A tulajdon fogalma, illetve annak lehetősége a szerzetes rendeken belül a történelem folyamán többször eltérő irányzatok kialakítására sarkallta a különböző rendek tagjait. A kérdés azért lényeges, mivel közvetlenül érinti a hármas szerzetesi fogadalmat, azon belül is a szegénység felvállalását. Napjainkban kétféle probléma jelentkezik ezen a téren a szerzetes intézményekben. Az egyik a tulajdon és a birtok pontos megkülönböztetésének a hiánya, a másik - és ez Magyarországon igen gyakori, különösen az 1989 után újra indult rendek körében - hogy egyáltalán mit is jelent a tag szerzési és tulajdonlási jogképességről való "lemondása".
Amint említettük, valójában az egész kérdés alapja a tulajdonjog helyes értelmezése. A tulajdon és a birtok[1] jelentése közti alapvető különbség a római jogra nyúlik vissza és innen került át a modern civiljogi törvénykönyvekbe is.[2] A tulajdonos a tulajdonjog tárgyát képező dolgot használhatja, gyümölcsöztetheti, rendelkezhet vele (elidegenítheti, megterhelheti, átörökítheti), és birtokolhatja. A birtok fogalma ennél jóval egyszerűbb: "a birtok az a tény, állapot, amikor valakinél, valakinek a fizikai értelemben vett hatalmában van egy dolog."[3] A fő differencia tehát a két fogalom között, hogy míg a tulajdon jogkérdés (azaz: kié a dolog), addig a birtok ténykérdés (azaz: kinél van a dolog).
Ilyen szempontból tehát a szerzetes intézményeken belül az intézménynek, illetve az újoncoknak és az ideiglenes fogadalmas rendtagoknak lehet tulajdona és birtoka (de azt a legutóbbiak nem használhatják és nem kezelhetik);[4] az örök fogadalommal rendelkező tagoknak azonban csak birtokuk lehet, amely erősen korlátozott a birtokhoz kapcsolódó jogok tekintetében. Sajátos értelemben egy szerzetesi közösség esetében az intézmény a tulajdonosa, a rendtagok pedig használói a közösség javainak.
Minden szerzetes közösség egy sajátos egységet jelent, amely az Isten országának evilági megjelenítését vállalja magára, a Szentlélek segítségével szorosabban követve a krisztusi életideált.[5] A 600. kán. megfogalmazása szerint: "A szegénység evangéliumi tanácsa... megkívánja a valóságban és lélekben szegény, józanul munkálkodó és a földi gazdagságtól idegen életmódon kívül az egyes intézmények saját joga szerinti függőséget és korlátozást is a javak használatában és a velük való rendelkezésben. "
A javak a szerzetes intézmény működésének a biztosítására és sajátos céljának megvalósítására szolgálnak,[6] nem pedig az egyén, azaz az egyes tagok jólétére. A szerzetes intézmény, mint jogi személy, tehát képes javakat szerezni, birtokolni, illetve tulajdonjogot gyakorolni felettük.[7] Nem képezheti vita tárgyát, hogy ezekre a javakra szükség van, és hogy ezen javak birtoklása nem érinti a szerzetesi szegénységi fogadalmat. Roeber Carolyn öt típusba sorolja a fent említett sajátos intézményi célokat, amelyek megvalósításához szükség van anyagi javakra. Ezek: a hagyományos apostoli célok; az egyházmegyei vagy plébániai szolgálat; újabb tevékenységek, amelyek a korábbi feladatok kombinációjaként jönnek létre, alkalmazkodva a társadalmi változásokhoz; az egészségügy és az oktatás területén végzett tevékenység; végül pedig azoknak az egyedi tevékenysége, akik valamilyen oknál fogva a közösségen kívül élve próbálják az intézmény küldetését és a közösségi életet elősegíteni.[8]
Amikor a szerzetes véglegesen beilleszkedik a szerzetes rendbe, azaz az örök fogadalom letételekor, vál-
- 487/488 -
lalja a teljes szegénységet, ami a saját tulajdonról való lemondást jelenti. A 668. kán. részletesen szabályozza azt a folyamatot, amelynek során az új tag egyre inkább megszabadul a világi tulajdon kötöttségeitől.[9] A 668. kánonban található norma alapjaiban megegyezik a 17-es CIC 569., 580-583. és 594. kán. 2. §-ában rögzítettekkel.[10]
Az első lépcsőfok az ideiglenes fogadalom letétele. Ez az időszak (legalább 3 év)[11] a szerzetes beilleszkedését szolgálja az adott közösségbe, egyben lehetőséget biztosítva arra, hogy az időszak letelte után azt szabadon elhagyja, amennyiben szándéka megváltozna.[12] Ez a státusz tehát még nem végleges, így a jogalkotó meghagyja ugyan a civil társadalomba való visszatérés anyagi hátterét,[13] de egyúttal elszigeteli az anyagi kérdésektől az új fogadalmast. Ezt úgy oldja meg, hogy a 668. kán. 1. §-a értelmében az ideiglenes fogadalom letétele előtt a tagoknak át kell engedni vagyonuk kezelését valamely személynek és egyben intézkedniük kell annak használatáról és haszonélvezetéről is.[14] Ugyanígy szükséges az örök fogadalom előtt a végrendelet elkészítése, amelynek kérdésére később még visszatérünk. Az ideiglenes fogadalmas vagyona ajándékozás illetve pl. öröklés következtében a fogadalom időszaka alatt tovább gyarapodhat.[15] A 668. kán. 3. §-a csak a "saját szorgalmával vagy az intézményre való tekintettel" szerzett javak esetében jelöli meg tulajdonosként az intézményt, továbbá nevesítetten említi a nyugdíj, segély, illetve a biztosítási díj összegét.[16]
Az örök fogadalom letételének pillanata az a kiemelkedő pont a szerzetes életében, amikor aktuálisan is teljesen szegénynek mondhatja magát, hiszen ebben a pillanatban válik hatályossá egyfelől az eddigi javairól való lemondás (nemcsak a használatról és a haszonélvezetről, hanem a tulajdonjogáról), másfelől pedig a tulajdonszerzési jogképesség átengedése a jogi személy, azaz a szerzetes intézmény javára. Nem véletlenül használtunk "átengedést", nem pedig "elvesztést", mivel véleményünk szerint az "elvesztés" ebben az összefüggésben civiljogi szempontból aggályos, és nem fedi teljesen a cselekmény valódi jogi tartalmát. Hiszen a szerzetes intézmény a szerzetes tagra való tekintettel továbbra is javakhoz fog jutni, itt elég ha valamely munkakörben való tevékenység anyagi ellenszolgáltatására gondolunk, vagy esetleg a kisebb ajándékozásokra.[17] A kérdést úgy is feltehetjük a világi jog szemszögéből, hogy egyáltalán képes-e lemondani az ember a tulajdonszerzési jogképességéről vagy "elveszíteni" azt, amely, mint állampolgárnak, alapvető jogai közé tartozik. A kérdés azért reális mivel a 668. kán. 4. § arról beszél, hogy az örök fogadalom előtt lehetőleg a világi jog szerint is érvényes formában kell megtenni ezt a lemondást.[18] Figyelemre méltó Peter E. Campbell meglátása, hogy az örök fogadalom letétele nem jelenti a tag "világi jogi halálát" a társadalomban.[19] Véleménye szerint valójában arról van szó, hogy az örök fogadalom fennállása alatt a személyes szerzeményei automatikusan átmennek a közösség tulajdonába.[20] Tomás Rincón Pérez kommentárjában a 668. kán. 5. §-a kapcsán megjegyzi, hogy a betű szerinti értelmezés alapján[21] az az örökfogadalmas szerzetes, aki megtetette a fenti lemondó nyilatkozatot, képtelen javak szerzésére és birtoklására, így az ilyen irányú cselekedetei magánál a jognál fogva érvénytelenek.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
