A légiutasok a járat késése, törlése, valamint a beszállás megtagadása esetén az Európai Unióban (a továbbiakban: EU) a 261/2004/EK rendeletben (a továbbiakban: Rendelet) biztosított jogokkal rendelkeznek. Ezek alapján azokat az utasokat, akiknek járatát törölték vagy az legalább két órát késett[1], meghatározott összeg illeti meg azonnali segítségnyújtás címén.[2]
A Rendelet segítségnyújtás elnevezés alatt azt érti, hogy a légitársaságnak a késés mértékéhez viszonyítva szükséges és elégséges ellátást kell biztosítania az utasoknak - vagyis frissítőkről, étkezésről kell gondoskodnia -, valamint a repülőjegy térítésmentes átfoglalását kell felajánlania, a lehető legrövidebb időn belül. Amennyiben ezt nem tudja biztosítani, lehetővé kell tennie az utasnak, hogy a légi személyszállítási szerződéstől bánatpénz vagy más jogcímen követelhető fizetési kötelezettség nélkül elállhasson a repülőjegy árának visszatérítése mellett. Mindezeken túl egy meghatározott összeg megfizetésére kötelezi a Rendelet a légitársaságot, akkor is, ha sikeres volt az átfoglalás, azonban az utas úticélját 2 vagy több órával később érte el.[3] A hivatalos magyar fordításban a meghatározott összeget hol kártalanítás, hol kártérítés címén kell megfizetnie a légitársaságnak. A Rendelet vonatkozó cikke a kártalanításhoz való jog címet viseli.[4] A Rendelet szövege tehát egymás szinonimájaként használja a kártalanítás és a kártérítés szavakat, azonban a két jogintézmény polgári jogi szempontból nem azonos.
A tanulmány célja annak vizsgálata, hogy az EU a kártalanítás szabályait kívánta alkalmazni a Rendelet szabályainak megalkotásakor, vagy kifejezetten egy objektív, felróhatóságtól független kártérítési felelősségi rezsim szabályainak kialakítását tervezte a jogszabály megalkotásakor.
A Rendelet angol nyelvű változatában a "right to compensation" kifejezés szerepel, ami magyarra éppúgy fordítható kártalanításként, mint kártérítésként. A probléma csupán annyi, hogy az angol jogi terminológia nem különbözteti meg a két jogintézményt, míg a magyar igen. A magyar Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) szabályai szerint, aki másnak kárt okoz, köteles azt megtéríteni.[5] A felelősségnek két alaptípusa különböztethető meg: a szubjektív és az objektív felelősség. Szubjektív felelősség esetében a kár megtérítéséhez a kártérítés mind a négy alapfeltételének teljesülnie kell. Bizonyítani kell a kár bekövetkeztét, a magatartás jogellenességét, a károkozó magatartásának felróhatóságát, valamint a magatartás és a kár közötti ok-okozati összefüggést. Objektív felelősség esetén a négy tényezőből csupán a felróhatóságot nem kell bizonyítani, hiszen az objektív felelősség lényege, hogy nem vizsgálja a károkozó szubjektumát, cselekvésének lelki vetületeit.
Kártalanításra kötelezésre ezzel szemben akkor kerülhet sor, ha a cselekvő magatartása nem volt jogellenes, mert arra jogszabály kifejezetten engedélyt adott, vagy szükséghelyzetben cselekedett a kárt okozó személy.[6] Eörsi úgy véli, hogy "a magatartást okozata: a kár avatja jogellenessé".[7] A szakirodalomban azonban a legtöbben a kártalanítást nem felelősségi formának tekintik, mivel nem történik normaszegés.[8,9] Valamely jogszabály ad engedélyt bizonyos magatartás kifejtésére, mely adott esetben másoknak kárt okozhat. Mivel nincs jogellenes cselekmény, így normaszegésként nem értelmezhető, így nem követelhető kártérítés.
Kártérítési felelősség fennállása esetén a fentiekkel szemben a jog (a Ptk.) vélelmezi a magatartás jogellenességét. A károkozó tudja bizonyítani azt, hogy magatartása jogszerű volt, de ha nem sikerül ezt a tényt bizonyítania, akkor helyt kell állnia az okozott kárért a kártérítési felelősség szabályai alapján, vagyis a teljes kárt meg kell térítenie.
A fenti megállapításból következik, hogy a kártalanítás és a kártérítés különbözik a tekintetben is, hogy a kártérítési felelősség a teljes kár megtérítésének elvén alapul. Kártérítés esetén elsődleges az in integrum restitutio, az eredeti állapot helyreállítása. Ez alapján a kárt okozó személynek olyan helyzetbe kell hoznia a károsult felet, mintha a kár be sem következett volna. Amennyiben nincs lehetőség az eredeti állapot helyreállítására, vagy azt a károsult valamely okból nem kívánja, úgy az okozott kár pénzben történő megtérítésére, vagyoni kártérítésre kell kötelezni a károkozót. A keletkezett vagyoni kár három elemből tevődik össze, a ténylegesen felmerült kárból (damnum emergens), az elmaradt haszonból (lucrum cessans), valamint az indokolt költségekből. Kártérítés nemcsak a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés esetén követelhető, hanem a személyiségi jogok megsértése esetén is. A nem vagyoni károk megtérítése körében nem lehet a keletkezett hátrányt a vagyoni kár elemeire bontani, nehezen értelmezhető a teljes kártérítés alapelve. A személy személyiségi jogaiban keletkezett hátrányt kell ilyen esetben kompenzálni.
Vagyoni kártérítésnél nem kizárólag a teljes kártérítés elve érvényesül, hanem a káron szerzés tilalmának is érvényre kell jutnia. A káronszerzés tilalmának elve kimondja, hogy a károsult nem hozható előnyösebb helyzetbe a károkozás miatt, mint amiben a kár bekövetkezése előtt volt. Nem kell tehát a kárnak azt a részét megtérítenie a károkozónak, amely a károsult felróható magatartásának a következményeként állott elő. Ezekkel a megállapításokkal szemben kártalanításnál a károsult oldalán beállott valamennyi kárt nem feltétlenül fogja fedezi a kártalanítási összeg.
További szempont, hogy vagyoni károk megtérítése körében a bíróság méltányossági jogkörében eljárva - figyelemmel a károkozó helyzetére - mérsékelheti a bekövetkezett és a bírósági eljárás során érvényesíteni kívánt károk megtérítésére vonatkozó kötelezettség mértékét, vagyis csökkenthető a kártérítés összege. Kártalanítás esetén nincs lehetősége a bíróságnak méltányossági vagy más okból beleavatkoznia a megtérítési jogviszonyba, nem csökkentheti a törvény, jogszabály által jogszerűvé tett, ezáltal megengedett cselekvés következményeként fellépő károk kártalanítás formájában történő megtérítésére vonatkozó kötelezettség teljesítése körében megállapított összeget.
A Rendelet szabályainak jelentését fejtegetve e szempont alapján a kártalanítás jogintézményéhez áll közelebb a meghatározott kompenzáció jogi természete, hiszen pontosan meg van szabva, hogy az utas 250, 400 illetve 600 eurót kaphat ilyen jogcímen,[10] ami akkor is megilleti, ha egyáltalán nem keletkezett kára. Amennyiben pedig az utazás céljával összegfüggésben érte károsodás, ami a fix kompenzáció összegét meghaladja, akkor a Montreali Egyezmény szabályai alapján egyéni kártérítési igényt érvényesíthet a légitársasággal szemben. Azonban gondolhatunk arra is, hogy a Rendeletben meghatározott összeg valójában nem a vagyoni károk kompenzálására, elkerülésére hivatott, hanem olyan nem vagyoni sérelmek, érdeksérelmek elismeréseként kerül kifizetésre, mint az időkiesés, kellemetlenségérzet, idegesség. Ha egy nem vagyoni kártérítés körében alkalmazott általános kártérítésként tekintünk a Rendeletben meghatározott összegre - amely feltételezés már önmagában is súlyos dogmatikai problémákat hoz felszínre -, azzal a novummal találnánk magunkat szemben, hogy jogszabály tételes kompenzációt ír elő immateriális sérelmek kiküszöbölésére. A nem vagyoni kártérítés, sérelemdíj európai gyakorlatában ez egyedülálló modelljét jelentené az erkölcsi kompenzációnak, és egyben összeütközésbe kerülne az ilyen károk megtérítésénél elengedhetetlen bírói mérlegelés szabadságával. Annál is inkább nehezen képzelhető el, hogy a Rendelet ezen nem vagyoni érdekek védelmében alkotta volna meg a fix összegű kompenzációt, mivel az Európai Unió tagállamainak döntő többsége a kellemességérzetet és az egyén harmonikus idegállapotát jellemzően nem vonja az általános személyiségvédelmi eszközzel körülbástyázott személyhez fűződő jogok körébe. Ezek az érdekek kívül esnek a jog által védett érdekek körén, és megsértésük bizonyítása, valamint a megsértésük következtében kialakult hátrányok bizonyítása sok esetben lehetetlen vállalkozás. Az Európai Kártérítési Jogi Alapelvek[11] sem vállalta fel a nem vagyoni kártérítés intézménye vonatkozásában egy kiindulópontként szolgáló generálklauzula megalkotását, a jogintézmény megítélését a tagállamokra bízta. Ennek fényében aligha elképzelhető, hogy a Rendelet megalkotásakor mégis ilyen célok vezérelték a Tanácsot és a Parlamentet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
