagyis epilepszáshoz a hirniuuotic kifejezésnek kell tartoznia, a herniosushoz, azaz a lágyéksérvben szenvedőhöz a holoht kifejezésnek.[84] Az ehelyütt vizsgálandó hirniuuotic kifejezés etimológiája kellőképpen egyértelmű: az agy jelentésű ófelnémet, illetve középfelnémet hirn(i), valamint a dühös, dühöngő jelentésű az - indoeurópai *uät, *uöt gyökből eredő - ófelnémet wuottg és a középfelnémet wuotic kifejezések compositumaként állt elő.[85] E kifejezés közeli rokonságot mutat a látnok jelentésű óir faith, a megszállott jelentésű gót wöde és az elmebeteg jelentésű óangol wöd szavakkal.[86] Ez az etimológiai okfejtés nyilvánvalóvá teszi, hogy az epilepszia esetén a betegség okát az agyi elváltozásban vélelmezték, mert a hirniuuotic terminusban semmi sem utal természetfeletti kiváltó okra.[87]
Az Edictus Rothari rendelkezése teljes egyértelműséggel kimondja, hogy az e betegségben szenvedők cselekvőképessége bizonyos pontokon korlátozás alá esik: vétőképességük hiányzik, vagyis a rabiosus és demoniacus által okozott kárnál a vétkesség hiányzik, az általa elkövetett bűncselekmény pedig nem büntetendő, vagyis nem kellett az ilyenkor szokásos conpositiót megfizetnie. A beteg rokonait nem lehetett a cselekményért felelősségre vonni, illetve tőlük kártérítést követelni - ugyanakkor a rokonok sem követelhettek conpositiót, ha valaki a beteget gondatlanságból (sine cupla) megölte. Vagyis a betegre ugyanazon szabályok álltak, amelyek mentesítették az állattartót a veszett állat által okozott kár miatti kártérítés alól, és fosztották meg egyúttal a kártérítés követelésének jogától.[88] (A gyengeelméjűeket és elmebetegeket tekintve a vizigót jog a római jogi szabályt alkalmazta, vagyis csupán esetleges lucidum intervallumaik idején - saját ügyükben - tett nyilatkozataik érvényesek, egyébként akaratnyilvánításuk érvénytelen, illetve nem szerepelhetnek tanúként a bíróság előtt, ám ha mégis tanúskodnának, vallomásuk nem vehető figyelembe.[89]) Az Edictus Rothari szerint amennyiben a vevő az adásvétel megkötését követően észlelte, hogy a rabszolga leprás vagy epilepsziás, akkor a rabszolga visszaszolgáltatása mellett visszakövetelhette a vételárat; az eladó arra vonatkozó tisztítóesküvel védekezhetett, hogy az átadás időpontjában nem tudott a rabszolga betegségéről.[90] E rendelkezés alapvetően egybecseng
- 107/108 -
a fent említett bajor passzussal, amelyre nagy valószínűséggel a langobard törvény lehetett hatással.[91]
Az Edictus Rothari szerint a megkötött eljegyzés is megtámadható, vagyis visszakövetelheti a vőlegény az általa adott jegyajándékot, és nem kötelezhető a házasság megkötésére, ha a menyasszonyról utóbb derül ki, hogy leprás, mindekét szemére vak vagy epilepsziás.[92] A lepra esetén ugyanakkor a törvény a fenti két eset - vagyis az adásvétel és az eljegyzés megtámadása - mellett további jogkövetkezményeket is fűzött a betegség eltitkolásához.[93] A törvény jogilag halottnak tekinti a leprás beteget, és kizárja a közösségből: amennyiben a bíró, illetve a nép számára egyértelműen bebizonyosodik a betegség ténye, a betegnek el kellett hagynia városi házát, és a közösségen kívül egyedül kellett élnie, vagyonát nem adhatta és nem zálogosíthatta el, elveszítette öröklési jogát, és nem vehette igénybe a jogszolgáltatást, ugyanakkor a rokonok kötelesek voltak a kitaszított személyt az általa hátrahagyott vagyonból ellátni - amely rendelkezés ugyanakkor nem ellentmondásmentes, hiszen a jogalkotó egy de iure halott személy ellátásnak kötelezettségét rója a hátramaradottakra. A langobard jogalkotás a leprásokat tekintve csak annyiban hozott újat, hogy jogilag is halottnak és kitaszítottnak minősítette a beteget, lévén hogy de facto már az ókorban is elkülönítették e fertőző, gyógyíthatatlan és ijesztő tünetekkel járó kórban szenvedőket.[94] Kérdéses ugyanakkor, hogy milyen betegséget minősítettek a kora középkori források lepraként. Nagy valószínűséggel nem kizárólag a ma lepraként diagnosztizálható betegséget (noha a modern orvostudomány ennek is három fajtáját ismeri), hanem számos egyéb bőrbetegséget is, így például többek között a psoriasis bizonyos fajtáit, a pellagrát és a leukoplakiát.[95]
A lepra jogi megítélésében nagy szerepet játszott az egyház álláspontja is, amely számos bibliai hellyel "igazolta", hogy a lepra az isteni törvény megsértéséért elszenvedett büntetés, és arra utasított, hogy a beteget ki kell taszítani a közösségből.[96] Az egyház ugyanakkor igyekezett valamiképpen gondoskodni is a leprásokról. Gregorius Turonensis írása szerint Chalon-i Agricola püspök (535-580) a város előtt exsinodochium leprososrumot hozott létre;[97] az 549-es ötödik Orleans-i Zsinat a püspök kötelességévé tette a leprásokról való gondoskodást;[98] az 583-as harmadik Lyon-i Zsinat a püspökre rótta azon rendelkezés betartatásának kötelezettségét, hogy a leprások ne mehessenek át más püspökségek területére, hogy így gátat vessenek a betegség elterjedésének.[99] (Ez utóbbi forrás arra enged következtetni,
- 108/109 -
hogy a leprások a létfenntartáshoz szükséges pénzt, illetve élelmiszert összekoldulták, csapatostul kószáltak a tartományban.[100]) A Walahfridus Strabo reichenaui apát által Otmar St. Gallen-i apátról írott életrajzban olvasható, hogy az apát a kolostortól nem messze, ám mégis annak falain kívül hospitiumot hozott létre a leprások számára,[101] ugyanakkor - tekintettel a lepra ekkoriban gyógyíthatatlan voltára, ez az intézmény csupán a betegek elkülönítését szolgálta, s ott aligha folyt bármiféle gyógyítás is.[102] A leprások vándorlásának tilalma aligha lehetett túlságosan hatékony, mert 789-ben Nagy Károly edictumában elrendelte a leprások elkülönítését.[103] Noha már a langobard jogalkotást megelőzően is igyekeztek a lepráso-kat elkülöníteni, kizárni a közösségből, az Edictus Rothari volt az első jogforrás, amely elkülönítésüket és de iure halálukat törvénybe iktatta.[104]
A magzatelhajtás[105] bűncselekménye kapcsán a Lex Baiuvariorum a következőképpen rendelkezik: ha a rabszolganő magzatelhajtást szolgáló, illetve okozó szert ad be egy állapotos nőnek, kétszáz korbácsütéssel büntetendő, ha pedig szabad statusú az elkövető nő, akkor elveszíti szabadságát, és annak a szolgálója lesz, akinek a herceg odaítéli.[106] Alapvető különbség a Lex Visigothorum még tárgyalandó szabályaihoz képest, hogy a vizigót jog az állapotos nőt is bevonja a tettesi körbe, valamint hogy a szer be-, illetve átadója nem csupán nő, hanem bárki lehet; ezzel szemben a bajor törvény nem tér ki arra, hogy a szert bevevő nő maga szándékolta-e előidézni a vetélést, vagy pedig csupán nem volt tisztában a bevett/beadott szer hatásával. A szankció hasonlósága - vagyis a kétszáz korbácsütés, illetve a szabad status elvesztése -, továbbá a személyállapot szerint differenciált büntetés valószínűsíteni engedi, hogy a két törvény egyazon forrásra, vagyis a Codex Euricianusra megy vissza.[107]
Az állapotos nő ütéssel/ütlegeléssel történő megölését a Lex Baiuvariorum halállal bünteti, ha azonban csupán a magzat halt meg, úgy húsz solidus conpositiót kell az elkövetőnek fizetnie, azonban amennyiben a magzat már "élt", vagyis a terhesség előrehaladottabb volt, akkor a váltság százhatvan solidusra emelke-
- 109/110 -
dett.[108] A vizigót jog utóbbi, vagyis csupán a magzat halálát okozó esetekben száz, az "emberi alakot öltött" magzat esetén százötven solidus váltság megfizetését írja elő.[109] A magzat fejlettségének megfelelően differenciált szankció arra enged következtetni, hogy ez esetben is mindkét törvény forrása a Codex Euricianus volt.[110]
Az egyházi álláspontot tükrözi a Lex Baiuvariorum két passzusa.[111] Magzatelhajtás esetén az egy összegben megfizetendő conpositión felül az elkövető és utódai évente további egy solidust voltak kötelesek fizetni a hetedik nemzedékig - a törvény e felettébb szigorú szabályt azzal indokolta, hogy a születés lehetőségétől megfosztott lélek is "hosszantartó büntetést szenved", mivel a keresztség szentsége nélkül szállt alá a pokolra. Feltűnő, hogy e passzus ugyanazon szavakkal kezdődik, mint a kettővel előbbi, vagyis ugyanazon, korábban már részletesen meghatározott tényállást és szankciót újratárgyalja. Teljesen egyértelmű, hogy míg a magzatelhajtáshoz kapcsolódó többi szöveghely a Lex Baiuvariorumban a germán jogfelfogást tükrözi, addig ez a kettő a kereszténység hatását mutatja, ami - ha a Lex Baiuvariorum keletkezésére és szerkesztettségének kérdésére vonatkozóan akarjuk elemezni - az eltérő szövegrétegek együttes jelenlétét bizonyítja.[112]
A fríz, a száli frank, a ripuári frank és a langobard jogban, valamint a Pactus legis Alamannorumban a nő saját magán végrehajtott abortusza, illetve a nő kívánságára végrehajtott abortusz nem található meg, mint büntetőjogi tényállás.[113] A szász, a türing és a burgund jog semmilyen formában nem tárgyalja a magzatelhajtást, vagyis annak még azon esetét sem minősíti önálló tényállássá, amikor a vetélést az elkövető erőszakos cselekménye okozza. E tény egész mást sugall, mint az imént említett lexek - a fríz, a száli frank, a ripuári frank és a langobard törvény, valamint a Pactus legis Alamannorum - teljes hallgatása a nő kérésére más által, illetve saját magán végrehajtott abortuszról, nevezetesen azt, hogy e népeknél (egyházi hatásra) a magzat megölésének bármilyen formáját emberölésnek minősítették, és így is szankcionálták.[114]
Az erőteljes keresztény hatást mutató vizigót jog meglehetősen hosszan taglalja a magzatelhajtás/terhesség-megszakítás kérdését a De excutientibus hominum partum cím alatt.[115] A törvény először az abortív szerrel történt magzatelhajtást szabályozza.[116] Ha az abortív szer át-, illetve beadójának büntetése halál, ha a nő kérte az abortív szert, illetve annak beadását, a szabályozás az állapotos nőt is bevonja a tettesi körbe: ha rabszolganő, büntetése kétszáz korbácsütés, ha pedig
- 110/111 -
szabad státusú, a szabadság elvesztése. Ezt követően a szabad státusú állapotos nő szabad férfi általi, vetéléshez vezető bántalmazásának szankcióját állapítja meg a törvény.[117] Amennyiben tehát szabad ember szabad nő bántalmazásával annál vetélést okozott, amibe a nő belehalt, emberölés miatt büntetendő, csupán a magzat halálát okozó esetekben száz, az "emberi alakot öltött" magzat esetén százötven solidus conpositio fizetendő.
E rendelkezésekben érdekesen keverednek a germán és a római jogi elemek: a conpositiós összegek az előbbi, az egyéb büntetések (megkorbácsolás, halálbüntetés, szabad státus elvesztése) az utóbbi hatására vezethetők vissza.[118] Említést érdemel, hogy az abortív szerrel előidézett vetélés szankciója súlyosabb, mint a testi sértéssel előidézetté - ennek oka talán abban keresendő, hogy az abortív hatású szereket a "varázsital/bájital" kategóriájába sorolták, s mint a mágia területére tartozókat kiemelten veszélyesnek tartották.[119] Ezt látszik alátámasztani az is, hogy még Worms-i Burchard is a boszorkányság körébe sorolja az abortív szerekkel történő terhesség-megszakítást.[120] Ez az álláspont némiképp egybecseng azon római jogi szabályozással, amely az abortív szerek alkalmazását az afrodiziákumokéval azonosan büntette.[121] A vizigót szabályozás legősibb rétege nagy valószínűséggel a sullai szabályozást vette át,[122] amely a nőt az önmagán végrehajtott abortusz miatt nem büntette, az abortív szer be-, illetve átadóját azonban igen.[123] (A római jog csak a Severusok korától szankcionálta az abortuszt, azonban a nőt itt sem önmagában a magzat megölése miatt büntették, hanem azért, mert az apát megfosztotta egy majdan a hatalma alatt álló személytől - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e szankcióval a jogalkotó csupán a férjezett és elvált nőket fenyegette, a leányanyákat nem.[124] Jó eséllyel feltételezhetjük tehát, hogy a vizigót szabályozás szellemisége nem római, hanem kánonjogi gyökerű.[125]) Chindasvint király tovább szigorította az abortusz szankcióit.[126] A király a magzatelhajtást és annak kísérletét a pietas elleni bűntetteknek minősítette, s azokat halállal vagy megvakítással rendelte sújtani még abban az esetben is, ha a nő férje beleegyezésével vagy parancsára tette azt - ez utóbbi esetben a férjet ugyanúgy büntetni rendelte.
A Lex Alamannorum az abortusz szankcióját a magzat neme szerint határozta meg.[127] A nőnemű jegyeket mutató foetus conpositiója kétszerese a hímneműének, ha azonban a nem állapítható még meg, vagyis nem fejlődött ki az emberi alakzat, úgy a conpositio a hímnemű foetuséval azonos.
- 111/112 -
Amint látható, a lexek különbséget tesznek a vetélés előidézésénél a magzat neme, illetve - amint a Lex Visigothorum és a Lex Baiuvariorum rendelkezései mutatják - a foetus fejlettsége és "élő" volta szerint a conpositio nagyságában. E differenciálás több antik és kora keresztény szerzőre megy vissza. Aristotelés a hímnemű foetus mozgásának kezdetét a fogantatás utáni negyvenedik, a nőneműét a kilencvenedik napra tette; a hippokratési hagyomány szerint - amelyhez Galénos is csatlakozott - a hímnemű foetus a harmadik, a nőnemű a negyedik hónap után ölt emberi alakot.[128] A keresztény hagyomány - az antikvitással ellentétben - nem az emberi alak felvételének, hanem a lélek beköltözésének időpontját vette az abortusszal kapcsolatos álláspontja alapjául. Az egész gondolat az Exodus egy szöveghelyének[129] hibás Septuaginta-fordítására megy vissza, amely a léleknek a magzat testébe való beköltözéséről beszél, s amely ugyan nem került be a Vulgata-fordításba, azonban - az aristotelési és hippokratési gondolatkörrel vegyülve - évszázadokon át kísértett az egyházatyák írásaiban. Az alapkérdés akként vetődött fel, hogy a fogantatás utáni mely időponttól kezdve tekintendő az abortusz emberölésnek. Érdekes módon bizonyos zsinatok egyáltalán nem vették tekintetbe az időpont kérdését,[130] bizonyos mérvadó szerzők, így például Augustinus és Hieronymus azonban csak egy adott időponttól kezdve tekintették az abortuszt emberölésnek, mondván, hogy bizonyos testi fejlettségi szint felett tartották úgy, hogy a lélek beköltözhet a testbe, s így ez időpont előtt nem is beszéltek emberölésről az abortusz kapcsán.[131]
A testi sértés különféle formáinál a népjogok eltérő conpositiót állapítottak meg, ugyanakkor bizonyos sérülések conpositiójának mértékét oly módon határozták meg, hogy szükségesnek látszott-e orvosi segítség, és ha igen, milyen jellegű. A Lex Baiuvariorum már önmagában az orvos bevonásának szükségessé válásával másfél solidusra emelte a conpositio összegét, amennyiben az ütés/szúrás vénát sértett vagy annak következtében a koponyacsont láthatóvá vált.[132] Az Edictus Rothari szabályozása rendszerint az orvosi munkadíjat is követelhetővé tette a conpositio összege mellett az elkövetőtől.[133] Ezen felül pedig egy általános szabály is kimondta, hogy az elkövető köteles a sértett számára orvosról gondoskodni - ha ezt elmulasztja, a sértett, vagy rabszolga estén annak tulajdonosa is hívhatott orvost -, valamint annak a szakértők által megállapított díjazását megfizetni.[134]
- 112/113 -
A koponyasérülés esetén alkalmazott sebészeti kezelésről a legtöbbet a Lex Alamannorum két passzusából tudhatunk meg. Az egyik szöveghely azt az esetet írja le, amikor a koponyasérülés következményeként az agy láthatóvá vált.[135] A textus a kezelés kapcsán leírja, hogy az orvos a pinn(a) vagy fano(ne) nevű eszközzel érintette meg az agyat. A latinosan deklinált pinn nyelvtörténetileg valószínűleg a cilinderben végződő kis fa/fémdarab jelentésű óangol pinn, illetve nyilacska jelentésű ófelnémet és középfelnémet pin(ne) szóval, vagy esetleg a toll jelentésből a középlatinban (szalma)szál, nyílszár jelentést is felvett latin penna szóval rokonítható, azonban mindenképpen hegyes, szondaszerű eszközt jelölt,[136] amely csontszilánkok eltávolítására is alkalmas lehetett. A fano kifejezés a kendő jelentésű ófelnémet és ószász fano, valamint angolszász és gót fana szóval mutat rokonságot,[137] és valószínűleg egyszerűen a sebre teendő kötést jelölte.[138]
A másik szöveghely azt az esetet tárgyalja, amikor az agyvelő nem csupán láthatóvá vált, hanem részben a koponyaüregen kívülre is került.[139] Az orvosi beavatkozást, vagyis az agynak a koponyaüregbe való visszahelyezését a szöveg a virscoppot szóval jelöli. Etimológiailag e kifejezés a következőképpen magyarázható: az ófelnémet stopfön/scoppon ige foltozást jelent,[140] az előtag az ófelnémet far-, fir- (vö. újfelnémet ver-) előtaggal rokon, valamint az ön-végződésű igékhez tapasztott -ot végződés főnevesíti a kifejezést.[141] Az a körülmény, hogy a szöveg népnyelven írja le a beavatkozást, valószínűsíteni engedi, hogy azt nem csupán a kolostorokban tanult, a "tudományos alapokon" álló medicinát művelő orvosok, hanem a népi gyógyászatit művelők is alkalmazták. A szövegben a siricum, vagyis a selyem a seb összevarrására szolgált, amelyet (silkipradi) az óészaki gyógyászatban is e célra használtak.[142] Az operáció lefolytatásához az óangol Leechbookokban bővebb információkat is találni, többek között arra nézvést, hogy a tartókötést milyen anyagból érdemes elkészíteni, illetve hogy a csontszilánkokat hogyan lehet sikeresen eltávolítani az agyból.[143] Az itt leírt és ehhez hasonló beavatkozások tényét a régészeti leletek is bizonyítják, így például az Allachban, Chamünsterben, Gredingben és Aidenbachban feltárt sírok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy bizonyos esetekben eredményesen hajtották végre a műtétet, lévén hogy nyilvánvalóan orvosi beavatkozás eredményeként sikeresen gyógyult koponyatörések mutathatók ki a sírleletekből.[144]
A vérzés elállítását szolgálta a cauterisatio, vagyis a seb kiégetése, és ily módon az erek beforrasztása, amiről a Lex Baiuvariorum szöveghelye is tanúskodik.[145]
- 113/114 -
A Lex Alamannorum is tartalmaz két, hasonló eljárásról szóló passzust.[146] A Lex Alamannorum szövegében olvasható népnyelvi kifejezés, a zi virstreddene az izzani, felforrósodni jelentésű ófelnémet stredan igével hozható kapcsolatba - az alemann törvényhez fűzött glossza már a középfelnémet hangállapotot mutatja[147] -, amely a Murbachi Himnuszokban - amelyeket, akárcsak a Lex Alamannorumot, Reichenau szigetén jegyeztek fel - a fervere glosszájaként szerepel.[148] Az itt szereplő alak egy praesens participium, amelyhez - a fentebb már említett - az ófelnémet vir- (vö. újfelnémet ver-) praefixum járul,[149] s amelyet a zi (vö. újfelnémet zu) praepositio előz meg, s ily módon a legtalálóbban a zu verglühende fordítással volna visszaadható.[150] A seb - vérzéscsillapítás céljából történő - kiégetése és a vágás már az antikvitástól kezdve a legalapvetőbb sebészi feladatok közé tartozott, nem véletlenül szerepel a 813-as Chalon-i Zsinat szövegében is szorosan összetartozó fogalomként a "cauterio aut ferro" kitétel.[151] Az óangol Leechbookok és az óészagi sagák tanúsága szerint a ki-, illetve leégetést az operáció után keletkező sebből kinövő vadhús eltávolítására is használták.[152]
Az alábbiakban, lévén hogy a testi sértés különböző fajtáinál, illetve a sérüléseknél a bajor lex által alkalmazott terminus technicus mindig népnyelvi megnevezéssel is szerepel, az alábbiakban e kifejezéseket vesszük sorra.
A hrevavunt kifejezés háromszor fordul elő a Lex Baiuvariorum szövegében.[153 ]A Lex Alamannorum a hrevovunt terminust a belső szervek - feltehetően kevésbé súlyos[154] - sérülésének megjelölésére használja.[155] Ki kell emelni, hogy ezzel szemben a Lex Baiuvariorum a hrevavunt kifejezést nemcsak a belső szervek sérülésére alkalmazza, hanem azon fejsérülés kapcsán, amikor az agy láthatóvá válik, valamint a súlyos, a sértettet félhalott állapotban hagyó testi sértés kapcsán is, amelyekre - az alemann jognak megfelelően - szűkebb értelemben vett hrevavunttal azonos conpositiót szab ki.[156] Etimológiailag az első tag nem az ófelnémet hréo, vagyis holttest (cadaver) szóból ered, hanem a test, altest jelentésű, ófelnémet href, ref, az angolszász hrif és az ófríz (med)ref szavakkal áll kapcsolat-
- 114/115 -
ban,[157] amelyek etimológiailag is kapcsolódnak a latin corpus szóhoz.[158] Megjegyzendő, hogy bizonyos kéziratok másolási hibáiból arra következtethetünk, hogy már a középkori másolók némelyike is a cadaver szóval rokonította gondolatban a bajor kifejezést, amint ezt a középfelnémet ferchwunt (todtund) kifejezés is jelzi[159 ]- a hiba többek között azért keletkezhetett, mert az ófelnémet href utolsó betűjét u-val, illetve v-vel írták át.[160] Ugyanakkor bizonyos kéziratok refvunt, illetve refauunt írásmódjai egyértelműen jelzik a szó helyes etimológiáját, hiszen a szövegben olvasható interiora membra nem feleltethető meg a hréo (cadaver), csupán a href (corpus) szó jelentésének.[161] Érdemes továbbá párhuzamot vonni a Lex Baiuvariorum vonatkozó szöveghelyei és a Pactus Alamannorum azon helyei között, ahol a revo szó latus, vagyis oldal mellett belső rész értelemben szerepel a szövegben a belső szervek sérülése (placatus in revo) értelemben,[162] ami annál kevésbé jelenthet halálos, vagyis a hréo szóhoz mint etimológiai alaphoz kapcsolódó, halálos sérülést, mivel az az után fizetendő összegnek jóval magasabbnak kellene lennie. A szó második tagja, a vunt (uunt) participiumként értelmezendő, vagyis a belső részein megsebesült értelemben.[163] E kifejezéssel szorosan összefügg hrevavunti szó, amely szintén háromszor fordul elő a törvényszövegben.[164] Ellentétben a fent említett alakkal a hrevavunti a nőnemű főnév dativusa, képzésmódja megfelel több, a Lex Baiuvariorumban olvasható tényállás megnevezésének (vö. lidiscarti, adarcrati), vagyis magát a belső részek sérülését jelöli.[165]
A lidiscart(i) kifejezés a füllevágással mint a külsőt eltorzító csonkítással összefüggésben jelenik meg a Lex Baiuvariorumban.'[66] A Lex Alamannorum a fél fül levágása kapcsán a (or)scardi kifejezést használja.[167] A füllel kapcsolatos sérülések okozását a bajor lex differenciáltan szabályozza: a fül átszúrására és a fülkagyló levágására más és más conpositiót szab, valamint arra az esetre is, ha az utóbbi sérülés teljes siketséget okozna.[168] A lidiscart(i) jellegzetesen délnémet jogi terminus,[169] amely a középfelnémet időszakban számos jogi szövegben fordul elő lideschart, liderscharte, lideschertic alakban részint megcsonkítani jelentésben.[170] Etimológiailag az összetétel első része a tag, testrész jelentésű ófelnémet
- 115/116 -
gilid, óangol lip, gót lipus főnevekhez és az indoeurópai *elei, *lei gyökhöz kapcsolódik.[171] A szóösszetétel második tagja a vágni, ütni jelentésű középfelnémet schart(e), óangol sceard és óészaki skard igével rokon - amelyek az indoeurópai *(s)kré gyökből származnak -, maga a szóalak a vonatkozó melléknévhez (vö. ófelnémet scart, középfelnémet schart, óangol sceard) ragasztott -i képzővel jött létre.[172] A lidiscarti kifejezés kapcsán igen szemléletesen rá lehet mutatni arra, hogy az eredetileg a sebesülést/egészségkárosodást jelölő szó hogyan válik jogi terminussá: az elkövetési magatartást jelölő ige participium praeteritumából kialakult melléknév, elvont fogalom jön létre a sérülés megnevezésére, amely a jogi szövegekben a conpositio pontosabb meghatározására szolgál.[173]
A marchzand a Lex Baiuvariorumban a dens maxillaris, vagyis az "állfog", tehát az őrlőfog szinonimájaként jelenik meg.[174] Azonos jelentésben fordul elő a Lex Alamannorumban is.[175] Mindkét lexben ez az egyetlen, népnyelven is megnevezett fog, ami azzal függhet össze, hogy ennek kiverését/kitörését a többiénél magasabb conpositiós összeggel kellett megváltani. A szó első tagjának etimológiájára két magyarázat kínálkozik. Az első szerint a marc(h) tag a (csont)velő jelentésű ófelnémet mar(a)g, középfelnémet marc, angolszász marg, gemán *mazga és indoeurópai *moz-g-o, *moz-g-en és *mos-k-o szavakkal rokon.[176] A másik etimológia szerint a szóban a marc(h)a, vagyis határ szó jelenik meg.[177] Megjegyzendő, hogy a marc(h)a értelemszerűen nem orvosi, hanem jogi-politikai fogalom. A szó második tagja, a fog jelentésű zand a germán nyelvekben általánosan elterjedt szó, és az indoeurópai enni jelentésű *ed gyök praesens participiuma - az ófelnémetben zand, az ószászban és az újhollandban tand, az ófrízben toth, az óangolban top, a középfelnémetben zan formában jelenik meg az indoeurópai *(e)dont, *dont, *dnt alak.[178] A marc(h)zand tehát - szó szerinti fordításban - határfogat, sarokfogat jelent,[179] s megfelel az őrlőfog jelentésű középfelnémet marczan kifejezésnek.[180]
A palcprust olyan csonttörést jelöl, amely nem nyílt, tehát amelynél a csontvég nem sérti meg, nem szúrja át a bőrt.[181] A szöveghely feltűnő rokonságot mutat a Lex Alamannorummal.[182] A kifejezés első tagjának értelmezése során feltétlenül tekintetbe kell venni a bőr jelentésű ófelnémet balg, a bőrtok jelentésű gót balgs és óangol belg szavakat.[183] A második tag a törés, metszés jelentésű, ófelnémet brust kife-
- 116/117 -
jezéssel,[184] továbbá a törni, eltépni jelentésű ófelnémet és ószász brestan, óészaki bresta és óangol berstan igékkel, valamint a kár jelentésű ófelnémet brestl és óangol byrst főnevekkel rokon,[185] amelyek az indoeurópai *bhres gyökből származnak, s az újfelnémet bersten igében is fennmaradtak.[186] Feltűnő ugyanakkor, hogy a palcprust nem jelenthet egyebet, mint bőrsérülést (pellis fractio), azonban a latin szöveg éppen azt hangsúlyozza, hogy a sérülés során csonttörés történt, azonban a csont nem szúrta át a bőrt, vagyis nem nyílt törésről van szó. A szöveghely érdekes analógiát mutat a hraopant említésével,[187] nevezetesen mindkét esetben az adott tényállás negációja mellett szerepel a germán terminus technicus. Mind ez valószínűsíteni engedi, hogy a bajorok és az alemannok ismertek egy önálló tényállást, a palcprustot/balcbrustot, ami annál is reálisabbnak látszik, mivel a Lex Visigo-thorumban expressis verbis említésre kerül egy ilyen tényállás,[188] anélkül azonban, hogy a sérülés népnyelvi megnevezése szerepelne benne.[189] A sérülés hajszálérrepedést mutató tüneteit (libor, tumor stb.), vagyis magát a tényállást tartalmi azonosítással megtalálhatjuk az Edictus Rothariban is.[190] Ugyanakkor a szöveghely némiképp zavaros, nehezen értelmezhető volta okán vélelmezhető, hogy a palcprust kifejezés a germán jogi ősi, szóban hagyományozott rétegéhez tartozott, s épp ezért a Lex Baiuvariorum e passzusa egy korábbi szövegréteget enged átsejleni a végleges szerkesztésen.[191]
A pulislac szóval a Lex Baiuvariorum azt a tényállást, illetve eredményt jelöli, amikor valaki egy szabad embert haragból, vagyis hirtelen felindulásból megüt (a népnyelvi megnevezés tartalmát tekintve az ütés oka, motivációja ugyanakkor lényegtelen), ám a sérülés következtében nyílt seb nem keletkezik, ugyanis ebben az esetben a plotruns esete állna fenn.[192] E kifejezés a bajor lexben olvashatóval azonos értelemben található meg a Lex Alamannorumban is.[193] A Lex Ribuariában bulislege alakban fordul elő, és a rabszolga bántalmazásának tényállásában szere-
- 117/118 -
pel, azonban a tényállás lényege abban ragadható meg, hogy az ütés eredményeként vér nem folyik.[194] Az Edictus Rothariban szintén a rabszolga ütlegelését jelöli, ám ott ennek folytán seb keletkezik.[195] Etimológiailag a kifejezés első tagja a duzzanat jelentésű ófelnémet puilla, pulla,[196] középfelnémet biule, óangol byte, ószász bulia, ófríz bel, bele, beil szavakkal és az indoeurópai *b(h)(e)u gyökkel rokonítható.[197] Az összetétel második tagja pedig az ütés jelentésű ófelnémet slac, ószász slegi, angolszász slag(r) és gót slahs főnevekhez kapcsolódik, amelyek a vonatkozó igék (ófelnémet slahan, óangol slean, gót slahan, ófríz slagia, indoeurópai *slak) származékai.[198] A középfelnémetben a szó bülslac alakban jogi és nem jogi forrásokban egyaránt előfordul.[199] A sérülés olyan ütésként definiálható, amely nem okoz mozgásbeszűkülést, s amelynél - főszabály szerint - vér sem folyik, hanem, amely duzzanatot okoz (vö. Beulenschlag).[200]
A taudregil (taudragil) kifejezés a Lex Baiuvariorumban kétszer fordul elő, s az első szöveghelyen latin magyarázatát is megtalálhatjuk, nevezetesen a testi sértéssel okozott járáshibának az a formája, amikor az illető lába a harmatot érinti, vagyis húzza a lábát.[201] A kifejezés ugyanebben az értelemben és magyarázattal a Lex Alamannorumban is megtalálható.[202] A szó első tagjának etimológiája egyértelmű: az ófelnémet tau, vagyis harmat szóval áll kapcsolatban.[203] A dregil/dragil tag a futni értelmű gót pragian igével hozható összefüggésbe, amint már Grimm rámutatott,[204] ugyanakkor az elemzett kifejezésben nagy valószínűséggel ennek az igének ősibb, a germán *prag *prég gyökkel[205] szorosabb összefüggésben álló jelentése, a húzni (trahere) értelem szerepel.[206]
Az adarcrati kifejezés mellett a dicunt szerepel állítmányként a Baiuvarii alany nélkül, ám teljességgel biztos, hogy bajor kifejezéssel van dolgunk.[207] A szöveghely olyan sebesülésről (szúrásról, vágásról) beszél, amely eret ért, amelynél a vérzés csak égetéssel állítható el.[208] A kifejezés első tagja az é'r, ín jelentésű ófelnémet ád(a)ra, adar, a középfelnémet áder(e), óangol cedre és óészaki cedr szóval, valamint az indoeurópai *eter gyökkel hozható kapcsolatba.[209] A második tag
- 118/119 -
azonban nem állítható közvetlen párhuzamba más szöveghelyekkel, noha bizton megállapítható, hogy nyelvtanilag a marchifalli kifejezéssel azonos képzésmóddal, absztrakt értelmű, nőnemű főnévvel van dolgunk.[210] Nem zárható ki, hogy a -crati tag a germán *gra, *gré szóval (éles, durva) hozható összefüggésbe, ami a dörzsölni, keményen horzsolni jelentésű, indoeurópai *ghré, *ghra gyökkel kapcsolható össze.[211] Ebből ered a középfelnémet grat (hegy, szálka),[212] s jó eséllyel a szúrás, illetve szúrni értelmű, ófelnémet crati, illetve cratian, s ennek megfelelően az adarcrati jelentése nem más, mint venae percussio.[213]
A kepolsceni kifejezés azt a sebesülést jelenti, amikor a koponyacsont láthatóvá válik.[214] A kifejezés első tagja a koponya jelentésű, ófelnémet gebal/kebul[215] és középfelnémet gebel szavakkal,[216] a második tag a megjelenni, láthatóvá válni jelentésű, ófelnémet skinan, skein szavakkal rokonítható,[217] s ennek megfelelően a kifejezés az apparitio testae (Schädelschein) fordulattal adható vissza.[218] (A kepolsceni kifejezés első tagja a Lex Alamannorumban - a pinn és fano nevű orvosi műszerek kapcsán már idézett szöveghelyén - önállóan is megjelenik.[219]
A plotruns a Lex Baiuvariorumban nem jelent egyebet, mint vérző sebet, vérfolyást.[220] Ugyanakkor elkülöníti a törvény a mélyebb, főbb eret érintő sebesüléstől, vagyis az adarcratitól.[221] Magát a tényállást jóformán minden népjog ismeri,[222] a Lex Ribuaria,[223] a Lex Alamannorum[224] és a Pactus legis Salicae[225] még azt is kiemeli, hogy e tényállás akkor állapítható meg, ha a vér a földre csepeg, azonban a népnyelvi terminus csak a bajor lexben található meg. Ugyanakkor a Lex Visigothorum is megkülönbözteti a sérülést aszerint, hogy vér folyik-e (sanguis vel libor apparet), vagy sem (sine sanguine).[226] Etimológiailag a szóösszetétel első tagja vér jelentésű ó- és középfelnémet blot, bluot,[227] az ószász, ófríz és óangol blöd, az óészaki blöd és a gót blop szavakkal rokon.[228] Az összetétel második tagja a folyni
- 119/120 -
jelentésű ófelnémet, ószász, óangol és gót rinnan igéből vezethető le,[229] amelyből a folyás, folyam jelentésű ófelnémet runs(a) szó eredt.[230] A szó a középfelnémetben bluotruns és blotruns alakban jelenik meg.[231] Ezeken felül rokonság fedezhető fel a középholland blotrunn/blotrenn,[232] az ófríz blodrene és blodrinse,[233] az angolszász blodryne,[234] valamint az óészaki blodrás szavakkal, vagyis azt a sebet jelöli, amelynél vér folyik ugyan, ám amelynek folyományaként mozgáskorlátozottság, mozgásbeszűkülés nem áll be.[235]
A Lex Baiuvariorum bizonyos kifejezéseiben egyértelművé válik a pluralis első személyben álló aktív állítmányból, hogy a törvény megalkotásában közreműködő bajorok saját népnyelvük szavaként iktatták be a vonatkozó passzusokba. Más fordulat mellett többes szám harmadik személyű aktív, illetve egyes vagy többes szám harmadik személyű passzív állítmány áll - akár a bajoroknak mint alanynak a megnevezésével, akár anélkül -; ezek esetében a szöveg egyértelművé teszi, hogy e szavakat a bajorok használták az adott jelentés kifejezésére. A vizsgálódásunk tárgykörébe tartozó kifejezések között nem találhatók ilyen terminusok. A bajor törvényszövegben olvasható számos - nem feltétlenül bajor, ám kétségkívül - délnémet kifejezés is. Ezek azonos, vagy hasonló alakban találhatók meg a Lex Alamannorumban - ezek (a bajor alakot idézve) a következők: hrevawunt, lidiscart(i), marchzand, palcprust, pulislac, taudregil. E szavakat tehát a Lex Alamannorumból, méghozzá annak korábbi verziójából, a Chlotharianából vették át. A törvényszöveg tartalmaz más, csupán vélelem alapján bajor eredetűnek tekinthető fordulatokat is. Ezek: az adarcrati, a kepolsceni és a plotruns.
A fentiekben az orvoslás, az orvos, a beteg és a betegségek megjelenését vizsgáltuk a Lex Baiuvariorumban. A tanulmány első részében kitértünk a sedes materiae, vagyis a Lex Baiuvariorum datálásának kérdésére, valamint - tekintettel arra, hogy a bajor népjog csak a többi Volksrechttel együtt elemezhető - az összehasonlításnál tekintetbe vett kontinentális germán népjogok, a vizigót, a langobard és az alemann lexek datálására.
A tanulmány második részében röviden tárgyaltuk a kora középkori orvoslás kérdéskörét, nevezetesen a medicina és az orvos jogi helyzetét, illetve ennek megjelenését a jogi és nem jogi forrásokban. A kora középkori szabályozás kontextusba
- 120/121 -
helyezendő, kitekintést kellett tennünk az antik medicina középkori továbbélésére, illetve az orvoslás és az orvosi hivatás egyházi megítélésére is, lévén hogy az utóbbi erőteljesen befolyásolta a medicina szerepének rögzítését a jogforrásokban.
Ezt követően, a munka harmadik részében tértünk rá a címben említett kérdéskörre, vagyis az orvosnak, az orvoslásnak, a betegségnek, a testi sértésnek és általában a sérüléseknek a szabályozására a bajor népjogban. A források négy olyan betegséget jelöltek meg, amelyek a cselekvőképességet és általában a beteg jogi státusát befolyásolták: nevezetesen a lepra, az elmebetegség különféle fajtáit, a vakságot és a sérvet. E betegségek jogi megítélése során a tanulmány kitért a jogi szabályozás erőteljes egyházi motivációira is. Hasonlóképpen kikerülhetetlen volt a magzatelhajtás és a vetélést okozó testi sértés tényállásának vizsgálata során a (részben az antik bölcseletben gyökerező) keresztény tan figyelembevétele ahhoz, hogy ki lehessen mutatni az egyes népjogok - lejegyzésük oka és kora miatt is gyökeresen különböző - álláspontját e kérdésben.
Ezt követően röviden áttekintettük a törvény azon passzusait, amelyek egyfelől expressis verbis rögzítették az orvos bevonásának szükségességét bizonyos sérüléseknél, másfelől pedig - mintegy a sérülés súlyosságának s az azt helyrehozandó conpositio nagyságának megállapíthatósága érdekében - információt hordoznak az orvos által alkalmazott kezelés, terápiás módszer mibenlétét illetően.
Végezetül - s a tanulmány e részében már nem is annyira a latin, mint inkább a germán filológia eredményeit felhasználva - az egyes kórképek rendszerint népnyelvi, azaz germán (bajor) megnevezéseit vettük sorra és elemeztük. E terminusok jóval a törvény lejegyzése előtti idők maradványai, és a korabeli jogalkalmazó számára biztonságot teremtettek a szankció kiszabását illetően. A törvényben latin nyelven rögzített tényállást a kompilátorok biztosabbnak vélték a közbeékelt germán terminológia felhasználásával is pontosítani. Az aprólékos, mikrofilológiai elemzés során számos párhuzam, átfedés és átvétel bontakozott ki az egyéb germán népjogok - elsődlegesen, ám nem kizárólagosan a Lex Alamannorum, a Lex Visigothorum és az Edictus Rothari - tényállásaival, illetve az orvosi-jogi terminusok továbbélését illetően.■
- 121/122 -
JEGYZETEK
* A tanulmány végleges változata az MTA TK Jogtudományi Intézetében 2014. január 9-én megtartott műhelyvitán elhangzottak figyelembevételével készült. A szerző köszönettel tartozik opponenseinek, Péter Orsolyának és Dósa Ágnesnek, valamint a vita minden résztvevőjének.
[1] A germán mint jogtörténeti fogalom kérdéskörét kritikusan taglalja - és megalapozatlansága mellett érvel - legújabban Jörg Jarnut: "Germanisch. Plädoyer für die Abschaffung eines obsoleten Zentralbegriffes der Frühmittelalterforschung" in Gerhard Dilcher - Eva-Marie Distler (szerk.): Leges - Gentes - Regna. Zur Rolle von germanischen Rechtsgewohnheiten und lateinischer Schrifttradition bei der Ausbildung der frühmittelalterlichen Rechtskultur (Berlin: Erich Schmidt 20 06) 69-77.
[2] Heinz Quirin: Einführung in das Studium der mittelalterlichen Geschichte (Braunschweig: Westermann 1950) 4.
[3] Ehhez lásd Clausdieter Schott: "Der Stand der Leges-Forschung" Frühmittelalterliche Studien 1979. 31; Heinrich Mitteis - Heinz Lieberich: Deutsche Rechtsgeschichte (München - Berlin: C. H. Beck 1966) 73.
[4] Wilhelm Eduard Wilda: Das Strafrecht der Germanen (Halle: Heimann 1842).
[5] Jacob Grimm: Deutsche Rechtsalterthümer I-II. (Leipzig: Mayer & Müller [4]1922).
[6] Arthur Benno Schmidt: Medizinisches aus deutschen Rechtsquellen (Jena: Fischer 1896). Schmidt - noha nem lépett fel a teljesség igényével - nem csupán a kora középkori, hanem a későbbi korok terminológiáját is vizsgálta, s ily módon a korai terminológia továbbélésének és módosulásának kérdéskörét is felölelte.
[7] Ruldoph His: "Die Körperverletzungen im Strafrecht des deutschen Mittelalters" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung 1920. 75-126; Ruldoph His: Geschichte des deutschen Strafrechts bis zur Karolina (München - Berlin: Oldenbourg 1928). His többek között a testi sértés kérdéskörét is tárgyalta a virágzó és a késő középkorban, kutatása során azonban felhasználta a korai germán jogforrásokat is - ugyanakkor a források, s ily módon a terminológia kronológiai rendszerezésének nem teljes következetességgel végigvitt volta némiképp megnehezíti eredményeinek hasznosítását.
[8] Sigrid von Schwanenflügel: Die Körperverletzung in den ersten geschriebenen Rechten der Germanen (etwa 500-1300 n. Chr.) (Göttingen: Dissertation 1950). Schwanenflügel foglalkozott a testi sértéssel a germánok első írott jogforrásaiban, amely során egyfelől nemcsak a kontinentális, hanem az angolszász és az északi germán forrásokra is tekintettel volt, másfelől azonban bizonyos tényállásokat, amelyeket a germánok nem soroltak a testi sértés kategóriájába - így például a mérgezéssel elkövetett bűncselekményeket vagy a magzatelhajtást -, nem vizsgált, a népnyelvi terminusok kérdését pedig egyáltalán nem érintette.
[9] Georg Baesecke: "Die deutschen Worte der germanischen Gesetze" Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 1935. 1-101.
[10] Dietrich von Kralik: "Die deutschen Bestandteile der Lex Baiuvariorum" Neues Archiv der Gesellschaft für Ältere Deutsche Geschichtskunde 1913. 1-132.
[11] Ruth Schmidt-Wiegand: "Die volkssprachigen Wörter der Leges barbarorum als Ausdruck sprachlicher Interferenz" Frühmittelalterliche Studien 1979. 56-87; Ruth Schmidt-Wiegand: "Alemannisch und Fränkisch in Pactus und Lex Alamannorum" in Clausdieter Schott (szerk.): Beiträge zum frühalemannischen Recht (Bühl Baden: Konkordia 1978) 9-37.
[12] Annette Niederhellmann: Arzt und Heilkunde in den frühmittelalterlichen Leges. Eine wort-und sachkundliche Untersuchung (Berlin - New York: De Gruyter 1983), Annette Niederhellmann: "Heilkundliches in den Leges. Die Schädelverletzungen und ihre Bezeichnungen" in Ruth Schmidt-Wiegand (szerk.): Wörter und Sachen im Lichte der Bezeichnungsforschung (Berlin -New York: De Gruyter 1981) 74-90.
[13] Magyar fordítását lásd Nótári Tamás: Lex Baiuvariorum. A bajorok törvénye (Szeged: Lectum 2010); történeti kontextusához lásd Nótári Tamás: A salzburgi historiográfia kezdetei (Szeged: Szegedi Középkorász Műhely 2007); Nótári Tamás: Jog és társadalom a Lex Baiuvariorumban (Szeged: Lectum 2012).
[14] Peter Landau: Die Lex Baiuvariorum. Entstehungszeit, Entstehungsort und Charakter von Bayerns ältester Rechts- und Geschichtsquelle (München: Bayerische Akademie der Wissenschaften 2004) 37.
[15] Lásd Clausdieter Schott: "Lex Alamannorum" in Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte II. (Berlin: Erich Schmidt 1978) 1879-1886; Joachim Jahn: Ducatus Baiuvariorum. Das bairi-sche Herzogtum der Agilolfinger (Stuttgart: Hiersemann 1991) 123.
[16] Landau (14. lj.) 50.
[17] Hermann Nehlsen: "Alarich II. als Gesetzgeber. Zur Geschichte der Lex Romana Visigothorum" in Götz Landwehr (szerk.): Studien zu den germanischen Volksrechten. Gedächtnisschrift für Wilhelm Eber (Frankfurt am Main: Lang 1982) 143-203.
[18] Babjak Ildikó: Árucsere-ügyletek a germán népek szokásjogában (Miskolc: PhD-értekezés 2005) 15.
[19] Friedrich Karl von Savigny: Geschichte des römischen Rechts im Mittelalter II. Reprint (Aalen: Scientia 1986) 7.
[20] Hermann Nehlsen: "Lex Visigothorum" in Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte II. (Berlin: Erich Schmidt 1978) 1966-1979; Ruszoly József: Európa jogtörténete. Az "újabb magánjogtörténet" Közép- és Nyugat-Európában (Budapest: Püski 1996) 26.
[21] Hermann Conrad: Deutsche Rechtsgeschichte I. (Karlsruhe: Müller 1962) 59.
[22] Joshua C. Tate: "Roman and Visigothic Procedural Law in the False Decretals of Pseudo-Isidore" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung 2004. 513.
[23] Babjak (18. lj.) 19.
[24] Heinrich Brunner: Deutsche Rechtsgeschichte II. (Berlin: Duncker & Humblot [3]1906) 530.
[25] Richard Schröder: Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte (Leipzig: Veit & Comp 1907) 255.
[26] Heinrich Zoepfl: Deutsche Rechtsgeschichte I. (Braunschweig: Wreden 1871) I. 70.
[27] Friedrich Ebel - Georg Thielmann: Rechtsgeschichte. Von der Römischen Antike bis zur Neuzeit (Heidelberg: Müller 2003) 126; Paolo Delogu: "Rothari király törvényei és a 7. századi longobard társadalom" Aetas 2004/2. 35.
[28] Brunner (24. lj.) 531; Schröder (25. lj.) 255.
[29] Otto Lenel: "Geschichte und Quellen des römischen Rechts" in Josef Kohler (szerk.): Enzyklopädie des Rechtswissenschaft in systematischer Bearbeitung (Leipzig: Duncker & Humblot 1915) 392.
[30] Ebel-Thielmann (27. lj.) 126; Babjak (18. lj.) 171.
[31] Lex Alamannorum, Prologus.
[32] Clausdieter Schott: Lex Alamannorum. Faksimile Ausgabe des Codex Sangallensis 731 (Augsburg: Hiersemann 1993) 16.
[33] Isabella Fastrich-Sütty: Die Rezeption des westgotischen Rechts in der Lex Baiuvariorum (Köln: Heymanns 2001) 85.
[34] Schott (32. lj.) 12.
[35] Niederhellmann 1981 (12. lj.) 74.
[36] Paul Diepgen: Geschiche der Medizin. Die historische Entwicklung der Heilkunde und des ärztlichen Lebens I. (Berlin: De Gruyter 1949) 164; Charles Lichtenthaler: Geschichte der Medizin I. Vorgeschichte, Antike und Mittelalter (Köln - Lövenich: Deutscher Ärzte-Verlag 1974) 227.
[37] Diepgen (36. lj.) 164; Lichtenthaler (36. lj.) 229.
[38] Diepgen (36. lj.) 165.
[39] Diepgen (36. lj.) 166.
[40] Az antik orvostudományhoz és antik orvosi hagyományhoz összefoglalóan lásd Antje Krug: Heilkunst und Heilkult. Medizin in der Antike (München: C. H. Beck 1993); Vivian Nutton: Ancient Medicine (London: Routledge 2004); Ernst Künzl: Medizin in der Antike. Aus einer Welt ohne Narkose und Aspirin (Stuttgart: Konrad Theiss 2002); Olaf Krause: Der Arzt und sein Instrumentarium in der römischen Legion (Remshalden: Greiner 2010); Hoffmann Zsuzsanna -Rábai Krisztina - Galántai Erzsébet: C. Plinius Secundus, Naturalis história - Természetrajz. XX-XXVII. könyv. Római medicina és farmakológia (Szeged: Quintus 2012).
[41] Benedek István: Hügeia. Az európai orvostudomány története (Budapest: Gondolat 1990) 71.
[42] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 39.
[43] Gerhard Baader: "Mittelalterliche Medizin in bayerischen Klöstern" Studhoffs Archiv für Geschichte der Medizin 1973. 275-296.
[44] Niederhellmann 1981 (12. lj.) 74; Henry Ernest Sigerist: Studien und Texte zur frühmittelalterlichen Rezeptliteratur (Leipzig: Barth 1923) 186.
[45] Julius Jörimann: Frühmittelalterliche Rezeptarien (Zürich - Leipzig: Füssli 1925) 5-77.
[46] Stanley Rubin: Medieval English Medicine (Newton Abbot - New York: David & Barnes 1974) 43.
[47] Friedrich Wilhelm Hermann Wasserschleben (szerk.): Die Bußordnungen der abendländischen Kirche nebst einer rechtsgeschichtlichen Einleitung (Halle: Graeger 1851); Joseph Hansen: Zauberwahn, Inquisition und Hexenprozeß im Mittelalter und die Entstehung der großen Hexenverfolgung (München - Leipzig: Oldenbourg 1900) 36.
[48] Oswald Cockayne (szerk.): Leechdoms, Wortcunning and Starcraft of Early England I-III. (London: Her Majesty's Stationery Office 1864-1866) I. 384. III. 286; Felix Grendon: "The AngloSaxon Charms" Journal of American Folklore 1909. 105-227; Maria Brie: "Der germanische, insbesondere englische Zauberspruch" Mitteilungen der schlesischen Gesellschaft für Volkskunde 1900. 1-36; Gerhard Eis: Althochdeutsche Zaubersprüche (Berlin: De Gruyter 1964).
[49] Adolf Harnack: Die griechische Übersetzung des Apologeticus Tertullians. Medizinisches aus der älteren Kirchengeschichte (Leipzig: Hinrichs'sche Buchhandlung 1892) 132.
[50] Lichtenthaler (36. lj.) 269; Harnack (49. lj.) 133; Christel Meier: Gemma Spiritualis. Methode und Gebrauch der Edelsteinallegorese vom frühen Christentum bis ins 18. Jahrhundert I. (München: Fink 1977) 373.
[51] Wolf von Siebenthal: Krankheit als Folge der Sünde. Eine medizinhistorische Untersuchung (Hannover: Schmorl & von Seefeld Nachfolger 1950) 7; Paul Diepgen: Studien zur Geschichte der Beziehung zwischen Theologie und Medizin im Mittelalter I. (Berlin - Grunewald: Rothschild 1922) 52; Hans Schadewaldt: "Arzt und Patient in antiker und frühchristlicher Sicht" Medizinische Klinik 1964. 150; Rudolphus Arbesmann: "The Concept of 'Christus Medicus' in St. Augustine" Traditio 1954. 1-28; Karl Eduard Rothschuh: Konzepte der Medizin in Vergangenheit und Gegenwart (Stuttgart: Hippokrates 1978) 49.
[52] Schadewaldt (51. lj.) 150; Siebenthal (51. lj.) 50; Harnack (49. lj.) 65; Diepgen (51. lj.) 7; Lichtenthaler (36. lj.) 242; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 42.
[53] Hans Wolter: "Geschichtliche Bildung im Rahmen der Artes Liberales" in Josef Koch (szerk.): Artes Liberales von der antiken Bildung zur Wissenschaft des Mittelalters (Leiden - Köln: Brill 1976) 55; Paul Diepgen: Über den Einfluß der autoritativen Theologie auf die Medizin des Mittelalters (Mainz: Akadademie der Wissenschaften und der Literatur in Mainz 1958) 7; Niederhellmann 1981 (12. lj.) 76.
[54] Roger A. B. Mynors (szerk.): Cassiodorus, Institutiones (Oxford: Clarendon Press 1937) 1, 31, 1; Diepgen (36. lj.) 192.
[55] Wolter (53. lj.) 50.
[56] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 44.
[57] Diepgen (36. lj.) 199; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 45.
[58] Gerhard Baader: "Gesellschaft, Wirtschaft und ärztlicher Stand im frühen und hohen Mittelalter" Medizinhistorisches Journal 1979. 179.
[59] Loren Carey MacKinney: "Medieval Surgey" Journal of the International College of Surgeons 1957. 395; Diepgen (51. lj.) 16.
[60] Pactus legis Alamannorum 1, 2.
[61] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 66.
[62] Lex Alamannorum 57, 5.
[63] Herbert Reier: Heilkunde im mittelalterlichen Skandinavien. Seelenvorstellungen im Altnordischen II. (Kiel: Universitäts-Bibliothek 1976) 672.
[64] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 67.
[65] Lex Visigothorum 11, 1, 1-8.
[66] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 67.
[67] Lex Visigothorum 11, 1, 3.
[68] Lex Visigothorum 11, 1, 4.
[69] Darrel W. Amundsen: "Visigothic Medical Legislation" Bulletin of the History of Medicine 1971. 559; Diepgen (36. lj.) 198.
[70] Lex Visigothorum 11, 1, 8.
[71] Lex Visigothorum 11, 1, 7.
[72] Edictus Rothari 323.
[73] Karl Eduard Rothschuh: "Der Krankheitsbegriff" Hippokrates 1972. 3-17; Rothschuh (51. lj.) 47.
[74] Evangelium secundum lohannem 5, 14.
[75] Siebenthal (51. lj.) 43; Johannes Hempel: Heilung als Symbol und Wirklichkeit im biblischen Schrifttum (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht 1965) 271; Haenack (49. lj.) 133; Schadewaldt (51. lj.) 151; Rothschuh (51. lj.) 31.
[76] Harnack (49. lj.) 133; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 48.
[77] Charles du Fresne Du Cange: Glossarium mediae et infimae Latinitatis, l-X. (Niort: Léopold Favre 1883-1887) VII. 2.
[78] Wallace Martin Lindsay (szerk.): Isidorus Hispalensis, Etymologiae sive origines (Oxford: Clarendon Press 1985) 4, 6,15.
[79] Henri Hubert Beck: Waanzin in de middeleeuwen (Haarlem: De Toorts 1969) 124.
[80] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 49.
[81] Du Cange (77. lj.) III. 2; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 49.
[82] Beck (79. lj.) 85.
[83] Lex Baiuvariorum 16, 9.
[84] Oskar Schade: Altdeutsches Wörterbuch (Halle: Buchhandlung des Waisenhauses 1882) I. 414; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 50.
[85] Schade (84. lj.) I. 402; II. 1216; Matthias Lexer: Mittelhochdeutsches Handwörterbuch I-III. (Stuttgart: Hirzel 1872-1878) II. 1303; III. 385; Julius Pokorny: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch I-III. (Bern: Francke 1959) I. 1113.
[86] Pokorny (85. lj.) I. 1113.
[87] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 51.
[88] Edictus Rothari 324.
[89] Lex Visigothorum 2, 5, 11.
[90] Edictus Rothari 230.
[91] Gerhard Dilcher: "Langobardisches Recht" in Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte II. (Berlin: Erich Schmidt 1978) 1611.
[92] Edictus Rothari 180.
[93] Edictus Rothari 176.
[94] Charles Singer: A Short History of Medicine (Oxford: Oxford University Press 1928) 86; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 55.
[95] Hans Schadewaldt: "Zur Geschichte der Lepra" Der Hautarzt 1969. 125.
[96] Leviticus 13, 45; Numeri 5, 2; 12, 10; Cronicae 2, 26, 19.
[97] Gregorius Turonensis, Liber in gloria confessorum 85; Bruno Krusch - Wilhelm Levison (szerk.): Gregorii Turonensis opera (Hannover: Hahnsche 1951).
[98] Concilium Aurelianense 21.
[99] Concilium Lugdunense 6.
[100] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 57.
[101] Johannes Duft: Sankt Otmar. Die Quellen zu seinem Leben (Zürich - Lindau - Konstanz: Thorbecke 1959) 26.
[102] Jesko von Steynitz: Mittelalterliche Hospitäler der Orden und Städte als Einrichtungen der sozialen Sicherung (Berlin: Duncker & Humblot 1970) 19.
[103] Duplex legationis edictum 36; 44.
[104] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 57.
[105] A magzatelhajtás római jogi vetületeihez a hazai szakirodalomból lásd Péter Orsolya: "Nasciturus pro iam nato habetur. A magzat pozíciója és a magzatelhajtás a római jogban" Jogtudomány Közlöny 1991/7-8. 177-183; Péter Orsolya: "Nasciturus, venter, partus, qui nasci speratur. A méhmagzat 'kiléte' a római jog forrásaiban" in Szabó Béla - Sáry Pál (szerk.): Dum spiro doceo. Huszti Vilmos 85. születésnapjára (Miskolc: Bíbor 2000) 41-54.
[106] Lex Baiuvariorum 8, 18.
[107] Fastrich-Sutty (33. lj.) 161.
[108] Lex Baiuvariorum 8, 19.
[109] Lex Visigothorum 6, 3, 2.
[110] Fastrich-Sutty (33. lj.) 161.
[111] Lex Baiuvariorum 8, 20-21.
[112] Ernst von Schwind: "Kritische Studien zur Lex Baiuwariorum II." Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde 1908/2. 634; Louis Morsak: "Zum Tatbestand der Abtreibung in der Lex Baiuvariorum" in Louis Carlen - Friedrich Ebel (szerk.): Festschrift für Ferdinand Elsener (Sigmaringen: Thorbecke 1977) 201; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 137.
[113] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 129.
[114] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 130.
[115] Lex Visigothorum 6, 3, 1-7.
[116] Lex Visigothorum 6, 3, 1.
[117] Lex Visigothorum 6, 3, 2.
[118] Nehlsen (20. lj.) 1976; Hermann Nehlsen: Sklavenrecht zwischen Antike und Mittelalter. Germanisches und römisches Recht in den germanischen Rechtsaufzeichnungen I. Ostgoten, westgoten, Franken, Langobarden (Frankfurt am Main - Zürich: Musterschmidt 1972) 233.
[119] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 131.
[120] Burchardus Vormatiensis, Decreta 972.
[121] Paul. D. (Digesta) 48, 19, 38, 5.
[122] D. 25, 4, 1, 1; 35, 2, 9, 1.
[123] Nehlsen (118. lj.) 234.
[124] D. 47, 11, 4; 48, 8, 3; 48, 8, 8; 48, 19, 39. Vö. Morsak (112. lj.) 202.
[125] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 132.
[126] Lex Visigothorum 6, 3, 7.
[127] Lex Alamannorum 88, 1-2.
[128] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 134.
[129] Exodus 21, 22-23.
[130] Lex Visigothorum 6, 3, 7.
[131] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 135.
[132] Lex Baiuvariorum 5, 3.
[133] Edictus Rothari 78-79; 82-84; 87; 89; 94; 96; 101-103; 107; 110-112; 118; 125.
[134] Edictus Rothari 128.
[135] Lex Alamannorum 57 (59), 6.
[136] Pokorny (85. lj.) I. 97, 830; Du Cange (77. lj.) V. 327; VI. 257.
[137] Friedrich Kluge: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache (Strasburg: Trübner [6]1899) 180; Rudolf Schűtzeichel: Althochdeutsches Wörterbuch (Tübingen: Max Niemeyer 2 1974) 47; Schade (84. lj.) I. 160.
[138] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 78.
[139] Lex Alamannorum 57 (59), 7.
[140] Kluge (137. lj.) 753; Schade (84. lj.) II. 875.
[141] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 79.
[142] Reier (63. lj.) 592; Rubin (46. lj.) 137.
[143] Cockayne (48. lj.) II. 1, 14.
[144] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 80.
[145] Lex Baiuvariorum 4, 4.
[146] Lex Alamannorum 65, 5-6.
[147] Lexer (85. lj.) II. 1229.
[148] Schmidt-Wiegand (11. lj.) 31; Schützeichel (137. lj.) 185.
[149] Schützeichel (137. lj.) 246.
[150] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 82.
[151] Concilium Cabillonense 280.
[152] Rubin (46. lj.) 133; Cockayne (48. lj.) II. 1, 35.
[153] Lex Baiuvariorum 4, 6; 5, 5; 6, 5.
[154] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 247.
[155] Lex Alamannorum 57, 55.
[156] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 248.
[157] Du Cange (77. lj.) IV. 256; Eberhard Gottlieb Graff: Althochdeutscher Sprachschatz oder Wörterbuch der althochdeutschen Sprache I-VI. (Berlin: Nikolaische Buchhandlung 1834-1842) IV. 1153.
[158] Alois Walde - Johann Baptist Hofmann: Lateinisches etymologisches Wörterbuch I-II. (Heidelberg: Winter 2 1954) I. 194.
[159] Lexer (85. lj.) III. 89.
[160] Kralik (10. lj.) 87.
[161] Kralik (10. lj.) 88.
[162] Pactus Alamannorum 11.
[163] Kralik (10. lj.) 88.
[164] Lex Baiuvariorum 1, 6; 10, 1. 4.
[165] Kralik (10. lj.) 89.
[166] Lex Baiuvariorum 4, 14.
[167] Lex Almannorum 57, 10.
[168] Lex Baiuvariorum 4, 14.
[169] Kralik (10. lj.) 89.
[170] Lexer (85. lj.) I. 1901; His 1920 (7. lj.) 112.
[171] Kluge (137. lj.) 261; Pokorny (85. lj.) I. 307.
[172] Kluge (137. lj.) 637; 643; Joseph Bosworth - Thomas Northcote Toller: Ango-Saxon Dictonary (Oxford: Oxford University Press 1972) 824; Lexer (85. lj.) II. 709; Jan de Vries: Altnordisches etymologisches Wörterbuch (Leiden: Brill 2 1962) 490.
[173] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 285.
[174] Lex Baiuvariorum 4, 16; 6, 10.
[175] Lex Alamannorum 67, 22.
[176] Klüge (137. lj.) 462; Pokorny (85. lj.) I. 750; Schmidt-Wiegand (11. lj.) 25; Baesecke (9. lj.) 18.
[177] Graff (157. lj.) V. 683; Kralik (10. lj.) 92.
[178] Kluge (137. lj.) 872; Pokorny (85. lj.) I. 287; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 166.
[179] Graff (157. lj.) V. 683; Kralik (10. lj.) 92.
[180] Lexer (85. lj.) I. 2044.
[181] Lex Baiuvariorum 4, 4.
[182] Lex Alamannorum 67.
[183] Pokorny (85. lj.) I. 125; Schützeichel (137. lj.) 12; Schade (84. lj.) II. 37; Kluge (137. lj.) 46; Schmidt-Wiegand (11. lj.) 27.
[184] Graff (157. lj.) III. 106; 275.
[185] Schützeichel (137. lj.) 21; Kluge (137. lj.) 68; Pokorny (85. lj.) I. 169; Bosworth-Toller (172. lj.) 89.
[186] Pokorny (85. lj.) I. 169; Kluge (137. lj.) 68.
[187] Lex Baiuvariorum 4, 8.
[188] Lex Visigothorum 6, 4, 1.
[189] A vizigót szöveghely átvételére, illetve felhasználására utal több, a Lex Baiuvariorumban mutatkozó egyezés: a "si quis ingenuum quoliber hictu percusserit, pro libore" szöveghellyel átfedést mutat az elemzett locusban a "si quis liberum per iram percusserit", a "plaga usque ad ossum" szöveghellyel a "si talis plaga, quod tumens sit", valamint az "osso fracto" fordulattal a "si ossa fregit" megfogalmazás. A Lex Visigothorumban szereplő "cute rupta" megfeleltethető a Lex Baiuvariorum "cutem fregit" és a Lex Alamannorum "pellem rupit" fordulatának, csak éppen az utóbbi két törvényben a tényállás negációjával. Vö. Kralik (10. lj.) 94.
[190] Edictus Rothari 46.
[191] Schmidt-Wiegand (11. lj.) 27; Ruth Schmidt-Wiegand: "Stammesrecht und Volkssprache in karolingischer Zeit" in Helmut Beumann - Werner Schröder (szerk.): Nationes. Historische und philologische Untersuchungen zur Entstehung der europäischen Nationen im Mittelalter I. (Sigmaringen: Thorbecke 1978) 175.
[192] Lex Baiuvariorum 4, 1; 5, 1.
[193] Lex Alamannorum 67.
[194] Lex Ribuaria 19.
[195] Edictus Rothari 125.
[196] Graff (157. lj.) III. 96.
[197] Schmidt-Wiegand (11. lj.) 26; Kluge (137. lj.) 71; Pokorny (85. lj.) I. 98; Schade (84. lj.) 90; Bosworth-Toller (172. lj.) 137.
[198] Graff (157. lj.) VI. 771; Baesecke (9. lj.) 19; 23; 61; 78; Schützeichel (137. lj.) 174; Pokorny (85. lj.) I. 959; Kluge (137. lj.) 652; Schmidt-Wiegand (11. lj.) 26.
[199] Lexer (85. lj.) I. 381; His 1920 (7. lj.) 101; 125.
[200 ]Brünner (24. lj.) 636; Kralik (10. lj.) 98; Niederhellmann 1983 (12. lj.) 219.
[201] Lex Baiuvariorum 4, 27; 6, 11.
[202] Lex Alamannorum 57, 62.
[203] Graff (157. lj.) V. 346. [204]Graff (157. lj.) II. 187.
[205 ]August Fick: Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen I-III. (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht 1890-1909) III. 190.
[206 ]Kralik (10. lj.) 111.
[207] Lex Baiuvariorum 4, 4.
[208] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 234.
[209]Graff (157. lj.) I. 156; Pokorny (85. lj.) I. 344; Schade (84. lj.) I. 3; Bosworth-Toller (172. lj.) 9.
[210] Kralik (10. lj.) 48.
[211] Fick (205. lj.) III. 138.
[212] Lexer (85. lj.) I. 1073; Pokorny (85. lj.) I. 440.
[213] Kralik (10. lj.) 48.
[214] Lex Baiuvariorum 4, 4.
[215] Graff (157. lj.) IV. 127; Schade (84. lj.) I. 281; Schützeichel (137. lj.) 66.
[216] Lexer (85. lj.) I. 749.
[217] Graff (157. lj.) VI. 499.
[218] Kralik (10. lj.) 91.
[219] Lex Alamannorum 57, 6.
[220] Lex Baiuvariorum 4, 2.
[221] Niederhellmann 1983 (12. lj.) 229.
[222] Pactus legis Salicae 17, 8-9; Lex Salica 23, 1-2; Pactus Alamannorum 2, 7; Lex Ribuaria 21, 1; Leges Saxonum 3; Lex Thuringorum 6-7; Lex Frisonum 22, 4; Lex Francorum Chamavorum 18.
[223] Lex Ribuaria 2.
[224] Lex Alamannorum 57, 2.
[225] Pactus legis Salicae 17, 3.
[226] Lex Visigothorum 6, 4, 3.
[227] Graff (157. lj.) III. 252.
[228 ]Kluge (137. lj.) 87; Grimm (5. lj.) II. 185; Kralik (10. lj.) 98.
[229] Pokorny (85. lj.) I. 326.
[230] Graff (157. lj.) II. 519; Schützeichel (137. lj.) 155; Sigmund Feist: Vergleichendes Wörterbuch der gotischen Sprache (Leiden: Brill [3]1939) 401.
[231] Lexer (85. lj.) I. 318; His 1920 (7. lj.) 105.
[232] Karl Schiller - August Lübben: Mittelniederdeutsches Handwörterbuch I-II. (Leipzig: Soltau 1888) I. 365.
[233] Karl Friedrich Richthoven: Altfriesisches Wörterbuch (Göttingen: Dieterichsche Buchhandlung 1840) 655.
[234] Bosworth-Toller (172. lj.) 112.
[235] Brunner (24. lj.) 636; Kralik (10. lj.) 98.
Lábjegyzetek:
[1] Nótári Tamás, tudományos főmunkatárs, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, 1014 Budapest, Országház u. 30; egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 1042 Budapest, Viola u. 2-4. E-mail: tamasnotari@yahoo.de
Visszaugrás
