A magukat szerényen csak " leading "-nek elnevező választottbírók második éves találkozójára 2006. április 10-én Bécsben került sor. A téma, a választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályok kiemelt kérdéseinek a megbeszélése volt.1 A rendezvényt a szervezők egyszerűen csak szimpóziumnak nevezték el, ezzel is utalva arra, hogy nem hagyományos konferenciáról van szó, hanem egy vitafórumról. A vitában három csoport vett részt, az egyik csoport, a kérdéseket felvezető és feltevő panel, általában az elnök mellett egy kontinentális és egy common law jogász, értelemszerűen mindegyik egy-egy "leading" választottbíró. A második csoport - a színpadszerű emelvényen - egymás mellett ülő 5-8 "leading" választottbíró, nemzetközi ügyvédi irodák fiatal titánjai és tapasztalt öregjei mellett egy-egy kontinentális és common law jogász professzor, mellékállásban természetesen szintén választottbíró. A harmadik csoport pedig a nézők és résztvevők népes serege, akik néhol szót kaptak, néhol pedig megjegyzéseikre szinte a durvaságot elérő dorgálás volt a reakció.
Kik is ezek a "leading" urak? Már a szimpózium meghívója is több olyan nevet tartalmazott, amelyből megállapítható volt, hogy az ICC, az észak-amerikai és a kontinentális viták legfontosabb válaszottbírósági ügyeiben hol ügyvédként, hol barristerként, hol csak egyszerű tanácsadóként, hol pedig választottbíróként eljáró, nagyobb részt 50 év feletti férfiakról van szó, nemzetiségüket tekintve amerikaiak, angolok, egy-két francia és német, valamint olaszok. Olyan válaszottbírósági hagyományokkal rendelkező nagy-kultúrák, mint Svájc és Svédország is képviselve voltak egy-egy fővel. Kisasszony vagy hölgy nem volt látható a színpadon, az ügyvéd-tanácsadó nézők közt viszont annál több.
Egy-egy nevet érdemes megemlíteni, legalábbis a szerényebben fellépő személyek közül, mint a neves "öreg" Giorgio Bernini Milánóból és honfitársa, Michael Joachim Bonell professzor Rómából, Sigvard Jarvin, az ICC egykori titkára és az ICC bíróság egykori tagja, Christoph Liebscher, ügyvéd, egyúttal az osztrák ICC Bíróság tagja, amerikai ügyvédek a keleti és nyugati partról, sőt az öreg kontinensről egyaránt.
Az egész napos vita-megbeszélés négy témakörben zajlott. Az első kérdéskör a "discovery" problémájával, a második az ügyvédi munka súlypontjaival, a harmadik a bizonyítékok előadásának módjaival, a negyedik az eljárás lebonyolításának és megszervezésének kérdéseivel foglalkozott.
Az első kérdéskör - a "discovery" körül zajlott, amely a kontinentális jogász számára nehezen érthető. Mit keres a discovery, pontosabban "pre-trial discovery", ez a tipikusan angolszász eljárásjogi intézmény egy a nemzetközi kereskedelmi választottbíróság témájában tartott szimpózium első és legfontosabb kérdései közt? A discovery már évekkel korábban megérkezett a kontinensre, jogirodalmi feldolgozása is jelentős számú publikációt mutat.2 A valódi kérdés az, hogy a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásban, mely eljárási rend, a common law vagy a kontinentális jogrendszer eljárási alapelvei, intézményei érvényesüljenek. A discovery ilyen jellegű felvetése kész tényként kezeli azt, hogy az bevett módszere és eszköze a nemzetközi választottbíráskodásnak. Sőt olyan véleményt is lehet olvasni, hogy napjainkban a nemzetközi választottbírósági ügyek mintegy felében felmerül a discovery kérdése.3 Nehezen állapítható meg, hogy ez a szám milyen tényeken alapul, és nem is igazán ellenőrizhető. Más szerzők pont arra hivatkoznak, hogy a választottbírósági eljárással elkerülhetők az amerikai előzetes discovery okozta kellemetlenségek.4 A discovery - Jolowicz megfogalmazásában - minden olyan köztes eljárási cselekmény, amely arra irányul, hogy az egyik fél a másik féltől, illetve harmadik személytől követelheti, hogy az a perrel kapcsolatban a birtokában lévő információkat, bizonyítékokat bocsássa a rendelkezésére.5 Az equiryböl származó intézmény jóval túlnőtte eredeti funkcióját, és lényegében az a célja, hogy a tárgyalás megkezdése előtt valamennyi okirat és bizonyíték megismerhetővé váljon a felek részére, így a kereset és az az elleni védekezés valamennyi bizonyíték ismeretében fogalmazódjon meg és ne kelljen attól tartani, hogy a tárgyalás során ismeretlen vagy új bizonyítékok kerülnek elő.6 A discovery megítélése, annak szerepe nem került részletes megvitatásra, még az sem, hogy az USA-ban jóval jelentősebb szerepet játszik, mint az angol jogban.7 A discovery kérdése felvetésének az volt az egyik oka, hogy az 1999-ben megalkotott IBA szabálya bizonyításról (International Bar Association on the Taking of Evidence in International Commercial Arbitration, röviden cask: "IBA Rules", melyet 1999. június 1-jén fogadott el az IBA) a disco-very-t beemelte a nemzetközi választottbíráskodás általánosan használt és megnevezett intézményei közé. Jóllehet az IBA-Rules nem egy nemzetközi egyezmény, hanem egy "soft law"-nak minősíthető javasolt szabály, és ez az áttörés nem egy kontinentális intézményesített választottbírósághoz kötődik, mégis egyértelműen a tengerentúli common law ügyvédek és jogászok bizonyos sikerét jelzi. Számos szerző szerint az IBA-Rules rendkívül sikeresen vegyíti a két eljárásjogi rendszer elemeit,8 ezért sikerre van ítélve. A szimpózi-umi vitában kezdettől fogva érezhető volt a nyilvánvaló szembenállás a discovery-t pártoló common law jogászok és az azt egyértelműen ellenző kontinentális ügyvédek közt. A svájci Karrer a választottbíró szemszögéből azt vetette fel, miért kellene a bíróknak minden egyes okiratot átnéznie és tanulmányoznia, amelyeket a discovery eljárásban a felek egymás részére átadtak? Ide kapcsolódik az a kérdés, egyáltalán nem kellene-e szabályozni, hogy a felek hány beadványt, mennyi okiratot csatolhatnak be egy eljárásban, hiszen egyes esetekben nyilvánvalóan mennyiségi dömping mögött más taktikai meggondolások is húzódnak. Az osztrák Liebscher a discovery-t akként fogja fel a választottbírósági eljárásban, hogy a felek fárasszák egymást - azaz egymásnak küldjék meg a több doboz okiratot -, és miután mindezeket áttanulmányozták, jelöljék meg, emeljék ki és hívják fel a figyelmet a bírók részére a releváns okiratokra. Polkinghore ezzel kapcsolatban a bizonyítás terhének alapvető szabályára utalt, amely szerinte meghatározza, hogy melyek azok az okiratok, melyeket a bíróság figyelmébe kell ajánlani. A másik kiinduló támpontot szerinte a választottbírósági határozat érvénytelenítési jogcímei között kell keresni és utalt arra az ügyre, ahol discovery ellenére az egyik fél nem adott át a másik fél részére számos okiratot, de erre csak akkor derült fény, amikor az ügyvédi díj iránti kérelemben feltüntetésre került egy olyan tétel, amely az eljárásban benyújtandó okiratok szelektálására vonatkozott. Végül is ez alapján próbálták meg az állami bíróság előtt a választottbírósági ítélet érvénytelenítését, arra történt hivatkozással, hogy súlyos eljárási hiba történt, a másik fél tudatosan szelektált a rendelkezésére álló okiratok között és számos bizonyíték nem került az eljáró tanács elé. A discovery alapvető szabálya azt mondja ki, hogy minden arra vonatkozó okirat kiadandó, kivéve egyes titokvédelem alá eső okiratokat. Míg a francia állami bíróság a discovery ilyen megsértését nem értékelte olyan súlyúnak, hogy a választottbírósági ítéletet érvénytelenítse, addig az amerikai ügyvédek arra utaltak, hogy ha ilyesmi az USA-ban fordul elő, az szinte biztos pervesztességet és súlyos kártérítést von maga után. Ezt legutóbb a pretrial discovery eljárásban az elektronikus adatokat és csatolmányokat be nem csatoló, illetve nem teljes körűen előterjesztő Morgan Stanley ügye igazolja, akit a floridai állami bíróság 2005-ben 604,3 millió USD kártérítés mellett 850 millió USD büntető kártérítésre is (punitive damages) marasztalt.9
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
