A pszichiátriai betegellátásra még manapság is - amikor pedig korábban talán el sem képzelt dolgokra, jelenségekre válik magától értetődő természetességgel nyitottá a társadalom egyre szélesebb rétege - gyanakvással, de legalábbis távolságtartással tekintenek. Különösen jellemző ez a kisebb településekre, ahol e szűkebb közösségekben a mentális betegség nagyon hamar stigmaként kerül az érintettre. Ezt tetézi az is, hogy a pszichiátria az orvostudománynak talán a leginkább vitatott, legtöbb bizonytalansági faktort felvonultató területe. Elegendő csak arra gondolni, hogy még a legsúlyosabb mentális zavaroknak sincs mindig egyértelműen kimutatható testi megnyilvánulása, vagy akár csak olyan, amely egy egyszerű "laborvizsgálattal" megállapítható volna.
Ebben a cikkemben a nagykorúakat érintő kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelésével kapcsolatos bírósági nemperes eljárást járom körbe. Tanulmányomban arra törekszem, hogy bemutassam, a kötelező intézeti gyógykezelésre vonatkozó bírósági nemperes eljárás jogi szabályozása és annak gyakorlati megvalósulása mennyire nincs egymással összhangban, s ezért a jogszabályban foglalt rendelkezések ténylegesen nem tudnak megvalósulni.
A jogalkotás területén a hatályos egészségügyi törvény [1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.)] X. fejezete tartalmazza a pszichiátriai betegek jogait és kötelezettségeit. A törvényben meghatározottak szerint a beteg az, aki egészségügyi ellátást vesz igénybe vagy abban részesül.[1] Az egészségügyi ellátás igénybevételére valamely egészségügyi probléma felmerülésekor kerül sor, könnyen belátható azonban, hogy szükséges a betegeket az egészségügyi állapotukra figyelemmel különválasztani, így a pszichiátriai betegek is egy külön fejezetbe kerültek.
A pszichiátria vagy elmekórtan tárgya a legmagasabb rendű emberi tevékenység - a pszichés működés - zavarainak megelőzése, diagnosztizálása és gyógykezelése.[2] Több szempontból is indokolt tehát a pszichiátriai betegellátást külön kezelnünk, hiszen itt a beteg számtalan esetben nem látja be azt, hogy beteg, azaz hiányzik a betegségbelátása, és ehhez olyan jellegű magatartások társulhatnak, amelyek akár másokra, akár önmagára veszélyt jelenthetnek. A különc viselkedés oly mértékben fokozódik, vagy a már meglévő, "hóbortosnak" értékelt jegyek súlyosbodnak, esetleg hirtelen lépnek fel, hogy a betegnek teljesen bizarrá válik a magatartása: beszéde érthetetlen és összefüggéstelen lesz, gondolatvilága inkoherenciába hajlik, vizuális és/vagy akusztikus hallucinációk jellemzik, a külvilág észlelését vizuális és/vagy akusztikus hallucinációk torzítják. Ezeknek a betegeknek a gyógyításához, kezeléséhez különösen nagy türelem és megértés szükséges.
Az Eütv.-ben ezért külön fejezetet kaptak a pszichiátriai betegek, és a betegjogok is eltérően illetik meg őket, főleg ami az alkotmányos szempontból egyik legfontosabbat, az önrendelkezési jogot és a személyi szabadsághoz való jogot illeti, viszont vannak olyan speciális jogaik is, amelyek a más egészségügyi problémával küzdő betegekre nem vonatkoznak, ők ezekkel a speciális jogokkal nem tudnak élni.
Az önrendelkezési jog azt a jogosultságot jelenti, hogy a betegnek joga van arra, hogy a különböző egészségügyi ellátásokkal kapcsolatos döntéseket meghozza, azaz hozzájárulását adja az ellátáshoz, vagy épp megtagadja ezeket az ellátásokat. Figyelemmel arra, hogy a beteg számtalan esetben nem ismeri fel azt, hogy beteg, az önrendelkezési jogával gyakorlatilag nem is tud élni. A másik fontos alapjogi korlátozás a személyes szabadsághoz való jog korlátozása, amely jelen esetben az állam szociális-gondoskodó funkciójából vezethető le. Itt tehát nem szükséges az, hogy a beteg magatartása vagy viselkedése megvalósítsa, vagy akár csak "véletlenül" valósítsa meg a Büntető Törvénykönyvben szereplő valamely tényállást, a szabadságelvonás nem értékelendő szankcióként. Ebben az esetben a szabadságkorlátozás (amely a cselekvési és mozgásszabadságot is érinti) ténybeli alapja az abnormális mentális működés, tehát a pszichiátriai betegség állapota, hiszen itt a szabadság elvonásának célja nem a büntetés, hanem kizárólag a gyógyítás, állapotjavítás vagy legalábbis szinten tartás.[3]
- 8/9 -
Azokat a speciális jogokat, amelyek a pszichiátriai betegekre vonatkoznak, az egészségügyi törvény tartalmazza. Eszerint a pszichiátriai beteg kezelését elsősorban családi és lakókörnyezetében kell biztosítani, azaz a beteget a megszokott környezetéből csak olyan esetekben szabad kiszakítani, ha más megoldás nem áll rendelkezésre. Ilyenkor állapotuknak megfelelő és a többi beteg fizikai biztonságát védő, a pszichiátriai betegre nézve a lehető legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszer kerül alkalmazásra, ezeket kell előnyben részesíteni a kezelésük során, és csak veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartás esetén kerülhet csak sor a jogszabályokban meghatározott korlátozó intézkedések alkalmazására.[4]
A jogalkotó egyértelmű célja az, hogy a beteg személyes szabadságának akarata ellenére történő korlátozása bírósági eljárás nyújtotta garanciák mellett történjen. A bíróság nemperes eljárás keretében, vagyis az igazságszolgáltatás megvalósításának egyik formájában vizsgálja a pszichiátriai betegek kötelező intézeti gyógykezelésének jogszerűségét. Ezekben a nemperes eljárásokban - ellentétben a peres eljárásokkal - nincs jogvita, hanem főképp valamely jog védelme a központi kérdés.[5]
Jelenleg az Eütv. alapján a pszichiátriai gyógykezelésbe vételnek három lehetősége van. Az első esetben a betegek rendelkeznek betegségbelátással, tudják jól, hogy segítségre van szükségük, ezért önként vonulnak be valamely pszichiátriai intézetbe kivizsgálás és intézeti gyógykezelés céljából.[6] A cselekvőképes személy még az osztályra történő felvételét a 60/2004. (VII. 6.) ESzCsM rendelet (a továbbiakban: ESzCsM rendelet) 2. § (1) bekezdése szerint az 1. számú mellékletben található beleegyező nyilatkozattal kérheti, amellyel megteremti a felvétel és a kezelés jogalapját. A formanyomtatványt, a kitöltését követően az orvos aláírja, amelyben nyilatkozik, hogy tudomása szerint a beteg nem áll önkéntes felvételi kérelmét kizáró vagy korlátozó gondnokság alatt. Azt viszont, hogy a beteg valóban cselekvőképes-e, illetve a cselekvőképessége egészségügyi ellátással kapcsolatos jognyilatkozatok megtételére kiterjed-e, a gondnokoltak országos nyilvántartása tartalmazza, amelyet az Országos Bírósági Hivatal vezet. Az adatkérők köréről a gondnokoltak és az előzetes jognyilatkozatok nyilvántartásáról szóló 2013. évi CLXXV. törvény 7. § (1) bekezdése szerint a pszichiátriai intézetek a mai napig közvetlenül nem férhetnek hozzá a nyilvántartáshoz, így ennek megvizsgálására csak a bírói szemlén kerülhet sor.
Korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen beteg saját maga is kérheti önkéntes kezelését az ESzCsM rendelet 2. § (6) bekezdése alapján a 4. számú melléklet szerinti kérelemmel. A pszichiátriai intézmény ilyen esetben ideiglenesen veszi fel a beteget, amennyiben az indokoltnak tűnik, és megkísérli a kapcsolatfelvételt a nyilatkozattételre jogosult törvényes képviselőjével. Amennyiben a kapcsolatfelvétel valamilyen oknál fogva nem sikerül, vagy a törvényes képviselő nem járul hozzá a kezeléshez, a kezelő intézmény haladéktalanul értesíti az illetékes gyámhatóságot és bíróságot. Ezután az eljárás a gyámhatóság részvételével folytatódik, hiszen a gondnok és gondnokolt közötti ellentétes jognyilatkozatok esetén a gyámhatóság hozza meg a végső döntést. A felvétel akkor válik véglegessé, ha az Eütv. 16. § (1)- (2) bekezdésében meghatározott személy utólagosan megadja jóváhagyását a felvételhez, vagy ha a bíróság megállapítja az intézeti gyógykezelés indokoltságát [Eütv. 197. § (3)-(4) bekezdés].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
