Az ügy menetét figyelemmel kísérő közönség, a sajtótájékoztatások alapján, vegyes érzelmekkel, elbizonytalanodva fogadta a Legfelsőbb Bíróság újabb döntéséről a hírt, s kételyeivel a vélt vagy valódi szakembereket ostromolja. Mit mondhat nekik a tanár, aki leendő jogásznemzedékeket oktat a független bíróság tiszteletére, a jog értéktartalmára, törvényesség és igazságosság kapcsolatára?
Először a halotti beszéd jut eszembe: "látjátok, feleim, szömtökkel, mik vagymok?!" Jogállami keretben élő, attól megriadt, vele bánni nem tudó nemzedék vagyunk. Valami gyökeresen rossz uralkodik el rajtunk, köt gúzsba bennünket. Akadályozza tisztán látásunkat, megrontja arány-érzékünket. A togátus rend, a jogászréteg, az igazság és törvény ékesszólással felfegyverzett hadserege, (ahogy Leo császár kifejezte), hivatva a gyengék védelmére, a közérdek biztosítására, most, a pénzértékrend imádatával szemben, gyakorlatlan, tanácstalan. Csorba fegyverekkel áll a porondon, és, végső menedékként, kapaszkodik a törvény betűjébe, nyelvtani szigorú értelmezésébe. A jog tárházából, maga segítségére, létező, de alkalmatlannál alkalmatlanabb regulákat rángat elő. Pedig nem a regula a jog, hanem a jogból kell levezetni a regulát!
A társadalom egy része felhördül, igazságérzete sérelmét a bíróságon kéri számon. Nem kívánok ezen a szálon elindulni. Nem olvastam az ügyben hozott ítéleteket, így nem tudom azokat elemezni. Nem is vagyok a büntetőjog tudósa, csak a jogé szeretnék lenni, örök kereséssel. Tudom, hogy a büntető tényállásokat szorosan kell alkalmazni, kétség esetén a vádlott javára kell alkalmazni. Tudom, hogy a bíróság a vádhatóság javaslatához kötött, az elétárt bizonyítási anyag alapján jár el. A büntetőbírónak jogállamban sokszorosan kötve a keze. El tudom képzelni, hogy formailag az ítéletek megfelelnek a jogszerűség követelményének, hogy formailag a jogállam biztonsága az ítéletekben nem sérült. Annak ellenére tudom ezt feltételezni, hogy az ügyben eddig hozott két első- és két másodfokú ítélet mind a minősítésekben - bűnös - nem bűnös - miben bűnös -ki bűnös - mind a büntetésekben, sok pontban eltér egymástól. Nyilván belefért ez a bírói mérlegelésbe.
Mégis elgondolkodom azon, hogy a bíró a törvény és lelkiismerete szerint köteles eljárni. O a jog élő hangja. Valóban a jog (és nem a paragrafus) szavát hallottuk, mindannyiszor? Nyugodt lehet az ügyben a bírák, a társadalom, mindnyájunk lelkiismerete? Csupán a polgári jog kereteibe tartozik, büntetőjogilag alig értékelhető az, ami annak idején a közművek ellenértékének elosztása során, hosszú évekkel ezelőtt, történt, és azóta sem hagy bennünket nyugodni?
Valami gyökeresen rossz uralkodik el rajtunk, hazánk egész társadalmán. A pénzt tiszteljük, nem a jogot. A bíróság pedig hiába független a többi hatalmi ágtól, a társadalomtól mégsem független. Lehetne a társadalom élő lelkiismerete, hangot adhatna mindnyájunk jogtudatának. Ám, ha a társadalmi jogtudat és erkölcsi érzék teljesen viszonylagossá vált, nem tudja magát attól, látható, függetleníteni a bíróság sem. A jog az igazságból vezethető le, tanította, rossz etimológiával, de helyes logikával, Ulpianus. Ha a társadalom különböző csoportjai adott esetben teljesen ellentétesen éreznek igazság és hamisság dolgában, a jogot csak a betűből lehet levezetni. A betű pedig nem értékhordozó.
Honnét a gyökeresen rossz? Legalább azt lássuk tisztán. Jogrendünk, még inkább jogászi tudatunk, terhes örökséget hordoz.
A második világháború után ránk szakadt pártdiktatúra törvénnyé tette a maga jogérzékét, a törvény betűjével szemben. Népbíróságokon ítélkezett. Nem jogot szolgáltatott, hanem harcolt az állam hatalmának teljes eszköztárával, a meghirdetett ellenséggel. A maga törvényét sem tartotta be szöveg szerint, hanem pártosan alkalmazta, egyesek javára, mások kárára, politikai mérlegelés szerint.
A nép 1956-ban végül is szinte egységesen fellázadt ez ellen a "rend" ellen, hisz az fenyegetést jelentett, a maga kiszámíthatatlanságában, saját híveinek is. Biztonságot nem nyújtott senkinek a proletárdiktatúra jogrendje. Valójában nem is létezett ilyen jogrend.
A forradalom lázadását leverték. Fegyverrel, népjog és emberiesség, népszuverenitás és közakarat ellenére, azokat figyelembe nem véve. Bosszú és száműzetés teremtette meg a békét, a "csend, hó és halál" békéjét. Mégis tanult az esetből a diktatúra. Azon túl puhább eszközöket alkalmazott, látszat jogot teremtett. A látszatot elfogadta a "szabad" világ. Megtanultunk élni vele mi is. A forradalom előtti helyzethez viszonyítva, "egészen más volt ez", ahogy haza látogatók, külföldiek sokszor megállapították.
A látszathoz tartozott a bíróságok bizonyos keretek között független, a szocializmus törvényei szerinti működése. A függetlenség kapaszkodóját, a biztonság bizonyos fokát a bírók számára a törvény betűjéhez való ragaszkodás lehetősége adta. Szemet hunytak a felett, mi alakítja a törvényt, hisz nem ők a jogalkotók. A felett is, mennyire érvényesül ítéletük a társadalomban uralkodó más szempontokkal, érdekekkel szemben. Így tudtak a bírák pártállamban valamennyire "pártatlanok" lenni, függetlenek, csak törvény betűjétől függők, maradni.
Alkalmazták a bíróságok azt a jogrendet, amelyet a jogalkotó kezükbe adott. E jogrend több sebből vérzett. Alapvető komoly baja volt, hogy nem tett megfelelő különbséget az ember magán szférája és a közszféra között. Az ember kétarcú lény. Egyénként szabad, sérthetetlen méltósága van. Másrészt a társadalom része, természete szerint, szabadon, de szükségszerűn. A jogrend egyik legelső kötelessége e két szabadon megélhető szféra közötti egyensúly és egyenrangúság megtartása. A közérdek a közjog legfőbb törvénye. Az egyenlő személyi méltóság a magánjog elvonhatatlan, biztosítandó alapja. A népi demokrácia jogrendje megbontotta ezt a rendet. Fölé emelte a köz - általa meghatározott - politikai érdekét a személy méltóságának. Utóbbit csak viszonylagosan, a másiktól függőn, tűrt vagy ajándékként felfogott mértékben ismerte el.
Máig jogállamunk egyik fő gondja, hogy nem tudjuk helyesen, biztosan, egyértelműn elválasztani egymástól a köz- és a magánszférát, a közjog és a magánjog rendjét. A szocialista jogrend helytelen, egyiket a másik fölé rendelő, elvi és gyakorlati jogalkalmazását követőn az 1989-ben kihirdetett alkotmány az egyén alapjogait a köz érdeke mellé, alkotmányos szintre emelte. A hatalomnak megvonta alkotmányos korlátait, a magánszférának biztosította autonóm szabadságát. A régi rendben nevelt jogászok gondolkodása nem elvszerű: belebonyolódnak a két párhuzamos rend ellentéteibe. Gyakorlatilag, gyakran, átesnek a ló másik oldalára, a "köz" helyett most a piacot és a magánautonómiát helyezik minden fölé.
A római jog, kezdettől értve, érezve a két jogterület különböző célját és törvényeit, formai különbséget szabott meg köz- és magánjog között: minden, ami az urbs, Róma ügye volt, a közjog keretébe tartozott, minden ami nem, magánjog volt, a jogrend ígérte keretek között, azontúl egyéni szabadság. A közjogban leltek helyet Róma államközi viszonyai, az állam működését szabályozó normák, de Róma üzletei, tulajdona, szerződései is, függetlenül tartalmuktól. Mindezekre állott, hogy nem ad singulorum utilitatem, egyesek hasznára, szolgálnak, hanem ad statum rei Romanae spectant, a köz érdekét, állagát, állapotát tartják szem előtt. Annak ellenére volt ez így, hogy Róma államigazgatási feladatai nagy részét "privatizálta", társaságokra, egyénekre bízta a közpénzek beszedését, kezelését, a közfeladatok ellátását. Mindezen területeken soha sem elégedett meg a puszta jogszerűséggel, a forma, a kötések megtartásával, hanem elvárta, hogy a feladatot ki-ki legjobb tehetsége szerint, teljes odaadással, az állam üdvére végezze, mert salus rei pub-licae suprema lex, a köz érdeke - a ius publicum körében - az első törvény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
