Több mint egy évezred óta tart a filozófiai és jogi párbeszéd arról, hogy a büntetésnek a megtorlás vagy a nevelés az elsődleges célja, illetve, hogy ezek kombinációjában kell-e keresni a szankciórendszer rendeltetését.
A bűncselekmények büntetőjogi következményeit a bíróságok alkalmazzák, s mert magam bíró vagyok, jogalkalmazóként szólok hozzá a büntetéselmélettel foglalkozó színvonalas és szakmai érvekkel hatásosan alátámasztott, megindokolt előadáshoz.
A büntetőjogi szankciórendszer reformjáról, illetőleg a bűncselekmények büntetőjogi következményeiről most megint időszerű beszélni. Ennek oka a közelmúltban történt kormányváltás, valamint az a várakozás, amely a kormány - előzőtől eltérő - kriminálpolitikai szándékainak törvény formájában történő megjelenése iránt tapasztalható. Napjainkban ez a várakozás a szigorú büntetőpolitika vagy engedékeny büntetőpolitika alternatívájaként merült fel. Tovább aktualizálta ezt a kérdést a távozó miniszterelnöknek a halálbüntetés visszaállítása iránt megfogalmazott kijelentése. Mindez felélénkítette a társadalom érdeklődését, és érthetően mozgásba hozta a szakmai közvéleményt is.
A halálbüntetés visszaállításának - a jelenlevők által jól ismert - nemzetközi kötelezettség vállalások és az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) AB határozata miatt nincs szakmai realitása. Csak emlékeztetőül, a visszaállítás fő akadálya a Európai Emberjogi Egyezmény 6. kiegészítő jegyzőkönyve, amelyet nálunk az 1993. évi XXXI. törvény hirdetett ki.
Szankciórendszerünk tehát nem ismeri a halálbüntetést. Megszüntetése azzal a hatással járt, hogy a büntetések hierachiáját meggyengítette, mert az addig kivételes büntetésként ismert halálbüntetés helyett a bírói jogalkalmazás az életfogytig tartó szabadságvesztést kezelte kivételesként, és a határozott ideig tartó szabadságvesztést alkalmazta általános főbüntetésként a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben is. Egyszerűsítve ez annyit jelent, hogy az egész büntetéskiszabási rendszer egy fokozattal enyhébb irányban mozdult el. Ez az enyhítési tendencia folytatódott az 1990-es évek elejétől megjelent törvénymódosításokban is. Ezek közül kiemelhető az 1993. évi XVII. törvény, amely a Btk. korábbi szabályozásával szemben a büntetéskiszabás enyhítésének irányába hatott. (A különös és többszörös visszaesőkre vonatkozó szigorú rendelkezések kiiktatása, a felfüggesztés kedvezményének kiterjesztése.) Az 1993. évi Btk. módosítás iktatta ki a szigorított javító-nevelő munkát és a javító-nevelő munkát is.
A Btk. főbüntetéseinek rendszere ezáltal a szabadságvesztésre, a pénzbüntetésre, és a közérdekű munkára korlátozódott, az utóbbi alkalmazásának aránya elenyésző, elsősorban a foganatosítással kapcsolatos nehézségek miatt, bár nem ez az egyetlen ok.
A Btk. büntetőjogi szankciórendszerében a büntetések eszköztára ezért, ha nem is ürült ki teljesen, de szűkült, és a bíró büntetéskiszabási gondolkodása és mozgástere gyakorlatilag a szabadságvesztés és a pénzbüntetés alkalmazására korlátozódott.
A szankciórendszer liberalizálásának irányába ható törvénymódosításokat 1998-tól kezdődően a büntetőjogi felelősségre vonás súlyosítását célzó törvénymódosítások váltották fel. Ennek szükségességét a jogalkotói szándékot feltáró indokolások az ismertté vált bűncselekmények számának és összetételének alakulásában bekövetkezett lényeges és kedvezőtlen változásokkal magyarázták. Vitathatatlan tény, hogy az 1970-es években évente ismertté vált 120 000 körüli bűncselekménnyel szemben 1989-ben már 220 000 bűncselekmény vált ismertté, és két év múlva ez a szám a kétszeresére emelkedett. Az ismertté vált bűncselekmények száma 2000-hez képest 2001-ben 3,3 százalékkal nőtt, mivel 450 673-ról 464 694-re emelkedett. Ezen belül az erőszakos és garázda jellegű bűncselekmények száma 5,7 százalékkal (29 145-ről 30 820-ra) növekedett. A szervezetten elkövetett bűncselekmények száma több mint négy és félszeresére emelkedett. A súlyosabb megítélésű bűntettek száma 202 783, ami a megelőző évihez képest 2,8 százalékos emelkedést jelent. A befejezett emberölések szám 203-ról 250-re, az emberölési kísérletek 152-től 153-ra, az erőszakos közösülések 294-rő 321-re emelkedtek. Növekedett továbbá (49,5 százalékkal) az államigazgatás, igazságszolgáltatás és közélet tisztasága elleni bűncselekmények száma is, a 2000-ben elkövetett 10.408-cal szemben 15 558-ra. A vesztegetések száma 527-ről 723-ra emelkedett. A vagyon elleni bűncselekményekkel okozott kár 95,7 milliárd Ft-ról 113 milliárd Ft-ra növekedett.
A bűncselekmények növekvő tendenciája tehát igazolni látszik azt a jogalkotói szándékot, amely a megoldást a felelősségre vonás szigorításában kereste. Ennek jogalkotási eredménye az 1998. évi LXXXVII. törvény, amelynek számos rendelkezése - a középmértékhez igazodó büntetéskiszabás, az összbüntetésbe foglalásra vonatkozó szabályok, a feltételes szabadság kizárása, a büntetési tételek szigorítása - a büntetőjogi felelősségre vonás súlyosítása irányában hatott. Ezeket a jogalkotói elképzeléseket tükrözi a 2001. évi CXXI. törvény (novella) is, amely újra szabályozta a bűnszervezet fogalmát, és szigorító rendelkezéseket vezetett be a bűnszervezetben öt évi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetőivel szemben.
A bűnözés növekedése tehát statisztikai adatokkal bizonyítható, és jól mérhető mindez a bíróságok ügyforgalmának ugrásszerű növekedésében is. Az 1990-es évek elejétől megkezdődött, egymásnak ellentmondó tartalmú és célú kodifikációs törekvések után most arra kell választ keresni, hogyan tovább, vajon a liberális vagy a szigorú felelősségre vonási rendszer a bűnözés kezelésének megfelelő eszköze.
A korreferátum szűkre szabott ideje miatt csak néhány sarkalatosnak ítélt szemponttal tudok foglalkozni, és azokkal kapcsolatosan kialakult véleményemről próbálok következtetést levonni.
A Btk. 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történt módosítása lehetővé tette, hogy a bíróság tényleges életfogytiglani szabadságvesztést szabjon ki, azaz a vádlottat kizárja a feltételes szabadságra bocsátásból. A felmerült aggályokkal szemben a magam részéről, gyakorló bíróként a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását, mint lehetőséget szükségesnek, indokoltnak és a magyar bűnözési viszonyokkal szemben fenntartandó szankciók sorában hatékonynak látom. Dogmatikai fejtegetések helyett álláspontom igazolásául a Legfelsőbb Bíróság Bf.V.93/2000. számú másodfokú végzésében kifejtettekre kívánok hivatkozni, mely döntésben a bevezetése után első ízben emelte jogerőre a Legfelsőbb Bíróság a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. A Legfelsőbb Bíróság döntésével a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság elsőfokú ítéletét hagyta helyben, amelyben a terheltet az elsőfokú bíróság különös kegyetlenséggel, több emberen, részben 14. életévét be nem töltött személy ellen elkövetett emberölés bűntette miatt, mint visszaesőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a terhelt feltételes szabadságra nem bocsátható.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
