Varga Csaba: A jog belső szerkezete /Konstruáltság, viszonylagosság, kölcsönösség gyakorlati hermeneutikai összefüggésben/ (ÁJT, 2004/1-2., 39-49. o.)[1]

Az európai kontinensen a jog pozitivitásának kétségbevonatlan egyeduralma a XIX. század harmadik harmadáig, vagyis a törvényexegézis gyakorlatának korában, a szabadjogi mozgalmak zászlóbontásáig tartott. Noha rekodifikáció a XX. század második felében - a szocialista jogok eltérő fejlődési irányától most eltekintve - nem született, s a klasszikus polgári kódexek a jogmeghatározás szerepköréből egyre inkább a bíróságok által végzett gyakorlati jogfejlesztés irányának és fogalmiságának puszta rendszertani locus-szolgáltatója, vagyis helyének jelzője és kijelölője fokozódóan passzív szerepkörébe estek vissza,[1] a szabadjogi bomlasztást a jogi doktrína mégis sikeresen meghaladta, és teoretikus egyeduralmát az európai kontinensen egy további évszázadig problémátlanul fenntarthatta. A II. világháború utáni rövid (s főként német vonatkozású) természetjogi redivivustól nem megrendítve, végül is az európai jogszociológiai kérdésfeltevés (az 1910-es évektől Eugen Ehrlich nyomán), az amerikai "realista" pragmatizmus (az 1930-as évektől főként Roscoe Pound nyomán), az új angol nyelvi analitikának (az 1960-as évektől H. L. A. Harttól képviselten) amerikai jogi diskurzus-rekonstrukcióba átfordulása (hatásában az 1970-es évektől mindenekelőtt Ronald Dworkintól képviselten), legvégül pedig - úgyszólván kegyelemdöfésként - magában Európában egyfelől a jog és a logika között a jogi folyamatokon belüli meghatározódás természetéről folytatott vitában az ún. antiformalista (Michel Villey és Chaïm Perelman által kezdeményezett) álláspont előtérbe kerülése és jogi folyamat-rekonstrukciós vizsgálódásba fordulása, másfelől egy kontinentális érveléstan lét-

- 39/40 -

rehozása s csaknem valamiféle jogi dogmatika-pótlék szerepkörében történő művelése (főként Robert Alexy és Aulis Aarnio nyomán) volt az, ami az 1980-as években kérdésessé - vagy egyenesen avulttá - tette a jogpozitivizmushoz immár akár csupán az elméleti magyarázat kedvéért történő feltétlen ragaszkodást.[2] Röviden: azt, ami néhány évtizeddel ezelőtt még a jogpozitivizmus "hanyatlása" inkább vágytól vezérelt kívánalmának tűnt, számos vízió most már - valamiféle halálkép stigmája helyett - inkább egy meghaladottság (mert átalakultság) pozitív előremenekülése (ugyanakkor mégis megnyugtató folytonossága) sugallta összképként vetíti előre.[3]

A maga idejében a jogpozitivizmus teoretikus uralma mindazonáltal két lehetőséget rejtett: egyfelől a gyakorlati jogi folyamatokban a tételezett jog általi tényleges jogmeghatározás elfogadását s bárminemű eltérésnek legfeljebb eseti különútként - tehát nem problémátlan változatként, hanem éppen megmagyarázandó (mert kiküszöbölendő) devianciaként - magyarázhatását, másfelől a jog, a jogi jelenség (stb.) tudományosan leíró fogalmi kritériumaként is az ezek formális tételezettségéből történő kiindulást. Nos, amíg az utóbbi kritikai meghaladása maga a jogiság fogalma tekintetében viszonylag hamar megtörtént,[4] sőt az előbbiben is egy differenciáltabb álláspont elfogadása is - önálló kutatási iránnyá növekedetten, s főként egy autopoietikus rendszer-folyamati keretben magyarázottan - meggyőző módon lezajlott,[5] paradoxikus módon mindez úgy-

- 40/41 -

szólván egyetlen tekintetben sem érintette maga "a jogrendszerek struktúrája" problematikáját.

A közelmúlt évtizedekig a kontinentális jog körében magától értetődően egyértelmű, senki által kétségbe nem vont ténynek tűnt, hogy a jog belső szerkezetét részben látható külső (jogági, és ezen belül jogforrási) tagolása - vagyis jogágak sorába történő tagozódása s ezeken belül az alkotmány, a jogági kódex és törvény(ek), az ezek végrehajtására hivatott rendeletek és egyéb rendelkezések, s végezetül az esetleges mérvadó bírósági irányelvek, egységesítő döntések és egyedi ítéletek -, részben pedig a modern kodifikációs (törvényi) szabályozás axiomatikus rendezési eszményéből adódó belső (logikai) tagolódása - vagyis egyfelől általános szabályainak és különös rendelkezéseinek egy rendszeres törvényben általános, illetőleg különös részként szabályozásából, másfelől elvekből, ezeket a konkrét szabályozási területre lebontó főszabályokból, tovább bontó szabályokból, ezek alól engedményeket engedő kivételekből, s a további sajátosságokra tekintettel további engedményeket lehetővé tévő alkivételekből történő felépítettsége - adja. Mindez azért lehetett oly sokáig problémátlan, mert pontosan így volt látható; ámde azért is, mert jogi elméletek sora (köztük s tán leginkább közismerten a marxizmusé is) egyfajta leegyszerűsítő korrespondencia-szemlélet jegyében (melynek értelmében a jog valamiféle hozzá képest külsőnek a visszatükröződése, következésképpen jegyeiben, tagolódásában stb. is annak felel meg) elsődlegesen nem pusztán eszközjellegű, hanem valamiféle ismeretelméletileg is értékelhető megfelelési kapcsolatot keresett a jog s az általa szabályozott (társadalmi) valóságterületek között;[6] illetőleg azért, mert túlzottan is komolyan vette maga a jog sugallatát, a kodifikációban a kazuisztikusról az axiomatikus eszményű szabályozó építkezésre történő áttérést, s ennek megfelelően a casusokból induktív összevetés (hason[l]ítás és megkülönböztetés)

- 41/42 -

útján való alkotó döntési gyakorlatból egy a logikailag rendszerszerűen felépített axiomatikus eszményű kódex különféle általánosságú rendelkezéseiből deduktív automatizmussal levonandó reproduktív szabályalkalmazásra történő átmenetet.[7]

Nos, Dworkin munkássága pontosan azt tette egyértelművé (sok nagyhatású felismeréshez hasonlóan maga is úgyszólván egy ősi szakmai közhely utolsó következményig hatoló logikus végiggondolásából adódóan), hogy minden rendszerben találhatók elvek, és az elvek - voltaképpen feltárható belső értelmüknek, jelentésüknek megfelelően - nem egyszerűen a szabályoktól eltérő természetűek, de egyenesen ezek irányítják a szabályok alkalmazhatásának gyakorlati politikáját, és ezzel ténylegesen alkalmazásuk politikáját - vagyis az abban történő döntést, hogy adott esetben a bíró adott szabályhoz folyamodjék-e, avagy az elv sugallatának megfelelően éppen elutasítsa a kérdéses szabály alkalmazását.[8] Nem véletlen fejlemény talán, hogy az ilyen és hasonló (át- és túl)politizált törekvések zászlóshajójaként történetesen éppen az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki az az előbbi elv továbbfejlesztett applikációját képező gyakorlat, amit bármiféle (tetszőleges, de alkalmasnak tekintett) ügy alapjogiasítása vagy alkotmányiasítása néven ismerünk.[9] Ezzel párhuzamosan, egyfelől a kodifikált jog irányában érzékelhető társadalmi szükség (igény és kihívás), másfelől a kodifikációs technika által lehetővé tett eljárási módok összevetése (ütköztetése, konfliktus esetén az előbbi oldal kielégítése érdekében teendő fokozatos kompromisszumos engedmények) nyomán a II. világháború után, saját fejlesztésként, a német dogmatikai doktrína a generálklauzulák tudatos felhasználásával már többé-kevésbé egyértelműen tápot adott egy olyan (később kifejezetten az európai szá-

- 42/43 -

razföldön is megfogalmazott) teoretikus felfogásnak, amit - röviden - a jog valamiféle elvekből és szabályokból összetett szövedékként való felfogásának nevezhetünk.[10]

Ahogy azonban a tényekről a maguk helyén elmondhattuk, hogy soha sem maguktól, felcímkézetten, normával való összevetésükre fel- és előkészítetten kerülnek a bíróság elé (hanem a felek képviselői s a bíróság aktív összeműködése nyomán, a döntését majdan meghozó bírói fórum teremtő, elméleti értelemben a legszorosabb értelemben is normatív[11] és konstruktív[12] cselekvése eredményeként), ugyanígy az elvek és a szabályok sem adottak önmagukban, ilyenekként különválasztottan, saját rendszertani helyüket önmagukon hordozóan és értelmüket magukban felmutatóan. Vagyis teoretikus leírásuk szerint különválasztásuk sem lehet egyéb, mint valamely a tény kapcsán leírt alkotó tett pótolhatatlan eredménye csupán. Nem más ez tehát, mint az egész jogászság és jogi működés értelemadó munkáját rendszerezően feldolgozó és egy valóban minőségi rendszer elemeiként újratételező tudós jogdogmatika nyomán és közegében, ám saját döntési hatalmával és kizárólagos felelősségével élve, az egyes esetben eljáró bírói fórum döntésének a hozadéka, amely nyíltan vagy hallgatólagosan ezek egyikét elvként, másikát pedig szabályként fogja majd beépíteni okfejtésébe. Tömörebben kifejezve tehát: csakis egy utólagos analitikus értelem az, ami a nyersanyagként felhasznált normatív anyagok (szabályozó szövegek és levezetésükre hasznosított okfejtések) tömegéből fog majd a maga olvasataként és javaslataként címkézni egyeseket ilyenként, másokat pedig olyanként.

- 43/44 -

Ezek után felvethetőnek tetszik a kérdés: vajon magának a jogrendszernek van-e szerkezete, vagy valamiféle módon valakik kívülről visznek bele a jogrendszerbe egyfajta szerkezetet? S ha ez utóbbi lenne a helyzet, úgy kik azok, akik ezt teszik? Nos, úgy vélem, abszurd lenne e kérdésre eleve nemleges választ adnunk, hiszen valamibe, amit önmagában strukturálatlannak vélünk, kívülről ugyan miképpen is lenne bevihető bármiféle struktúra? Úgy tetszik hát, hogy a jogrendszert ezért mégis valamiféle önmagában is strukturált dolognak kell tekintenünk. Ámde annak kérdése, hogy: "mi ez?" és "miből áll?", "miként és mivé tagolódik?", "mindennek és mindebben bármely strukturált összetevőnek mi is a jelentése?", és "egész strukturáltságának magának vajon mi a jelentősége?" - nos, az ezekre adható válasz már a jognak biztosított (avagy, pontosabb kifejezésben: tulajdonított) értelemadástól függ.

Korábban, valamelyest hasonló összefüggésben éltem már egy ízben három egymást kölcsönösen részlegesen metsző kör képével, mikor is a jogpozitivizmus normativista üzenetével szemben (miszerint normával önmagában is képesek vagyunk létrehozni egy olyan közvetítőt, amely önmagában is elégséges ahhoz, hogy magában a társadalmi gyakorlatban létszerű működésre, azaz tényleges közvetítői feladatkör betöltésére alkalmas legyen) azt kívántuk bizonyítani, hogy azok a kritériumok, amiket tételezésekor a joggal szemben támasztunk, nem feltétlenül többek, mint pusztán egy a tételezéskor élt szándék kinyilvánításai. Vagyis egyféle dolog az, hogy hivatalos formális alkotása (pl. törvényhozás során) milyennek láttatja a jogot, ámde ezzel nem feltétlenül egybeesően másféle dolog az, hogy miként alakul - jön létre, formálódik vagy szűnik meg - a jog hivatalos hatósági gyakorlata (pl. bírósági jogalkalmazás) vagy saját címzetti közösségében a társadalom nem hivatalos, ám szokásszerű spontán eljárását jogiként tisztelő tényleges gyakorlata (pl. szokásjog szerinti eljárás) során.[13]

Nos, úgy tetszik, hasonló képszerű ábrázolást megismételhetünk itt is, a hermeneutikai közösség jelentésadó gyakorlatát magára a jogrendszer strukturálódásának kérdésére visszafordítottan - azzal, hogy az előbb említett ábrát egy félig zárt körbe helyezzük. [Ábra] Hiszen annak eldöntésében, hogy a jogrendszer lehetséges struktúraalkotó elemei közül (akkor és ott, avagy gyakorlatában valamelyes állandósulást mutatva) vajon melyik

- 44/45 -

lehetséges elem vagy vonatkozás minek számít, és ezek mindegyike a maga részéről milyen horizontális vagy vertikális összefüggésben milyen egyoldalú vagy kölcsönös kapcsolatot (fel)tételez - nos, ebben nyilvánvaló formáló hatással, olykor csaknem meghatározó erővel léphet fel a jogalkotó. Ámde egyszersmind azt is tudnunk kell, hogy bármiféle jogalkotó bármiféle teremtménye a dolgok természete szerint kizárólag címzettje és egyúttal fogyasztója - azaz a hivatásos hivatalos jogalkalmazó és/vagy a

- 45/46 -

nem-hivatásos, ám folyamatában lehetségesen szokásosan követett társadalmi hagyománnyá szervesülő civil (magánemberi) gyakorlat - kezén termékenyül meg. Azzal a nem csekély különbséggel mindazonáltal, hogy e folyamat és kölcsönhatás egésze - és minél inkább a jogászi hivatás által képviselt, gyakorolt és uralt részfolyamatokról (tehát hivatalos jogalkotásról vagy jogalkalmazásról) legyen szó, annál inkább - egy jogi doktrína, vagyis a joggyakorlók (és főként jogtudósok) által folyamatosan csiszolt, s bár hivatalosságot és formaiságot többnyire nem öltő, a szakmai szocializáció útján mégis úgyszólván kizárólagos hatást gyakorló, az érvényes jogot belső rendszerében feltáró dogmatika közegében és keretei között, sőt túlnyomórészt általa sugallt fogalmiságában és összefüggési rendszerében jelenik meg.

Ilyen vagy olyan összetevővé, akár elvként vagy szabályként ismert struktúraelemmé a fentiekből következően nem bármiféle logika címkéz, hanem - a normatív jogforrási anyagon belül vagy általa szervezetten úgyszólván tetszőleges nyelvi vagy érvelési megfogalmazásból, kifejezésből vagy akár töredékből (is) kiindulva (a jogi folyamat, érvelés és levezetés iránt a gyakorlati jogászi hivatásrendben mint szakmában támasztott és érvényesített belső játékszabályok keretein belül) - mi, akik egyetlen lehetőségként mindig egy már többé-kevésbé felépült jogi dogmatikai rendszer többé vagy kevésbé egymáshoz tömegszerűen szocializált, többé vagy kevésbé sikerült megértése alapján e rendszernek a saját konkrét kérdésünkre vetített újragondolása és rekonstruktív újraértelmezése jegyében gondolkodva, egy számunkra használható és meggyőzőnek tetsző (mert mindenekelőtt az eljárási hierarchiában felettünk állók közvetlen meggyőzetését szolgáló) levezetési és igazolási sor felépítésén tűnődünk.

Gyakorlatában persze mindez dinamizmust jelent; nem káoszt. Új kérdésekre nyitottságot; de nem egyszersmind eleve perspektívát vesztő előreláthatatlanságot. Alkotó, konstruktív, normatív erejű közreműködést feltételez tehát bármely szereplő részéről, mindezzel egyidejűleg azonban egy olyan sokszorosan ellenőrzött (mert formális procedúrákban többszörös újragondolási lehetőséggel processzualizált) közösségi játékot, amelyben elvileg és képletesen ugyan mindenkinek a kezébe adatik egy tudatos jogfejlesztéshez vezető "marsallbot": bárki újíthat, tehát el is térhet korábban követett "szabályoktól", ezt azonban nemcsak indokolnia kell, de le is vezetnie - mint olyasmit, ami kényszerűen következik (bárha eddig talán még senki sem érzékelte vagy gyakorolta ilyenformán) a mindannyiunk által egészében elfogadott, sőt a fenti eljárásunktól is érintetlenül hagyott

- 46/47 -

(mert rendszerszerűségében ezzel éppen újra megerősített) szabályozásból.[14]

Végső következtetésként tehát ennyit mondhatunk: hosszabb távon szemlélt gyakorlati kontinuitásában a jogrendszernek mind strukturálisan képzett mivoltát, mind pedig e strukturáltság nem csekély fokú állandóságát egyaránt adottnak vehetjük. A kínálkozó építészeti hasonlattal ellentétben azonban itt nem már minéműségében kezdettől fogva szétváló, mert eltérő helyekről vett s eredendően eltérő összetevőkből összeszervezett anyagok (építészetből vett hasonlattal élve: tégla, habarcs és vakolóanyag) társításával építjük egybe, egyetlen konstrukcióba építményünket, hanem eleve egyetlen (ám rendelkezésünkre kizárólagosan álló) anyagból építkezünk és táplálkozunk - nevezetesen: nyelvünkből, amelyben, mint ismeretes, gondolati-logikai műveleteink elvégezhetése érdekében egyes szavakat fogalmak jelölésére használunk.[15] Nos, már ebből is kitűnően az, hogy mely szó minek a helyén áll (milyen szerepben kerül hasznosításra, vagyis bármely adott hermeneutikai szituációban majd mit jelöl), a nyelvhasználati szocializáció (egyébként kemény társadalmi konzisztenciájú) tényén[16] túl kritériumszerűen már a kérdéses gondolati-logikai műveletnek a végzőjétől függ. Ő pedig, mint ismeretes, egyfelől hermeneutikai

- 47/48 -

szereplőként részese egy adott megértési és kommunikációs körnek, másfelől pedig egyszersmind egy olyan szociológiailag értékelhető szituációnak is a cselekvője, aki átlagesetben a szóban forgó adott helyzetben természetszerűleg a tőle elvárható módon - és különösen szakmai szocializációjának még védhető keretei között - fog majd eljárni.

Ilyen módon elmondhatjuk: humán világunkban - intézményeinkben és társadalmi minőségeinkben - az ember rengeteg, egyébként a múlt konvencionalizált (és folytonosan továbbkonvencionalizáló) hagyományában kijegecesedett (ám sohasem önmagában megálló vagy konkrét emberi jelentésadásától függetleníthető) donné közt és birtokában cselekszik. Ezekből az eljáró ember számára és hasznára minduntalan construit képződik, ami persze társaira és utókorára már ismét pusztán donnéként értékelhető minőségében fog átörökítődni és hagyományosulni, valamint továbbhagyományozódni.[17] Nos, ha lételméleti értelemben ezek folytonossága, gyakorlatiassága, az értelmes áthagyományozódás biztonsága felől érdeklődünk, úgy megerősíthetjük, hogy a konvencionalizációk sorának történelmi folyamatában mindenkor biztonsággal kitapintható egyfajta "tendenciális egység"[18] - mind a fennálló társadalmi gyakorlat egészében értékelhető funkcionális megfelelés ténylegessége, mind pedig mindennek (és nyelvi cselekvési aktusokban történő leszámítolásának, vagyis fogalmi kifejezésének, nyelvi aktusokban folytatásának) a megbízhatósága értelmében egyaránt.

Okfejtésünk eszerint egyfajta alapvetésként már a címből is kitetsző mögöttes kérdés elemi összetevőjét, a benne tetten érhető látszólagos paradoxont járta körül. Közvetlen tanulsága mindössze ennyi: noha e strukturáló jegyek tömeges előfordulásukban mindenkor egyidejűleg képzettek és képzőek, véletlenül sem maguktól, saját erejükből, hanem mások általi - vagyis intézményépítő nyelvi-társadalmi gyakorlatunkban történő - pozicionáltságuk okából állanak fenn.

* * *

- 48/49 -

STRUCTURES IN LEGAL SYSTEMS

Artificiality, Relativity, and Interdependency of Structuring Elements in a Practical (Hermeneutical) Context

by Csaba Varga

As it can be told about the facts that they never get to the court by themselves, labelled and prepared for a syllogistic inference from the complex of facts and norms (but only as the result of a creative-both normative and constructive-act of the judicial forum taking a decision), similarly, neither the principles nor the rules are given in themselves, separated as such from each other in a way classified according to the law's taxonomic systemicity as bearing their own, separate meaning. As is known, all this can only be the result of a creative act. Based upon the doctrinal study of law, which classifies the law's notions by transforming them into a legal system, it is the judicial forum, exercising its authority while undertaking its exclusive responsibility to decide, that builds different propositions into (or, properly speaking, uses them in its reasoning openly or implicitly as) either principles or rules, respectively. And, in parallel with this, it is their posterior analytical reconstruction that will also label them, interpreting the immense mass of normative regulations and reasonings used as just a raw material, as principles or rules. All in all, the report has intended to present, as a basis, the elementary component of the underlying idea, namely, the apparent paradox traceable in it, according to which structuring features in law are, in their massive incidence, construed/constructed and construing/constructing at the same time, for they do not and cannot exist in and by themselves at all.■

- 49 -

JEGYZETEK

[1] Vö. a szerzőtől A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. V. fej. 5. pont, különösen 129.

[2] Áttekintésként vö. a szerzőtől A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992., I. fej.

[3] Az elsőre lásd pl. VILLEY, M.: Essor et décadence du volontarisme juridique. Archives de Philosophie du Droit 3: Le rôle de la volonté dans le Droit, Paris, Sirey, 1958. A második tekintetében pedig jellemző példa, ahogyan vitaanyagot közlő kötetében egy az európai kontinentális s az angol-amerikai jogi kultúrát egyaránt átfogó gondolkodó - in.: Transformation de la culture juridique québécoise dir. Bjarne Melkevik, Québec, Presses de L'Université Laval, 1998. Előszó, 7. - előzetes feltevésének utólagos megváltoztatására kényszerült. Hiszen míg vitára kitűzött témaként még "Vajon a jogpozitivizmus végső bukásáról van-e már szó?" alcímben rögzített feltevésével indított, utóbb konferenciájának utólag publikált gyűjtőkötetéből ezt már ki kellett hagynia, mert éppenséggel a vita volt az, ami bizonyította: "a pozitivizmus hegemóniája még egyáltalán nem ért véget Québecben, semmiképpen sem inkább, mint akárhol másutt".

[4] Egyidejűleg programként s egyfajta megvalósult beteljesedésként, vö. VARGA Cs.: A jogtudományi fogalomképzés néhány módszertani kérdése, Állam- és Jogtudomány, XIII. évf. (1970) 3. sz. 4. pont, 589-613.

[5] Tudományfilozófiai rekonstrukcióként vö. VARGA Cs.: A bírói ténymegállapítási folyamat természete 2. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992., passim, és utószó, 177-196., valamint (továbbfejlesztett változatként) Mi jön a pozitivizmusok után? ‘A bírói ténymegállapítási folyamat természete' problematikájának utóéletéről. In.: Natura Juris, Természetjogtan & jogpozitivizmus & magyar jogelmélet (szerk.: Szabó M.). Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002. 197-214. [Prudentia Iuris 17.], az ún. kritikai jogi tanulmányok szellemében fogant rekonstrukcióként pedig CONKLIN, W. A.: The Phenomenology of Modern Legal Discourse. The Judicial Production and the Discourse of Suffering, Aldershot, stb.: Ashgate, 1998. xii + 258. Érdemes megjegyeznünk, hogy a XIX. és XX. század fordulójának Közép-Európájában, főként a német filozófiai gyökerű jogi teoretizálás körében hasonló érvek már megfogalmazódtak. Vö. pl. mindenekelőtt WURZEL, K. G.: Das juristische Denken. Wien, Verlag Moritz Perles, 1904.

[6] Vö. pl. SAMU M.: A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1964. 268. A megközelítés lételméleti igényű bírálatának megkísérléséhez pedig vö. VARGA, Cs.: A jog helye Lukács György világképében. Budapest, Magvető, 1981. 5. fej. 3. pont.

[7] Vö. VARGA Cs.: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Budapest, Osiris, 1999. 2. fej. 1. pont [Osiris könyvtár: Jog]. Ugyancsak a jelen szerzőtől, első kritikai megfogalmazásként a meghaladásra tett javaslattal együtt lásd A magatartási szabály és az objektív igazság kérdése [1964]. In.: Varga Cs.: Útkeresés Kísérletek - kéziratban. Budapest, Szent István Társulat, 2001. 4-18. [Jogfilozófiák], a marxizmus alap és felépítmény dualizmusára történő alkalmazásával pedig A jog mint felépítmény [1986], Magyar Filozófiai Szemle. XXX. évf. (1986) 1-2. sz. 35-75.

[8] DWORKIN, R. M.: The Model of Rules. University of Chicago Law Review, 35 (1967), 14. és köv. ma már klasszikussá vált kérdésfeltevése óta szerzőjének egész munkássága, úgy tetszik, ennek alkotmányi vetületben történő kibontását célozza.

[9] Ellentételként, egy hasonlóan politizált kritikai tükörben, lásd pl. Bork, R. H.: Slouching towards Gomorrah Modern Liberalism and American Decline. New York, Regan Books / Harper-Collins, 1997. xiv + 382 o. Vö. ehhez VARGA, Cs.: Önmagát felemelő ember? Korunk racionalizmusának dilemmái. In.: Sodródó emberiség. Tanulmányok Várkonyi Nándor: Az ötödik ember című művéről (szerk.: Mezey K.). Budapest, Széphalom, 2000. 61-93., különösen 71-76.

[10] Vö. főként ALEXY, R.: Theorie der Grundrechte. Baden-Baden, Nomos, 1985., összefüggő elméletté építetten pedig POKOL B.: The Concept of Law The Multi-layered Legal System. Budapest, Rejtjel, 2001., különösen VIII. fej., 90-106. A vita egyes anyagaiból lásd pl. SCHNEIDER, C. E.: State-interest Analysis in Fourteenth Amendment 'Privacy Law': An Essay on the Constitutionalization of Social Issues. Law and Contemporary Problems, 1988/1, 79-121.; EPP, Ch. R.: The Rights Revolution. Chicago & London, Chicago University Press, 1988.; KOCH, H.: Constitutionalization of Legal Order. Copenhagen, 1998. [sokszorosítás {XV. Összehasonlító Jogi Világkongresszus (Bristol)}]; Poplawska, E.: Constitutionalization of the Legal Order. Polish Contemporary Law, 1998/1-4, 115-133.

[11] Lásd pl. a legerőteljesebben Israel, J. tollából Is a Non-normative Social Science Possible? Acta Sociologica [Copenhagen] 15 (1972) 1, 69-87 és Stipulations and Construction in the Social Sciences. In.: The Context of Social Psychology A Critical Assessment (ed.: J. Israel & H. Tajfel). London & New York, Academic Press, 1972, 123-211.

[12] Lásd pl. a legerőteljesebben Kelsen, H.: Reine Rechtslehre Einleitung in die rechtswissenschaftliche Problematik. Leipzig & Wien, Franz Deuticke, 1934.

[13] Vö. VARGA Cs.: Antropológiai jogelmélet? Leopold Pospíąil és a jogfejlődés összehasonlító tanulmányozása. Állam- és Jogtudomány, XXVIII. évf. (1985) 3. sz. 528-555.

[14] A kínálkozó geometriai hasonlatot idézi mindez Euklidész klasszikussá merevült rendszerének évezredekkel később Bolyai és Lobacsevszkij által történt kihívásában: "Külső nézőpontból ezért nem több és más [ez vagy bármelyik más, saját törvényei szerint előállított rendszer], mint pusztán egyike a lehetséges világoknak. Éppen ebben, az egyaránt választható véletlenszerűségek közötti választásban és eredményének tökéletesként, törvényszerűként történő bemutatásában nyilvánul meg az »új, más világ« teremtése. Mindebben rejlik egy további felismerés is, mely hasonlóképpen paradigmatikus váltást sejtet. Fogalmi világunkról van szó. Nevezetesen, bensőleg bármennyire tökéletesek vagy a külvilágot meggyőző magyarázó erővel leíróak legyenek is, fogalomrendszereink legfeljebb gondolati kísérletekként jöhetnek számításba. Játékok ezek, melyeket jobb híján használunk." Varga: Előadások, i. m. 57.

Megjegyzendő, hogy érett, nyugodt, kiegyensúlyozott állapotot elérő jogi rendszerekben éppen az válik jellemzővé, hogy tudatosan élnek a rendszeren belüli kihívás (pl. az angol precedensjogban az overruling, avagy a svájci Zivilgesetzbuch 1. § (2) bekezdése szerinti egyébként kitölthetetlen joghézag esetén a saját bírói megoldás) lehetősége intézményesítésével, azonban a rendszer önfegyelmező hatása következtében gyakorlatában az ezekkel ténylegesen élés nem burjánzik el és éppen nem válik szabadossá: felhasználására valóban csak végső korrekcióként, utolsó mentsvárként kerül - ha egyáltalán kerül - sor.

[15] A logika és a nyelvi fogalmiság helyéhez az emberi gondolkodásban vö. pl. VARGA Cs.: Az ellentmondás természete. [1989] In.: Varga: Útkeresés, i. m. 138-139.

[16] Vö. pl. OST, F.: Le code et le dictionnaire: Acceptabilité linguistique et validité juridique. Sociologie et sociétés XVIII (avril 1986) 1, 59-75.

[17] Gény, F. kifejezése ez. Vö. VARGA: Előadások, i. m. 11.

[18] Lukács Gy. kifejezése ez. Vö. VARGA: A jog helye..., passim, különösen 182-185.