Brósz Róbert[1] tudományos kutatásai a XX. század hatvanas éveiben - rövid kitérőt[2] követően - újra visszatértek szűkebb szakterületéhez: a római magánjoghoz. Ebben az időszakban jelent meg 1968-ban a Geschichtliche Ausbildung und Wesen der Superficies címen publikált[3] - a külföldi szakirodalom által is számon tartott[4] - tanulmánya a felülépítményi jogról.[5] Ebben a művében Brósz tüzetes analízis alá veti az ókori római superficies primer forrásait és a jogintézmény lényegére vonatkozó, lucidus rendben feltett kérdésekre sorjában választ adva számos, a korabeli szakirodalomban communis opiniónak tekinthető nézetet cáfol meg, szemléletesen feltárva a felülépítményi jog fejlődését, ill. a jogintézmény tartalmának változásait a római jog története során.
- 61/62 -
Látszólag olyan, a tankönyvek által is csak röviden - általában az örökhaszonbérlettel párhuzamba állítva - tárgyalt jogintézményről van szó, amely nem vet fel különösebb dogmatikai kérdéseket. A superficies (aedificium) solo cedit elve[6] alapvetően meghatározza a telek és a rajta emelt építmény tulajdoni viszonyait: az elváló tulajdonjog koncepciójának hiányában az épületnek a telektulajdonostól különböző személy általi hasznosítására így csak a felülépítményi jog létesítése lehetett megoldás az antik Rómában. Brósz professzornak azonban sikerült mind a jogintézmény kialakulása, mind célja, ill. rendeltetése tekintetében az általánosan bevett nézettől eltérően állást foglalnia, és új eredményekkel gazdagítania a jogi romanisztikát, nem utolsó sorban pedig felhívnia a figyelmet a későbbi szakirodalom által méltatlanul elfeledett, sőt mintegy elhallgatott XIX. század végi német szerző, Koehne Das superficiarische Rechtsinstitut c., 1909-ben publikált művére.[7]
A superficies eredeti antik római jogintézmény, keletkezése valamikor a köztársaság korának végére tehető. Az irodalomban uralkodónak tekinthető nézet alapján kialakulása az állami, ill. községi telkeknek építkezés céljára történő bérbeadására vezethető vissza.[8] Amint azt azonban Brósz - Koehne álláspontjához[9] csatlakozva - kifejtette, a források sokkal inkább azt látszanak alátámasztani, hogy a jogintézmény eredetileg magánszemélyek között jött létre.[10] E tézis szerint tehát a felülépítményi jog eredetét a magánjogban, jelesül a telektulajdonosok és az építkezésre vagy a már meglévő épület bérbeadására vállalkozó személyek egymás
- 62/63 -
közötti viszonyaiban, valamint a praetor ezzel összefüggő jogfejlesztő tevékenységében kell keresnünk.[11]
Annyi bizonyos, hogy az superficies kialakulása a városok népességének a köztársaság végén kezdődő hirtelen megnövekedésével, a polgárháborús pusztításokkal és az ezek eredőjeként előálló lakásínséggel függött össze. Az építkezésre alkalmas telkek ugyanis gyakran a municipiumok elidegeníthetetlen tulajdonában voltak, avagy olyan jobbára patrícius családok kezében, akik - nagy mennyiségben összevásárolva a háborúk során elkobzott földeket - ingatlanjaikon vagy egyáltalán nem, vagy csak megfizethetetlenül magas áron voltak hajlandóak túladni. A tulajdonjog megőrzése mellett azonban jó vagyonszerzési lehetőségnek mutatkozott tőkével rendelkező vállalkozóknak átengedni telkeik használatát bizonyos ellenszolgáltatásért, leggyakrabban bérbe adva avégett, hogy a befektetni kívánó ott lakóházat (bérkaszárnyát) építve biztosítsa a városba özönlő tömegek lakhatását. A telektulajdonos az inaedificatio szabályai (solo cedit, quod inaedificatum est) szerint telke accessiójaként megszerezte ugyan az épület tulajdonjogát, ezzel a konstrukcióval ugyanakkor a bérház építtetője is jól járt, hiszen megspórolta az építési telek magas vételárát, az építmény tekintetében viszont a tulajdonjoghoz közelítő terjedelmű jogosultság illette meg. Az - általában évente fizetendő solarium formájában jelentkező - ellenszolgáltatást pedig az épületben lévő lakások kiadásából befolyó bevételből fedezte.
Ha mármost a superficies jogi lényegét akarjuk közelebbről meghatározni, akkor - mint oly sok esetben - az antik juristák egyáltalán nem könnyítik meg a dolgunkat: primer forrásainkat áttekintve ugyanis igen hamar kitűnik, hogy e jogintézményt maguk a rómaiak nem definiálták.[12] Az már jóval meglepőbb, hogy a hazai tankönyvirodalom is meglehetősen változatosan jelöli, ill. határozza meg a fogalmát.
- 63/64 -
Míg a régebbi római jogi tankönyvekben - mintegy az örökhaszonbérlet párjaként - általában az örökbérlet elnevezéssel találkozunk,[13] a jelenleg használatos római jogi tankönyvek közel sem egységesek e kérdésben. Így a Brósz-Pólay-tankönyvben szereplő definíciót[14] tovább finomító, s ezzel talán a legárnyaltabb meghatározást adó Földi-Hamza-tankönyv átveszi a szintén Brósz Róbert által megalkotott felülépítményi jog kifejezést.[15] A pécsi Benedek-Pókecz Kovács-tankönyv,[16] ill. a szegedi Molnár-Jakab-tankönyv[17] a gordiuszi csomót átvágva mindkét megjelölést alkalmazza. A sorból némileg kilógva Bessenyő András épülethasználatként nevesíti a superficiest.[18]
Az örökbérlet kifejezés ugyan jól érzékelteti a superficies és az empthyteusis közti alapvető funkcionális egyezést, de kétségkívül nem túl szerencsés fordítása[19] a latin terminus technicusnak, hiszen utóbbi a föld felszínén való létesítésre ('super facere'), az ott emelt épületre utal.[20] Didaktikai szempontból természetesen hasznos lehet az örökhaszonbérlettel párhuzamba állítva örökbérletként említeni a jogintézményt,[21] de a tartalmi eltérések miatt célszerű egy árnyaltabb műkifejezés egy megfelelően árnyalt definícióval megtámogatva. E probléma megoldásához a felülépítményi jogot létesítő causa, ill. causák kérdéskörének tisztázása mellett a superficiariust megillető primer jogosultság és - ezzel szoros összefüggésben - a jogintézmény alapvető gazdasági rendeltetésének meghatározása is elengedhetetlen.
A szakirodalom a superficies alapjául elismert jogcímek kérdésében is igen megosztott. A romanisták jelentős részének álláspontja szerint csak bérleti szerződés alapján létesülhetett felülépítményi jog.[22] Mások azonban lehetségesnek tartják, hogy
- 64/65 -
a bérlet mellett egyéb jogcímen - így adásvétel, ajándékozás, ill. hagyomány útján - is létrejöhetett a superficies[23] A romanisták egy harmadik csoportja - a klasszikus korra vonatkoztatva maga Brósz is[24] - úgy véli, hogy a bérlet mellett csak adásvételi causa képzelhető el jogalapként.[25]
Ennek tisztázása már csak azért is fontos, hogy választ tudjunk adni arra az újabb kérdésre, hogy a felülépítményi jog kizárólag visszterhesen, avagy ingyenesen is alapítható volt-e; előbbi esetben pedig az ellenszolgáltatásnak feltétlenül periodikusnak kellett-e lennie, vagy esetleg egyszeri, egyösszegű juttatásként is teljesíthette azt a superficiarius. Annak érdekében, hogy helyesen foglaljunk állást a feltett kérdésekben, a legcélravezetőbb talán, ha - Brósz professzor tanítását megfogadva[26] - a vonatkozó primer jogi forrásainkat engedjük beszélni. A témakört érintő - jórészt valószínűleg interpolált - Digesta-fragmentumokban az alapesetnek tekinthető, a praetori edictum szövegében is rögzített bérleti[27] mellett adásvételi, ajándékozási causát, ill. hagyományrendelést egyaránt találunk.[28]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
