1. A hat esztendős múltra visszatekintő, Földi András és Hamza Gábor tollából származó "A római jog története és institúciói" című kézikönyv immáron hetedik kiadását tarthatjuk a kezünkben,[1] és noha e munka kapcsán számos recenzió látott napvilágot mind nemzetközi, mind pedig hazai folyóiratokban, mégsem tűnik feleslegesnek néhány megjegyzést fűzni ezen - nem túlzás és nem elhamarkodott talán ezt állítani - a római jog kézikönyvirodalmában tudománytörténetileg is mérföldkőnek számító munkához.
Jelen kézikönyv a magyar romanisztika kiemelkedő alkotásának, Brósz Róbert és Pólay Elemér 1974-be megjelent "Római jog" című munkájának alapulvételével íródott, ám az átvételek mellett és ellenére oly nagyban különbözik is attól, hogy méltán tekinthető önálló alkotásnak. Egy régebbi és az oktatásban bevált könyv tekintetében ezen - a fogalom hármas tartalmát valóban kimerítő - "aufheben" jellegű eljárásra a nemzetközi szakirodalom számos példával szolgál, hogy csak a legismertebbet említsük, Wolfgang Kunkel kézikönyvét az átdolgozás után Honsell, Mayer-Maey és Selb neve fémjelzi.[2] Az elmúlt évek során a hazai római jogi oktatásban "caput et fundamentum"-má vált "Földi-Hamza" számos magyar előd-kézikönyvre tekint vissza, így például a következőkre: Vécsey Tamás: A római jog institutiói jogtörténeti bevezetéssel a forrásokba. Budapest 1907.,[3] Személyi Kálmán: Római jog I-II. Kolozsvár 1941., Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Debrecen 1947.[4] és Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog. Pécs 1995., amit a szerzők az előszóban nem is mulasztanak el megemlíteni.
A római jog kézi- és tankönyvirodalmát tekintve oly nagy és fényes múltra tekinthet vissza, mint igen kevés diszciplina, és erre rövid kitekintést téve el is jutottunk e kézikönyv szerkezetének és rendszerének ismertetéséhez: Az i.u. II. század derekán Gaius[5] alakította ki a római jog mai tananyagának alapvető felépítését és rendszerét Institutiones című tankönyvében, amit majd az 533-ban Iustinianus császár megbízására Tribonianus, Dorotheus és Theodorus által összeállított Institutiones seu Elementa című tankönyv emelt némi módosítással törvényerőre. A iustinianusi kodifikációtól kezdve különböztethető meg az ún. institúció- és a pandekta-rendszer. Gaius tankönyve három fő részre oszlott: personae (személyek), res (dolgok) és actiones (keresetek), az első rész tárgyalta a mai személyi és családi jogot, a második rész tartalmazta a mai dologi, kötelmi és öröklési jogot - ezen belül a hármas tagolás már itt is némiképp érzékelhető volt -, a harmadik rész pedig az eljárásjogot ölelte fel, a iustinianusi Institutiones további rendszertani finomítások mellett a gaiusi alapokon állott. A manapság a római jog oktatásában használt institúciórendszer, amelyet e kézikönyv is követ a középkori és az újkori jogtudományban jegecesedett ki: didaktikai okokból az eljárásjog az anyagi jog előtt kerül tárgyalásra, az anyagi jog pedig személyi és családi, dologi, kötelmi valamint öröklési jogra oszlik (a modern institúció-rendszerben az öröklési és a kötelmi jog sorrendje felcserélődött a gaiusi és a iustinianusi tankönyvköz képest). A pandekta-rendszer a iustinianusi Digesta rendszerét követve elsőként a ius privatum általános részét tárgyalja a személyi joggal együtt, ezt követi a dologi, a kötelmi, a családi és az öröklési jog, amit ezt először Heise művében láthatjuk.[6] A modern pandekta-rendszert követi jórészt a német BGB, a iustinianusi institúció-rendszer alapjain áll a francia Code civil, az ABGB és a ZBG pedig közelebb áll a mai institúció rendszerhez. A római jogi tankönyv ennek megfelelően egy történeti részből és öt dogmatikai részből áll, a leibnizi gondolat alapján előbb a jogtörténet külső, majd pedig belső történetét[7] tárgyalva.
- 65/66 -
2. A kézikönyvben tárgyalt jogintézmények köréből tetszés szerint ragadhatnánk ki példákat, hogy azok kiváló eruditióval történt feldolgozását méltassuk, most azonban csupán egy a férji hatalomhoz (manus) és a mos által kötelezővé tett "családi tanács" (consilium propinquorum) intézményéhez kívánok néhány részletező megjegyzést fűzni. A források alapján a iudicium domesticumról összefoglalóan a következőket mondhatjuk el: Seneca Luciliushoz írott levelében megemlíti, hogy a régiek a dominusnak, azaz a családfőnek megengedték, hogy házközösségében tisztségeket lásson el, és iurisdictiót gyakoroljon, tehát az otthont, illetve a házközösséget az állam kicsinyített másának vélték.[8] A dominus büntetőhatalmát gyakorolván Suetonius szerint a mos maiorumnak megfelelő módon járt el.[9] A iudicium bizonyos formaságok között általában a paterfamilias otthonában, az atriumban zajlott le.
A feleség és a családgyermek főbenjáró büntetése esetén a iudicium domesticum megtartása nem csupán morális, hanem valódi jogi kötelességként terhelte a paterfamiliast, ami a manusnak s a patria potestasnak kezdettől fogva fennálló korlátaira volt visszavezethető. A feleség által elkövetett súlyosabb cselekmények megbüntetéséhez szükséges iudiciumba a rokonok bevonása kötelező volt - amint ezt látni fogjuk. A családgyermek felett fennálló ius vitae ac necis gyakorlása sem volt az atya önkényére bízva. A XII táblás törvény csak a jogszerű ok (iusta causa) fennállása esetén engedte meg a családgyermek halálra ítélését. Ezen iusta causa meglétének bizonyításához pedig a iudicium dometicumot alkotó consilium necessariorum elengedhetetlen volt.[10] Természetesen el lehetett tekinteni ezen eljárástól, ha a hatalom alatti személy beismerte a bűnét (confessus), vagy annak elkövetésén éppen rajtakapták (manifestus).[11]
A consilium necessariorumot értelemszerűen a rokonok és a barátok alkották, akiknek körét azonban feltehetően a paterfamilias határozta meg. A consiliumba meghívott és bevont személyek ítéletét azonban, amely a vádlott bűnösségére illetve ártatlanságára vonatkozott, el kellett fogadnia, ezekhez egyértelműen kötve volt. A consilium tagjai a iudiciumban ítélkezvén általában szóban szavaztak, rangjuknak megfelelő sorrendben.[12] Elsősorban a bűnösség kérdésében kellett dönteniük, azonban a büntetés módjáról is nyilatkozhattak, így pl. kifejezetten tiltakozhattak - még a vádlott megállapított bűnössége esetén is - a halálos ítélet kiszabása ellen.[13]
A férjnek azon jogáról illetve kötelességéről, hogy felesége főbenjáró vétkei, a házasságtörés és a borivás miatt a rokonokkal iudicium domesticumot tartson, valamint azon lehetőségről, hogy a csekélyebb súlyú vétkek esetén saját belátása szerint büntesse feleségét, Dionysius Halicarnassensis tudósít: Dion. Hal. 2.25. Ezen ügyekben a rokonok végeztek vizsgálatot a férjjel együtt: házasságtörés esetén, és ha rábizonyították egy nőre, hogy bort ivott - ugyanis Romulus megengedte, hogy mind a két esetet halállal büntessék. A dionysiusi szöveghely a rokonoknak a férjjel közösen lefolytatandó vizsgálatáról szól. Az eljárásban tehát a férj és a rokonok (valamint a barátok) vesznek részt, ezen utóbbiak alkotják a consilium necessariorumot. Az "edikadzon" kifejezést latinul a "cognoscebant"-tal adhatjuk vissza,[14] ami a római büntetőeljárás vizsgálatának terminus technicusa; a szerző tehát tudatosan a római jogi terminológiát használja, ami alátámasztja a Senecánál (illis ius dicere permiserunt) olvasottakat, s a Gellius által hagyományozot Cato-szövegben olvashatókat: Gell. 11. 23. 4. Verba Marci Catonisadscripsi ex oratione quae inscribitur De dote, in qua id quoque scriptum est, in adulterio uxores deprehensas ius fuisse maritis necare: "Vir", inquit, "cum divortium fecit, mulieri iudex pro censore est, imperium quod videtur habet. Si quid pervorse taetreque factum est a muliere, multitatur; si vinum bibit, si cum alieno viro probri quid fecit, condemnatur." 5. De iure autem occidendi ita scriptum: "In adulterio uxorem tuam si prehensisse, sine iudicio impune necares; illa te, si tu adulterares sive tu adulterare, digito non auderet contingere, negque ius est." (azaz: Leírtam Marcus Cato szavait a De dote című beszédéből, amelyben az is le volt írva, hogy a férjeknek joguk volt házasságtörésen ért feleségüket megölni: "A férj", mondja Cato, "amikor elválik feleségétől, a nőnek a censor helyett bírája, s mintegy imperiummal bír felette. Ha a nő valamit rút és szégyenteljes dolgot követett el, fenyítőleg bünteti; ha bort ivott, s ha egy másik férfivel vétkezett, elítélvén bünteti." A megölési jogról pedig ezt írja: "Ha házasságtörésen érnéd feleségedet, eljárás nélkül, büntetlenül megölheted; ő azonban, ha te követnél el házasságtörést vagy paráznaságot, egy ujjal se merészelhetne hozzád nyúlni, s ezt a törvény sem engedi meg neki.")
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
