1. Kelemen Katalin nem a "színéről", hanem a "visszájáról" tekintve írt monográfiát az alkotmánybíróságok tevékenységéről: nem a határozatokat - ahogyan megszokott, tematikusan - elemzi, mutatja be, hanem a különvélemények intézményét. A nagy ívű monográfia viselhetné akár az "Alkotmánybíráskodás - alulnézetben/hátulnézetben" címet is, mivel műfajilag is, módszertanilag, és tartalmilag is más vizekre evez, mint az alkotmányjogi szakirodalom általában. A szerzőnek ugyanis amellett, hogy értelemszerűen ugyanúgy foglalkoznia kell az alkotmánybíróságok döntéseinek, irányvonalának tartalmi kérdéseivel, a különvéleményeken keresztüli közelítés teljesen más kép feltárását teszi lehetővé. A különvélemény intézménye ugyanis - ezt annak idején a kezdő alkotmánybírák aligha hitték - Kelemen Katalin "használatában" alkalmas eszköznek bizonyul az alkotmánybíróságok kifelé láthatatlan belső működésének, a határozatok kialakulásának, a bírák közötti interakcióknak[1] a feltárására. Mondani sem kell, hogy ez lényegesen több, mindenesetre alapvetően más, mint a (többségi) határozatok egy-egy témára, alapjogra stb. vonatkozó döntési gyakorlatának, a határozatokból kihüvelyezhető alkotmányjogi jogfejlődésnek a bemutatása.
Ehhez illeszkedik a szerző által addicionálisan alkalmazott jogszociológiai módszer is: a szövegelemzéseket, amely értelemszerűen a többségi és a különvélemény összevetésében jelenik meg, szervesen egészíti ki a szerző által alkotmánybírókkal készített számos interjú: az oral history. Ez részben túlmutat a hagyományos politikatudományi megközelítésen, részben egy-egy alkotmánybíróság működését a maga dinamikájában képes bemutatni. Nyilvánvaló, hogy önmagában egy határozat, ítélet szövegébe foglalt döntés nem képes ilyen "nézetből" (hátulnézetből) bemutatni magát a döntési folyamatot. Egy határozat - szokásos - elemzésének nem is ez a célja, hanem a döntés érdemének alkotmányjog-dogmatikai elemzése. Kelemen Katalin monográfiája viszont éppen a döntési folyamat dinamikáját képes ezzel a megközelítéssel megragadni. Olyan "hálószobatitkok" tárulnak fel a kutatási módszer szerves részét képező - táblázatokba foglalt - statisztikai vizsgálatokból (is), amelyek magából az egy-egy anyagi alkotmányjogi témára fókuszáló kutatásból nem derülnének ki. Hiánypótló tehát ez a monográfia.
A különvélemény mint jogintézmény középpontba helyezése egyben adott alkotmánybíróság felfogása, dogmatikai és gyakorlati szemléletmódja változásaiba is betekintést enged - annyiban más módon, mint a döntések elemzése, hogy a viták exponálásával egyben intézménytörténeti és intézményfejlődési, másrészt alkotmányjogtörténeti és alkotmányjog-fejlődési[2] ívet is fel lehet rajzolni. A szerző mindazonáltal már a mű elején hangsúlyozza, hogy inkább tekinti munkáját későbbi további kutatásokat előkészítő, alapozó munkának, mivel a teljességre törekvés irreális lett volna[3]: ennek számos oka közül a nyelvi akadályokat kell tekintetbe venni, de azt is, hogy pl. Olaszországban vagy az EU Bíróságán az intézmény ismeretlen.
2. A mű szerkezetileg jól áttekinthető, logikus felépítésű: az első témakör a különvélemény intézményét elhelyezi az alkotmánybíráskodás döntési folyamatában, ezt követi a common law és a kontinentális jogrendszerekben történő megjelenés bemutatása. Az előbbiben az USA és Nagy-Britannia jogrendszerébe kapunk betekintést, az utóbbi tekintetében pedig három ország (Német-, Spanyol- és Olasz-) jogrendszerének a különvéleményhez való viszonyát ismerjük meg.
- 406/407 -
3.A kontinentális jogrendszereken belül külön fejezetet szentel a szerző - indokoltan - a kelet-közép-európai alkotmánybíróságoknak, mint az alkotmánybíróságok új generációjának. Ezt a szerző azzal indokolja, hogy ezekben az országokban egyidejűleg ment végbe a rendszerváltozás az államszocialista rezsimről a jogállami modellre, így számos hasonlóság van fejlődésükben. Valamennyire nézve közös azonban az alkotmánybíróságoknak az átalakulásban játszott jelentős - bár értelemszerűen sok egyedi sajátosságokkal is bíró - szerepe.[4] A balti államok mellett Lengyelország, Csehország és Szlovákia pozitív jogi szabályait követően betekintést nyerünk a gyakorlatba is.
Külön - részletes - fejezet foglalkozik a magyar jogfejlődéssel - egyfajta country studyként.[5] A táblázatokkal, statisztikákkal is megtámogatott fejezet az 1990-2010 közötti adatokat dolgozza fel, értelemszerűen elkülönítetten a különvéleményeket és a párhuzamos indokolásokat. A fejezet választ keres arra, hogy mi motiválta a különvéleményt, illetve párhuzamos indokolást írókat véleményük megfogalmazásában, majd a vélemények stílusát elemzi, végül az alkotmánybírósági döntéshozatal belső dinamikáját elemzi a különvélemények és párhuzamos indokolások fényében. A fejezet zárótémája azt a kényes jelenséget járja körül, hogy hogyan válik egy különvélemény később többségi határozat elvi alapjává.[6] A szerző értékelve a magyar fejlődést arra az álláspontra helyezkedik, hogy a magyar alkotmánybírák - akiknek nem volt gyakorlatuk ilyen vélemények megfogalmazásában - gyorsan élni kezdtek e törvényi lehetőséggel. Bár az USA Supreme Courtja 62%-os átlagos arányától a "csúcsévnek" számító 1993-ban is csupán 17,9% volt a különvélemények, illetve párhuzamos indokolások aránya, ezt a szerző igen figyelemre méltónak találja. A vélemények számának fokozatos és állandó növekedését szerző a magyar Alkotmánybíróság tevékenysége fokozatos individualizációjával, a döntések személyesebbé válásával magyarázza. A szerző úgy véli, hogy a döntések magas színvonala mellett ennek a körülménynek is szerepe lehetett abban, hogy a magyar Alkotmánybíróság egyfajta követhető modellé vált, és munkáját a nemzetközi szakirodalom is elismerte.[7]
4. A mű 5. fejezete foglalja össze a szerző vizsgálódásainak eredményét: az "összehasonlító reflexiók" címet viselő zárófejezet széles panorámát: összehasoníltó jogi szintézist tárva az olvasó elé módszeresen végigköveti a korábbi megállapításokból adódó következtetéseket. Ez a fejezet méltó lezárása a kutatásnak, egyben a common law és a kontinentális jogrendszerek rendszeres összevetésével állást foglal a kutatásból adódó minden kérdésben.
A fejezet annak a kérdésnek a vizsgálatával szembesül, hogy milyen érvek szólnak a különvélemények és párhuzamos indokolások, különösen pedig - ha megengedettek, akkor - nyilvánosságra hozataluk mellett, és ellene.
4.1. A szerző a különvélemények és párhuzamos indokolások megengedettsége és nyilvánossága melletti érvekkel kapcsolatban ezeknek négy funkcióját elemzi. Egyrészt az általa stimulatívnak nevezett funkció azt szolgálja, hogy a testületben döntő alkotmánybírák tevékenysége, döntéshozatala a vélemények egyfajta "piacterévé" válik; az ítélet minőségének javításához ez a versengés nagymértékben hozzájárulhat,[8] ugyanakkor az alkotmánybírók egyfajta elszámoltathatóságát szolgálja, hiszen így a testületben helyet foglaló az alkotmánybíróknak a döntéshozatalban kifejtett tevékenysége is mérlegre kerülhet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
