Megrendelés
Jogtudományi Közlöny

Fizessen elő a Jogtudományi Közlönyre!

Előfizetés

Szigeti Péter[1]: Vázlat a közbiztonság három dimenziójáról: világrendszer - nemzetállami szint és lokalitás (JK, 2001/4., 153-161. o.)

"Lehetünk-e egyenlőek a közhatalom előtt akkor, amikor a biztonsághoz való jog tekintetében vannak még nálunk egyenlőbbek?"*

I.

Módszertani alapvetés

1. A társadalomtudományok napjainkban is igen sokféle módszertannal dolgoznak. Nemcsak az elméleti és az empirikus megalapozottságú kutatások válhatnak el egymástól, hanem a modern társadalomelméletek különböző paradigmái - strukturalizmus, funkcionalizmus, akcionalizmus, marxizmus, szellemtudományi irányzat stb. - is a kutatások eltérő szemléletű kiinduló pontjaihoz vezetnek. Jelen tanulmányomban mégsem ezen a legáltalánosabb kiindulópontok egyikét kívánom érvényesíteni, hanem azt a nyugat-német pozitivizmus vitában[1] kikristályosodott distinkciót, amely a "Sozialwissenschafi" oder "Sozialtechnik" kérdésfeltevéshez kapcsolódott.

Személyes tapasztalatom és meglátásom, hogy hazánkban - különösen, ami a jogtudományt és az úgynevezett rendvédelmi tudományokat illeti - szinte kizárólag a szozialtechnik szemléletmód uralkodik. Ennek központi kérdésfeltevése, hogy hogyan segíthetnénk elő különböző empirikus kutatásokkal, a létező intézmények működésének hatékonyságát. A fogalmi elméleti konstrukciókat adottságoknak véve, mindig az ágensek tevékenységének optimalizálása jelenik meg követendő célként. A kutatások logikája ehhez a kérdésfeltevéshez igazodik, s az a módszertani apparátus, melyet alkalmaznak, empirikus orientációja folytán már immanensen is ezt a tendenciát erősíti fel. A jelenségek történetileg fellépő funkciói és struktúrája így eleve háttérbe szoruló kérdésfeltevés marad, mert nem a dolgok folyamatszerűségének és másképpen létének modalitásait keresik, hanem tapasztalatilag rögzített állapotok - mindenkori éppígylétük - pozitivizmusának kérdésfeltevése között marad ez az optimalizáció kutatás.[2]

2. A rendőrség munkáját, a közbiztonság alakulását vizsgáló kutatások is állandóan ezt a szemléletet termelik újjá. Az előfeltételek előzetes vizsgálata nélkül feltételezik, hogy a közbiztonságot biztosító szervek a helyükön vannak, azok egymáshoz való viszonya, a struktúra elfogadható, s az így adott struktúrán belül akarják a munkát hatékonyabbá tenni. Ezt szolgálja a szociotechnika. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a mára kialakult rendőrségi struktúra az egyedül lehetséges és kívánatos volna. A pozitivizmus nézőpontjával szemben ugyanis feltehető, hogy a közrendőrség, a speciális rendőrségi szakszolgálatok (nemzetbiztonsági, adó nyomozó hatóság, vámnyomozás) és a biztonsági magánszemélyzet hármas struktúrája egyáltalán nem problémátlan helyzetet fejez ki. Az még csak nyomon követhető a szakirodalomban, hogy történetileg hogyan alakult ki ez a struktúra. Azzal azonban már a legkevésbé sem számolnak, hogy mik a meglévő funkciók mellett a diszfunkciói ezen hármas struktúrának. Pedig a háromféle egymás mellett létező rendőrség igencsak heterogén képződmény, s ennek következtében a jövő perspektívái sem problémátlanok. A szakirodalom azon implicite optimista végkicsengésű - mert a kérdésfeltevést eleve nem radikalizáló - helyzetleírásai, mely szerint egymást jól kiegészítik egyfelől az államilag fizetett rendőrség és a magánbiztonsági szervek,[3] másfelől a

- 153/154 -

"lágy" eszközöket alkalmazó közrendőrség és a "kemény" (titkosszolgálati) eszközöket alkalmazó szakszolgálatok, csak a kritikai szemléletet mellőző pozitivista tudományos orientáció számára elfogadhatóak. Itt ugyanis a mérhetőség és a mérhetőség illúzióin keresztül munkálkodó meggyőződések túltengenek a kritikai szemléleten. Az adott állam adott szervtípusainak és tevékenységfajtáinak optimalizációja kizárja azt, hogy ennek az államnak a társadalmi környezetével való kapcsolatát és az ebből következő funkcionális elemzést elvégezzék. A társadalomtudományi elemzés viszont teoretikus orientációjú és meghaladja a társadalom technikai ismeretek, operacionális tudás dimenzióit. Kétség kívül utóbbira is szükség van és szükség lehet, de nem azon az áron, hogy kibontatlanul hagyja azokat a nézőpontokat és összefüggéseket, melyeket a kritikai elméletek (Sozialwissenschaft) vizsgálnak. Ezek már nemcsak azt nézik, hogy ami van, a fennálló az hogyan módosítható, a növelhetőség vagy a csökkenthetőség értelmében, hanem a létezők terjedelmi nézőpontjával szemben a minőségek, struktúráik és funkcióik kibontására is kíváncsi. Ami van, az jó-e, értékes-e vagy éppen káros, és ami van, az hogyan lehetne egészen másképp, mint ahogy van. Példánknak okáért: ha már kialakult a háromféle rendőrség hazánkban, akkor probléma tárgyává tehető, hogy mi a viszonya a struktúra három elemének egymáshoz? Ha nemcsak egymást kiegészítő munkamegosztást feltételezünk közöttük, mint ezt a status quo-n orientálódó irodalom teszi, hanem ellentéteket és ellentmondást is, akkor a magánbiztonsági szervek egyfajta refeudalizációként, a jogegyenlőségi jogot sértő privilégiumként értékelhetőek. Vannak olyan átlagos állampolgárok, akiknek a rendőrség által biztosított közrend és közbiztonság jár, és vannak olyanok, akiknek efellett a biztonsági szint felett plusz biztonsági igényeik lehetnek, ha ezt anyagilag képesek megfizetni. Azaz a vagyoni különbségek vonzataként (köz)biztonsági különbségek keletkeznek állampolgár és állampolgár között Vannak akik egyenlőek és vannak akik még egyenlőbbek az egyenlőekhez képest. Ezt a megoldást már csak fokozatok választják el a feudális magánhadseregek világától, amennyiben semmiféle érdemi kritériuma nem marad annak, hogy a rendvédelem közbiztonsági területéről ne léphessenek át a rendvédelem egy másik, katonai területére. Ha a biztonsági igények teljesítése nem állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon szerveződik, hanem vagyoni alapon lehet magántevékenységeken - őrző, védő kft.-ken - keresztül jogosultságokat szerezni, akkor egyfelől a jogegyenlőtlenségi jog helyzete áll fenn, másfelől nem állunk messze ennek a gyakorlatnak a nemzetállami szint alatt fungáló magánhadseregekre történő kiterjesztésétől. Itt még nem tartunk, de elvileg utóbbi sem indokolható rosszabbul, mint a biztonsági magánszemélyzetek tevékenysége.

3. A társadalomtudományokban a kritikai elméletek tehát arra vállalkoznak, hogy kritikailag világítsák át a fennállót, azért hogy felmutassák, hogy mindaz ami van, talán másképp is lehetne, illetőleg attól, hogy valami van, nem biztos, hogy legitimnek kell tekintenünk. Max Horkheimerrel szólva az a véleményünk, hogy a társadalomkutatásban nincsenek tények önmagukban, mert a tényeket mindig a fogalmi megközelítésben értelmező szubjektivitáson keresztül vizsgálják. Az, hogy mi a tény mindig csak az elemző és az elemzés tárgya közötti összefüggésként értelmezhető. Vagy ahogy ezt Marc Bloch a történetírás szempontjából kifejezte "a forrás ugyan tanú, de mint általában a tanúk nem beszélnek, csak akkor, ha kérdezik őket". Témánkhoz közelítve ez azt jelenti: az az aktuális kriminológiai kérdés, hogy van-e olyan társadalmi tény, amely megélhetési bűnözésnek nevezhető, nem dönthető el tisztán empirikusan. Ha feltételezik, hogy tényként létezik egy jelenség - s itt a tény fogalma szempontjából már alkalmazható az a neokantiánus meghatározás, amely szerint a tények térbeli, időbeli és ok-okozati összefüggések által határoltak (szemben az értékekkel, amelyek nem tér, nem időbeli és nem okozatosak) - akkor elkészíthetik a reá vonatkozó indexeket, s mérhetik azok gyakoriságát (tényrögzítés) és korrelációikat. Ha viszont - teszem azt - a módszertani individualizmusból indulnak ki, mely szerint minden individuális magatartás egyszeri, egyedi és ebben a minőségében megismételhetetlen, akkor minden bűncselekmény elkövetésekor az elkövető motivációs háztartását vizsgálják, s az egyediség alapján teljesen kizárt, hogy társadalmi tömegjelenségként fogják fel a megélhetési bűnözést. Hiszen ha nem tipizálhatók az elkövetők motívumai és életkörülményei, melyek bizonyos bűncselekményeket mozgatnak, váltanak ki, akkor az általánosítási stop következtében elesik ez a fajta elkövetői kategória. Félreértés ne essék, nem gondoljuk azt, hogy egy meghatározott társadalmi feltétel együttesnek, mint létalapnak, ne lennének meg azok konzekvenciái, melyekkel a megélhetési bűnözés elkövetőit, tetteit és sértett jogtárgyait azonosítani lehetne, de a tényfogalom használatának reláció függőségét, a társadalomelmélet felvetéseinek jogosultságát ezen a speciális területen szerettük volna igazolni, azzal a szociotechnikával szemben, amely - lett légyen szó szociológiáról, kriminológiáról vagy más szaktudományos diszciplináról - vakon megy el e probléma mellett. Ez tehát a módszertani alapja a status quon orientálódó pozitivizmusnak, aminek eszköze a szociotechnika és aminek az antitéziseként intellektuálisan a társadalomelméletek felé kell fordulnunk. Pedig a konzekvenciák igen súlyosak - a pozitivizmus szintjén is - ami látható ha megfordítjuk tézisünket. Ha változatlanul hagynak társadalmi feltétel-együtteseket, olyanokat, amelyeket a hosszú távú tartam vizsgálata azonosíthat, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy maradnak a tények, s a szociotechnikai eszközökkel mért összefüggések segítségével, melyekre az intézmények működésének optimalizációja épül, legfeljebb mennyiségi arányok változtathatóak meg, de nem a bűnözés, nem a deviancia mint olyan szorítható vissza, s a közbiztonság is csak a fokozat mennyiségi összetevője értelmében vett jobb (vagy rosszabb) lehet, de nem érhető el a köz biztonságának minősíthető állapot.

- 154/155 -

4. A társadalomelméletnek, a társadalom technikával szembeállított útján járva - a frankfurti kritikai elmélet képviselői mellett - jelentős eredményeket produkált a világrendszer-szemlélet jegyében elemző iskola is.

A világrendszer kutatás az Annales történész iskola Fernand Braudel, Marc Bloch, Georges Duby és mások nevével fémjelezhető irányzatából nőtt ki, s e század 60-as éveitől fontos szerepet játszik a gazdaságelmélet és történet mellett a szélesebb értelembe vett társadalomtudományokban is.[4] Magyarországon Fach Zsigmond Pál, Ránki György, Berend T. Iván gazdaság és társadalomtörténet írásai kapcsolódnak leginkább e szellemi hagyományhoz. A világrendszer kutatók a nemzetállami elemzési szint mellett és afölött tulajdonítanak nagy jelentőséget a világrendszer szintű elemzésnek. A modernitást a tradicionálissal szembeállítva éppen az jellemzi, hogy a XVI. század, a nagy földrajzi felfedezések óta, amely lehetővé tette a kontinensek közötti világkereskedelem kialakulását, az emberek és földrészek közötti érintkezés, a kereskedelmen túlmenően, egyetemessé vált. A hierarchikus munkamegosztáson alapuló világpiac létrejöttével vette kezdetét a modern világrendszer története (Wallerstein).[5] A kialakuló kapitalizmussal a fokozatosan terjedő, mára, a globalizáció korára már terjedelmileg majdnem egységesedő világgazdaság és a világgazdaság egyenlőtlen fejlettségi szintjei és ezek hierarchikus újratermelése vezet a világrendszer differenciálódásához. A működési törvényszerűségeiben egységesedő világgazdaság és az egyenlőtlen fejlettségi szinteken egzisztáló világrendszer, melynek nemzetállamai és regionális összetevői vannak, képezik az iskola által kidolgozott autonóm elemzési egységeket, a hosszú távú világgazdasági folyamatok bázisán.[6] Az iskola másik módszertani premisszája szerint ugyanis a világrendszerben játszódó folyamatokat a 'longue durée', a hosszú távú folyamatosság és a rövid távon zajló változások összehasonlítása szempontjából kell elbírálni. Azért, mert szemben a rövid távok gyorsan ingadozó és változó viszonyaival, a konjunkturális mozgásokéival, ezek a tőkefelhalmozás tartós meghatározottságait, feltételeit és uralmi viszonyait képesek megmutatni. A biztonság pedig a globális kapitalizmus világában nem lokalizálható nemzetállami szinten, ha egyszer a nemzetállamok is ki vannak téve az egyetemes kommunikáció és tevékenységcsere világpiacon és világrendszerben zajló nyomásának. Ezért célszerű a kritikai társadalomelmélet nézőpontjainak problémánkra való kiterjesztése mellet specifikusan Wallerstein nézeteinek a bemutatásából kiindulnunk. Így válik - hipotézisünk szerint - a közbiztonság partikuláris szemléletű, pozitivista kérdésfelvetése a világrendszer, nemzetállam és lokális viszonyok eltérő dimenziójú, mert részben eltérő törvényszerűségeknek engedelmeskedő problematikájává.

II.

Wallerstein közbiztonság diagnózisa - a világrendszer alakulásának hosszútávú szemlélete nyomán

A világgazdaság és a világrendszer hosszú távú tendenciáinak vizsgálatánál Wallerstein a tőkefelhalmozás eddigi módjait kikezdő szekuláris, évszázados folyamatokból indul ki.[7] Gazdaságtörténeti dimenziójába helyezve, jelenleg a negyedik Kondratyev ciklus leszálló ágának (B szakasz) végén élünk, melyet a közeljövőben kell felváltania az újabb hosszú távú, 25-30 éves konjunktúra (A) szakasznak. Szemben azonban az eddigi ciklusokkal, a növekedés korszak dinamikájának feltételei nem látszanak fenntarthatóaknak. Különösen három tényező miatt látszik problematikusnak az eddigi felhalmozási modell követhetősége - a világgazdaság szintjén.

1. Az első szekuláris tendencia a reálbér szintnek, mint a termelési költségek hányada alakulásának átlagban számított, a világgazdaság egészében játszott alakulása. Világos, hogy minél alacsonyabb a bérhányad, mint a termelés költség tényezője, annál magasabb a profitszintje és megfordítva is. Hogy mi határozza meg a reálbér színvonalat, az viszont a munkaerő és a munkáltató közötti erőviszonytól függ a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Manapság az ipar periférizálódása, azaz a termelési szektoroknak az alacsonyabb bérű térségek felé áramlása a meghatározó tendencia. Ennek következtében ment végbe a világrendszer derularizálódása, de úgy, hogy ez az ötszáz éves folyamat gyorsan felfelé ívelő görbét mutatott 1945 után. A perifériák iparosodtak és népességük megszűnt agár népesség lenni, viszont közben nem szűnt meg ezen újonnan iparosodott országok periférikus elmaradottsága, mert a negyedik ipari forradalom következtében végbe ment a hagyományos ipar leértékelődése, periférizálódása.[8] Tehát a periféria iparosodását az ipar periférizálódása követte - idézhetjük a fő folyamatot megragadó Arrighi formulát. Ebben a keretben válik értelmezhetővé, hogy miután az egész világrendszer deruralizálódik, a perifériák iparosodása és urbanizálódása nyomán a tőkéseknek egyetlen

- 155/156 -

választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneken és az egykori a harmadik világban is folytassák. A formális értelemben vett bérmunka gazdaságok kiterjesztése az eddigi agrárterületekre, tehát maga után vonja, hogy fokozatosan záródnak az új munkaerők megszerzésének területei, s a harmadik világ új munkássága előbb-utóbb, de elkezd majd érdekérvényesítő nyomást gyakorolni a bérszintekre. Ha pedig ez párhuzamosan megy végbe a világgazdaság más régióiba élőkkel, akkor a munkapiac, mint a munkabér szintjét meghatározó objektív tényező ki lesz téve a munkabér szintjét meghatározó másik, politikai tényezőnek.[9]

2. A munkabér költségek alakulásának kiegyenlítő tendenciája - az első strukturális nyomás - mellett lép fel a második évszázados tendencia, a termelési költségek externalizálása lehetőségének elzáródása. Fogynak azok a hasznosítatlan térségek, amelyek egyfelől a nyersanyagokat adják a ipari kapitalizmus számára, másfelől ahova el lehet telepíteni - a bioszféra épségét közvetlenül károsító következmények nélkül - a hulladék anyagokat. A nyersanyag vételezés-hulladék elhelyezés 500 éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával arányosan növekednek azok az ökológiai mozgalmak, amelyek meggátolják a termelési költségek ún. externáliáinak eddig követett és követhetett minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti - éppúgy globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően -, az anyagi ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.

3. Ha eddig parafrazáltuk, tömörítettük és kiegészítettük a mondanivalót, akkor most már, a harmadik tényezőhöz, a fiskális krízishez érve, melyet a társadalomtudományok köztudatába először James O'Connor világhírű munkája (The fiskalis crises of the States) vitt be, érdemes szó szerint is gyakorta idéznünk Wallersteint. Azért, mert a világgazdasági tőkefelhalmozás strukturális korlátainak elemzése ezen a ponton kapcsolódik szorosan vett témánkhoz, a közbiztonság helyzetéhez. Szerzőnk ugyanis a fiskális krízis kérdését vezeti át az államstruktúrák delegitimálódásához, s itt érünk el a világrendszer biztonsági problémájához. "A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg - ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modern állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a "veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák. Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ "demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az "államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére - olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy

- 156/157 -

másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a "veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek."[10]

4. Az elmúlt két évszázadot a haladásba vetett hit, a dolgok jobbra fordulásának hivatalos liberális ideológiája uralta, s intette ezzel türelmességre a néptömegeket és dolgozó osztályokat. Mindaddig, amíg a rendszerellenes mozgalmak - kommunista, szociáldemokrata, nemzeti felszabadító - mozgósító szakaszukban voltak, kiterjedt támogatásra leltek. Minthogy azonban 1945 utáni negyedszázadban világszerte hatalomra jutottak, a kondratyevi "A" periódusban, tesztelésnek lettek kitéve. Az eredmény negatívnak mutatkozott. A centrum országokban, reformjaik ellenére sem voltak képesek arra, hogy jelentős mértékben csökkentsék a belső polarizációt, s politikai egyenlőséget teremtsenek. A centrum zónáján kívüli rezsimek pedig strukturálisan bizonyultak képtelennek arra, hogy lépést tartsanak a gazdag országokkal.[11] Ezért következett be a rendszeroppoziciót kínáló társadalmi mozgalmakból való tömeges kiábrándulás "Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegek a világon - azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé - most egy még mélyebb szkepticizmusba "húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív sprirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik."[12]

"Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre "zűrzavarosabbak," és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka - lehet, hogy szédítően - csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie."[13]

III.

1. Ha tehát a világrendszer szintű elemzés nem téved, s az állami struktúrák iránti bizalomvesztés a társadalmi félelmek eszkalálódásával fog járni, ahol az erőszak mennyisége napról-napra nő a világban, nos ott, a rendvédelemnek lenne dolga elég, csak hogy a fiskális krízis megakadályozza a közrendőrség adekvát szintre fejlesztését. A neokonzervativizmus negyedszázados előre törése mellett, alighanem ez a folyamat váltotta ki nyugaton, a centrum országaiban a biztonsági magánszemélyzet virulenciáját.[14] A hanyatló közbiztonság komplementerévé vált a biztonságnak magánbiztonsági vállalkozások útján történő előállítási kísérlete, amely a biztonság piacán beszerezhető szolgáltatásokat árul. Nem problémátlanul. Olyan szolgáltatásokat, amelyet csak a szupergazdagok engedhetnek meg maguknak, s ahol a magán és a közelem - mint látni fogjuk - nem minden tekintetben választható el egymástól. Nemcsak a gazdag népesség településszerkezetileg is elváló külön villanegyedeiről - az egykori harmadik világban villamos áram szögesdrót kerítéssel és fegyveres őrökkel ellátott részeiről - van szó, hanem a közlekedés rendjébe őrző gépkocsikkal résztvevő magánszemélyekről. Olyanokról, akik nem közfunkcióik okán kapnak védő díszkíséretet, mint az államok közjogi méltóságai és diplomatái, hanem ma-

- 157/158 -

gángazdagságuk okán. A példa jól mutatja, hogy a közbiztonság hanyatlása nem, vagy nem elsősorban szakmai kérdés, hanem olyan társadalmi probléma, amelyre különböző formájú és súlyú szakmai (rendvédelmi) válaszok születhetnek, de nem születhet meg a szakmai válasz. A válasz szakmai eleme, hogy a nemzetállamok bűnüldöző és egyéb rendvédelmi szervei együttműködnek (Interpol, Europol, Schengeni Egyezmény), regionális és internacionális keretben, de ahogy ezzel védettebbé teszik országaikat, régióikat a feszültségek ott és akkor történő, bűnözés útján való levezetésétől, úgy növelik meg a feszültséget, zónáikon kívül. Azaz ha a világrendszer szintjén egyre növekszik a feszültség és az erőszak, akkor ezt nem közömbösítheti, csak máshova telepítheti és arányaiban változtathatja meg a centrumországok rendvédelmi szerveinek felkészültsége.

2. Mutatis mutandis egy nemzetállamon belül ugyanaz a problématológatás jelenik meg az állami rendőrség és a magánbiztonsági szolgálatok munkamegosztásának hatása következtében: a bűnözés nem csökken attól, hogy a magánbiztonsági szinteken (is) védett népesség megjelent, hanem csak lejjebb szorult. A bűnözés céltáblái, a viktimológia törvényei szerint oda csoportosulnak át és összpontosulnak, ahol az alacsonyabb biztonsági szint következtében a cselekmények elkövetői nagyobb eséllyel léphetnek fel a siker reményében. A bűnözők sok szempontból képesek magatartásuk racionális kalkulációjára. Köztudomású, hogy nem a büntetések súlyosságát, hanem a felderítetlenségi mutatókat veszik figyelembe magatartásuk várható következményeinek kalkulálásakor. Kialakulnak az alacsony és a magasabb biztonsági szintek szerinti övezetek, s az ebben a relációban állandónak vett bűnözési potenciál az alacsonyabb szint felé tevődik át.[15]

A magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei -a vagyoni különbségek függvényében - differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól védelmet remélhető népesség terhére. Az alacsonyabb szint biztonsága és a magasabb szint (köz+magánőrizeti) biztonsága tehát nem semlegeskomplementer viszonyban áll egymással, hanem átterelő-kiegészítő viszonyban. A különböző vagyoni helyzetek rétegspecifikus biztonságot teremtenek tehát, s ezzel megszüntetik az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon működő, elvileg mindenki számára egyformán hozzáférhető biztonsági szintet, azzal, hogy a potenciális veszélyt (vagy ennek egy részét) átcsoportosítják az alacsonyabb szintre. A differenciálódó rendvédelem így szüli meg a számottevő vagyoni különbségeken keresztül a jogegyenlőtlenséget. Ez pedig alkotmányellenes, mert alapjogot, a jogegyenlőségre épülő [Alkotmány 70/A. §. (1-3.)] jogrendet sérti. Miért?

3. A jogegyenlőséget érvelésünkben - ezúttal - nem kívánjuk helyettesíteni a társadalmi egyenlőség gondolatával. "A jogegyenlőség - ahogy azt Schmidt Péter az Alkotmánytan (Osiris, 1996:164. negyedik kiadás) megfogalmazza - formális egyenlőség, amely csak annyit jelent, hogy minden ember a közhatalomhoz képest egyenlő." Az Alkotmány 70/A. §. (1)-(2) bekezdése szélesen értelmezett egyenjogúság fogalmakat ad. De hogy ne ezen a széles országúton járjunk, idézzük csak fel a (3) bekezdést, amely kimondja: "Az állam a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti."

A biztonsági magánszemélyzet ezzel a jogegyenlőségi államcéllal szemben éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli, intézményteremtéssel, jogszabályi úton. Ha nem lenne az Alkotmány 70/A. § (3), akkor csak érdeksérelemmel járna a biztonsági kockázat alacsonyabb szintre történő áttelepítése a magánőrizeti tevékenységgel, de mivel a 70/A. § (3) érvényes eleme Alkotmányunknak, ezért itt expressis verbis jogsérelem valósul meg. Az Alkotmány ugyanis nemcsak normák, hanem jogelvek és jogtételek együttese. Ahhoz tehát, hogy a biztonsági magánőrizet intézményének megteremtése ne legyen alkotmányellenes, vagy törölni kellene az Alkotmányból a felidézett bekezdést, s feledni kellene, mint programot vagy pedig át kellene fogalmazni az ellenkezőjére, s ekkor a jogegyenlőtlenség tényeként mutathatná fel, hogy: "Az állam a jogegyenlőtlenség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek növelését célzó intézkedésekkel is segíti." Például a közfunkciók azon privatizálásával, amellyel egyfelől jogszabályi úton létrehozta a biztonsági magánszemélyzetek megteremtésének magánjogi lehetőségét, másfelől, amely szolgáltató tevékenység bár legitim erőszak monopóliumot de facto nem gyakorolhat ugyan (egyenlőre), azonban de iure az erőszakkal való potenciális fenyegetést valósítja meg a hétköznapi élet bizonyos tartományaiban. Végső elemzésben tehát azt állítjuk, hogy a biztonsághoz való, jogegyenlőségi jogot sérti a vázolt veszély áthárító mechanizmusok létesítésének engedélyezése.

A helyzet világossá tételéhez vegyünk egy ellenpéldát: mi az ami nem jogi kérdés és hol kezdődnek a jogi problémák. Az, hogy valakinek a gépkocsijában milyen technikai berendezés van, döntően vagyoni kérdés. Nem lesz jogi konzekvenciája, csak más védelmi szintje egy légzsákos, ABS-es, kipörgésgátlós gépkocsinak, mint az ezeket vagy ezek egy némelyikét nélkülöző autónak. De ettől még a közlekedés egyenjogú tényezői, azonos KRESZ szabályok vonatkoznak rá. A közlekedési balesetek ugyanis olyan véletlen tömegjelenségek, melyeknek résztvevőiről egyfelől nem feltételezhető, hogy szándékosan idéznének elő baleseteket, másfelől pedig azonos szabályok vonatkoznak mindenkire. De ott, ahol a bűnözők magatartásának hatására - tudatos döntéseiken

- 158/159 -

keresztül - az áldozatok kockázata változik meg, a plusz biztonsági szint rétegspecifikus elérhetősége következtében, ott a jogegyenlőség megy veszendőbe. Ez pedig refeudalizáció.

IV.

1. A magyarországi helyzetre vonatkoztatva, nemzetállami keretekbe és a minimális állam álláspontjáról gondolta át a magánbiztonsági vállalkozások helyzetét Finszter Géza.[16] Ő igényesen érvel az államilag szervezett biztonság és a vagyonvédelmi cégek szakszerű és civiljogi konstrukció között életképes párhuzamos, egymást kiegészítő megoldásának szükségessége mellett. Hiszen egyfelől be kell látni, hogy "kizárólagos állami eszközökkel általános biztonságot nem képes (senki) garantálni", másfelől a biztonság megteremtésének hatósági monopóliumát olyan etatista hagyománynak fogja fel, amely alkotmányos keretek között nem tartható fenn. (Hogy miért nem, ezt már nem vezeti le.) A legitim erőszak monopólium vonatkozásában pedig különösen az államigazgatás és a büntetőjogi szankciók alkalmazási területén tartja kívánatosnak a kizárólagos állami jelenlétet. Az új helyzetben olyan tanulási folyamattal állunk szemben, ahol mindhárom szereplőnek - az államnak, a tulajdonosoknak és a vagyonvédelmi cégeknek is - tanulniuk kell. Pozíciója szempontjából fontos rámutatni arra, hogy "A vagyonvédelmi cégeknek meg kell tanulniuk, hogy ... képesek legyenek a közbiztonság érdekében együttműködni a rendvédelmi szervekkel, de úgy, hogy saját tevékenységükben hatósági jogosítványokra nem tarthatnak igényt, viszont az emberi jogok tiszteletében a közhivatalokkal azonos mértékű felelősséggel tartoznak."[17]

2. Elismerve, hogy itt nem egykönnyen megoldható elméleti kérdésekről van szó, mégis tennénk szerzőnk álláspontjával szemben két ellenvetést Egyfelől kiindulópontjához, másfelől pedig olyan konzekvenciák tekintetében, melyek végiggondolásától tanulmánya tartózkodott. Nézzük először a kiindulópontot. "A tulajdonszerzés szabadsága és a piacgazdaság áruvá teszi a biztonságot. A sikeres vállalkozások a vagyonok, a termelőegységek, a készletek, az ipari, a kereskedelmi és a szolgáltatási infrastruktúra olyan tömegű és terjedelmű értékeit hozzák létre, hogy az a tulajdonos által személyesen gyakorolt birtokvédelem lehetőségeivel hatásosan már nem oltalmazható. A gyarapodó magánvagyonok megvédése nem lehet hatósági feladat, minthogy ehhez az államigazgatásként működő rendészet kapacitása nem elegendő, továbbá mert a tulajdonosi jogok ilyen módon sem csorbíthatóak. Az értékek megóvása a tulajdon egyik részjogosítványához, a birtokláshoz tapad. ... A privatizáció tehát megteremti a biztonsági piac keresleti oldalát. Ezzel egy időben nyilvánvaló lesz az is, hogy a vagyonőrzés és a személyvédelem olyan szakmaként művelhető, amely eszközeit nem a közhatalomtól kölcsönzi, hanem a tulajdonos szerződéssel átruházott jogosítványaiból alakítja ki. A közjogi viszony helyére a polgári jogi szerződés lép, a köztisztviselőből vállalkozó megbízott, az ügyfélből pedig a szerződést kötő megbízó lesz."[18]

A kiindulóponttal kapcsolatban azt vetjük fel, hogy minek hoztuk létre a közhatalmat, ha még a minimális állam teóriák szerinti alapfunkcióit is - a közrend és a közbiztonság fenntartása - a magántulajdonból (birtokvédelem, jogos önhatalom) vezetjük le? Ha a biztonsági piac keresleti oldalának megszületése után a kínálat garantálni tudja (tudná) a biztonságot, tehát a magán- és a közbiztonságot együtt, akkor minek a res publica dolga, hiszen a biztonsági szükséglet kielégítésének piacosított módja úgy, mint minden más szükséglet esetében, biztosíthatná kielégítésének módozatát, magánjogi konstrukcióval. Finszter álláspontja mögött ez a feltételezés húzódik meg - voltaképpen a Say dogma közterületre való kiterjesztésével, ti., hogy minden kínálat megszüli a maga keresletét -, hogy nincs különbség szükséglet és szükséglet, magán és köz dolga között. Minden privatizálható, a közbiztonság is és amikor ez megtörtént, akkor a szükséglet kielégítés piaci módozata már adekvát eszköz a cél eléréséhez. Az elgondolás ugrópontja azonban téves: a res publica nem integrálható zavarmentesen a res privataba a piacosítás útján.

3. A fegyverhasználat hazai története - 1971-től napjainkig - sem tanulság nélkül való. Először csak a mezőőrök kaptak fegyverhasználati jogot, hogy a Tsz pénzét a bankba kísérhessék, s ne kelljen a szállításhoz külön rendőrt hívni. Aztán a vállalati rendészek is fegyver kértek és kaptak, saját vállalatuk vagyonvédelmének céljára. Később személyvédelmi célra is kiterjedt a fegyverhasználat. Az 1998. évi IV. törvény óta pedig a magánnyomozón és a személyvédelmen túl, már a nem saját vagyonukat védő vagyonügynökségekre (cégeket, üzletrészeket védő funkcióval) is kiterjed a fegyverhasználat. Tehát egyre abszraktabbá, általánosabbá és kiterjedtebbé válik a fegyverhasználó alanyok és a fegyverhasználati jogcímek (saját pénzvédelem, személyvédelem, más vagyonának vagyonvédelme) köre. Következésképp, egyre nehezebb a jogszerű fegyverhasználat kontrollját megszervezni.[19] Önmagukban véve egyes racionális megoldások, a mennyiségi felhalmozódás minőségbe való átcsapódás okán, összhatásukban irracionális, kezelhetetlen helyzetekhez vezethetnek. Ne nyugtassuk meg azzal magunkat, hogy Amerika még messze van (ahol mindenfé-

- 159/160 -

le rendű és rangú elmebeteg és 5-14 éves gyerekek is lövöldöznek), mert az út, amire léptünk ide vezethet. A fegyverdemokrácia pedig azt jelenti, hogy visszatérnek az önsegély elvéhez, azaz az államalapító szerződés visszavételéhez, a vadság állapotához.

A következmények tekintetében pedig csak megerősíthetjük az előző fejezetben tett ellenvetésünket, hogy ott, ahol részben a magántulajdonhoz kötik a közbiztonságot, ott valamilyen mértékben fellép a refeudalizáció jelensége. A gazdaság feletti magánhatalom egyesül a közfunkciókkal, s ezzel a polgári társadalom és a politikai állam elválását számolják fel, aminek következtében az erőszakkal való fenyegetés kapcsolódik a hétköznapi élethez. Ami mögöttünk volt, az lesz újra az etalon.

V.

1. A közbiztonság és a magánbiztonság kettőségének bizonyos következményeit - sajátos konkurencia és modernizációs kényszer kialakulása, elhatárolási problémák fellépése, az emberi jogoknak a megbízó érdekkörén kívül eső érvényesítésére kevéssé érzékeny magánrendőrségek - Szikinger István: "Rendőrség a demokratikus jogállamban" című könyve veszi számba.[20] Ő Magyarország vonatkozásában a problémát elsősorban a biztonsági magánvállalkozások szabadsága jogi helyzetének nem kielégítő szabályozásában keresi. Ennek ellenére, amikor a struktúra és funkció megkettőződések általános tendenciáinak síkját nézi a hivatalos és a magánrendőrségek kapcsolatának elemzésében, akkor eljut a "szürke rendészet" (Bob Hoogenboom) veszélyt jelző fogalmához. E szerint szürke rendészet (grey policing) az a rendszer, "amelyben a rendőrség, a különböző felügyeleti szervek és a magánrendőrségek ellenőrizhetetlen, alapvetően informális kapcsolata elmossa a felelősséget, így a rendőrség hagyományos kék színe szürkévé változik. Más országokban végzett kutatások is megerősítették Hoogenboom tételeinek érvényességét és az átláthatatlan rendészeti kooperáció veszélyességét.[21]

Mi ennél erőteljesebben kell hogy fogalmazzunk, amikor a köz és a magánhatalom bizonyos refeudális tendenciáit mutattuk fel. Ugyanis nemcsak jogkörök és hatáskörök, következésképpen tevékenységek és felelősségek vállnak átláthatatlanná, hanem egyfelől elméletileg az is világossá válik, hogy a különös szervek megjelenése és sokasodása az általános közbiztonsági szerv működésének hatását is lerontja, s ez akkor is így van, ha a közrendőrségi szervezet önmagában nem túl nagy hatásfokkal dolgozik vagy dolgozott. Képiesen szólva, a szürke zóna tehát a kék melletti fehér és fekete megjelenésének egyenes következménye. Másfelől a még nagyobb bajt a leíró - tehát még csak nem is feltétlenül ideológiakritikai értelemben vett - refeudalizáció, a polgári társadalom és a politikai állam elválasztottságának megsértése okozza.[22]

2. Ezek után azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy van-e harmadik lehetőség, vagy az államilag szervezett rendőrség és a magánbiztonsági szervezetek nem problémátlan dichotómiájában kell-e maradnunk. Harmadik út lehetőségét rejti magában a közösségi rendőrség lehetősége, amely a lokális, helyi társadalomhoz kötődő elemzési szinten vethető fel értelmesen, két formájában. Egyrészt társadalmi önvédelmi alakzatként, másrészt professzionális közösségi rendőrségként (Community Policing).

2.1. Az első forma történetileg változatos módokon nyilvánult meg a vigilantizmus klasszikus, majd modern formáinál. Napjaink úgynevezett komplex társadalmaiban, ahol a munkamegosztás és szakosodás valóban minden eddigit felülmúló fokot ért el, viszont már nem vagy nem igazán jellemző.

A közösségi rendőrség működése is felvet elvi nehézségeket. Azt, hogy a társadalmi önvédelem formáiként létrejött spontán csoportosulások is átalakulhatnak, s kezdeti társadalmi kötődéseikkel szemben etatizálódhatnak.

Erre a nehézségre hoz példát Michel Foucault, aki a XVIII. századi spontán szerveződések átalakulását jellemzi. E csoportok népi kezdeményezésre vagy legalábbis a kispolgárság körében alakultak ki. A XVII. és a XVIII. századi kvékerek és metodisták azért törekedtek saját közösségeikben az erkölcstelenségek megzabolázására és tagjaik viselkedésének megreformálására, hogy biztosítsák az általuk kívánatosnak tartott rend megóvását - bizonyos értelemben éppen azzal a politikai hatalommal szemben - amely véres büntetőhatalmat érvényesíthetett a társadalom egésze fölött. "A törvény több mint háromszáz esetet nevezett meg, melyben a bitófa volt a büntetés. Ezek szerint a hatalom birtokosainak, az arisztokráciának, a bírósági apparátus urainak nem okozott nehézséget, hogy félelmetes nyomás alatt tartsák az alacsonyabb néprétegeket. A szakadár vallási csoportosulások-

- 160/161 -

nak elemi érdekük volt, kivonják magukat egy ilyen véreskezű és fenyegető bírói hatalom hatóköréből."[23]

Itt tehát a társadalmi önvédelem az állami büntetőhatalom önkényével szemben, kisközösségi szinten szerveződik meg, azaz a feudális legalitással szemben a kisközösség önvédelmét és belső moralitásának érvényesítését képviselte. Ahogy azonban megváltozott a XVIII. század során e csoportok társadalmi beágyazódása és rekrutációs bázisa, úgy alakultak át az erkölcstelenségek visszaszorításának szervéből az állami büntetőhatalom védőbástyáivá.

Ezen átalakulás élesen veti fel a moralitás és a legalitás viszonyának alakulását. Ugyanis nem egészen közömbös, hogy milyen moralitás az, ami a legalitáson túlmenően, vagy - mint Foucault fenti példájában - a legalitással szemben lép fel. Itt vagyunk a közösségi rendőrség hatáskörének problémájánál. Teljes körű vagy legalábbis többségi konszenzuson alapuló társadalmi normák léte esetén volna min orientálódnia az ilyen rendőrségnek. De mivel heterogén közösségek, heterogén társadalmi normái alkotják a modern, plurális társadalom legalitáson túllévő társadalmi normavilágát, ezért a legalitáson túlmenő hatáskörök felvétele, s a hétköznapi moralitások feletti ellenőrzés, igencsak problematikussá válhat, mert jogalap nélküli és jogtalan beavatkozást jelenthet az adott kisközösség életébe.

Ha a társadalmi önvédelem szervezete a demokratikus ellenőrzéstől elszakad, azaz közösség nevében, de annak érdek és értékrendjével szemben lép fel, akkor a látens funkciók könnyen vezethetnek diszfunkciókhoz: helyi vagy regionális kiskirályok szemétdombjainak uralmi eszközévé válhatnak. A kapitalista alapú modernitás mai fokának egyik tulajdonsága éppen az "Organizationsgesellschaft," a szervezeti társadalom. Ez pedig a nem, vagy csak formálisan demokratikus politikai környezet mellett, autoriter politikai kultúrák léte mellett könnyen az ilyen szervezeteknek való egyéni-állampolgári alárendelődést, függést idézhet elő. A társadalmi önvédelem működése tehát sohasem függetleníthető attól a politikai kultúrától, amelyben fellép. Ezért ez a decentralizált, öntevékeny megszerveződésre épülő szervezeti forma, mint az állami és magánrendőrségek dichotomiájából való kiút elvi lehetősége, erősen a helyi közösségek arculata által kondicionált.

2.2. A közösségi rendőrség - főleg az USA-ban e század utolsó harmadától terjedő - modellje nem keverhető össze a társadalmi önvédelmi mozgalmakkal, mert itt hivatásos, munkamegosztásosan elkülönülő, közhatalmi eszközökkel eljáró rendőri szervezetről van szó - csak éppen működési módjukban igyekeznek a helyi társadalmak feltételeihez, szükségleteihez igazodni. Olyan, a lakossággal való együttműködésre hangsúlyt helyező törekvésről van szó, melyet nemcsak a bűncselekmények elkövetésének mindig utólagos felderítése jelent, hanem a bűn megelőzés, a proaktív tevékenységek felvállalása.

A professzionalizált, hierarchikus felépítésű rendőrség társadalomtól elidegenített vonásai leküzdésének kísérlete a Community Policing.[24] Azon a felismerésen alapul, hogy kerülendő az erősen centralizált, katonai jellegű rendőrségi működésmód, mert ez még a lakosság szimpátiáját is gyakran a bűnözők oldalára állítja. A jogsértésekre reagáló bűnüldöző típusú rendőrséggel szemben a közösségi rendőrség együttműködik a lakossággal, s nemcsak információkat gyűjt soraikból, hanem felhívja a lakosság figyelmét bűncselekmények veszélyére: hol, mit, hogyan kellene másképp csinálni ahhoz, hogy ne váljanak áldozattá, szűkítsék az áldozattá válás potenciális körét. Ennek érdekében adnak olyan bűnmegelőzési tanácsokat, melyek a biztonságtechnikai eszközök helyes alkalmazásával kezdődnek, s bizonyos magatartásoktól, helyzetektől való tartózkodással folytatódnak. A proaktív beavatkozással csökkenthető a bűncselekmények elkövetésének veszélye ott, ahol az állampolgárok nem veszik észre, hogy nem kellő gondosságuk, vagy egyenes gondatlanságuk, miként kedvez a bűnözésnek. A gondozatlanul hagyott javak - őrizetlen épületek, félkész épületek, elromlott útszéli autók stb. - egyfelől további állagromlásnak vannak kitéve, másfelől a bűnözők számára az a jelentésük, hogy szabad vagyoni prédául állnak. Ez az "áldozati központú megközelítés" nemcsak arra jó, hogy csökkentsék az elkövetésre alkalmas helyzeteket, hanem arra is, hogy bizalmat teremtsenek a lakosság körében, s így megalapozzák a további nyílt őszinte együttműködést, ami miatt az állampolgárok hasznos védelmezőjüket, nem pedig elnyomó, politikai ellenőrző, külső fegyelmező erőt fognak látni a rendőrségben. A helyi közösség és a vele együttélő, problémáit ismerő rendőrség interakciója és bizonyos módszerek alkalmazása - lakossági kapcsolatokra épülő járőrözés, figyelőszolgálat szervezés, Neighbourhood Watch, téves vagy előítéletes sztereotípiák korrigálása - tehát a közösségi rendőrség.

A közösségi rendőrség meghonosíthatósága, alkalmazási területeinek, módszereinek nem ellentmondás mentes értékelése mellett is azt kell, hogy mondjuk: a hazai, gyenge lábakon álló, csak spontán, elszigetelt eseteket jelentő kísérleteket érdemes lenne kiterjeszteni és felfejleszteni, mert a rendvédelemben meglévő elvi és gyakorlati problémák súlya indokolttá tenné, hogy a rendőrség tanulmányunkban felmutatott válságából a kiútkeresést ebben az irányba jobban szorgalmazzák.

Kritikai fejtegetéseink célja éppen az volt, hogy egy olyan világban, melyben terjed az erőszak, továbbá terjesztik az erőszak kultuszt, felmutassuk azokat a nem kívánatos strukturális helyzeteket, veszélyforrásokat, melyeket kedvező esetben talán még mérsékelni lehet. ■

JEGYZETEK

* A Jogtudományi Közlöny 2001. áprilisi számában jelent meg Szigeti Péter egyetemi tanár cikke; "Vázlat a közbiztonság három dimenziójáról: világrendszer - nemzetállami szint és lokalitás" címmel. A tanulmányból kimaradt a mottó, amely az írás érdemi részét képezte, és a munka alapgondolatát, indítékait lett volna hivatott érzékeltetni. Ezúton közöljük a hiányzó szövegrészt; egyben a szerző és olvasóink elnézését kérjük a hiányos közlésért. Szalai Éva, szerkesztő (A helyesbítés a Jogtudományi Közlöny 2001/7-8. számában jelent meg.)

[1] Tény, érték, ideológia. A pozitivizmus vita a nyugat-német szociológiában. Gondolat, Budapest, 1976. (összeállította: Papp Zsolt)

[2] A jogtudományi szemléletmód pozitivizmusát érintő jogosult bírálatunk, ugyanakkor egyáltalán nem jelentheti és jelenti azt, hogy ne lenne szükség arra a teljesítményre, melyet a jogtudomány(ok) a létező intézmények, normaszövegek, belső szemléletű fogalomelemző, jogdogmatikai tisztázásokat, történeti és rendszertani-jogági rendszerezéseket elvégző stb. eljárásokkal nyújtani tud(nak).

[3] Ebben az értelemben érvel Finszter Géza "Magánvállalkozások a biztonságért" című tanulmányában, mellyel éppen azért lesz érdemes foglalkoznunk, mert e tudományterületen nem igazán jellemző elméleti igényességgel néz szembe az élet új kihívásaival. (Belügyi Szemle 1998/12.)

[4] Ránki György: Közgazdaság és történelem - a gazdaságtörténet válaszútjai. Akadémia, Budapest, 1977:41-53.

[5] I. Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása Gondolat, Budapest, 1983.

[6] Michel Beaud: Histoire du capitalisme 1500-1980 Éditions du Seuil 1981. és I. Wallerstein: Le capitalisme historique Éditions La Découvert, Paris 1985.

[7] Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete Eszmélet, 1999/43:17-36. (ford: Pach Éva). Megjegyzendő, a szerző ezen írása tekinthető egy egész sereg egyéb munkája közérthető formájú, 'haute vulgarisation' kifejtésének.

[8] G. Arrighi, Eszmélet, /15-16. 1992. 155-160.

[9] Hogy e levezetést egy saját, élő példán keresztül régiónkban szemléltessük: Az EU országaiban napjainkba váltak ismeretessé az euro-sztrájkok, melyek közül a francia, az olasz és a spanyol munkásság együtt sztrájkolt a francia progresszív kormány 35 órás munkahét törvénye mellett, hogy az egységesítéssel tegye hatástalanná a világrendszer centrumába is betört munkapiaci megosztottságot. Legutóbb ilyen sztrájk 1999. november 3-án volt Madridban, a Plaza de Las Cortesen.

[10] Wallerstein id. mű 1999: 31-32

[11] Empirikus igazolás ehhez: "Az adatokból kiderül, hogy a 93-ból 88 állam, vagyis a lakosság 94%-a 1975-83-ban annak a zónának a határain belül maradt, amelyben 1938-50 között volt. Ha az időszakot egésznek vesszük, a tőkés világgazdaság gazdasági hierarchiájában a felfelé és a lefelé történő mobilitás kivételnek számít. (A Líbia-eset költségeit leszámítva.) A kivételek két felfelé irányuló mobilitási esetről szólnak, az egyik a félperifériából a centrum felé (Japán és Olaszország), egy másik a perifériától a félperifériába (Dél-Korea, amelyhez hozzátehető lenne talán Tajvan, ha elérhetőek lennének az utóbbi évek adatai), valamint egy lefelé irányuló mozgás a félperifériáról a perifériára (Ghana). Arrighi, Eszmélet/15-16. 1992:155-160.)

[12] Wallerstein id. mű 1999: 33-34.

[13] Wallerstein id. mű 1999: 35.

[14] 1990-ben a biztonsági magánszemélyzet foglakoztatási kategória az USA-ba az aktív népesség 2,6%-ra rúgott. Többen voltak, mint a hivatásos rendőrök (forrás: J. Decornoy cikke, Le Monde Diplomatique, 1991/11.) Magyarországon a vagyonvédelmi szolgáltatások száma megközelíti a 2000-et, az összlétszám pedig becslések szerint meghaladja a 40 ezret. (Finszter 1998/12:9.) Azaz már itt is többen vannak, mint a hivatásos rendőrök.

[15] Pontosan úgy, ahogy ezt Irwin Shaw: Gazdag ember - szegény ember c. neorealista regényében leírta

[16] Finszter Géza id. mű Belügyi Szemle 1998/12.

[17] Finszter Géza id. mű Belügyi Szemle 1998/12. 6.

[18] Finszter Géza id. mű Belügyi Szemle 1998/12. 5.

[19] A fegyverhasználati jog alakulására Házi András hívta fel a figyelmünket, az 1999. december 17-i "A közbiztonság-jogbiztonság és a közöttük lévő kapcsolatok" című Rendőrtiszti Főiskolán műhelykonferencián.

[20] Szikinger István: Rendőrség a demokratikus jogállamban, Sik Kiadó, Budapest 1998. 41-45.

[21] Szikinger István: id. mű 43.

[22] Tipizáljuk ilyen helyzeteket és jelenségeket. Ilyen jelenség az, amikor megbízója ingatlanát védő magánbiztonsági Kft. alkalmazottja azon túl, hogy oltalmazza megbízóját, a környező lakossággal szemben erőszakos vagy potenciális fenyegetéssel éri el jogilag megengedett cselekmények magánhatalom általi beszüntettetését. (Kutya közterületen, utcán sétáltatása, gyermek megfélemlítése, görkorcsolya, biciklizés, zajjal járó játékok játszása stb.). Ilyen jelenség, hogy személyes intimitásuk feladására, felfüggesztésére kényszeríthetnek sporteseményt biztosító magánőrizetek, azon a jogalapon, hogy a jegyvétel polgári jogi aktusával alávetettük magunkat az ő közhasznú motozó tevékenységüknek. Ilyen, nem ritka jelenség, amikor az üzleti kalkuláció modorában, őrző- védő szervezetek felkínálják szolgáltatásaikat olyan boltoknak, amelyek erre - a burkolt kényszerrel való jogellenes fenyegetés nélkül - nem tartanának igényt. Ilyen jelenség, amikor a gazdasági kapcsolatokban erőfölényt fitogtatással befolyásolják őrző-védő vállalkozással rendelkező cégek alárendelt partnereik termelői és/vagy piaci magatartását. Vagy ilyen jelenség az is, amikor az erőszakkal való "látszólagos" fenyegetés is elég ahhoz, hogy jogellenes magatartás hiányában is hátrányt szenvedjen el valaki. Például így volt ez, amikor egy 16 négyzetméteres garázslakást egy vállalkozó megvett, majd saját embereivel megjelent a helyszínen, s az imbecill gyermekével bennlakó anyát a helység elhagyására késztette. (Népszava, 1999. december 13.)

[23] Michel Foucault: Az igazság és ez igazságszolgáltatási formák, Latin Betűk, Debrecen 1998. 78.

[24] Erről a törekvésről részletesebben lásd Bólyai János tanulmányait: A közösség és a rendőrség viszonya Nagy-Britanniában és az USA-ban. Rendészeti Szemle 1993/2. A közösségi rendőrség in.: Szociális Szakképzés Könyvtára ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszék-Twins 1994. október

Lábjegyzetek:

[1] A szerző egyetemi tanár, Rendőrtiszti Főiskola (Budapest).

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére