Az Alaptörvény a bírósághoz fordulás és a jogorvoslathoz való jogot az alkotmányos alapjogok között rögzíti. A XXVIII. cikk (1) bekezdése szerint, mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A (7) bekezdés rendelkezik kifejezetten a jogorvoslathoz való jogról, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti.
A jogorvoslathoz való jog vonatkozásában az Alkotmánybíróság 5/1992 (I.30.) számú határozatában rámutatott, hogy ezen alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén. Ugyanezt a jogelvet rögzítette az 1/2008. számú - többek között - a szabálysértési pénzbírság elzárásra átváltoztatásáról tárgyalás nélküli bírói döntés tárgyában hozott határozatában is. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a "jogorvoslathoz való jog csupán azt a követelményt támasztja - de azt sem abszolút követelményként - a törvényhozóval szemben, hogy az első fokon meghozott érdemi döntésekkel szemben, azt felülvizsgálandó, magasabb fórumhoz lehessen fordulni, illetve hatósági döntésekkel szemben rendelkezésre álljon a bírói út".[1] Az Alkotmánybíróság több határozatában[2] rámutatott, hogy a jogorvoslathoz való jog tényleges érvényesüléséhez is szükséges a jogorvoslás lehetősége, vagyis az, hogy a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát.
Szamel Lajos meghatározása szerint az államigazgatási jogorvoslat fogalma alatt az érdekeltnek azt a jogát értjük, hogy az általa hibásnak tartott aktus semmisségének kimondását vagy az aktus orvoslását a fennforogni vélt jog- vagy érdeksérelem elhárítása végett kérjék. Az erre irányuló kérelmet pedig jogorvoslati kérelemnek nevezzük. Azokat az eljárásjogi intézményeket, melyeken keresztül ez az orvoslás megtörténik, nevezzük jogorvoslati eszközöknek.[3]
A rendszerváltás utáni évtizednek a hazai szabálysértési jogot érintő legneuralgikusabb pontja a jogorvoslat rendjében a bírói út biztosításának megteremtése volt. Az erre vonatkozó megoldási javaslatok a külföldi mintákon kívül a hazai jogtörténeti előzményekből is merítettek, de a szabálysértési jogág elhelyezésére vonatkozó eltérő nézeteket is felszínre hozták. Indokolt tehát a bíróság jogorvoslati rendszerben betöltött szerepe változásának áttekintése - a kezdetektől a hazai hatályos szabályozásig - figyelemmel az alapul szolgáló külföldi szabályok főbb rendelkezéseire.
A szakirodalom által a hazai kihágási jog első kodifikált forrásaként megjelölt, a mezei rendőrségről szóló 1840. évi IX. törvénycikk a kisebb súlyú mezőrendőri cselekményeket foglalta össze egy kódexbe. Anyagi jogi rendelkezések mellett eljárásjogi szabályokat is tartalmazott. A szóbeli perekről szóló 1836. évi XX. törvénycikk alkalmazását írta elő egyes garanciális szabályok előírásával. Ilyen szabály volt többek között, hogy a mezei rendőrség eljárásának felügyeletét és a bíráskodást a megyékben a járásbéli és kerületi szolgabírákra, míg a szabad királyi és a kiváltságos mezővárosokban a városi kapitányokra bízta. A döntés ellen jogorvoslatként a törvényszékhez vagy a városi tanácshoz lehetett fordulni, de a 200 Forintot meghaladó értékhatár felett további jogorvoslati lehetőség is biztosított volt. Már ez a jogszabály is tartalmazta a pénzbeli marasztalás meg nem fizetése esetén alkalmazandó eventuális elzárást és rendelkezett az annak alapjául szolgáló átváltoztatási kulcsról.[4]
Az 1840. évi V. törvénycikkel a büntetőjogi kodifikáció előkészítésére kiküldött bizottság büntetőjogi, börtönügyi és büntető eljárásjogi kódex előkészítését tűzte ki célul. A büntetőeljárási reformtörekvések - amelyek főként francia hatásra kerültek át Magyarországra - az 1843/44. évi törvényjavaslatokban nyertek végső megfogalmazást.[5] A büntetőjogi tervezet bűntettekről és büntetésekről szóló részének szoros tartozéka volt a közfenyíték alá tartozó rendőrségi kihágásokról, s azoknak büntetéséről szóló "Toldalék". Az 1843.évi javaslatok a bűntett-kihágás egysége mellett a büntetőeljá-
- 37/38 -
rás-rendőri eljárás párhuzamát is megteremtették. A kihágási eljárás egészére a büntetőeljárási javaslat vonatkozó szakaszait kellett alkalmazni. A javaslat a bírói út igénybevételét az alaki és az anyagi szabálysértések esetén egyaránt igénybe vehető egyfokú fellebbezés lehetőségével kívánta biztosítani.[6] A megyékben a szolgabíró vagy esküdt, míg a nemesi községben és a rendezett tanácsú helységekben az elöljáróság megbízott tagja másik két elöljáróval együtt hozott döntései ellen bejelentett fellebbezés tárgyában a megyei büntetőtörvényszék járt volna el reformatórius jogkörrel. Rendkívüli perorvoslati eszközként kerülhetett volna sor a rendőri eljárás megújítására, amelyre egy alkalommal a kerülhetett volna sor az elítélt javára.[7] Megjegyezendő, hogy az 1840-es években a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztásának igénye még nem fogalmazódott meg, ezért elvi problémát nem okozott, hogy büntető ügyekben a fenti szervek ítélkezzenek.[8]
A Magyarországon 1852-ben hatályba léptetett osztrák büntető és kihágási törvény, majd az 1853. évi büntető perrendtartás jelentős hatással voltak a magyar jogfejlődésre. Az 1861. évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal visszaállították a magyar büntető törvényeket. Ez a kihágások vonatkozásában a mezei rendőrségről szóló törvényen kívül a törvényjavaslatokat és az elméleti igényességű tudományos munkákat jelentette, különös tekintettel Pauler Tivadar Büntetőjogtan című művére, amely az eljárás vonatkozásában általánosan tette lehetővé a kihágási ítéleteknek a megyei törvényszékhez, illetve a városi tanácshoz történő egyfokú fellebbvitelét.[9]
A Csemegi kódexig terjedő időszakra az igazgatási és igazságszolgáltatási hatásköröknek az osztrák és német hatásra visszavezethető ellentmondásossága volt a jellemző. Amíg az osztrák jog lényegében nem engedte meg az igazgatási szervek büntető ítélkezési jogkörét, addig a német jog lehetővé tette a közigazgatási szervek korlátozott igazságszolgáltatási tevékenységét a kihágások tekintetében. E kettősség megjelenési formája Magyarországon különösen a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról szóló 1877. évi XXII. törvénycikk és a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. törvénycikk volt. Az előbbi a kisebb súlyú cselekmények elbírálására az igazgatási jogkört legalizálta, míg az utóbbi ezt elvileg nem ismerte el.[10]
A kihágási jog anyagi jogi szabályait a Csemegi kódexhez kapcsolódóan a magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról szóló 1879. évi XL. törvénycikk (a továbbiakban: Kbtk.), míg a kihágások miatti eljárások hatásköri elosztását a magyar büntető törvénykönyvek életbe léptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. törvénycikk szabályozta. Ez utóbbi törvény a kihágási eljárást a járásbíróságok és a közigazgatási szervek között osztotta meg úgy, hogy a közigazgatási szervek jelentős túlsúlyban voltak a kihágási ügyek elbírálása tekintetében. A közigazgatási büntetőbíráskodást első fokon a megyékben a szolgabírák, a városokban a kapitány, vagy a tanács által megbízott tisztviselő, a főváros kerületeiben pedig az illetékes kapitány látta el. A járásbíróságok és közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó kihágások halmazata esetén a járásbíróságok jártak el.[11]
Kizárólagos bírói hatáskörbe a Kbtk. öt fejezetében rögzített kihágások miatti eljárás tartozott. A törvény további öt fejezetben párhuzamos hatáskört tett lehetővé a járásbíróság és a közigazgatási szervek között azzal, hogy a tulajdon elleni kihágások kivételével a közigazgatási szervek voltak túlsúlyban.[12] A hatásköri megosztásra vonatkozó rendező elv nem, vagy legfeljebb akként határozható meg, - ahogy Árva Zsuzsanna fogalmazott - hogy a szabályozás koncepciója a jogalkalmazás igényeihez igazodott azzal, hogy a súlyosabb kihágási ügyekben a bíróság, míg az enyhébb ügyekben a közigazgatási szervek jártak el.[13]
A közigazgatási büntetőbíráskodásra vonatkozó eljárást a belügyminiszteri[14], míg a járásbíróság előtti eljárást külön igazságügy miniszteri rendelet[15] szabályozta.
A közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágások esetén a fellebbezést a megyékben és a rendezett tanácsú városokban az alispán, a törvényhatósági jogú városokban a tanács, Budapesten pedig a főkapitány bírálta el. A közigazgatás egyes speciális területeihez fűződő, kihágási tényállásokat is tartalmazó jogszabályok e speciális kihágások miatti eljárásra eltérő fórumrendszert határoztak meg[16]. A közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó kihágási ügyekben a 2608/eln. számú 1890. évi BM. rendelet az elsőfokú és a másodfokú hatóság ítélete ellen a fellebbezés jogát csak súlyosabb ítéletek esetében tette lehetővé[17].
A járásbíróságoknak a vétség vagy kihágás tárgyában hozott ügydöntő határozata elleni jogorvoslati eszköz a fellebbezés volt.[18] Fellebbezéssel bárki élhetett, aki a járásbíróság határozatai által magát jogaiban sértve érezte. A fellebbezésre jogosultak közül kiemelendő, hogy a királyi ügyész a királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. tc. alapján a vádlott javára és terhére is, a sértett csak a felmentő ítélet ellen, míg a vádlott bármely tartalmú fellebbezéssel élhetett. A védő védence kifejezett akarata ellenére jogorvoslattal nem élhetett. Mindezeken kívül magánvádas ügyben a fellebbezés joga a magánvádlót is megillette.[19] Az igazságügy miniszteri rendelet rendkívüli jogorvoslatként az elítélt, az ügyész és a magánvádló részére biztosította az újrafelvétel lehetőségét az ügyben beszerzett bizo-
- 38/39 -
nyítékok hamis, hamisított vagy koholt voltára, illetve új tényre vagy bizonyítékra hivatkozással.
A járásbírósági ítélet ellen bejelentett fellebbezés tárgyában másodfokon a királyi ítélőtábla járt el.[20] A másodfokú ítélet ellen fellebbezésnek csak anyagi jogszabálysértés esetén volt helye, amennyiben az elbírált cselekmény nem minősült bűncselekménynek, illetve ha a bűntettet vagy vétséget képező cselekményt kihágásnak minősítették.[21] Ezen a szabályozáson a királyi járásbíróságok hatásköréhez utalt büntető ügyekben a fellebbviteli bíróságok szabályozásáról és a fellebbvitel korlátozásáról szóló 1883. évi VI. törvénycikk akként módosított, hogy a törvényben meghatározott kihágások esetében másodfokon a királyi törvényszék járt el, míg harmadfokon az ítélőtábla hozott döntést. A törvényben meghatározott kihágások esetén a másodfokú döntés ellen is csak korlátozott körben, meghatározott esetben lehetett fellebbezéssel élni.[22]
Szükséges megjegyezni, hogy a bíróság a jogorvoslatok elbírálásán kívül törvényességi felülvizsgálati jogot gyakorolhatott - az 1869. évi IV. törvény felhatalmazásán alapulóan - a miniszteri rendelt vagy szabályrendelet egyes esetekben történő alkalmazása esetén azzal, hogy e jogszabályok szükségességének, célszerűségének, megalkotásuk szabályszerűségének vizsgálatára nem terjedt ki a felülbírálati joga.[23]
A kihágási ügyekben eljáró közigazgatási szervek által kiszabott pénzbüntetés meg nem fizetése esetén annak végrehajtása a 38.547/1880. BM. rendeletben kiadott utasítás[24] alapján történt. Eszerint a pénzbüntetést ugyanazon közigazgatási tisztviselő hajtotta be, aki azt ítéletileg megállapította. Ebbe beletartozott a vagylagosan megállapított szabadságvesztés büntetés foganatba vétele iránti intézkedés is.
A járásbíróság által kiszabott pénzbüntetést - meg nem fizetése esetén - a 2106/1880. IM rendelet[25] szerint kellett behajtani. E rendelet 6. számú melléklete alapján a pénzbüntetés beszedésére vagy esetleges behajtására és a pénzbüntetés helyébe lépő elzárás foganatba vételére is a járásbíróság intézkedett.
A közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó kihágások esetében a jogorvoslati fórumrendszert a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901. évi XX. törvénycikk egységesítette és a rendőri eljárást is szabályozta. Rendelkezései azonban csak 1911. január 1. napjával léptek hatályba. A kihágási eljárás során követendő szabályokat ezen kívül a rendőri büntető eljárás egységes szabályozása tárgyában kiadott 65000/1909. BM. rendelet is szabályozta. A jogorvoslatok az alábbiak voltak: felfolyamodás, a fellebbezés, az igazolás, az újrafelvétel és a kivételes jogorvoslat a jogegység érdekében. Másodfokon kis- és nagyközségekben, illetve a rendezett tanácsú városokban az alispán, míg a törvényhatósági joggal felruházott városokban (Budapesten is) a tanács járt el. A budapesti államrendőrség területén a rendőrkapitány határozataira nézve a főkapitány vagy helyettese, a harmadfokon pedig az illetékes miniszter volt jogosult eljárni. A végzés ellen - a törvényben meghatározott kivételekkel - egyfokú felfolyamodásnak volt helye. Az ítélet ellen fellebbezésnek volt biztosítva, amely rendszerint kétfokú volt. A törvény meghatározott mértékű pénzbüntetéshez kötötte a kizárólag enyhítés végett bejelentett fellebbezés jogát.[26]
Az eljárási fórumrendszer tekintetében felmerült a mai fair eljárás alapötlete is, azaz, hogy a közigazgatási hatáskörbe tartozó kihágási ügyekben másodfokon a bíróság járjon el. Ennek megvalósítására felmerült az a lehetőség, hogy ilyen ügyekben az országos illetékességű Közigazgatási Bíróság járjon el, de ez az ügyek nagy számára tekintettel nem lett volna megvalósítható. A rendes bírósági szervezetrendszerben történő elbírálásra vonatkozó ellenérv az volt, hogy a megoldás a közigazgatási és bírói hatalmi ágak közötti jogkörök összezavarásához vezetne.[27]
Büntetőparancsot harminc koronát meg nem haladó pénzbüntetéssel sújtható kihágás estén bocsáthatott ki a rendőri büntetőbíró. A büntetőparancs kibocsátásának feltételei ugyanazok voltak, mint a járásbírósági eljárásban azzal azonban, hogy ahhoz közvádló indítványa nem volt szükséges. A terhelt a büntetőparancs ellen az ügy tárgyalását kérhette vagy - kizárólag a büntetés mértéke miatt - fellebbezéssel élhetett. Az eljárás egyszerű, gyors és költséghatékony volt.[28]
A járásbíróság hatáskörébe tartozó kihágások esetében a jogorvoslati fórumrendszert a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) szabályozta. Perorvoslatok a felfolyamodás, fellebbezés, a semmisségi panasz, az újrafelvétel és a perorvoslat a jogegység érdekében voltak. A járásbíróság határozatát a székhely szerint illetékes törvényszék bírálta felül, a semmisségi panasz tárgyában a királyi ítélőtábla, a jogegység érdekében történő perorvoslat tárgyában a Kúria döntött.
Egyfokú felfolyamodásnak a járásbíróság perorvoslattal megtámadható végzései ellen volt helye. Felfolyamodással a fellebbezésre jogosultakon kívül a tanúk, szakértők és mások élhettek, akikre a végzés vonatkozott. Fellebbezéssel élhetett a vádlott javára és terhére a királyi ügyészség, a vádlott, illetve annak házastársa, törvényes képviselője, védője, a fő és pótmagánvádló, illetve a sértett a törvényben meghatározott keretek között. A törvényszék fellebbezést tanácsülésen vagy tárgyaláson bírálta el. A törvényszék a járásbíróság ítéletét helyben hagyhatta vagy megváltoztathatta, anyagi semmisségi ok esetén megsemmisíthette és a törvénynek megfelelően ítélt. Ugyanígy döntött alaki semmisségi ok
- 39/40 -
esetén is, ha a semmisségi ok alapos és az ügy érdemben elbírálható volt. A járásbíróság hatáskörét meghaladó döntése esetén, ha az a törvényszék hatáskörébe tartozott és a tényállás felderített volt, úgy a törvényszék hozott elsőfokú döntést, mintha a járásbíróság el sem járt volna. Semmisségi panasznak a Bp. által meghatározott anyagi és alaki semmisségi okok esetében volt helye. A semmisségi okok egy része hivatalból figyelembe veendő volt. Semmisségi panasznak helye volt a járásbíróság összbüntetést megállapító ítélete ellen is. E perorvoslattal a főügyész és a közvédő, továbbá a királyi ügyészség, a vádlott, illetve annak házastársa, törvényes képviselője, védője, a fő és pótmagánvádló, végül meghatározott esetben a magánvádló élhettek. A tábla a semmisségi panaszt visszautasította vagy elutasította vagy új ítéletet hozott, illetve a törvényszéket, vagy a járásbíróságot megfelelő eljárásra utasította. Perorvoslattal a jogegység érdekében a koronaügyész bármely büntető bíróság törvénysértő jogerős határozata vagy egyéb intézkedése ellen élhetett, a királyi Kúriánál. A Kúria a törvény megsértését kimondó határozata a felekre nézve rendszerint nem bírt hatállyal, de a vádlott törvénysértő elítélése esetén a Kúria őt felmenthette, vagy büntetését enyhíthette, hatáskör hiánya esetén pedig az ítélet megsemmisítése mellett az ügyet az illetékes hatósághoz utasította. Az ítélettel befejezett büntetőeljárás újrafelvételét az ítélet jogerőre emelkedését követően az elítélt javára az elítélt, házastársa, törvényes képviselője vagy védője, halála esetén egyenes ágbeli rokona, meghatározott esetben hivatalból kinevezett külön védője indítványozhatták a 446. §-ban meghatározott esetekben. Az elítélt vagy felmentett terhére a királyi ügyészség vagy a főmagánvádló indítványára a 449. §-ban meghatározott esetekben volt helye újrafelvételnek. A bíróság a megtámadott ítéletet hatályában tarthatta, vagy egészben illetve részben történő hatályon kívül helyezés mellett új ítéletet hozhatott.
Járásbírósági ügyben hozott másodfokú végzés ellen felfolyamodásnak, olyan másodfokú ítélet ellen pedig, amely a váddal egyezően csak pénzbüntetéssel büntetendő vétséget vagy kihágást állapított meg, semmisségi panasznak nem volt helye.[29]
A kihágási jog a közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. törvénycikkel és a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek rendezéséről szóló 1928. évi X. törvénycikkel, illetve a második világháború és az azt követő időszakra tekintettel több változtatáson ment keresztül. Mivel ezek az ismertetetett eljárási renden, különösen a bíróság szerepe tekintetében komoly változtatást nem eredményeztek, ezért ezeknek a változtatásoknak a bemutatásától eltekintek.
Látható tehát, hogy a jogorvoslat a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó kihágások esetében a közigazgatás szervezetrendszerén belül, míg a bíróság hatáskörébe tartozó kihágások esetében a bíróság, az igazságszolgáltatás fórumrendszere keretén belül volt biztosított. A közigazgatási hatóságok kihágási ügyben hozott döntése felett a bíróság felülbírálati joggal nem rendelkezett. A bíróság ugyancsak nem rendelkezett a maihoz hasonló garanciális jogkörrel a meg nem fizetett pénzbüntetés helyébe lépő elzárás vonatkozásában sem.
A II. világháborút követő társadalmi változások a kihágásokra vonatkozó alapvető átalakulást jelentettek. A büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.) és azt hatályba léptető 1950. évi 39. tvr dichotomikus (bűntettkihágás) rendszert vezetett be. Az eljárásra vonatkozó főbb irányelvek a kihágási bíróságokról és azok eljárási szabályairól szóló 1951. évi 35. tvr.-ben, a részletes rendelkezések pedig a kihágási eljárás részletes szabályairól szóló 59/1952. (VII. 1.) MT. rendeletben (KESz.) kerültek meghatározásra. A KESz. fenntartotta a közigazgatási és az igazságszolgáltatási büntetőbíráskodás párhuzamát. A kihágások elbírálására a tanács végrehajtó bizottsága kapott általános hatáskört, a járásbíróság lényegében a korábbi kihágási kompetenciát élvezte, a rendőrséghez, mint kihágási bírósághoz pedig főként a közlekedésrendészettel, a közrend és közbiztonság megszegésével kapcsolatos ügyek tartoztak. A kihágási jog lebontásának újabb lépése volt a rendőrségi kihágási bíráskodás megszüntetéséről és a kihágási eljárásra vonatkozó egyes rendelkezések módosításáról szóló 1953. évi 16. tvr., amely a rendőrségi kihágási bíráskodás megszüntetésén túl megteremtette a szabálysértés jogintézményét és elzárás büntetést csak a járásbíróság szabhatott ki. A kihágások felszámolását a törvényhozó azért vette tervbe, hogy megszüntesse az államigazgatási szervek bíráskodási jogát és megvalósítsa azt az alkotmányos elvet, hogy az igazságszolgáltatást csak a bíróságok végzik.[30]
A bűncselekmények súly szerinti felosztásának megszüntetése és az egységes bűntett fogalmon nyugvó anyagi büntetőjog megteremtése a kihágás intézményének és a kihágási bíráskodásnak a megszüntetéséről szóló 1955. évi 17. tvr-rel következett be.[31] A jogszabály a kihágás intézményét megszüntette és a kihágások egy részét a bűntettekhez sorolta, jelentősebb hányadukat pedig szabálysértéssé nyilvánította. Ez a rendelet a szabálysértési ügyek intézését általános jelleggel tanács végrehajtóbizottsága igazgatási osztályának hatáskörébe utalta, az alkalmazható büntetések közül pedig az elzárást kiiktatta. A kiszabott, de meg nem fizetett
- 40/41 -
pénzbírság behajtása az illetékekre vonatkozó jogszabályok szerint történt. A szabálysértésekre nem vonatkozott a Btá. általános része, a szabálysértési bírság a bűntett büntetésével nem volt összbüntetésbe foglalható, szabálysértést a bíróság akkor sem bírálhatott el, ha az bűntettel együtt fordult elő.[32] A szabálysértési eljárásba azonban rövid időn belül visszakerült a meg nem fizetett pénzbírság helyébe lépő elzárás alkalmazásának lehetősége (a szabálysértési eljárás egyes kérdéseiről szóló 1959. évi 36. tvr.-rel), majd pedig nem sokkal később - az egyes bűncselekmények kisebb jelentőségű eseteinek szabálysértéssé nyilvánításáról szóló 1960. évi 14. tvr. meghatározott szabálysértések esetén - az elzárás önálló büntetésként is tételezésre került. Az eventuális elzárás intézményét és meghatározott szabálysértések esetében az elzárást, mint önálló büntetést a szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény is megtartotta.
A kihágási jog lebontását követően a vázlatosan ismertetettek szerint felépített szabálysértési jog egyértelműen államigazgatási felelősségen nyugvó konstrukciót teremtett meg.[33] Az ekként kialakított szabályozás a bíróságnak a szabálysértési jog keretei között 1990-ig semmilyen szerepet nem biztosított. Az elzárással is sújtható szabálysértések a rendőrség hatáskörébe tartoztak, a jogorvoslat lehetősége az államigazgatási szervezetrendszeren belül volt biztosított a bírói út igénybevételének lehetősége nélkül. A meg nem fizetett pénzbírságot az azt kiszabó szabálysértési hatóság változtathatta át elzárásra.
Az egyes törvények és törvényerejű rendeletek hatályon kívül helyezéséről és módosításáról szóló 1990. évi XXII. törvény a szabálysértés miatt kiszabható büntetések közül az elzárás alkalmazásának lehetőségét arra tekintettel szüntette meg, hogy a jogalkotó az állampolgári szabadságjogok alkotmányos védelmével összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy államigazgatási hatóság független bírói kontroll nélkül személyes szabadságot korlátozó joghátrány alkalmazásáról döntsön. A meg nem fizetett pénzbírság elzárásra átváltoztatása esetében bevezette a törvény a bírósági felülvizsgálat jogát, de ez a szűk körben biztosított jog csupán annyit jelentett, hogy az elkövető a szabálysértési hatóság pénzbírságot elzárásra átváltoztató határozata törvényességének felülvizsgálatát kérhette a helyi bíróságtól. Ezektől a változtatásoktól eltekintve a szabálysértési ügyek elbírálása, a jogorvoslat és a meg nem fizetett pénzbírság elzárásra átváltoztatása az államigazgatási szervezetrendszeren belül történt.
Magyarországnak az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményhez (a továbbiakban: Egyezmény) 1990. november 6-án történt csatlakozásakor a bírói út hiányára tekintettel Magyarország a szabálysértési ügyekre vonatkozóan a fenntartással zárta ki az Egyezmény alkalmazását. Erre tekintettel a kilencvenes években a szakirodalomban napvilágot látott, a szabálysértésekre vonatkozó kodifikációs elképzelések homlokterében a bírói út biztosításának mikéntje állt. Ez a kérdés szoros kapcsolatban állt a szabálysértési jog sokat vitatott jogági elhelyezésével, annak kettős kötődésével. A nyolcvanas évek kodifikációs elképzelései közül ismét előtérbe kerültek tehát az elterelési és a visszaterelési elméletek. Az elterelési elmélet képviselői a szabálysértési jogág önállóságának megőrzése és a bírói útnak az ekként önálló szabálysértési jogon belül történő biztosítása mellett érveltek a német mintára hivatkozva. A visszaterelési elmélet képviselői a bírói utat a büntetőjog keretein belül, a bagatell büntetőjogi tényállásoknak a büntetőjogba történő visszaültetésével, a bűncselekmények trichotomikus szabályozásával biztosították volna. A mintát ez esetben főként a francia szabályozás jelentette.
A vizsgált időszaknak az egyik legjelentősebb mérföldköve az Alkotmánybíróság már sokszor idézett 63/1997. (XII.12.) számú határozata volt, amely alkotmányellenesnek minősítette és 1998. december 31. napjával megsemmisítette - többek között - a szabálysértési törvénynek a meg nem fizetett pénzbírság szabálysértési hatóság általi elzárásra átváltoztatására vonatkozó 18. §-át és az elzárásra átváltoztató határozata törvényességi felülvizsgálatára vonatkozó 71/A. §-át. Az Alkotmánybíróság rámutatott a szabálysértési jog kétarcú, kriminális és közigazgatás ellenes jellegére, amelyre tekintettel a bírói út az előbbi szabálysértések esetén az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján érdemben és teljes körűen biztosítandó, míg az utóbbi szabálysértések esetében az Alkotmány 57. § (1) bekezdésére figyelemmel a határozatok törvényességi ellenőrzése a közigazgatási bíráskodás szabályai szerint indokolt. Ezzel a megkülönböztetéssel nem értett egyet és a gyakorlati megvalósítás nehézségére hívta fel a figyelmet Sólyom László párhozamos indokolásában. Rámutatott, hogy a szabálysértési határozatok a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlata szerint nem közigazgatási határozatok, erre tekintettel tévesnek tartotta az Alkotmány 50. § (2) bekezdésre történő hivatkozást.
A jogalkotó az Alkotmánybíróság által megállapított határidőre az Egyezménynek megfelelő jogszabályokat nem alkotta meg, erre csak a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvénnyel (a továbbiakban: Sztv.) került sor. Ugyan a szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó
- 41/42 -
törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény lehetővé tette a meg nem fizetett és másként be nem hajtható pénzbírságnak a helyi bíróság által történő elzárásra átváltoztatását, azonban az 1968. évi I. törvény jogorvoslati rendszerén nem változtatott.
Erről az időszakról Kis Norbert megjegyezte, hogy az 1987-es MTA Államtudományi kutatások a szabálysértési jog továbbfejlesztésének javasolt irányaként fogalmazták meg a kihágási jellegű cselekmények bírói útra terelését és a trichotómia (kihágás) visszaállítását, mivel szabálysértési jog kettős kötődéséből eredő anomáliák már ekkor adottak voltak. A javaslatok nem találtak utat a jogalkotóhoz, ezért a rendszerváltást követő években a jogágban felmerült problémák - ilyennek tekintette az 1990-től 10 éven át tartó alkotmányos krízist is - eleve determináltak voltak.[34]
Ennek a két országnak a "szabálysértési-kihágási" jogára vonatkozó szabályozás rövid bemutatása azért indokolt, mivel az 1990 utáni kodifikációs megoldási javaslatok a fentiek szerint e két ország szabályozásának figyelembe vételével próbáltak megoldást találni a bírói út biztosítására. Az Sztv. végül jelentős mértékben merített a német szabályozási mintából, míg a bűncselekmények hármas felosztására épülő korábbi hazai kihágási jog a francia jogi szabályozáshoz mutat hasonlóságot.
Elöljáróban rögzíteni szükséges, hogy a német jogban van önállóan szabályozott közigazgatási büntetőjog. Amíg a német modellben a Gesetz über Ordungswirdigkeiten (a továbbiakban: OWiG) a közigazgatás büntetési rendszerét jelentős mértékben lefedi, addig hazánkban csupán a szabálysértési jog szabályozott, amely egy szűk területe a közigazgatás büntetőhatalmának.[35] A német szabálysértési jogban a szabálysértések üldözése és büntetése tárgyában a közigazgatási hatóság jár el.[36] Szabálysértés megállapítása esetén a közigazgatási hatóság határozatában pénzbírságot szab ki, amellyel szemben az eljárás alá vont kifogással élhet. A kifogást a közigazgatási hatóság formai és tartalmi szempontból vizsgálja. Elkésett, formailag nem megfelelő vagy egyéb eljárási hibában szenvedő kifogást a közigazgatási hatóság elutasítja, amely döntés ellen a bírósághoz lehet fordulni. A közigazgatási hatóság határozatát visszavonhatja, ennek hiánya esetén az iratokat a legalacsonyabb színű bíróság részére küldi meg az ügyészségen keresztül.[37] A német szabályozásban az ügyész a közbenső eljárás kertében egyfajta "szűrő" funkciót lát el, amelynek keretében az ügyet további nyomozásra visszaadhatja a közigazgatási hatóságnak, de maga is végezhet nyomozati cselekményeket, megalapozatlanság hiányában a helyi bíróságnak továbbítja az ügyet.[38] A bíróság főtárgyaláson vagy az iratok alapján, főtárgyalás mellőzésével dönt az ügyben. A főtárgyalás nélkül történő döntés esetét kivéve a bírságolásról szóló határozathoz nincs kötve. Főtárgyalás nélküli eljárásra csak akkor kerülhet sor, amennyiben annak sem az ügyészség, sem pedig az elkövető nem mondanak ellent. Az iratok alapján történő eljárás végzéssel zárul. Ha bíróság főtárgyalás nélkül dönt, érvényesül a súlyosítási tilalom, azaz az érintett hátrányára a büntetőparancstól nem térhet el. Az írásbeli eljárás is végzéssel zárul, amely az ítélettel azonos hatályú.[39]
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen felülvizsgálati panasznak van helye a tartományi főtörvényszéknél. A felülvizsgálati panasz korlátozottan és kivételes esetben alkalmazható jogorvoslat.[40] Alkalmazására az OWiG 79. §-ában meghatározott esetekben kerülhet sor. Ilyen esetek lehetnek - többek között -, ha az elkövetőt meghatározott összeget meghaladó pénzbírsággal sújtják, vele szemben vagyoni jellegű mellékkövetkezményt alkalmaznak, vagy meghatározott összegű pénzbírság kiszabását követően a felmentésére vagy az eljárás megszüntetésére kerül sor.[41] Torsten Noak megfogalmazása szerint a bírságolási eljárás az egyetlen jogorvoslati eszköz, amellyel az érintett, törvényes képviselője, illetve védője vagy az ügyészség élhet. Eljárási vagy más jogi norma megsértésre alapozható, indokát pontosan meg kell jelölni. Az erre irányuló kérelmet a helyi bírósághoz kell benyújtani. A bíró formai és a határidők megtartása szempontjából vizsgálja azt, majd a tartományi főtörvényszékhez terjeszti.[42] A panasz megengedhetőségéről is a tartományi főtörvényszék jogosult dönteni. A panasz megengedhetősége független az eldöntendő jogkérdéstől. A felülvizsgálati panasz megengedhetősége lényegében az igazságosság különleges esetben történő érvényesítése akkor, amikor a jogorvoslat jogilag nem lenne megengedhető.[43] Például egy eljárási alapelv megsértése, amely alkotmányjogi panasszal lenne kifogásolható nem utasítható el az OWiG 80. § szerinti megengedhetőség hiányára tekintettel és így az irányadó jogkérdés is tisztázható.[44] A felülvizsgálati panaszt egyebek mellett a bíróság megengedheti akkor is, ha az ítélet felülvizsgálata a jog továbbfejlesztése, vagy az egységes joggyakorlat biztosítása céljából szükséges, vagy amennyiben az ítélet felfüggesztése indokolt a törvényes meghallgatás megtagadása miatt.[45]
A francia jogban a bűncselekmények trichotomikus súly szerinti felosztására tekintettel a társadalomra veszélyes, de kisebb súlyú, a magyar szabálysérté-
- 42/43 -
sekhez hasonló cselekmények elbírálása kihágásként (contravention) a bíróság hatáskörébe tartozik. A közigazgatás büntetőhatalma csak azokra a szankciókra terjed ki, amelyek valamely közigazgatási anyagi jogi szabály érvényesítését szolgálják és a közigazgatási szervek alkalmazzák.[46] Kihágás esetén első fokon általában a rendőrbíróság (tribunal de police) jár el, mint első fokon eljáró helyi bíróság. Az eljárást a büntetőeljárási kódex szabályai szerint folytatják le. Az ügyész döntésétől függ, hogy egyszerűsített eljárásra vagy rendes eljárásra kerül-e sor. Az egyszerűsített eljárás során az ügyész az iratokat és tárgyi bizonyítékokat megküldi a bíróságnak, amely tárgyalás nélkül, büntető határozattal dönt az ügyben. Amennyiben az ügyész vagy a terhelt kifogással élt az egyszerűsített eljárás során hozott rendelkezés ellen, úgy az ügyet a bíróság rendes eljárás keretében tárgyalja. A vádat súlyosabb megítélésű ügyekben az ügyész képviseli, enyhébb megítélésű ügyben csak a rendőrtanácsos. Az első fokú rendőrbírósági határozat elleni fellebbezés korlátozottan biztosított. A tribunal de police legtöbb döntése ellen csak a legsúlyosabb, 5. osztályú döntések ellen lehet fellebbezni, amennyiben a vezetői engedély bevonására vonatkoznak, vagy ha a kiszabott büntetés meghatározott összeget meghalad, bármilyen természetű is a szabálysértés.[47] A fellebbezést a fellebbviteli bíróság egy szaktanácsa bírálja el a vétségi eljárás szabályai szerint. A kihágási ügyben folytatott rendőrbírósági eljárásban történt törvénysértés esetén lehetősége van az ügyésznek - vagy akinek a törvénysértés érdeksérelmet okozott - a legfelső bírói fórumhoz, a Semmitőszékhez fordulni semmisségi panasszal, amely rendkívüli perorvoslati eszköz.[48]
A 2000. március 1-jén hatályba lépett Sztv. - jelentős részben a német minta alapulvételével - biztosította a bírói út igénybe vételét a szabálysértési ügyekben. Lényeges különbség azonban, hogy a hazai eljárás rendje az elsőfokú szabálysértési hatóság és a bíróság eljárása közé közbenső eljárást nem vezetett be. Az ügyészség szerepe - egyebek mellett - a megszüntető határozatok elleni panasz elbírálására szorítkozott. A jogalkotó a szabálysértési határozatok bíróság előtti megtámadhatóságán kívül a bíróságot jelentős jogkörökkel ruházta fel. A bíróság hatáskörébe került az elzárással is sújtható szabálysértések elbírálása, a gyorsított bírósági eljárás lefolytatása érdekében történő bíróság elé állítás és ezen eljárások kertében előterjesztett fellebbezések elbírálása. Mindezeken kívül a bíróság hatáskörébe került - egyet nem értés esetén - az ügyészi óvásról történő határozathozatal, a perújítási kérelem elbírálása, a szabálysértési őrizet meghosszabbítása, meghatározott esetben az igazolási kérelemről való döntés, a pénzbírság, illetve a helyszíni bírság elzárásra átváltoztatása, az elzárás és a pénzbírságot helyettesítő elzárás elhalasztása vagy félbeszakítása tárgyában történő döntés, de a bíróság részletfizetést is engedélyezhetett és meghatározott esetben a méltányossági kérelmet is a bíróságnál kellett előterjeszteni. A bíróság jogkörei az Sztv. bő tíz éve alatt tovább bővültek, amely folyamat a Szabs. tv. hatályba lépése után tovább folytatódott. A bíróság jelenleg hatályos szabályozás szerinti jogkörei közül valamennyi felsorolására ezen a helyen nincs lehetőség, csupán példálózó jelleggel néhányat emelnék ki. A fent már említett jogkörükön túl a Szabs. tv. bővítette a bíróság jogköreit a szabálysértések felderítése és a tényállás tisztázása érdekében történő adatszerzés vonatkozásában, de bővültek a bírósági jogkörök a bizonyítási eljárás keretében is. A Szabs. tv. új jogintézményei kapcsán a közérdekű munka büntetés elzárásra átváltoztatása és a közvetítői eljárás vonatkozásában történt jogkörbővülés emelendő ki.
Nem tartozik ugyan szorosan e tanulmány tárgyához, mégis említést kell tenni a Szabs. tv. azon rendelkezéséről, hogy szabálysértést csak törvény állapíthat meg, amellyel megszűnt az önkormányzatok szabálysértés statuálási jogköre. Megjegyzendő, hogy a kihágás megállapításának jogát a törvényhatóság, vagy. törvényhatósági joggal fel nem ruházott szabad királyi város, illetve rendezett tanáccsal bíró város részére már a Kbtk. is lehetővé tette. A Szabs. tv. megalkotásáig tanácsok, majd önkormányzatok is megállapíthattak szabálysértési tényállást. A Szabs. tv. hatályba lépésével a jogalkotó előírta, hogy az önkormányzatok 2012. május 31. napjáig a rendeleteikben meghatározott szabálysértési rendelkezéseket kötelesek hatályon kívül helyezni. Ezzel egyidejűen Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzat képviselő-testülete önkormányzati rendeletben tiltott, közösségellenes magatartásokat határozzon meg és az ilyen magatartások elkövetőivel szemben közigazgatási bírságot szabjon ki. A jogalkotó ezzel a rendelkezésével kívánta biztosítani az önkormányzatok addigi szabálysértés statuálási jogkörét, de a jogalkotói hatáskör terjedelmét, annak kereteit részletesen nem szabályozta. Többek között erre tekintettel az Alkotmánybíróság a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatban az Mötv. 51. § (4) bekezdését és 143. § (4) bekezdés e) pontját alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette. Az Mötv. 2013. január 1. napjától hatályos 8. § (2) bekezdése szerint a helyi önkormányzat képviselő-testülete rendeletében meghatározhatja a kö-
- 43/44 -
zösségi együttélés alapvető szabályainak tartalmát, elmulasztásuk jogkövetkezményeit. Az önkormányzatok szabálysértés statuálási jogkörének megszüntetése után kialakult helyzet részletes vizsgálatára ezen a helyen nincs lehetőségem, szükséges azonban utalni arra, hogy az Alkotmánybíróság több határozatában[49] vizsgálta ezt a kérdést.
A bíróság jogkörei a jogorvoslás és az elzárásra átváltoztatás vonatkozásában az alábbiak szerint alakultak az Sztv. és a Szabs.tv. rendelkezései szerint.
Az Sztv. a bírói út igénybe vételét akként biztosította, hogy a szabálysértési hatóság pénzbírságot kiszabó vagy intézkedést megállapító határozatával szemben benyújtott kifogást a szabálysértési hatóság székhelye szerint illetékes helyi bíróság bírálta el. A bíróság a kifogásról az iratok alapján, tárgyalás mellőzésével döntött. Ennek keretében a bíróság a szabálysértési hatóság határozatát a kifogás alaptalansága esetén hatályban tarthatta, vagy jogszabály helytelen alkalmazása esetében megváltoztathatta, amely utóbbi a gyakorlatban az eljárás megszüntetését vagy a szabálysértési hatóság szankciója enyhítését jelentette. Enyhítésre jogszabály nem megfelelő alkalmazása esetében kerülhetett volna sor, ennek ellenére ezzel a bíróságok a gyakorlatban egyéb esetben is rendszeresen éltek.[50]
A bíróságnak a kifogás tárgyában az iratok alapján hozott végzése ellen rendes jogorvoslatnak nem volt helye, de az arra jogosultak tárgyalás tartását kérhették. A bíróság a tárgyalás mellőzésével hozott végzést a tárgyalás eredményétől függően hatályban tarthatta, vagy határozatot hozott, amelyben a szabálysértési hatóság határozatát hatályban tarthatta, megváltoztathatta vagy hatályon kívül helyezés mellett az eljárást megszüntethette. A bíróság tárgyalás alapján hozott döntése ellen további jogorvoslatnak nem volt helye. A bíróságnak a szabálysértési hatóság határozatáról történő döntése vonatkozásában a "relatív" - új bizonyíték felmerülése és meghatározott új tény megállapítása hiányában - súlyosítási tilalom érvényesült. Ezeken a szabályokon a jogalkotó lényeges változtatást nem eszközölt a Szabs. tv. bevezetéséig.
A Szabs. tv. a szabálysértési hatóságok határozatai elleni jogorvoslat, illetve a bírói út biztosítása főbb szabályait megtartotta, ugyanakkor számos helyen jelentős változtatásokat vezetett be. A szabálysértési hatóság érdemi határozatával szemben előterjesztett kifogást változatlanul az illetékes[51] bíróság bírálja el. A kifogásban meg kell jelölni, hogy a bíróság az ügyet tárgyaláson bírálja el. A bíróság az ügyben akkor tart tárgyalást, ha azt kifejezetten kérték vagy a bíróság azt szükségesnek tartja. A bíróság a szabálysértési hatóság határozatát végzésében a kifogás alaptalansága esetében hatályában tarthatja vagy megváltoztathatja. Az utóbbi döntésre a Szabs. tv. 116. § (1) bekezdés b) pontja szerint az eljárás alá vont személy javára akkor kerülhet sor, ha a kifogásban olyan új tényt állítanak vagy olyan új bizonyítékra hivatkoznak, amelyet a szabálysértési hatóság a kifogással támadott határozat meghozatala során nem ismert, vagy a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenül alkalmazott. Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban Kántás Péter rámutatott, hogy a jogalkotó a rendes jogorvoslatot korlátozza másik alapjog érvényesülése indoka nélkül, gyakorlatilag azonban elvonja a bíróság jogát az érv és bizonyítékkészletnek a szabálysértési hatóságtól eltérő módon történő megítéléséről. Álláspontja szerint ugyanis hiába kerül az ügy bírói szakaszba, az újdonságnak nem minősülő érdeksérelem okán a bírónak nincs felülbírálati jogköre, azaz a bírósági felülbírálat terjedelme tehát attól függ, hogy az adott tény vagy bizonyíték az eljárás melyik szakaszában válik a szabálysértési hatóság számára ismertté. A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy a bíróságok a kifogást "contra legem" jogalkalmazással annak tartalma "újdonságától" függetlenül bírálják felül.[52] A súlyosítási tilalom az Sztv.-ben foglaltakkal lényegében egyezően érvényesül. A bíróság kifogás tárgyában hozott döntése ellen nincs helye jogorvoslatnak.
E témakör vizsgálatakor nem mellőzhető annak áttekintése, hogy a bíróság hatáskörébe tartozó egyes szabálysértések hogyan alakultak az Sztv. hatályba lépését követően.
Az Sztv. a jogállami követelményeknek megfelelően az elzárással is sújtható szabálysértések elbírálását a bíróság hatáskörébe utalta. Kezdetben hat ilyen szabálysértést - a rendzavarást, tiltott kéjelgés, veszélyes fenyegetés, önkényes beköltözés, járművezetés az eltiltás hatálya alatt és a "terménylopás" szabálysértéseket - rendelt a törvény büntetni. Az egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról szóló 2007. évi CLXII. törvény a veszélyes fenyegetés szabálysértésnek az Sztv. 151. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott elkövetési magatartását 2008. január 1. napjától hatályon kívül helyezte és azt lényegében a Btk. 176/A. § (2) bekezdésében maghatározott zaklatás vétségeként rendelte büntetni.
A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvénnyel 2009. október 1. napjától új elzárással is sújtható szabálysértésként került az Sztv-be a távoltartó határozat szabályainak megsértése, mint szabály-
- 44/45 -
sértés törvényi tényállás. A szabálysértési törvényt módosító 2009. évi CXXXVI. törvény a terménylopás speciális értékelését megszüntette és azt tulajdon elleni szabálysértésként az általános hatáskörű szabálysértési hatóságok bírálták el.
A közbiztonság javítása érdekében szükséges egyes törvénymódosításokról szóló 2010. évi LXXXVI. törvény új, elzárással is sújtható szabálysértésként iktatta az Sztv.-be a feloszlatott társadalmi szervezet tevékenységében való részvételt, de elzárással is büntetni rendelte a valótlan bejelentés szabálysértés e súlyosabban minősülő azt az esetét, ha a valótlan bejelentés alapján a hatóság a helyszínre is vonult vagy egyéb intézkedésre kényszerült. E jogszabálynak egyik leglényegesebb intézkedése volt, hogy 2010. augusztus 19. napjával a magánlaksértés és tulajdon elleni szabálysértések elzárással is sújthatóvá váltak és erre tekintettel a bíróság hatáskörébe került elbírálásuk.
A 2011. évi L. törvény további két, elzárással is sújtható szabálysértést vezetett be az Sztv-be: a polgárőr tevékenység szabálytalan ellátása és a közbiztonsági tevékenység jogosulatlan végzése szabálysértéseket, majd az Sztv. módosításáról szóló 2011. évi CLIII. törvény a közterületen életvitelszerű lakhatás tilalmának ismételt megszegése szabálysértés tényállásával egészítette ki az elzárással is sújtható szabálysértések körét.
Kis Norbert az elzárás büntetés bevezetését, majd fokozódó kiterjesztését, a bírósági alapeljárásra utalt szabálysértések számának növekedését, azaz a "rekriminalizálódás látens folyamatát" "pszeudo-trichotómia" elnevezéssel illette. Véleménye szerint a folyamat a szabálysértési anyagi és eljárási jogot szétbomlasztja. Megoldásként kínálta - többek között - a kis bűncselekmények integrációját a büntetőjog és büntetőeljárás jog rendszerébe, ezzel együtt az ügyész jelentősebb opportunitási hatalommal, szűrő funkcióval történő felruházását, - erre példa a francia trichotomikus rendszerben a Tribunal de Police-ok eljárása - illetve a német rendszerhez hasonló ügyészi opportunitás bevezetését.[53]
A 2012. április 15-én hatályba lépett Szabs. tv. azonban nem ezt az irányt követte. Több más szerző[54] véleményével egyezően Kántás Péter rámutatott, hogy az új törvénnyel a szabálysértés jogi státusza alapvetően megváltozott, nevezetesen - egy általánosabb büntetőpolitikai fordulat részeként - erős fordulatot tett a büntető anyagi és eljárásjog irányába, amelyek részeként - többek között - bővült az elzárással is sújtható szabálysértések köre.[55] A Szabs. tv. jelenleg hatályos rendelkezései egy kivétellel lényegében megtartották az elzárással is sújtható szabálysértések körét, illetve azt további négy tényállással egészítették ki, de a bíróság hatáskörébe tartozik az elzárással nem sújtható - mondjuk úgy: "hirtelen felindulásból megszületett" - a Szabs. tv. 216/A.§-ban[56] foglalt szabálysértés elbírálása is. Ez önmagában még nem lenne számottevő növekedés, csakhogy a jogalkotó felesleges szigorral bevezette annak lehetőségét, hogy szinte bármely tényálláshoz kapcsolódóan ki lehet szabni önálló elzárást, ha a cselekményt a Szabs. tv. 23. §-a szerint ismétlődően követik el. Ennek alapján a közterületen történő háromszori galambetetésért akár elzárás is kiszabható. Erre vonatkozóan Nagy Marianna találóan rámutatott, hogy ezzel a jogalkalmazó szinte bármely tényállás esetén önálló elzárást alkalmazhat anélkül, hogy a mérlegelés szempontjai a törvényben rögzítésre kerültek volna, de az említett rendelkezés a nulla poena sine lege elvének sem felel meg.[57] A szabálysértési ügyekben a bíróság szerepének, illetve a hatáskörébe tartozó ügyek számának jelentős növekedését eredményezte a szabálysértési értékhatár ötvenezer forintra történő megemelése is.
Mindezek tükrében vizsgáljuk meg, hogyan alakult a jogorvoslás rendje a bíróság hatáskörébe tartozó szabálysértések esetében.
Az Sztv. szabályai szerint ezeket a szabálysértéseket a bíróság tárgyaláson bírálta el. Fontos megjegyezni, hogy a 2010. évi LXXXVI. törvény a tulajdon elleni szabálysértések bírósági hatáskörébe utalásával egyidejűen "visszahozta" az 1968. évi I. törvényből ismert előkészítő eljárást a tulajdon elleni és a Sztv. 152/B. §-ában meghatározott szabálysértések esetében. A bíróság tárgyaláson hozott döntése ellen fellebbezésnek volt helye, amelyet az illetékes törvényszék bírált el. A törvényszék a fellebbezést tanácsülésen bírálta el, amelynek keretében az eljárás alá vont személy terhére - a feljelentőnek az eljárás alá vont személy terhére bejelentett fellebbezésének hiányában - az első fokú bíróság határozatában megállapított rendelkezéseknél hátrányosabb rendelkezést nem hozhatott. A törvényszék a határozatot hatályban tarthatta, megváltoztatta, vagy hatályon kívül helyezés esetén az eljárás megszüntetéséről, illetőleg az eljárt bíróság új eljárásra utasításáról dönthetett. A törvényszék döntése ellen jogorvoslatnak nem volt helye.
A Szabs. tv. ezeken a szabályokon az alábbiak szerint változtatott. A törvény - már nemcsak az Sztv.-ben meghatározott egyes szabálysértések esetén, hanem - valamennyi elzárással is sújtható szabálysértés esetén előírja az előkészítő eljárás lefolytatását. A bíróság - a törvényben meghatározott esetek hiányában - az előkészítő eljárás iratai alapján, vagy ha az szükséges, esetleges meghallgatás keretében megállapított tényállás alapján hoz döntést a szabálysértési eljárás megszüntetéséről, vagy az eljárás alá vont személy felelősségének megállapításáról és büntetés vagy intézkedés alkalmazásáról. E döntés ellen fellebbezésnek nincs helye, de az arra jogosultak tárgyalás tartását kérhetik. Ha az iratok alapján döntés nem hozható,
- 45/46 -
vagy azt az arra jogosultak kérték illetve a bíróság szükségesnek tartja, úgy az ügyben a bíróság tárgyalást tart. A kérelemre tartott tárgyaláson a bíróság az iratok alapján hozott határozatát hatályban tartja, megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi, és az eljárást megszünteti azzal, hogy a meghallgatás nélküli eljárásban hozott határozatban megállapított rendelkezéseknél hátrányosabb rendelkezést akkor hozhat, ha a tárgyaláson új bizonyíték merül fel. A bíróság tárgyaláson hozott végzésével szemben a Szabs. tv. 121. § (1) bekezdésében meghatározott jogosultak fellebbezéssel élhetnek, amelyet az illetékes törvényszék bírál el. E jogosultak körében külön említést érdemel az előkészítő eljárást lefolytató szerv fellebbezési joga. Ezzel kapcsolatban ismét Nagy Marianna hívja fel a figyelmet arra, hogy a rendőrség a "kihágási joggá alakított" Szabs. tv. rendelkezései szerint egyszerre lát felderítő, vádhatósági és hatósági funkciókat, amelyek a bírósági eljárás során is gyakran keverednek. Véleménye szerint a rendőrség funkciói legalább a bírósági szakaszban elkülönítendőek lennének. Indokolatlannak tartja a rendőrség (előkészítő eljárást lefolytató szerv) fellebbezési jogának biztosítását is, mivel a felderítő szerv nem vádhatóság.[58] A törvényszék az eljárás alá vont személy terhére - az előkészítő eljárást lefolytató szerv által az eljárás alá vont személy terhére bejelentett fellebbezés hiányában - súlyosabb döntést nem hozhat. A törvényszéknek a bíróság I. fokú döntése tárgyában az Sztv.-ben foglaltakkal egyező döntési jogköre volt, amely ellen további jogorvoslat szintén nem biztosított.
Összevetve a jogorvoslatra és a bíróság szerepére vonatkozó fentebb ismertetett hazai és német illetve francia szabályozást látható, hogy a német modellben szabálysértési ügyben I. fokon a közigazgatási hatóság jár el, a bíróság a jogorvoslás keretében kap szerepet. A hazai szabályozásban a bíróság I. fokon történő döntési jogköre egyre nagyobb szerepet kap. Ez a kérdés szorosan összefügg a szabálysértési szankciók alakulásával. A német szabálysértési jog lényegében egyetlen szankcióként a pénzbírságot ismeri, a magyar szabálysértési jog szankciórendszere sokkal összetettebb az elzárás büntetés alkalmazása széles körben biztosított. Álláspontom szerint a jelenlegi hazai jogalkotói szemlélettel szemben a bíróság túlzott szerepének és a szabálysértési szankciók szigorának enyhítése lenne indokolt. Figyelemmel kellene lenni a szabálysértések súlyára, a szabálysértési jog szerepére és a jogág "megfelelő helyen történő kezelése lenne indokolt". A jelenlegi szabályok mellett egy közlekedési szabálysértést elkövető gyakran súlyosabb büntetésre számíthat, mint egy közlekedési vétséget elkövető személy.
Visszatérve a német és hazai szabályok összevetésére megállapítható még, hogy a szabálysértési hatóság ügydöntő határozta ellen az érintett kifogással élhet, amelynek elbírálása - az egyéb szabályoktól eltekintve - a legalacsonyabb szintű bíróság hatáskörébe tartozik, azzal - ahogy már fentebb említésre került -, hogy a hazai szabályozás nem vezetett be közbenső eljárást a jogorvoslat rendjébe. A két ország szabályozásában megegyezik, hogy - eltérő feltételek mellett ugyan - a kifogásról tárgyaláson és az iratok alapján is döntés hozható. A magyar szabálysértési jog a német modellben ismert felülvizsgálati panaszt, mint jogorvoslati eszközt[59] nem teszi lehetővé.
A francia és a magyar szabályozás összevetése vonatkozásában a fentebbleírtakból látható, hogy a francia kihágási jog eljárási rendje büntetőeljárás szabályai szerint zajlik. Ebből adódóan az ügyész az eljárásban lényeges szerepet tölt be.
Az Sztv. garanciális jelleggel, a jogállami normáknak megfelelően vezette be, hogy a kiszabott pénzbírság, helyszíni bírság meg nem fizetése esetén, az akkori több fokozatból álló végrehajtási eljárásban "ultima ratio"-ként alkalmazandó elzárásra átváltoztatása tárgyában a helyi bíróság rendelkezett hatáskörrel. Megjegyzendő azonban, hogy a bíróság helyszíni bírságokkal kapcsolatos jogköre az Sztv. módosításáról szóló 2007. évi CLX. törvénnyel megszűnt, mivel 2008. január 1. napjától a meg nem fizetett helyszíni bírság kizárólag végrehajtása kizárólag adók módjára történt.
A törvény megalkotása során e "végső" jogintézmény ellen, de mellette is számos érv megfogalmazódott. Az ellenzéki pártok a szolgáltató állam gyengülését, a büntetőállam erősödését látták benne, amely főként a szegényebb réteget érinti majd. Voltak olyan nézetek, amelyek az önkormányzati rendeletben meghatározott szabálysértések miatt kiszabott és meg nem fizetett elzárás alkalmazását tartották aggályosnak. A jogintézmény melletti érvek között szerepelt, hogy nélküle komolytalanná válna a szabálysértési szankció. A gyakorlatban ugyanakkor ténykérdés, hogy a pénzbírság helyébe lépő elzárás az elkövetőket teljesítésre ösztönzi, végső soron elősegítheti a szabályok betartását is.[60] Saját álláspontom szerint e jogintézmény hiányában a szabálysértési hatóságok eszköztelenné válnának önkéntes teljesítés hiánya esetén. Kapcsolódva Vókó Györgynek a büntetésvégrehajtási jog szerepével kapcsolatban megfogalmazott azon álláspontjához[61], hogy végrehajtás
- 46/47 -
vagy nem megfelelő végrehajtás hiányában a büntetőeljárás is parttalanná, önmagáért valóvá válna, úgy gondolom, hogy a jogállami normáknak megfelelő, a végsőkig törvényes szabálysértési eljárás is értelmetlen, ha a teljesítés elmaradását nem követi hatékony végrehajtás. Az a tény, hogy az elzárásra átváltoztatásról a bíróság dönt, álláspontom szerint a jogállami követelményeknek való megfelelésen túl a bíróság tekintélyére figyelemmel elősegíti az önkéntes teljesítést is.
Az Sztv. szerint 2008. július 1. napjáig a bíróság az átváltoztatásról tizenöt napon belül, tárgyalás nélkül döntött. Amennyiben törvénysértést észlelt az alapeljárásban, úgy a szabálysértési hatóságot új eljárásra illetve új határozat meghozatalára, a végrehajtás során felmerült törvénysértés esetén a végrehajtási eljárás folytatására kötelezte. Az elzárásra átváltoztatás tárgyában hozott döntés ellen jogorvoslatnak nem volt helye.
Az Alkotmánybíróság 1/2008. számú határozata alkotmányellenesnek minősítette a fenti szabályozás azon rendelkezését, hogy tárgyalás nélkül hozott döntést a bíróság az átváltoztatás tárgyában. Az Alkotmánybíróság döntése szerint - nagyon leegyszerűsítve - a szabálysértési bírság feltételes szabadságelvonás, amelynek keretében az elkövető személyes szabadsága és tartózkodási hely megválasztásához fűződő joga is korlátozásra kerül a fogházbüntetés végrehajtási szabályai szerint. Az elzárás alkalmazásának számos egymásba kapcsolódó feltételének megléte esetén kerülhet sor az elzárásra átváltoztatásra és ennek vizsgálata a bíróság feladata. Ez azonban az eljárás alá vont személy tisztességes eljáráshoz való joga érvényesülésére is figyelemmel alkotmányosan csak akkor gyakorolható, ha alkalmazása előtt sor került az elkövető meghallgatására is.
Az Alkotmánybíróság határozatát követően az elzárásra átváltoztatás részletes szabályait az Sztv.-be iktatott 102/A. § rendezte. Eszerint az egyesbíróként eljáró bíróság az elzárásra átváltoztatásról harminc napon belül tárgyaláson döntött. A tárgyalásra a szabálysértési tárgyalás általános szabályait kellett alkalmazni, azzal, hogy a bíróság az eljárás alá vont személyt és védőjét csak értesíteni köteles, azonban a tárgyalást a szabályszerű értesítettek távolmaradása esetén is meg kellett tartani. A bíróság az eljárás alá vont személyt a pénzbírság meg nem fizetésének valamint a végrehajtás törvényességét érintő körülményekről hallgatta meg. Az alapeljárásban felmerült törvénysértés észlelésekor a bíróság jogosítványai megegyeztek a korábbi szabályozással, a végrehajtás során történt törvénysértés esetén a bíróság a végrehajtó szervet - amely változatlanul a szabálysértési hatóság volt - utasította a végrehajtás folytatására.
Az Sztv. rendelkezései között indokolt még megjegyezni, hogy a már fentebb említett 2010. évi LXXXVI. törvénnyel lehetővé vált, hogy a helyi bíróság jogkörében bírósági titkár is eljárhatott.
A 2012. évi II. törvény a pénzbírság és helyszíni bírság végrehajtására vonatkozó szabályokon több jelentős változtatást vezetett be, amely a bíróság jogköreit is jelentős mértékben érintette. A Szabs. tv. szakított a korábbi törvény több fokozatból álló, a végrehajtási eljárások elhúzódását eredményező végrehajtási rendjével.[62] A helyszíni bírság végrehajtása esetében ismét lehetővé vált annak elzárásra átváltoztatása. A pénzbírság és helyszíni bírság végrehajtásának végső eszközéből - önkéntes teljesítés vagy megváltás hiányában - az elzárás lényegében az egyetlen eszközévé vált. Az elzárásra átváltoztatás tárgyában az illetékes járásbíróság dönt, amely az iratok érkezésétől számított öt napon belül végzéssel értesíti az elkövetőt az átváltoztatás iráni indítványról, amelyben - többek között -felhívja az elkövetőt az átváltoztatást kizáró ok, illetve a tárgyalás tartása iráni kérelem nyolc napon belül történő bejelentésére. A bíróságnak nehezen kezelhető terhet jelentett a törvény hatályba lépésekor hatályos szabályok szerinti 30 napon belüli, kötelezően tárgyaláson történő átváltoztatás, amely tárgyaláson sok esetben nem jelentek meg az elkövetők.[63] 2013. szeptember 1. napjától az arra irányuló kérelem vagy bírói döntés hiányában a bíróság tárgyalás tartása nélkül dönt az átváltoztatásról. A korábbi szabályozásnak megfelelően a bíróság az átváltoztatás során vizsgálja a végrehajtási eljárás törvényességét. Az alapeljárásban felmerült törvénysértés esetén a bíróság a szabálysértési hatóság határozatát hatályon kívül helyezi és új eljárásra illetve új határozat meghozatalára kötelezi, a jogszabálysértően kiszabott helyszíni bírságot hatályon kívül helyezi. A végrehajtás során felmerült törvénysértés esetén a végrehajtó szervet a végrehajtási eljárás folytatására utasítja. Az elzárásra átváltoztatás tárgyában hozott döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye. A Szabs. tv. által önálló büntetésként bevezetett közérdekű munka részben vagy egészben történő nem teljesítése esetén az elzárásra átváltoztatásról a bíróság a meg nem fizetett pénzbírság, illetve helyszíni bírság átváltoztatására vonatkozó szabályai szerint dönt.
A hazai kihágási jog kialakulásának kezdeteitől a Kbtk.-ig terjedő időszakban a bíróságnak a fellebbvitel vonatkozásban volt szerepe azzal, hogy az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztására csak az időszak végén került sor. A Kbtk. utáni időszakban a jogorvoslat a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó kihágások esetében a közigazgatás szervezetrendszerén belül, míg a bíróság hatáskörébe tartozó kihágások esetében a bíróság, az
- 47/48 -
igazságszolgáltatás fórumrendszere keretén belül volt biztosított. A közigazgatási hatóságok kihágási ügyben hozott döntése felett a bíróság felülbírálati joggal nem rendelkezett. A bíróság ugyancsak nem rendelkezett a maihoz hasonló garanciális jogkörrel a meg nem fizetett pénzbüntetés helyébe lépő elzárás tekintetében sem.
Az 1950 utáni időszakban a kihágási jog lebontását követően létrehozott szabálysértési jog államigazgatási felelősségen nyugvó konstrukciót teremtett meg, amely a bíróságnak a szabálysértési jog keretei között 1990-ig szerepet nem biztosított. Az elzárással is sújtható szabálysértések a rendőrség hatáskörébe tartoztak, jogorvoslattal az államigazgatási szervezetrendszeren belül lehetett élni, a bírói út igénybevételének lehetősége nélkül. Az elzárásra átváltoztatásról az eljáró szabálysértési hatóság rendelkezett.
A rendszerváltástól az Sztv.-ig terjedő évtizedre a szabálysértési jogba bírói út biztosításának és jogorvoslat rendjének kialakítására az "útkeresés" volt jellemző a jogállami követelményeknek való megfelelésre és az Egyezményhez történt csatlakozásból eredő kötelezettségekre tekintettel. A megoldási javaslatok körül kibontakozó vita a szabálysértési jog jogági elhelyezésével kapcsolatos anomáliákat is felszínre hozta. Ezek a viták máig nem jutottak nyugvópontra, azonban a jogalkotó az Sztv. megalkotásával a német eljárási szabályok alapulvételével biztosította a szabálysértési határozatok bírósági felülvizsgálatát, egyúttal a bíróság részére a szabálysértési ügyekben széles jogköröket biztosított.
A Szabs. tv. a bírósághoz fordulás rendjének főbb rendjén nem változtatott, de a bíróság jogkörei szabálysértési ügyekben tovább bővültek. Ez összefüggésben van a törvény által bevezetett új jogintézményekkel, de különösen a szabálysértési jog szankciórendszerének példátlan szigorodásával.
A hazai és a külföldi szabályozás összevetése vonatkozásában összegzésként elmondható, hogy az Sztv. megalkotásakor a jogalkotó a német modellből merített, ugyanakkor - többek között - a bíróság szerepének növelésével a szankciórendszer folyamatos szigorodásával újabb és újabb lépést tett a kihágási jog irányába. A jogalkotónak indokolt lenne tehát átgondolnia a szabálysértési jog helyét, a jogággal kapcsolatos elképzeléseit és levonni az abból adódó szabályozási következtetéseket. ■
JEGYZETEK
[1] 42/2004. (VII.9.) AB határozat
[2] Többek között: 23/1998. (VI. 9.), 49/1998. (XI. 27.) AB határozatok
[3] Szamel Lajos: Az államigazgatás törvényességének jogi biztosítékai. KJK, Budapest 1957. 96. o.
[4] Árva Zsuzsanna: Fejezetek a közigazgatási büntetőbíráskodás elmélettörténete köréből. Debreceni Egyetem, 2008. 35-38.o.
[5] Király Tibor: Fejezetek a Magyar Büntető Eljárásjog tudományának történetéből. Tankönyvkiadó, Budapest 1977. 9-13. o.
[6] Máthé Gábor: A szabálysértés intézményének kialakulása. In: Közigazgatási büntetőjog (Szerk. Máthé Gábor) Tankönyvkiadó, Budapest 1988. 157-158. o.
[7] Árva Zsuzsanna: vj., 4., 41-42. o.
[8] Máthé Gábor: A kihágás intézménye 1., Állam és Igazgatás 1980. 8. sz. 673-683. o.
[9] Árva Zsuzsanna: vj., 4., 43. o.
[10] Máthé Gábor: vj., 8., 673-683.o.
[11] 2265/1880. IM. rendelet a járásbíróságok hatáskörébe utalt vétségek és kihágások eseteiben követelendő eljárás tárgyában 10. §-a
[12] Máthé Gábor. vj., 6., 160. o.
[13] Árva Zsuzsanna: vj., 4., 47. o.
[14] A magyar büntetőtörvénykönyvek végrehajtása tárgyában kiadott 38.547/1880.belügyminiszteri körrendelet
[15] A járásbíróságok hatáskörébe utalt vétségek és kihágások eseteiben követelendő eljárás tárgyában kiadott 2265/1880. igazságügy miniszteri körrendelet
[16] Tisza Tamás, Jogorvoslatok és történeti fejlődésük az 187981. évi jogszabályokon alapuló kihágási eljárási rendszerben. In: Miskolci doktoranduszok jogtudományi tanulmányai 5/2. (Szerk. Stipta István) Bíbor Kiadó, Miskolc 2004. 298. o.
[17] Első fokon: kettő forintot meghaladó pénzbüntetés esetén vagy azt meg nem haladó pénzbüntetés elzárással, foglalkozás gyakorlásától eltiltással, illetve bűnjelek elkobzásával egyidejű alkalmazása esetén. Másodfokon: elzárás, tíz forintot meghaladó pénzbüntetés, vagy az ítéletben foglalkozás gyakorlásától eltiltás vagy bűnjelek elkobzása elrendelése esetén.
[18] 2265/1880. IM. rendelet a járásbíróságok hatáskörébe utalt vétségek és kihágások eseteiben követelendő eljárás tárgyában 86. §-a
[19] Tisza Tamás: vj., 16., 295. o.
[20] Az első folyamodású bíróságok rendezéséről szóló 1871. évi XXXI. törvénycikk 17.§-a
[21] A magyar büntető törvénykönyvek életbe léptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. törvénycikk 43. §-a
[22] A fellebbviteli bíróságok szabályozásáról és a királyi járásbíróságok hatásköréhez utalt büntető ügyekben a fellebbvitel korlátozásáról szóló 1883. évi VI. törvénycikk 2. §-a szerint, ha a másodfokú bíróság a vádlottat az első fokú bíróság felmentő ítéletének megváltoztatásával bűnösnek mondta ki, vagy ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával vagy helyben hagyásával szabadságvesztés büntetésre vagy 200 forintot meg nem haladó pénzbüntetésre ítélte.
[23] Kbtk. 10. §-a
[24] A magyar büntető törvénykönyvek végrehajtása tárgyában kiadott 38.547. számú belügyminiszteri körrendeletben foglalt, a kihágási ügyekben bírói hatalmat gyakorló közigazgatási tisztviselők által megállapítandó pénzbüntetések behajtása és kezelése tárgyában kiadott utasítás
[25] A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikkben megállapított büntetések végrehajtása tárgyában kiadott 1880. évi 2106. számú igazságügy miniszteri körrendelet
[26] A közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901. évi XX. törvény, a rendőri büntető eljárás egységes szabályozása tárgyában kiadott 65000/1909. BM. rendelet és Vámbéry Rusztem, A bűnvádi perrendtartás (Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Budapest 1916) , 386-389.
[27] Árva Zsuzsanna: vj., 4., 67. o.
[28] Vámbéry Rusztem: A bűnvádi perrendtartás. Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Budapest 1916. 383. o.
[29] Ibid, 375-380. és Bp. 545-560.§
[30] Király Tibor: A kisebb súlyú cselekmények büntetőjogi elbírálása. Magyar Jog 1959. 5. sz. 138-140. o.
[31] Máthé Gábor: A szabálysértés intézményének kialakulása. In: Közigazgatási Büntetőjog. (Szerk. Máthé Gábor) Tankönyvkiadó, Budapest 1988. 162. o.
- 48/49 -
[32] Király Tibor: A kisebb súlyú cselekmények büntetőjogi elbírálása. Magyar Jog 1959. 5 sz. 138-140. o.
[33] Máthé Gábor: vj., 6., 162. o.
[34] Kis Norbert: Kodifikációs intelmek a szabálysértési jogalkotás számára. In: Magister Scientiae et Reipublicae Ünnepi tanilmányok Máthé Gábor tiszteletére 70. születésnapja alkalmából (Szerk. Rácz Lajos) Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2011. 65-66. o.
[35] Kis Norbert - Nagy Marianna: Európai Közigazgatási Büntetőjog. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2007. 154. o.
[36] Oskar Katholnigg: A kisebb súlyú bűncselekmények Németországban. A szabálysértésekről szóló törvény, Magyar Jog 1996. 8. sz. 479-489. o.
[37] OWiG 69. §
[38] Oskar Katholnigg: vj., 36. o.
[39] Kis Norbert - Nagy Marianna: vj., 35., 173. o.
[40] Uwe Thieß: Ordnungswirdigkeitenrecht. Hermann Luchterhand Verlag GmbH Neuwied, Kriftel 2002. 207. o.
[41] OWiG 79. §
[42] Torsten Noak, Einführung ins Ordnungswidrigkeitenrecht -Teil 3., Zeitschrift für das Juristische Studium (2012) No.4. 458-466.
[43] Erich Göhler: Ordnungswirdigkeitengesetz 12. Auflage, München 1995. Rdnr. 2.
[44] Ibid. Rdnr. 5.
[45] OWiG 80. §
[46] Kis Norbert - Nagy Marianna: vj., 35., 213. o.
[47] Herke Csongor, A francia és az olasz büntetőeljárás alapintézményei (PTE ÁJK, Pécs 2012), 91.
[48] Nagy Gábor: Kisebb súlyú bűncselekmények elbírálása a francia jogrendszerben. Bírák Lapja 1995. 1. sz. 78-104. o.
[49] 39/2012 (XII.6.) AB határozat, 29/2015 (X. 2.) AB határozat, 3/2016 (II.22.) AB határozat
[50] Károlyiné dr. Müller Erzsébet: Az új szabálysértési törvény a gyakorlatban. In: Kriminológiai Közlemények 60. (Szerk. Sárik Eszter) Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest 2002. 36. o.
[51] A Szabs. tv. szerint a szabálysértési hatóság székhelye szerint illetékes bíróság, ugyanakkor az egyes rendészeti tárgyú törvények módosításáról szóló 2013. évi XCIII. törvénnyel bevezetett 42/A §-ára és az OHB elnökének 2014.OBH.XX.O.3/4. számú intézkedésére figyelemmel a törvényszékeken részlegesen, egyes megyékben teljes mértékben megvalósult a szabálysértési hatságok központosítása.
[52] Kántás Péter: Szabálysértés - rendes jogorvoslat nélkül? Belügyi Szemle 2015. 10. sz. 65-70. o.
[53] Kis Norbert: Kodifikációs intelmek a szabálysértési jogalkotás számára. In: Magister Scientiae et Reipublicae Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor tiszteletére 70. születésnapja alkalmából (Szerk. Rácz Lajos) Dialóg Campus Budapest-Pécs 2011. 65-66. o.
[54] Különös tekintettel: Nagy Marianna: "Quo vadis Domine Elmélkedések a szabálysértések helyéről a 2012. évi szabálysértési törvény kapcsán", Belcsák Róbert Ferenc: Lassú evezőcsapásokkal a kihágási büntetőjog felé. In: iustum aequum salutare (Szerk. Koltay András) PPKE JÁK Budapest 2013/1. 164. o.
[55] Kántás Péter: vj., 52. o.
[56] Szabs. tv. 216/A. §-ában meghatározott, az Országgyűlési nemzetbiztonsággal foglalkozó állandó bizottsága ténymegállapító vizsgálati tevékenységének akadályozása szabálysértés
[57] Nagy Marianna: Quo vadis Domine Elmélkedések a szabálysértések helyéről a 2012. évi szabálysértési törvény kapcsán. Jogtudományi Közlöny 2012. 5. sz. 217-226. o.
[58] Ibid.
[59] Torsten Noak: vj., 42. o.
[60] Bisztriczki László - Kántás Péter: A szabálysértési törvény magyarázata. HVG-ORAC, Budapest 2014. 416-417. o.
[61] Vókó György: Magyar büntetés-végrehajtási jog. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 2006. 142. o.
[62] A hatályos szabályozás szerint az adók módjára történő végrehajtás a pénzbírság és helyszíni bírság vonatkozásában csak akkor lehetséges, amennyiben elzárásra a Szabs.tv. 10. §-ára tekintettel nincs lehetőség. A pénzbírság és helyszíni bírság közérdekű munkával történő megváltása pedig "önkéntes alapra helyeződött azzal, hogy a befizetési határidő lejártát követő harmadik napig önként jelentkezhet az elkövető a közérdekű munkával történő megváltás céljából az állami foglalkoztatási szervnél.
[63] Bisztriczki László - Kántás Péter: vj., 60., 417. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorjelölt, PTE ÁJK Doktori Iskola
Visszaugrás
