"Lehetséges-e a nemzeti jogok emberi jogi értelmezése?" - ez Öllős László könyvének alapproblémája. Öllős a válaszát erre a kérdésre kortárs liberális nacionalista szerzőkkel vitatkozva alakítja ki; David Miller, Will Kymlicka és Yael Tamir tartoznak legfőbb vitapartnerei közé.
A liberális nacionalizmus szerint az egyén közösségi identitása felülvizsgálható. Az igaz, hogy nemzeti hovatartozásunkat nem magunk választjuk, de azt, hogy ezek a kötelékek milyen szerepet játszanak az életünkben, felülvizsgálhatjuk. A nemzeti kötelék egy kvázi voluntarisztikus kötelék. A liberális nacionalisták szerint az államnak támogatnia kell a nemzeti kisebbségek kultúráját, s olyan intézményi megoldásokat kell kialakítania, melyek lehetőséget nyújtanak e kisebbségeknek a nyilvánosság szférájában való megjelenésre. De fontos, hogy ez a támogatás nem adhat olyan hatalmat a kisebbségi intézmények kezébe, amely sértené a tagok autonómiáját,
Öllős koncepciója sok tekintetben rezonál a fenti tézisekre, már maga az egyik kiinduló kérdés is ehhez kapcsolódik: "Vajon milyen mértékben egyéni döntések eredménye a nemzet, illetve milyen mértékben adottság?" Ezzel kapcsolatban két álláspontot szokás megkülönböztetni; a modernizmus feltételezi az emberi döntés lehetőségét a nemzeti identitás kérdésében, míg a primordalizmus szerint ezeket a döntéseket olyan adottságok is befolyásolják, amelyeket környezetétől kap, Öllős azt az álláspontot foglalja el, hogy "a nemzet individuálisan választható, az egyén képes dönteni nemzeti hovatartozásról", De azt is hangsúlyozza, hogy az egyén döntését olyan adottságai is befolyásolják, melyeket társadalmi környezetétől kap és amelyek egyben nemzeti identitásának elemeit képezik, mint például a lélektani tényezők, az anyanyelve vagy a neveltetése kapcsán kapott kulturális ismeretek
A liberalizmus korábban nem úgy viszonyult a nemzet kérdéshez, mint ahogy az a fenti tézisekből kirajzolódik. A korai liberalizmus szerint a nemzeti kisebbségek jogai nem tartoznak az emberi jogok közé. A nacionalizmus értékrendje ugyanis se nem univerzális, se nem individuális, vagyis elemei kivehetők az emberi jogok egyetemes érvényessége alól. Bár azt már hangsúlyozzák, hogy a nemzet az emberi összetartozás olyan formája, amely lényeges egyéni vonatkozásokkal bír. A nemzeti kisebbségeket még veszélyforrásnak tekintették, de már megfogalmazódik a nemzetállamok történetét végigkísérő feszültség, hogy "az államnak mindenképpen fel kell tennie és meg kell válaszolnia azt a kérdést, hogy mi szolgálja a saját javát, s az miképpen illeszthető össze polgárai javával". Akkor lehet ezt megválaszolni, ha tudjuk, hogy mi a nemzet java. A válaszok többsége azonban mellőzte az univerzális nézőpontot.
Később már komplexebben fogták fel a nemzet problémáját. Weber szerint arra a kérdésre, hogy milyen értéket lehet a nemzetnek és a nacionalizmusnak tulajdonítani, két egymástól eltérő válasz létezik. Egyrészt a nacionalizmus a felvilágosodás univerzalizmusára adott partikuláris válasz, amely az ősiség partikuláris hagyományát akarja megvédeni a modernizáció hatásaival szemben. Másrészt pedig a nemzet és a nacionalizmus a modernizáció eszköze és tere egyben, amely a kisebb elemekből álló rendiség és a rendiséget is megelőző társadalmak világát homogenizálja a nemzetállamok kiterjedtebb és hatékonyabb világába.
Öllős a történeti áttekintés után a nemzet és morál viszonyának tárgyalásakor tér vissza a kiinduló kérdések vizsgálatához. A modern liberális nemzetállamok egyik alapvető problémája volt a nemzeti identitás és a politikai közösség identitása közötti összhang megteremtése. "Létezhet-e a nemzeti identitásnak olyan formája, amelyik a nemzeti kisebbségeket nem szorítja ki a közösségből?" E modern nemzetállamok a nemzeti sajátosságok védelmét kiemelték az alapjogok által védett területek közül és a többségi döntéshozatal körébe sorolták, úgy, hogy közben a nemzeti sajátosságok pontos és végleges listája megadhatatlan. "Ez nemcsak azt eredményezi, hogy a más nemzetiségű polgárainak nemzeti sajátosságai visszaszoríthatóvá válnak az állam hatalmi eszközeivel, hanem azzal a következménnyel is jár, hogy bármely polgárának nemzeti sajátosságai megkérdőjelezhetők, beleértve a nemzeti többséghez tartozókat is. Vagyis az állam egyrészt alkalmassá válik arra, hogy fellépjen a többségétől eltérő nemzed hovatartozásúak veszélyesnek minősített nemzeti identitása ellen. Másrészt viszont ennek az az ára, hogy az állam intézményrendszere a nemzeti többségen belüli nemzeti fellépésre is alkalmassá válik, a politikai többség jogkörébe utalva ezt a kérdést. Ez a lehetőség pedig alkalmat adhat a nemzeti többséget alkotó egyének és csoportok nemzeti sajátosságainak megkérdőjelezésére, azaz morális teret nyit a többséget is
- 139/140 -
megosztani szándékozó illiberális hatalmi törekvések érvei számára."
De hogyan is lehet meghatározni a nemzeti identitás jellemzőit? Öllős David Miller megoldási javaslatát idézi fel, mely szerint a nemzeti identitás a következő elemekből áll: a) az egyének összetartozásának közös hite, b) a történelmi kontinuitás, c) az aktív identitás, vagyis az, hogy a nemzet tagjai együttműködnek, közös döntéseket hoznak, célokat érnek el, d) ez az identitás bizonyos területhez kötődik, illetve e) a közös nemzeti identitással bíró emberek közös, másokéitól eltérő tulajdonságokkal is rendelkeznek, amit lehet nemzeti karakternek vagy közös kultúrának nevezni.
Az így felfogott nemzet mint közvetítő csoport közvetíti az egyéni akaratot az egyetemes emberi felé. Vagyis a nemzet egy olyan megkerülhetetlen közvetítő csoport, melyen kívül nem vezet egyéni út. Az ember racionális és erkölcsi lénnyé válásának feltétele a nemzeti nyelv és kultúra. Az egyén szabadságának része nemzeti szabadsága. Igaz, a nemzet közvetítő szerepe nem kizárólagos, de számos területen kétségbevonhatatlan jelentőséggel bír. Ennek kapcsán pedig joggal követelheti, hogy nemzeti sajátosságait ne vegyék semmibe, sőt másoktól joggal követelheti tiszteletét, Kymlicka szerint az igazi dilemma azonban az egyén iránti tisztelet két fajtája között van, nem pedig az egyén, illetve a csoport iránti tisztelet között. Az egyén iránt kulturális közösségének tagjaként is tisztelettel tartozunk, és el kell ismernünk követelése jogosságát, amelyeket e kultúra védelmében előterjeszt. Továbbá a politikai közösség tagjaként is tiszteletet érdemel, azaz érvényt kell szerezni az állampolgári jogok egyenlőségének is. Öllős szerint azonban a nemzeti kultúra közvetítő szerepe tagadhatatlan, viszont nem teljes, csupán részleges; "Egyrészt a nemzeti kultúra nem formálja át szükségszerűen a másik nemzeti kultúra elemeit, s elképzelhető tárgyilagos közvetítés is. Másrészről pedig a nemzeti kultúra maga sem önellátó, tartalmazza más nemzeti kultúrák elemeit. A nemzet kérdéskörének számos eleméről képes véleményt alkotni az olyan egyén is, akinek még nincs nemzeti identitása, illetve az is, aki saját identitását a nemzetinél tágabbnak tekinti. Az egyén tehát képes maga használni a nemzet előtti, nemzeti és nemzet fölötti ismereteit."
De összeegyeztethetők-e az egyetemes emberi jogok a nemzeti részrehajlással? Öllős szerint igen, ugyanis az egyénnek olyan többes nemzeti identitása is lehetséges, amely nem állítja hierarchikus rendbe azokat a nemzeteket, amelyekhez tartozik. Ezt teszi [ehetővé az is, hogy az egyénnek vannak a nemzetén kívül eső erkölcsi támpontjai, amelyek alapján szembe tud helyezkedni egy olyan, általa rossznak tartott döntéssel, amelyet nemzetállama más nemzettel kapcsolatban hozott. Az egyén képes morális értékítéletet alkotni nemzete más tagjainak, illetve más nemzetek tagjainak preferenciáiról, Ebből következően nem zárható ki, hogy különböző nemzetiségű egyének nemzeti tekintetben is morális közösséget alkossanak.
Azt a kérdést pedig, hogy milyen mértékben részesíthetjük előnyben saját nemzetünk tagjait más nemzetek tagjaival szemben, David Miller úgy válaszolja meg, hogy "csak akkor elfogadható a nemzeti részrehajlás, ha saját nemzetünk tagjának előnyben részesítése nem sérti más nemzetek tagjainak a jogait". Ezzel kapcsolatban Öllős megjegyzi, hogy az emberi jogok nem vonatkoznak az egyén nemzeti sajátosságainak védelmére, tehát az emberi jogok tiszteletben tartása mellett is megsérthetők De vajon igazolható-e a morális részrehajlás? S ha a részrehajlás védhető, hol húzódjék a megengedhetőség határa? Öllős szerint a morális részrehajlás elfogadható rendjének feltétele, hogy a különféle nemzetiségű egyének kölcsönösen elismerjék egymást. Ennek az elismerésnek az alapja pedig a morális egyenlőség legyen. Az egyén nemcsak hogy képes választani a különböző nemzeti jellemzők közül, hanem képes alkotni és formálni is azokat. Öllős szerint e morális képesség birtokában nemzeti sajátosságaink is méltók lehetnek a védelemre.
Hiába igazolja azonban a fenti elképzelését, szembesülnie kell azzal a gyakorlati problémával, hogy "az állampolgári jogok egyenlősége a liberális demokráciákban sem szab gátat a többségi döntéshozatalnak nemzeti kérdésekben", az állam ugyanis saját nemzeti vonatkozásainak terén nem képes érvényesíteni az egyenlő bánásmód elvét. Ennek kiküszöbölésére azt a megoldást veti fel, amelynek értelmében "az állam intézményrendszerében helyet kell kapniuk olyan intézményeknek, melyek révén különböző nemzetiségű polgárai, közösségi döntéseik révén, állami késleltetés nélkül fejleszthetik azon sajátosságaikat, amelyek közösségi természetűek". Fontosnak tartja ugyanakkor azt is, hogy ezeknek az intézményeknek "sem jellege, sem pedig működési módja nem sértheti a liberális demokrácia intézményes alapjait", azaz meg kell felelniük "az alkotmányosság alapelveinek".
Több irányból való vizsgálódást követően végül is arra a következtetésre jut, hogy "az egyén helyzete államában lehet más és más attól függően, hogy a nemzeti többséghez vagy a kisebbséghez tartozik-e", azonban "hivatkozása nemzeti jogainak tiszteletére ugyanabból a forrásból fakad". Ebből eredően egyik lényeges megállapítása szerint "a nemzeti jogok egyenlősége emberi jogi megközelítésben tehát ab-
- 140/141 -
ban rejlik, hogy az eltérő nemzetiségűek szabadon ápolhatják és fejleszthetik nemzeti sajátosságaikat". Rögtön hozzátéve azt is, hogy ebbe mások nemzeti jogai is beleértendők - azzal a megszorítással, hogy nem tartozhatnak e védelmezett körbe "egymás kölcsönös elnyomására. sőt kiirtására irányuló nemzeti ideológiájú szándékok", tekintettel arra, hogy ez már "feloldhatatlan logikai ellentmondásba sodorná a rendszert".
Végül mindennek fényében felteszi a kötet folyamán mindvégig egyre finomított kérdését, amely ekkorra már úgy hangzik, hogy "követelheti-e az egyén saját államáról azoknak a jogoknak a tiszteletben tartását, melyek tévén saját adottságai és döntései alapján teljes nemzeti életet élhet?". Erre pedig azt a választ adja, hogy ha egy adott állam ezt a jogot egyes polgárainak bármilyen okból nem adja meg, akkor azokat ezzel nem tekinti "morálisan egyenértékű személyeknek". Amivel pedig nyilvánvalóan sérti esélyegyenlőségüket, hiszen "személyiségük fejlesztését számos területen akadályozza, illetve másoktól eltérően nem segíti" - amellett, hogy ezzel párhuzamosan az "állampolgári kötelességeknek ugyanazon korét ruházza rájuk".
(Fórum Kisebbségkutató Intézet - Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja-Dunaszerdahely, 2004. 252 oldal, 150 szlovák korona)
Ahhoz képest, hogy mennyire kultikus szerzőnek számított idehaza Habermas a nyolcvanas években, annyira kevéssé divatos mostanában. Ez azért nehezen érthető, mert a kilencvenes évekbeli írásai olyan jogelméleti és politikai filozófiai témákat tárgyalnak, amelyek alkotmányos rendszerünk alapkérdései is. Talán egyedül a nemzetfelfogása a kivétel, amelynek fontosabb szövegei tulajdonképpen magyar nyelven is hozzáférhetők. Ezt a tendenciát erősíti ez a kötet is, hiszen nem a kilencvenes évek fő műve, a Faktizität und Geltung jelent meg most a könyvhétre magyarul vagy az azt követő koramentárok, hanem egy vékonyabb esszékötet, a bennünket jobban érdeklő nemzeti kérdésekről.
Ennek a főleg előadásokat és rövid cikkeket tartalmazó kötetnek a két legfajsúlyosabb írása A posztnemzeti állapot és a demokrácia jövője, valamint a Legitimáció az emberi jogok által című. Mivel az utóbbit már egy másik fordításban a Fundamentum is közölte 1999. évi 4. számában, az elsőként említett tanulmány fő kérdéseivel igyekszünk felhívni a kötetre a figyelmek
Habermas kiindulópontja a következő: A jóléti állam, amely a nemzetállami fejlődés végpontjának tekinthető, válságba került. Az az elképzelés, hogy a demokratikus közösség polgárai képesek alakítani társadalmi környezetüket, eddig csak nemzetállami keretek között merült fel. Ám ezt az elképzelést a globalizáció kétségessé tette.
Az egyik legfontosabb probléma, hogy a nemzetállam a feladataihoz szükséges forrásokat egyre nehezebben tudja előteremteni. Az állam egyre kevésbé tudja kiaknázni a nemzeti erőforrásokat, melyekből az államigazgatásnak merítenie kellene. "A felgyorsult tőkemozgás megnehezíti az állam hozzáférését a nyereséghez és a pénzvagyonhoz, [...] a tőkekiáramlás puszta fenyegetése egy költségcsökkentési körforgást indít be." Csökkennek a kimagaslóan nagy bevételek, a tőke és a kisvállalkozások adói, s az itt kieső bevételeket a fogyasztási adók és az átlagosan keresők jövedelemadója emelésével kompenzálják, a nemzetállamnak csökkennek a megadóztatható forrásai.
Másrészt pedig a világ társadalmainak növekvő egymásrautaltsága megkérdőjelezi, hogy a nemzeti politika területileg fedésbe hozható a nemzet, társadalmának tényleges sorsával (például környezetvédelem, atomenergia). De egyre több területen kerül ki a tényleges kormányzás lehetősége a nemzetállamok kezéből és kerül át nemzetközi szervezetek kezébe. A hatáskörök nemzetiről nemzetek feletti szintre való eltolódása azonban legitimációs problémákat vet fel. Ezek a jelenségek kikezdik az állampolgári szolidaritás nemzetállami keretek között kialakított kulturális alapjait. A jóléti társadalmakban "megszaporodnak a hazai lakosság etnocentrikus reakciói mindennel szemben, ami idegen." Vannak már példák a szolidaritás megtagadására is, lásd az Északi Liga törekvései Olaszországban.
Harmadrészt pedig az Észak és Dél, illetve Nyugat és Kelet között létrejött jóléti szakadék meggyorsította a migrációt, amely jelentősen megváltoztatta a jóléti társadalmak etnikai, vallási és kulturális összetételét. Ami nagy kihívás a nyugati klasszikus nemzetállamok számára, annak ellenére, hogy ezek az államok demokratikus jogállamok, tehát származástól függetlenül nyitottak minden polgár bevonására, amennyiben biztosítani tudják az idegenek között is a nyilvános vélemény- és akaratformálást, a megváltozott kulturális összetételre tekintettel biztosíthatják a politikai kultúra egységét. Ám ez megrendíti az állampolgári szolidaritás nemzeti alapját, egyfajta kölcsönös elismerésen alapuló "multikulturális állampolgárság" intézményét követeli meg, Ebből
- 141/142 -
következően a magát nemzeti kultúrává formáló többségi kultúrának el kell oldódnia az általános politikai kultúrától. Ezt a folyamatot tovább bonyolítja, hogy ma már a kultúrák kommercializálódása miatt gyökerüket vesztett hibrid kulturális közösségek kommunikálnak egymással. Egyre erősödik az a tendencia, hogy ezek "a látszólag homogén szubkultúrák" elszigetelődnek egymástól és a régi, autentikus közösségek eszményeihez fordulnak vissza. "Felemésztik az állampolgári szolidaritás erőforrásait, ha nem sikerül a republikanizmus és a nacionalizmus történelmi szimbiózisát feloldani, és a lakosság köztársasági érzületét egy alkotmányos patriotizmus alapjára helyezni."
Ezt azonban megnehezíti, hogy a demokratikus jogállam csak addig tudja elhárítani a szolidaritás megszűnésének veszélyét, amíg képes megfelelni a társadalmi igazságosság mércéinek. "Hosszú távon csak a megfelelő berendezkedést jogokkal biztosító és a jogok igazságos megosztásáról gondoskodó demokratikus működés számít legitimnek és alapoz meg szolidaritást. Ahhoz, hogy a szolidaritás forrása maradhasson, az állampolgári státusznak meg kell őriznie a használati értékét, és ki kell fizetődnie a társadalmi, gazdasági valamint a kulturális jogok területén is." Ugyanis abban a mértékben, ahogy a széles körű politikai szerepvállalás társadalmi feltételei felszámolódnak, úgy veszítik el hitelességüket a formálisan korrektül meghozott döntések is.
E megváltozott feltételek között milyen lehetőség van egy demokratikus rendszer működtetésére? Habermasnak van egy elképzelése róla, érdemes elolvasni.
(L'Harmattan - Zsigmond Király Főiskola, Budapest, 2006, 155 oldal, 2000 forint)
A nemzeti identitás és az állam intézményeihez való lojalitás a nemzetállamok esetében erősen egymásra utalt fogalmak. A MTA Kisebbségkutató Intézetének most megjelent kötete ezeket a fogalmakat akarja új megvilágításba helyezni. Salat Levente nyitó tanulmányában kijelenti, hogy "a politikaelmélet fogalmai, melyekkel a politikai intézményeket megalapozzák, és értelmezési kereteket kínálnak azok elbírálására, a kulturális és etnikai megosztottság körülményei között alkalmatlanok arra, hogy a domináns kultúrákhoz tartozó közösségek körében uralkodó identitásszerkezetek számára lehetővé tegyék az újratermelődés intézményi feltételeinek tartós fennmaradását". Ezek a fogalmak ugyanis előfeltételezik a politikai intézmények működésével kapcsolatban a közösség homogenitását. "A képviseleti demokrácia, önrendelkezés, állampolgárság, egy állam belső rendje arra az előfeltevésre alapoz, hogy az emberi közösségek normálállapota a kulturális homogenitás, maga a politikai közösség pedig, és az említett intézmények haszonélvezőinek a köre etnokulturális szempontból egynemű." Salat szerint a politikaelmélet jövőbeli legnagyobb kihívása az lesz, hogy ezeket a fogalmakat alkalmassá tegye a kulturális megosztottság fokozottabb figyelembevételére. Hogy ez mennyire fontos lenne, jól mutatja az erdélyi magyarság helyzete is. Hiszen nemcsak a románok nemzetállami szemléletmódja veszélyezteti az erdélyi magyar közösséget, hanem az anyaország hasonló elkötelezettsége is.
A magyar állam alkotmányának előírásai szellemében "érez felelőséget" a határon túl élő nemzettársak iránt, és külpolitikájának egyik sarkalatos prioritásaként törekszik arra, hogy a kisebbségi magyar közösségeket a szülőföldjükön való boldogulás céljával összhangban részesítse anyagi és más természetű segítségben. Azonban hiába e szép szavak, ennek az együttérzésnek és gondoskodásnak eddig az az eredménye, hogy az erdélyi magyarok tömegesen települnek át Magyarországra. A jelentős demográfiai deficit hatására ugyanis a magyar állam egyre több intézménye egyre nyíltabban folyamodik olyan rekrutációs eljárásokhoz, amelyekkel magyarul beszélő, megfelelő szinten képzett munkaerőt csalogatnak Magyarországra. A státusztörvény és a kettős állampolgárság is olyan kezdeményezés volt, mely azt az üzenetet továbbította a határon túlra szakadt magyar közösségek ragjainak, hogy helyzetük jobbra fordulása kizárólag a magyar államtól várható, annak egyoldalú, akár a szomszédos államok kormányainak beleegyezése nélkül foganatosított intézkedései révén. De azért nem nehéz belátni, hogy ezekben a kezdeményezésekben is a határok politikai realitásával és és a nemzetállam teljesítőképességével számot vetni képtelen nemzetállami ambíció rejlik, és ezek kritikátlan táplálása könnyen eredményezheti "a kulturális értelemben vett nemzet Magyarország jelenlegi határain belüli egyesítését, a határon túli magyarlakta területek fokozatos kiürítése révén".
Niedermüller Péter a transznacionalizmus fogalmát elemzi, amely fogalom a modern társadalomtudományok egyik alapvető fontosságú elméleti és metodológiai alapelvének, a kultúra territoriális felfogásának próbál alternatívája lenni. A nemzet, a nemzetállam ebből a szempontból is paradigmatikus értékkel bír, hiszen a modern nemzet meghatározó sajátossága a földrajzi és társadalmi tér kizárólagos egymásba ágyazottsága, A társadalom- és humán tu-
- 142/143 -
dományok úgy tekintenek a nemzetállamokra, mint ezeknek a kutatásoknak az egyedüli természetes egységeire, adott kereteire. Ezt nevezhetjük metodológiai nacionalizmusnak. Ennek a megnyilvánulásaiként olvashatjuk a "kulturális idegenek" jelölésére szolgáló olyan fogalmainkat is, mint például a migráns, a bevándorló, a kisebbség. Ezek a fogalmak ezeknek a csoportoknak a nemzetállamon belüli különállását jelölik. A nemzetállamok célja ezeknek a státusoknak az újratermelése, hiszen a többség csak ily módon képes kulturális uralmát fenntartani és politikai hatalmát gyakorolni.
A hagyományos migrációkutatás azzal a folyamattal foglalkozik, amelyben az egyének vagy csoportok az egyik nemzeti társadalomból átkerülnek a másikba, s ebből következően el kell hagyniuk "eredeti" kultúrájukat, fel kell venniük a befogadó állam szokásait, miközben harcolnak hagyományaik megőrzéséért. Az utóbbi évtizedekben azonban kialakultak a mobilitásnak olyan új formái, amelyek módosítanak az eddigi alapszerkezeten. Az emberek már nemcsak ide vagy csak oda, hanem az állandó helyváltoztatások következtében egyidejűleg több helyhez is tartoznak. Ennek két típusát különböztetik meg Felülről jövő transznacionalizmusnak nevezik a mobilitásnak a globális gazdasággal, az utazással, a turizmussal összefüggő formáit, alulról érkező transznacionalizmusnak pedig a migránsokat és menekülteket, akiket külső okok kényszerítenek helyváltoztatásra. Niedermüller szerint a késő modern társadalomban nem lehet arról beszélni, hogy egy helyhez egy kultúra kötődik, ezért célszerű lenne, ha olyan fogalmakat használnánk, melyek magukba foglalják a transzkulturalitást, vagyis a különböző kulturális jelentések és áramlatok egyidejű jelenlétét.
Végül a tanulmányokból érdemes kiemelni Tóth Ágnes és Vékás Lajos kutatását, amely azt vizsgálta, hogy a kisebbségek identitásának erősödése milyen hatással van a társadalmi szerkezetre, veszélyezteti-e a társadalmi kohéziót, a lojalitást, illetve a szolidaritást. Ennek során arra jutottak, hogy csak abban az esetben lehet az erős kisebbségi identitás a lojalitás és a szolidaritás korlátozója, ha összefügg a közösség általános társadalmi-gazdasági helyzetével és ha az erősödő identifikáció reakció a társadalmi karegorizációra. A vizsgálataik alapján a cigányság helyzetére ezek a tendenciák jellemzők.
(Szerk.: Kovács Nóra, Osvát Anna, Szarka László, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 411 oldal, 2900 forint) ■
Visszaugrás
