Varga István, Ph.D.: Érvénytelen végrendelet teljes bizonyító erejű magánokiratban (KK, 2010/5., 1-7. o.)[1]

A Közjegyzők Közlönyének 2010. évi 1. számában jelent meg Dr. Mikó Ádám, budapesti közjegyzőhelyettes cikke az írásbeli magánvégrendeletek alaki érvényességéről.1 A szerző egy olyan hagyatéki ügyből kiindulva, amelynek az alapját egy két tanú által aláírt, a tanúk lakcímét azonban nem tartalmazó allográf magánvégrendelet képezte, arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként viszonyul egymáshoz a Polgári Törvénykönyvnek (a továbbiakban: Ptk.) a végintézkedések alaki érvényességi kellékeit meghatározó szabályrendszere (627-629. §) és a Polgári perrendtartásnak (a továbbiakban: Pp.) a teljes bizonyító erejű magánokiratok formai kellékeire vonatkozó szabályozása (196. §). Mikó Ádám - a jelen cikk szerzőjének meggyőződése szerint helyesen - végül arra a következtetésre jut, hogy a tanúk lakcíme feltüntetésének az elmulasztása ugyan azzal a következménnyel jár, hogy az okirat nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal szemben támasztott törvényi követelményeknek - azaz nem rendelkezik teljes bizonyító erővel -, ez azonban a végrendeletet önmagában nem teszi alakilag érvénytelenné.

Az utóbbi időben több olyan ügyben hozott bírósági határozatot is közzétettek, amelyben az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy az allográf magánvégrendeletek és az öröklési szerződések esetében a tanú aláírását pótolhatja-e az ügyvédi ellenjegyzés. Az alábbiakban ezek közül egy olyan eset kerül részletes ismertetésre, amely nem csak a feleknek és jogi képviselőiknek tartogatott a hagyatéki eljárástól kezdve egészen az ügy Legfelsőbb Bíróságon, felülvizsgálati szakban történt lezárásáig különböző előjelű meglepetéseket és tanulságokat, hanem a szakma képviselőit több szempontból is -így elsősorban az anyagi és az eljárási jog viszonya, valamint a jogalakító közjegyzői és ügyvédi működés és felelősség szempontjából - hasznos továbbgondolásra indíthatja.

Az ügyvédi ellenjegyzés öröklési jogi jelentőségét firtató kérdés kiindulópontját olyan végintézkedések jelentették, amelyeken ugyan két tanú aláírása szerepelt, a tanúk egyikének a közreműködése azonban - az aláírás körülményeiből vagy a tanú személyéből fakadóan - nem felelt meg a törvényi követelményeknek. A jelen cikk alapjául szolgáló ügyben2 a végrendeleti tanúk egyike a végrendeleti örökös édesanyja volt,3 más közzétett esetekben pedig az egyik tanú aláírása azért nem felelt meg a Ptk. rendelkezéseinek, mert a tanú nem volt jelen akkor, amikor az örökhagyó az öröklési szerződést a másik tanú és az okiratot szerkesztő és ellenjegyző ügyvéd jelenlétében aláírta.4 Mivel a végintézkedést magában foglaló okiratot mindegyik esetben ellenjegyezte az okiratszerkesztő ügyvéd, a végintézkedés érvényességét állító felek azzal érveltek, hogy az ügyvédi ellenjegyzés tartalmilag megfelel a tanú aláírásának, ezért az a hibás aláírás helyébe léphet, orvosolva a végintézkedés érvénytelenségét.

Mikó Ádám hivatkozott esetével ellentétben, illetőleg annak bizonyos értelemben egyfajta tükörképeként a fenti ügyekben nem az volt a kérdés, hogy ha a végintézkedés nem felel meg a magánokiratok teljes bizonyító erejéhez szükséges alaki kellékeknek, akkor alakilag érvénytelen-e, hanem az, hogy a magánokiratnak teljes bizonyító erőt kölcsönző ügyvédi ellenjegyzés orvosolja-e az egyik tanú fogyatékos aláírásából fakadó alaki érvénytelenséget. Az ellenkező irányú kérdésfeltevés ellenére a helyes válasz mindkét kérdésre ugyanaz: nem, a végintézkedés alaki érvényességét ugyanis nem befolyásolja a végintézkedést magában foglaló okirat teljes bizonyító ereje vagy annak esetleges hiánya.

Mivel a végintézkedések érvényessége először általában a hagyatéki eljárásban kérdőjeleződik meg, a Ptk.-ban szabályozott érvényességi kellékek és a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal szemben a Pp. által támasztott formai követelmények egymáshoz való viszonya nemcsak az okiratokat szerkesztő és ellenjegyző vagy jogi képviseletet ellátó ügyvédek és a hagyatéki perekben eljáró bíróságok, hanem a közjegyzők számára is lényeges kérdés. Az, hogy az egyik tanú később írta alá az okiratot, azaz az örökhagyó a végintézkedést nem két tanú együttes jelenlétében írta alá, a hagyatéki eljárásban a törvényes örökösök részéről ugyan kifogásolható, de általában nem bizonyítható (legfeljebb az ellenérdekű felek egyező előadása alapján). A tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonya azonban adott esetben a közjegyző számára is egyértelműen megállapítható. Noha a tanú hozzátartozója javára szóló juttatás érvénytelensége (Ptk. 632. §) szigorú értelemben véve nem alaki érvénytelenség, hiszen a két aláírással ellátott végrendelet alaki szempontból - "ránézésre" - megfelel a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltaknak, a közjegyző a tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonyát - mint nyilvánvaló tartalmi aggályt - a hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (a továbbiakban: He.) 61. § (3) bekezdése alapján jogszerűen veheti figyelembe - akár hivatalból is -, és ilyen esetben a bírói gyakorlat szerint5 akkor jár el helyesen, ha a hagyatékot ideiglenes hatállyal a törvényes örökösnek adja át. Ha az ügyvédi ellenjegyzés nem fogadható el a tanú aláírásával egyenértékűnek, akkor a közjegyzőnek az okiraton szereplő ellenjegyzést figyelmen kívül kell hagynia, és a hagyatékot a törvényes örökösnek kell átadnia. Ugyanakkor, ha az ügyvédi ellenjegyzés alkalmas arra, hogy a nem független tanú aláírását pótolja, az ellenjegyzés megléte olyan, az okiratról egyszerűen leolvasható - nyilvánvaló - körülmény, amely a tanúnak a végrendeleti örököshöz fűződő hozzátartozói viszonyából eredő, nyilvánvaló tartalmi aggályt orvosolja, azaz a közjegyző a végrendeleti örökösnek köteles ideiglenes hatállyal átadni a hagyatékot. Ennyiben tehát - legalábbis a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonnyal összefüggő érvénytelenségi ok tekintetében - közjegyzői szemszögből is meghatározó jelentősége van az ügyvédi ellenjegyzés öröklési jogi megítélésének.

A jelen cikk megírására alkalmat szolgáltató ügy kiindulópontját egy olyan allográf magánvégrendelet képezte, amelyet ugyan két tanú írt alá, de a tanúk egyike a teljes hagyaték egyedüli örököseként megjelölt végrendeleti örökös édesanyja volt. A végrendeletet az okiratszerkesztő ügyvéd, bélyegzőjének használata és dátumozás mellett, szó szerint a következő szavakkal ellenjegyezte: "Készítettem és ellenjegyzem". A tanú és a végrendeleti örökös közötti hozzátartozói viszonyra a nevek hasonlóságából fakadóan -a közjegyző észlelése és a végrendeleti örökös megerősítő nyilatkozata alapján - már a hagyatéki eljárásban fény derült. A közjegyző ezt követően arra hívta fel a külföldön élő törvényes örökösöket, hogy nyilatkozzanak, elfogadják-e érvényesnek a végrendeleti örökös javára szóló juttatásokat annak ellenére, hogy az egyik tanú az örökös édesanyja. Az egyik törvényes örökös a hagyatéki eljáráson kívül a végrendeleti örökös megkeresésére korábban tett elfogadó nyilatkozatát visszavonva úgy nyilatkozott, hogy nem ismeri el érvényesnek a végintézkedést, és igényt tart a hagyaték rá eső részére. A másik törvényes örököst a közjegyző a rendelkezésére álló külföldi lakcímen nem tudta elérni, ezért őt a hagyatéki tárgyaláson ügygondnok képviselte, aki szintén a törvényes öröklés rendje szerint kérte átadni a hagyatékot. A közjegyző a törvényes örökösök nyilatkozatai alapján a hagyatékot a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonyból eredő nyilvánvaló tartalmi aggályra tekintettel a He. 61. § (3) bekezdésére hivatkozással a törvényes örökösöknek adta át ideiglenes hatállyal.6 A közjegyző a végrendelet érvényességének a megítélése körében láthatólag figyelmen kívül hagyta az ügyvédi ellenjegyzést, azaz - implicit módon - úgy foglalt állást, hogy az okiratszerkesztő ügyvéd, aki az ellenjegyzés tanúsága szerint a két tanún kívül szintén jelen volt a végrendelet aláírásakor, nem minősül a Ptk. 632. § (2) bekezdése szerinti harmadik tanúnak, és nem pótolhatja az összeférhetetlen tanú aláírását.

A végrendeleti örökös - mint felperes - a végrendelet érvényességének a megállapítása iránt keresetet indított. Álláspontja szerint az ügyvéd által ellenjegyzett okirat teljes bizonyító erejű magánokirat, amely alapján a bíróságnak az örökhagyói akaratot érvényre kell juttatnia. Előadta, hogy élettársával együtt éveken át gondozták az örökhagyót, aki ezért is végrendelkezett az ő javára. A felperes tehát egyrészről arra hivatkozott, hogy a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt végrendeletből és az ügy körülményeiből egyértelműen kiolvasható az örökhagyói akarat, másrészről arra, hogy az okiratnak teljes bizonyító erőt kölcsönző ügyvédi ellenjegyzés orvosolja a tanú és a végrendeleti örökös között fennálló hozzátartozói viszonyból eredő érvénytelenségi okot. Az alperesek szerint ezzel szemben az egyik tanú összeférhetetlensége miatt a végintézkedés olyan alaki hibában szenved, amelynek az esetében nem érvényesülhet a favor testamenti elve. Az ügyvédi ellenjegyzés nem helyettesíti a független tanú igénybe vételét, önmagában az a tény ugyanis, hogy a végintézkedést a Pp. szabályainak megfelelő teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalták, nem pótolja azokat a követelményeket, amelyeket a Ptk. mint anyagi jogi jogszabály a végrendelet alaki érvényességéhez fűz.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a végrendelet alakilag érvényes, a felperes javára szóló juttatások azonban a Ptk. 632. § (1) bekezdése értelmében érvénytelenek. Ez egyébként esetünkben tartalmilag a teljes végrendeleti juttatás érvénytelenségét eredményezte, mivel a végrendeletben csak egy nevezett örökös volt: felperes. Az érvénytelenséget a Ptk. 632. § (2) bekezdése alapján az ügyvédi ellenjegyzés sem orvosolja, az ügyvéd ugyanis a végrendeletet nem tanúként, hanem az okiratot készítő és ellenjegyző ügyvédként írta alá. A bíróság álláspontja szerint a Ptk. azt írja elő, hogy a tanúnak tudomással kell bírnia arról, hogy ő tanúként és nem az okiratot szerkesztő és ellenjegyző személyként jár el, továbbá a tanúnak a tanúi minősége feltüntetésével kell aláírnia a végrendeletet. Mindezek alapján az ügyvéd tanúnak nem tekinthető, függetlenül attól, hogy tanúsítani képes a végrendelet keletkezésének a körülményeit.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést. Fellebbezésében az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 27. § (1) bekezdés b) pontjára támaszkodva többek között arra hivatkozott, hogy az ügyvédi ellenjegyzés fogalmilag magában foglalja az aláírás-hitelesítést, és ebből kifolyólag az ügyvéd tanúi minőségének a feltüntetésére sincs szükség. Az ügyvéd ugyanis az ellenjegyzésével - akárcsak a végrendeleti tanú az aláírásával - azt tanúsítja, hogy az okirat kiállítója az okiratot előtte írta alá, illetve aláírását előtte a sajátjának ismerte el. Az alperesek korábbi álláspontjuk fenntartásával hangsúlyozták, hogy az allográf magánvégrendelet érvényességi kellékeit a Ptk. - mint anyagi jogi jogszabály - határozza meg, ehhez képest a Pp. - mint eljárásjogi jogszabály - az okiratok bizonyító erejét szabályozza. Az ügyvédi ellenjegyzés és a (két) tanú aláírása a Pp. alapján a végrendeletet magában foglaló magánokirat teljes bizonyító ereje körében ugyan helyettesítheti egymást, az ügyvédi ellenjegyzés azonban nem pótolhatja a tanú aláírását, mint a Ptk.-ban meghatározott érvényességi kelléket. Attól, hogy egy magánokirat teljes bizonyító erejű, az okiratba foglalt jogügylet lehet érvénytelen - akár alaki, akár tartalmi okokból.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság a döntését azzal indokolta, hogy a Pp. szabályai szerint teljes bizonyító erejű magánokiratnak megfelelő végintézkedés öröklési jogi szempontból csak akkor érvényes, ha megfelel a végrendelet speciális alaki követelményeinek. A Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontja szerint a végrendelet alaki érvényességi feltétele, hogy azt a tanúk e minőségük feltüntetésével írják alá. Ez a követelmény a perbeli esetben az ügyvéd vonatkozásában nem teljesült, ezért ő nem tekinthető végrendeleti tanúnak.

A felperes a jogerős ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben az ügyvédi ellenjegyzés megítélésével kapcsolatban lényegében megismételte a fellebbezési eljárás során kifejtetteket. Az alperesek ellenkérelmükben szintén fenntartották korábbi álláspontjukat, kiemelve, hogy a Ptk. és a végrendeletek alaki érvényességével kapcsolatos, egységes és következetes bírói gyakorlat az ügyvédi ellenjegyzést az írásbeli magánvégrendeletek körében nem ismeri (el) sem "önálló", sem pedig a tanú aláírását helyettesítő érvényességi kellékként. A felülvizsgálati eljárásban a felperes az alperesek ellenkérelmére válaszolva mindenekelőtt annak szükségességét hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 632. §-át és 629. § (1) bekezdés b) pontját - az addig érvényesülő bírói gyakorlattól eltérve és a törvényszöveg szó szerinti értelmezésétől elszakadva - a favor testamenti elvével összhangban értelmezze és alkalmazza a perbeli esetre.

A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Az indokolásból az alábbi megállapítások érdemelnek különös figyelmet:

• A Ptk. 629. §-a ugyan a végrendelet alakiságára vonatkozik, de egyértelműen anyagi jogi szabály. A Pp. 196. § (1) bekezdésének mint eljárásjogi szabálynak a végrendelet alaki érvényessége szempontjából - amely anyagi jogi kérdés - nincs jelentősége.

• A Ptk.-nak az írásbeli magánvégrendelet alakiságára vonatkozó szabályai kógens szabályok, azoktól eltérni nem lehet. Az írásbeli végrendelet egyes formáira megszabott alaki kellékek bármelyikének a hiánya a végrendelet érvénytelenségét eredményezi.

• A Ptk. az örökhagyó személyazonosságának két tanú által történő igazolása mellett nem teszi lehetővé az örökhagyó nevének más módon - például közjegyzői aláírás-hitelesítés7 vagy ügyvédi ellenjegyzés útján - történő hitelesítését, azaz a Ptk. nem ismeri el érvényességi kellékként az ügyvédi ellenjegyzést.

• A végrendelet alaki hibája sem bizonyítással, sem az örökhagyó akaratának megfelelő értelmezésével nem orvosolható, az örökhagyó akaratának vizsgálatára ugyanis csak érvényes végintézkedés alapján van jogi lehetőség.

Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság az első- és másodfokú bíróság, valamint az alperesek álláspontjával összhangban arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli végrendelet esetében a felperes javára szóló juttatások a Ptk. 632. § (1) bekezdése értelmében érvénytelenek, mivel az egyik végrendeleti tanú a felperes mint végrendeleti örökös édesanyja, a Ptk. 632. § (2) bekezdésében foglalt feltétel pedig nem teljesül, az ügyvédi ellenjegyzés ugyanis nem tekinthető tanúként történő közreműködésnek. Annak, hogy a végrendelet mint okirat mindenben megfelel a teljes bizonyító erejű magánokiratok Pp. 196. § (1) bekezdésében meghatározott kellékeinek, a felperes javára szóló juttatások érvénytelenségére semmilyen kihatása nincs.

A Legfelsőbb Bíróság helyes és egyben a mintegy négy évet igénybe vevő jogvita lezárását jelentő döntése után talán nem haszontalan a következő néhány összefoglaló gondolat:

Az ügyben felperes lényegében végig - ennyiben konzekvensen - az örökhagyói akarat nyilvánvaló és kétséget kizáró bizonyítottságára hivatkozott, és ezt alapul véve tágabb értelemben és visszatérő módon a bíróságok igazságérzetére appellált. Ez az érvelés olyan eredményre vezet, amely nehezen lenne összeegyeztethető azokkal a jogalkotói célokkal, amelyek megvalósulása a jogügyleti formakényszer betartásától függ. Az anyagi jog által az írásbeli magánvégrendelet érvényessége kapcsán definiált formakényszer körében az érdektelen tanúnak és az ellenjegyző ügyvédnek lehet szerepe, ezek a szerepek azonban nem szabad felcserélés tárgyai. A Ptk. nem véletlenül nem a teljes bizonyító erejű magánokirati formát, hanem a két érdektelen tanú aláírását teszi érvényességi feltétellé, ahogyan ez a Ptk. 629. § (1) bek. b) pontja és a 632. § összeolvasásából kiderül. A tanúknak a végrendelet tartalmát sem kell ismerniük, sőt, még a végrendelkezés tényével sem kell, hogy tisztában legyenek (630. §). Miután tehát kizárólag hitelességi funkciót töltenek be, elégséges, ha hitelt érdemlően igazolják, hogy az általuk tanúként jegyzett dokumentumon szereplő aláírás az örökhagyóként rendelkező személytől származik. Ettől a funkciótól élesen elkülönül az okiratszerkesztő és ebben a minőségében egyúttal ellenjegyző ügyvéd szerepe: az ő közreműködése nem feltétele az érvényes magánvégrendelet létrejöttének. Ha azonban szerkeszti és ellenjegyzi a végrendeletet, akkor az ügyvédi tevékenységet szabályozó jogszabályokból következően a funkciója a jogi felvilágosítás és annak biztosítása, hogy a jogügylet mind formájában, mind tartalmában megfeleljen a jogszabályoknak és egyúttal kiváltsa az alany(ok) által kívánt joghatást. Ezt a funkciót a hatályos jogszabályok szerint - a közjegyző mellett - az ügyvéd tudja csak megvalósítani, a tanú pedig nem. Elfogadhatatlan ezért az - a perben többször felmerült - érvelés, miszerint az ellenjegyző ügyvéd "beugrik" az érdekelt tanú helyére és ezzel érvényessé teszi a végrendeletet. Ezen az elfogadhatatlanságon még az a groteszk érv sem változtathat, hogy esetünkben az ellenjegyző ügyvéd lényegében tanúnak minősült, mert éppen a fent írt ügyvédi funkcióját nem töltötte be akkor, amikor az anyagi jogi jogszabály értelmében érvénytelenné szerkesztette a végrendeletet.

A fentebb jelzett funkcionális különbségek jogágilag is megfelelően leképeződnek: Ahogyan nem felcserélhető a tanúzási és az ügyvédi ellenjegyzési funkció, úgy nem felcserélhető az anyagi jog érvényességi kellékrendszere az eljárásjog bizonyító erőt definiáló szabályrendszerével. Esetünkre vetítve ez összefoglalható abban a mondatban, amelyben az alperesi argumentáció a bíróságok előtt kicsúcsosodott: A ügy tárgyát képező végrendelet egy olyan teljes bizonyító erejű magánokirat, amely a Pp. 196. §-ának teljesen megfelelve az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy az abban foglalt érvénytelen végakarati intézkedést a végrendelkező tette.

E logika kényszerítő igazságát és ezzel az anyagi és az eljárási jog funkcionális elkülönülését szépen bizonyította a perben az a mellékes körülmény is, hogy az anyagi jogilag érvénytelen végrendelet - természetesen - az ügyvédi ellenjegyzés nélkül is már megfelelt az eljárásjog teljes bizonyító erejű magánokirattal szemben támasztott követelményeinek, hiszen a Pp. 196. § (1) bek. b) pontja által megkívánt két tanú-aláírás (lakóhely feltüntetéssel) teljesült. Az ügyvédi ellenjegyzés ilyen formán csak "tetézte", megduplázta a teljes bizonyító erejű okirati jelleget a Pp. 196. (1) bek. e) pontjában foglalt okkal.

Végül röviden említést érdemel a favor testamenti elve, mint a felperesi érvelés egész pertörténetet végigkísérő motívuma. Az öröklési jog e központi elve egy értelmezési szabály, amelynek alkalmazása - bármennyire is sértheti ez adott esetben az individuális ügy érintettjeinek igazságérzetét - nem hozható előre, nem rendelhető a formakényszer, az alaki érvényesség vizsgálata elé. Éppen ellenkezőleg, a favor testamenti elve kényszerítően feltételezi egy érvényes végrendelet létrejöttét, amelynek tartalmára azután lehet alkalmazni az elvet. Az elemzett ügyben a fent kifejtettek alapján a végrendeletet hordozó teljes bizonyító erejű magánokirat azonban éppen azt bizonyította, hogy az anyagi jog szerint érvénytelen végakarati intézkedést az örökhagyó tette. Ez a körülmény pedig logikailag kizárta a favor testamenti elvének alkalmazását.

A jelen írás szerzője - nem a végrendeletet ellenjegyző ügyvédként - eljárt az ismertetett perben, ezért nincsen lehetősége az ügy tanúlságai egyes nyúlványainak elmélyítésére ezen a fórumon. Ennek megfelelően csak utalni tud arra, hogy az egységes alsóbb szintű és Legfelsőbb Bírósági gyakorlat nem csak az anyagi jog és az eljárásjog intézményeinek fentebb írt elhatárolásához járul hozzá helyesen, hanem tartalmilag azt a tanúlságot is magában hordozza, hogy a jogászi szakmai - itt: az ügyvédi - felelősséget komolyan kell venni. ■

JEGYZETEK

1 Közjegyzők Közlönye, 2010/1. szám, 8. skk. o.

2 Fővárosi Bíróság 22.P.24.323/2007. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2008-712. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.184/2009. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2009-894. szám alatt), Legfelsőbb Bíróság Pfv. I.21.936/2009. sz.

3 A bírói gyakorlat szerint öröklési szerződés esetén a végintézkedés készítésénél közreműködő személy, illetve a tanú hozzátartozói minősége nem eredményezi a szerződéses örökös javára szóló juttatás érvénytelenségét: Legfelsőbb Bíróság Pf.II.25.872/1999. sz. (közzétéve BH2002. 269. szám alatt); Legfelsőbb Bíróság Pfv.V.21.352/1996. sz. (közzétéve BH1998. 176. szám alatt); Legfelsőbb Bíróság P.törv.II.20.247/1989. sz. (közzétéve BH 1990. 59. szám alatt). Fővárosi Bíróság 22.P.25.222/2006. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2007-70. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.21.189/2007. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2007-174. szám alatt; a fellebbezés a per főtárgyát nem érintette, csak az elsőfokú ítélet perköltségre vonatkozó része ellen irányult).

4 Fővárosi Bíróság 8.ÚP.633337/2005. sz. (anonim változatban közzétéve 1-H-PJ-2007-179. szám alatt), Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.831/2007. sz. (anonim változatban közzétéve FIT-H-PJ-2007-378., valamint BDT2009. 1964. szám alatt). Legfelsőbb Bíróság Pfv. II.22.289/2006. sz. (közzétéve BH2008. 122. szám alatt). Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.22.620/2000. sz.

5 Legfelsőbb Bíróság P.törv.II.20.206/1987. sz. (közzétéve BH 1987. 445. szám alatt).

6 A közjegyző ideiglenes hagyatékátadó végzése ellen a végrendeleti örökös fellebbezett, a végzést azonban a bíróság helybenhagyta azzal, hogy a közjegyző a rendelkezésre álló adatoknak megfelelően, helyesen határozott, és a végrendeleti örökös a végrendeletre alapított igényét külön perben kísérelheti meg érvényesíteni (Fővárosi Bíróság 52.Pkfv.637697/2006. sz.).

7 Ezzel kapcsolatban lásd Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.21.588/1999. sz. (közzétéve BH 2000. 446. szám alatt).