Az uniós vagy európai büntetőjog az utóbbi évtizedben jelentős fejlődésen ment keresztül. Létezése mára elfogadottá vált, azonban pontos definíciója nincsen.
Az uniós büntetőjog fogalmát használják tágabb és szűkebb értelemben. Előbbi szerint a nemzetközi büntetőjog önálló, regionális részterülete.[1] Szűkebb értelemben Farkas Ákos az Európai Unió és a tagállamok, valamint az Európai Unió és polgárai viszonyában megjelenő büntető vonatkozású jogalkotást és intézményrendszert tekinti annak.[2] Mások ennél is szűkebben, kifejezetten az integráció pénzügyi érdekeit védő joganyagot sorolják ide.[3]
A tanulmányban uniós vagy európai büntetőjog kifejezés alatt Farkas Ákos által használt definíciót követem.
Az uniós büntetőjog határait elsődlegesen az alapító szerződések jelölik ki azzal, hogy meghatározzák az Európai Unió büntetőjogi tárgyú jogalkotási hatásköreit, azaz a bűnügyi együttműködés területeit. Ezek a következők[4]: anyagi és eljárásjogi kérdésekben a kölcsönös elismerés megvalósítása minden igazságügyi döntés kapcsán, valamint a joghatósági összeütközések feloldása.[5] Kifejezetten eljárásjogi kérdésekben az igazságügyi együttműködés megkönnyítése, valamint irányelvekben szabályozási minimumok felállítása, a bizonyítékok tagállamok közötti kölcsönös elfogadhatóságát segítő intézkedések, a büntetőeljárásban részt vevő személyek és sértettek jogainak meghatározása tárgyköreiben, valamint mindabban a büntetőeljárási kérdésben, amit a Tanács a Parlament jóváhagyásával, egyhangú döntéssel ide sorol.[6]
Büntető anyagi jogi jogalkotási hatáskört egyrészt az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (a továbbiakban EUMSz) 79. cikk (2) bekezdés d) pontja biztosít az Európai Uniónak az emberkereskedelem kapcsán. Továbbá a 83. cikk (1) bekezdése határozza meg a kompetenciákat úgy, hogy az az ott tételesen felsorolt bűncselekmények[7] tényállási elemeinek és büntetési tételeinek kidolgozására terjed ki irányelvekben, szabályozási minimumok megalkotásával. E bűncselekmények köre tovább bővíthető a Tanács egyhangú döntésével és a Parlament jóváhagyásával.
Speciális területet határoz meg a 83. cikk (2) bekezdése[8], ami lényegében az Európai Unió Bírósága esetjogában kikristályosodott elvet emeli be, amely szerint az Uniónak van büntetőjogi hatásköre, ha az a közös politika érvényre juttatásához szükséges eszköz. De szűk körű e felhatalmazás, mert csak végső eszközként jöhet számításba tényállások, valamint büntetési tételek közelítésére.
Mindegyik anyagi jogi hatáskör esetén csak olyan bűncselekmény-típusok kerülhetnek az uniós szabályozás tárgykörébe, amelyek jellege vagy hatása több tagállamot érint.
A jogalkotási keret mellett az EUMSz az ún. vészfék klauzula[9] bevezetésével lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy ha az uniós büntetőjogi norma büntető igazságügyi rendszerük alapvető vonatkozásait érinti, a tervezet Európai Tanács elé terjesztését és a jogalkotási eljárás felfüggesztését kérjék. Ha az Európai Tanácsban egyetértés születik, akkor folytatódik az eljárás a Tanácsban a tagállami észrevételek figyelembevételével. Ha nem, akkor megerősített együttműködés alakítható ki, végül egyéb esetben véglegesen megszüntetik az eljárást, esetlegesen az Európai Bizottságot új javaslat kidolgozására kérik fel. Annak megítélése, hogy pontosan mi képezi egy tagállam büntető igazságügyi rendszerének alapvető rendelkezését, szubjektív, vagyis a tagállamok maguk töltik meg tartalommal ezt a fogalmat. Támpontot a szerződés ebben nem ad. Véleményem szerint ide sorolható a bírósági rendszer felépítése vagy a büntetőjog alapvető elvei[10],
- 600/601 -
amelyek nem szenvedhetnek csorbát az uniós büntetőjogi szabályozás következében.[11]
A tagállamok részéről tapasztalható olyan törekvés, hogy az uniós jog térnyerésével szemben egyre inkább nemzeti identitásuk és önazonosságuk védelmére hívják fel ezt a mechanizmust, és igyekeznek kiterjeszteni alkalmazását. Így beépítették például a jogállami feltételrendszerről szóló jogszabályba.
Ugyanakkor a tagállamok számára - a korábbi pilléres szerkezetben érvényesülő egyhangú döntéshozatali eljárásban megjelenő, bármilyen okból előterjeszthető vétójoghoz képest - szűkebb tiltakozási lehetőséget jelent, mivel nem vezet a norma automatikus elvetéséhez, hanem további tárgyalásokat tesz lehetővé a tagállam által felvetett kérdésben, valamint szűkebb abban az értelemben is, hogy csak alapvető jelentőségű jogrendszerbeli vonatkozásban élhetnek vele.
A büntetőjogi kérdések kifejezetten érzékeny területnek számítanak, mert szorosan kötődnek egy - egy ország történelmi hagyományaihoz, jogi kultúrájához, társadalmi és szociális beállítottságához, érzékenységéhez, gazdasági viszonyaihoz.
Az egyes tagállamok eltérő megoldásokat választottak, de valamilyen formában mind rendezték az adott tagállam és az integráció közötti kapcsolatot. Ezzel kijelölték az uniós jog érvényesülésének és a tagállam, valamint az integráció közötti hatáskör-megosztás kereteit, amelynek alapja az átruházott hatáskörök elve.[12] Vagyis a tagállamok magukat a szerződések urainak tekintik, hiszen ők alapították azokat a nemzetközi szervezeteket, amelyek szerves fejlődés útján az Európai Unióvá alakultak. De az önálló jogi személyiségtől és a sui generis jogrendtől függetlenül a tagállamok szemszögéből az integráció csupán azokkal a kompetenciákkal rendelkezik, amelyek gyakorlását az alapító szerződésekben kifejezetten átengedték.
A tanulmány első részében nemzetközi kitekintésben megvizsgálom az uniós jog belső jogrendszerben érvényesülése kapcsán az egyes tagállami alkotmánybíróságok joggyakorlatát, az általuk kialakított elveket és álláspontokat. Ezután az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban EUB) nagy visszhangot kiváltó döntéseit mutatom be, amelyekben az uniós büntetőjogot részesítette előnyben a tagállami alkotmányokban biztosított alapvető jogok védelme felett az uniós jog hatékonyságának és érvényesülésének jegyében, amely feszültséget váltott ki a nemzeti alkotmánybíróságok és az EUB között.
A tanulmány második részében a magyar alkotmánybíróság joggyakorlatát és legfontosabb megállapításait tekintem át, és összefoglalom a levonható következtetéseket.
Az uniós jog térnyerése kapcsán a tagállamok alkotmánybíróságai különböző elveket és álláspontokat alakítottak ki a belső jog és az uniós jog viszonya kapcsán, meghúzva ezzel az uniós jog beavatkozásának határát.
A legismertebb a német alkotmánybíróság 1974. május 29-én hozott, ún. Solange I. döntése[13], amelyben kimondta, hogy amíg nincsen az európai közösségnek megfelelő demokratikus keretek között elfogadott olyan alapjogi katalógusa, amely adekvát a német alaptörvényben biztosított jogokkal, addig fenntartja magának a jogot, hogy normakontrollt gyakoroljon az uniós másodlagos jog felett, ha felmerül, hogy az EUB előzetes döntéshozatalban beszerzett értelmezése mellett is az uniós norma a német alaptörvényben biztosított jogokba ütközik. Ilyen esetben - az uniós norma hatályának érintése nélkül - nincs alkalmazási elsődlegessége az uniós szabálynak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
