Lőrincz Lajos: Az állam és a közigazgatás szerepének erősödése (ÁJT, 2009/1., 5-15. o.)[1]

Az állam - nem véletlenül - legtöbb ember számára azonos a közigazgatással, a végrehajtó hatalom zömét kitevő szervezettel. Nálunk, Magyarországon, más parlamentáris köztársaságoktól eltérően, tulajdonképpen nincs a végrehajtó hatalomnak más szereplője, mivel az Alkotmánybíróság a köztársasági elnököt az Alkotmány értelmezése kapcsán kizárta ebből a körből. Maradtak tehát, mint a végrehajtó hatalomhoz tartozó szervezet-láncolat elemei: a kormány, a minisztériumok, a minisztériumok helyi-területi szervei, az úgynevezett dekoncentrált szervek és laza kapcsolódással az önkormányzatok igazgatást végző részlegei. A magyar államstruktúrával foglalkozók[1] ezért jelezték már korábban, hogy az egyszálú végrehajtó hatalom, vagyis a kormányzat nálunk erősen legyengített, hiszen nincs például joga a tipikusan közigazgatási tevékenységet (bűnüldözést, ellenőrzést) végző ügyészség felügyeletére, az önkormányzatokban folyó igazgatási munka közvetlen befolyásolására - ismét csak eltérően a legtöbb példának tekintett alkotmányos berendezkedésű államtól. Akárhogy is van, ez a közigazgatás az, amely az állampolgárok mindennapos életét a legközvetlenebbül befolyásolja. Amíg az igazságszolgáltatást végző bíróságokkal az emberek többségének egész életében nincs közvetlen kapcsolata, s ugyanez a helyzet a törvényhozás szervével, addig a közigazgatás szerveit nem tudja elkerülni, már születésekor, sőt előtte, nyilvántartásba veszik, iskolába járás-

- 5/6 -

ra kötelezik, adófizetésre, kérelmek benyújtására, különböző korlátozások elviselésére, és ami a legdöntőbb, a legkiemelkedőbb tartalmú kapcsolat: a közigazgatástól várja legtöbb mindennapos szükségletének, ivóvíz, elektromos áram, biztonság, közlekedés, fizetési eszköz, egészség, oktatás, biztosítását. De nem csak az állampolgárok szorulnak rá a közigazgatásra, hanem a többi államhatalmi szerv is. Törvényjavaslatok benyújtására ugyan a képviselőknek és a parlamenti bizottságoknak is joga van, erre azonban a legritkábban kerül sor, a minisztériumok által kidolgozott és a kormány által benyújtott javaslatok kerülnek a képviselők asztalára megvitatás céljából. Mivel a közigazgatási szervek feladatai a legtömegesebbek, legszerteágazóbbak a legtöbb alkalmazottat kénytelenek foglalkoztatni, (nálunk a civil terület kb. százezer, az egyenruhás szervek kb. hetven-nyolcvanezer főt, csak összehasonlításképpen: a bíróságok, ügyészségek együtt tizennyolcezer főt,) ezért szükségszerűen a legmagasabb költségvetési támogatást igényelik.

A közigazgatás-tudomány a modern állam kialakulását a felvilágosult abszolutizmus korszakában jelöli meg.[2] Ez a korszak az, amikor az állami feladatok jellegében és körében döntő változás következik be. A korábbi korszakoktól eltérően, amikor az állam lényegében két feladatot látott el: a külső és belső biztonságról való gondoskodást és az ehhez szükséges anyagi eszközök beszerzését adókivetés és behajtás útján, a 18. század közepétől kezdve, nagyrészt a korszak gondolkodóinak hatására, az állami feladatok kibővülnek az alapoktatás kötelező bevezetésével, s a feltételek biztosításával, a szegénygondozással, az építésrendészettel, gondoljunk Párizs ekkor épült széles sugárútjaira, Szentpétervár tudatosan megtervezett arculatára, de erre az időszakra esik a teljes körű lakossági nyilvántartás elrendelése, II. József rendeletére a Habsburg birodalomban először rendelnek el 1792-ben teljes körű népszámlálást, Mária Terézia rendeletére készült el a termőföldek felmérése és osztályozása, s az a térkép, amelynek pontosságát mutatja, hogy ennek alapján jelölték ki a trianoni határokat, egyszóval az információgyűjtést, feldolgozást és tárolást, mint a tudatos kormányzás nélkülözhetetlen feltételeit is ebben a korszakban teremtették meg. Nem véletlenül jellemzik ezt a korszakot a jóléti állam korai korszakának, olyan korszaknak, amelyben a lakossági igények, a közszükségletek kielégítésében az államnak vezető szerepe van. Az állam ebben a korban nem csupán hatalmi jogosítványait gyakorolja, hanem a gazdaság irányításában, a nemzeti termékek védelmében is vezető szerepet játszik.

- 6/7 -

A polgári átalakulás témánk vonatkozásában több lényeges változást eredményezett. Amint azt tudjuk a vezérmotívum a jogszerűség, az egyéni szabadságok követelése és alkotmányokban vagy egyéb dokumentumokban való rögzítése volt. A szabadságok között első helyen a magántulajdon védelme és az Amerikai Egyesült Államokban, de csak ott, a verseny szabadsága állt. A jogszerűség a közigazgatást illetően konkrétan azt jelentette, jelenti ma is, hogy a közigazgatás csak azt teheti, amit a jogszabályok előírnak, de ezt is csak úgy, ahogy a jogszabályok rögzítik. A jogállamiság a közigazgatást erős keretek közé szorítja, a 19. század hatvanas-hetvenes éveitől kezdve, amint az közismert az éjjeliőr szerepét tölti be a gazdaságban, vagyis csak jelentősebb rendellenesség esetén avatkozik be a gazdasági folyamatokba. A jogállami közigazgatás ettől az időtől kezdve kerül hátrányba a szabadon mozgó, csaknem kötetlen magánigazgatással, vagyis az ipari, kereskedelmi szférában folyó szervezési tevékenységgel szemben, ami a gyorsaságot, újítási készséget, a hatékonyságot illeti. A jogilag kötetlen abszolutisztikus állam, ezzel szemben, felhasználva hatalmi erőfölényét, valamint az általa támogatott kezdeti igazgatás-tudomány, a kameralisztika eredményeit a maga korában vitathatatlanul a leghatékonyabb igazgatási szerv volt. A napjainkig élő jogállami követelmény tehát a közigazgatást nehézkesebbé teszi, de nem véletlenül került a polgári átalakulásáért harcolók zászlajára. A jogi szabályozottsággal válik a közigazgatás korlátok közé szorítottá, korlátozott hatalmúvá, tevékenysége kiszámíthatóvá, zártságát, elkülönülését felszámoló szervezetté. Az előnyöket a társadalom jelentősebbnek ítélte meg, mint a hátrányokat. De azt is tudnunk kell, hogy a 19. század végén, a 20. század elején kezdik először hangoztatni a helyzet előnyeit és hátrányait összességében nem ismerők a közigazgatás módszereinek átalakítását a magánigazgatás, konkrétabban a részvénytársaságok, mint a szervezés csúcsát megvalósító szervek mintájára.[3] Ilyen ajánlást és kívánságot napjaink Magyarországában is olvashatunk.[4]

Visszatérve a közigazgatási funkciók történelmi alakulásának vázolására: a sokszorozódó és egyre súlyosabbá váló gazdasági válságok hatására a 19. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a Nyugat államai feladják gazdasági életet érintő passzivitásukat, s a gyilkos versengést visszafogó

- 7/8 -

intézkedéseket léptetnek hatályba. Ebben a korszakban alakulnak Európa-szerte a gazdasági kérdésekkel foglalkozó, ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, minisztériumok, s ekkortól növekszik megszakítás nélkül a közigazgatásban foglalkoztatottak létszáma. A kormányok és a közigazgatás szerepe hallatlan mértékben megnőtt az első világháború idején, ekkor kaptak jogosítványt a kormányok törvényerejű rendeletek alkotására, majd a nem sokkal ezután bekövetkező gazdasági világválság idején, amikor is, nem először és nem utoljára bebizonyosodott, hogy állami támogatás és jelentős szerepvállalás nélkül a piaci szervezkedés módszereinek és szabályainak magasabbrendűségét fennen hangoztató ipari és gazdasági tőke képtelen az általa előidézett mélységekből kikászálódni. Igaz ez a legliberálisabb államra, az Amerikai Egyesült Államokra is, de a konzervatívnak minősíthető Franciaországra szintúgy, s mindnyájan tudjuk, hogy a világ két jelentős államában, Németországban és a Szovjetunióban a közigazgatási hatalom milyen szélsőséges mértékben és formában növekedett meg. A közigazgatás erősödésének folyamata tovább nőtt a második világháborúban, s némi meglepetésre folytatódott a háború utáni korszakban is. Az okot erre a háborús károk és veszteségek gyors és gazdaságos eltüntetésének reménye adta. A kormányok meggyőződéssel állították, hogy a központosított és tervszerű irányítás eredményezheti a célok sikeres teljesítését. A háborút követő években jelentős államosítása ment végbe a közlekedésnek, bányászatnak, nehéziparnak nem csak a kelet-európai országokban, hanem Angliában, Franciaországban, Olaszországban is, öntudatlanul megteremtve a későbbi privatizáció alapjait. De nemcsak ennek, hanem annak is, hogy az állam, élén a közigazgatással alkalmassá váljon számos közszolgáltatás közvetlen megszervezésére és nyújtására. A szolgáltató állam, beleolvadva a jóléti állam kereteibe elnyerte az állampolgárok túlnyomó többségének tetszését, hiszen garantáltan egyenlő alapon biztosította az alapvető szükségletek kielégítését. A szolgáltató állam a hagyományos funkciók mellett, közbiztonság, jogszolgáltatás, a felvilágosodás államainak gyakorlatát folytatta jóval magasabb szinten, és jóval nagyobb költség ráfordítással.

A magas költségek főként és elsősorban az elvállalt szolgáltatások kiadásaiból adódnak. A mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, az államilag garantált nyugdíj rendszeres folyósítása, a közoktatás, a honvédelem, belső rendészet működtetése óriási költségekkel jár, s ehhez járul a megnövekedett feladatok ellátásához igényelt személyi és dologi kiadások összege a közigazgatásban, ezért a folyamat elemzőinek és ellenzőinek egy része a következő kérdéseket vetette fel: szükséges-e egyáltalán e felada-

- 8/9 -

tok központi szintről történő vezénylése; szükséges-e hogy e feladatok ellátásának irányítását az állam lássa el; alkalmas-e egyáltalán a közigazgatás a reá bízott feladatok ellátására? A válaszok megoszlanak időben, értsük ezalatt az utóbbi harminc évet, és térben egyaránt. Az Egyesült Királyságban és az Amerikai Egyesült Államokban szinte egyidőben, a hetvenes évek legvégén, illetve a nyolcvanas évek legelején két olyan politikus került a végrehajtó hatalom, a közigazgatást irányító szervezet élére, aki az addig uralkodó, a közigazgatás feladatkörének, személyzetének, költségeinek növekedését eredményező folyamattal szembenálló politikát hirdetett meg. Ennek megvalósításaként részben azonos, részben eltérő megoldásokat alkalmaztak. Közösen hirdették az állami szerepvállalás visszahúzódását, első sorban a gazdaság területén, de az oktatási, egészségügyi szférában is, ami által lehetővé válik a közalkalmazottak létszámának csökkentése is. Angliában erőteljes privatizáció kezdődött el, ami lényegében nem állt másból, mint a negyvenes évek államosításának visszafordításából, ezzel úgy vélték lényegesen csökken az állami feladatok köre, Amerikában, mivel állami tulajdon a gazdaságban szinte nincs, az állami szervek bizonyos feladatait úgynevezett kiszerződéssel magánvállalkozásoknak adták át, azzal a meggyőződéssel, hogy ily módon nem csak az állami feladatok és kiadások csökkennek, hanem a feladat ellátásának időtartama is, megoldásának minősége pedig javul. Ehhez tudni kell, hogy Amerikában kezdetektől fogva a magánigazgatás, a business administration primátusát hirdetik és vallják[5] a public administrationnal szemben, ez alól csak a közigazgatás-tudomány művelői képeznek kivételt. Ehhez a politikai tartalmú és célzatú angol-amerikai kormányzati programhoz lelkesen társult az újabb profitszerzési lehetőséghez jutott üzleti világ, és a közszféra jelenségeivel foglalkozó tudományok művelőinek nem lebecsülhető része is. Az általuk kidolgozott érvek hamarosan a neoliberális tanok központi elemeivé váltak.

A kontinentális Európa két vezető országában, Franciaországban és Németországban, valamint a közigazgatásban évszázadok óta e két ország megoldásait átvevő és alkalmazó többi országban az állam szerepvállalására vonatkozó kérdéseket általában másként válaszolták meg. A francia és a német felfogás szerint a közösségi ügyek vitelére, intézésére, a nemzeti egység biztosítására az állam, a közigazgatás a legalkalmasabb,

- 9/10 -

az a közigazgatás, amely a jogszabályoknak engedelmeskedve évszázadok óta sajátos, reá jellemző, a magánigazgatástól eltérő módszereket alkalmaz a közfeladatok ellátása során.[6] A közigazgatás, a végrehajtást végző és biztosító szervek kiemelt szerepkörét különösképpen az 1958-ban létrejött francia V. köztársasági konstrukción láthatjuk, amely később egyébként a szovjet utódállamok többségében példaképül szolgált. A de Gaulle elnök által megfogalmazott elv szerint a fecsegő, felelőtlen politikusokból álló Nemzetgyűlés helyett a hozzáértő, felkészült szakemberekből álló, az országot a legválságosabb időkben többször bizonyítottan megmenteni képes közigazgatást kell a hatalmi struktúra élére állítani.

Időközben, a szocialista világrend felbomlása utáni egypólusú világban felerősödött egy olyan folyamat, amit globalizációnak nevezünk, s ez nem lebecsülhető mértékben befolyásolta az addig nemzeti karakterűnek minősíthető közigazgatásokat. A közelítés, azonosulás, hasonulás fogalmaival jellemezhetők leginkább a bekövetkezett változások. Ez a tendencia már a második világháborút követően, a kétpólusú világban elkezdődött, nagy lendületet azonban a kilencvenes évek után vett. Kezdetben a kommunikációs forradalom, a technikai fejlődés eredményezte a nemzeti jellegzetességek elhalványulását, jelentősebb változásokat, az állami szuverenitás gyengülését idézete elő a nemzetközi szabályozó szervek megjelenése, működésük stabilizálódása. Az ENSZ, a Monetáris Alap például alig felsorolható kérdésben egységesített addig különböző nemzeti megoldásokat a környezetvédelemben, a gazdálkodásban, a számviteli rendszerekben stb. Különösképpen kiemelendő Európa 27 országa közigazgatási rendszerének közelítésében betöltött szerepe az Európai Uniónak, noha a közigazgatást minden eddigi dokumentuma nemzeti intézménynek minősíti, a közösen elfogadott döntések végrehajtásának gyakorlata azonban a hasonulás irányába mozdítja a tagországok állami bürokráciáját. Az eddig jelzett hatások a közigazgatást főként szervezetének, módszereinek, jogi eszköztárának alakulásában befolyásolták - és többnyire újabb és újabb feladatok ellátására kötelezték. A gazdaság oldaláról érte azonban a legmélyebb hatás a globalizálódó világot, államot. A multinacionális cégek nem pusztán a termelés, kereskedelem, bankszféra területén alakítottak ki azonos eljárásokat, üzemeltetési módszereket, hanem részben szándékoltan, részben akaratlanul az államstruktúra alakulását is befolyásol-

- 10/11 -

ták, kétféleképpen is. Először is, az eddig ismertetett jelenségektől eltérően gyengíteni szándékoznak az állam szerepét, funkcióit az országok, társadalmak irányításában, másodszor, az első szándékhoz igazodóan, az igazgatás módszereiben és elveiben is döntő változásokat sürgetnek és javasolnak.

A kis vagy karcsú állam megteremtése nem pusztán költségtakarékossági okból áll első helyen eme elvekben. A gazdaság, a termelés, a pénzvilág terjeszkedésé elé az államhatárok bosszantó akadályt állíthatnak, ezért az államok szerepét a gazdasági folyamatok irányításában vissza kell szorítani. Az ideálisnak hirdetett karcsú állam gyenge is, eszköztelen a szociális, oktatási, egészségügyi gondok megoldásában szintúgy. A kevesebb gonddal találkozó állam leépítheti alkalmazottainak jelentős részét, ilyképpen az állam, főként közigazgatása olcsóvá is válik, hirdetik e tanok. A karcsúvá és olcsóvá váló államban olykor jelentkező gazdasági gondokat megoldja az önszervező piac, a szociális és egyéb területeken mutatkozó problémák megoldásában pedig az öngondoskodás módszerének kell érvényre jutnia. A leegyszerűsített formában ismertetett, utóbbi évtizedekben megfogalmazott neoliberális államfelfogás,[7] amint láthattuk nem érinti az állam szerepét a belső rendvédelemben, a honvédelemben, az igazságszolgáltatásban, a szabályozó funkciót betöltő törvényhozásban, a csökkentés mindenekelőtt a gazdasági és a szociális kulturális, egészségügyi ellátási funkciókra vonatkozik. A változás szükségessége azonban, amint jeleztük, nem csupán az állami szerepkör visszahúzódásában szükséges, hanem a megmaradó funkciók újszerű ellátásának elterjedése tekintetében is. Ha a magánszektor, a versenyszféra dinamikusan fejlődik, újítókészségben, költségtakarékosságban messze megelőzi a konzervatív, lomha közigazgatást, egyedüli gyógymód a magánigazgatás módszereinek átültetése a közigazgatásba. A gondolat, már szóltunk róla, egyáltalán nem új, de ilyen nyomatékosan és erősen még soha nem fogalmazódott meg, mint az elmúlt években. Az új közmenedzsmentnek (new public management) keresztelt irányzat lényege, hogy a hagyományos jogállami felfogás helyett, a jogszerűség elsődlegessége helyett az üzleti világ elsődleges elvét, a hatékonyságot kell a működés középpontjába állítani. A hatékonyság feltételezi a versenyszellem alkalmazását a közszférában, szervezeten belül és szervezetek között is, törekedni kell a gazdasági önfenntartás elérésére, s e mellett folytatni kell a privatizálás, a kiszerződés gyakorlatát, a magán-

- 11/12 -

szférának nagyobb szerepet kell biztosítani a közösségi beruházások realizálásában. Az új közmenedzsment főként az angolszász orientációjú államokban terjedt el, az élen Új-Zéland járt, a hagyományos, a kormányzásnak a társadalmi folyamatok irányításában betöltött kiemelt szerepét hangoztató felfogásokat konzervatívnak, elavultnak minősítve, az ellenérveket igazán meg se hallgatva.[8] A lelkendezés először akkor torpant meg, amikor az igazgatási topnak kikiáltott multinacionális cégek némelyikéről, például az Enronról, a Vivendiről bebizonyosodott, hogy kiugróan magas jövedelmüket nem az egyetemeken is tanított igazgatási módszerük segítségével érték el, hanem adócsalással, dokumentumok meghamisításával, sikkasztással és tucatnyi más törvénytelenség elkövetésével. Ezek után az is érthető miért kívánták az állam ellenőrzési, szabályozási tevékenységének visszaszorítását. Gyengítették a piaci elvek és módszerek közigazgatási alkalmazását javasló programok értékét az alkalmazás értékelése nyomán szerzett tapasztalatok is. A költségek nem csökkentek, a minőség nem javult, a lakosság a korábbi, állami szervek által nyújtott szolgáltatással jobban meg van elégedve stb. Napjainkra különösen megváltozott a kép. A világméretűvé szélesedő pénzügyi-gazdasági válság kapcsán cáfolhatatlan állítássá vált, hogy az államnak nagyon is komoly feladatai vannak gazdaság, a pénzügyi folyamatok vezérlésében, a negatív hatások elhárításában, mert a szabadjára engedett piac kaotikus állapotok kialakulását eredményezheti.[9] A gyenge állam követelményének hangoztatása csak a szélsőséges neoliberálisok szótárában maradt meg.

Magyarországon 1949 után hallatlan mértékben megnőtt az állam feladata. A hagyományos jogszabályalkotó, igazságszolgáltató, rendvédelmi, szociális funkciók mellett a közigazgatásra hárult az államosított termelő szolgáltató üzemek közvetlen irányítása is. Az állami szervtípusok közül a képviseleti és az igazságszolgáltatás szerveinek jelentősége nagy mértékben csökkent, volt olyan év, amikor az Országgyűlés egyetlen egy törvényt, a költségvetésit fogadta el egy napos ülésén. Megszűntek, feladatok hiányában, a közigazgatási bíróságok, ám annál nagyobb mértékben növekedett a közigazgatásiról államivá átkeresztelt államigazgatás. 1951-52-ben öt ipari, három oktatási minisztérium működött, a kormány létszáma olyan magas lett, hogy elnökséget kellett létrehozni az operatív irányítás céljából. A közigazgatási alkalmazottak létszáma az 1935. évi harminc-

- 12/13 -

ötezerről nyolvanezerre nőtt, főként a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatásának kiszámítására, behajtására létrehozott új igazgatási ágazat miatt. 1960 után apró lépésekkel megindult egy racionalizálási folyamat, ami, különösen az új gazdasági mechanizmusnak nevezett program keretében a továbbra is állami tulajdonban maradó üzemek, vállalatok, a mezőgazdasági szövetkezetek önállóságát növelte a közigazgatási szervek kompetenciáját valamelyest csökkentve. Lényegesebb változás az előző rendszer végén ment végbe, a privatizáció folyamatának elindításával, s folytatódott 1990 után. A termelő, szolgáltató üzemek, termelőszövetkezetek állami, szövetkezeti tulajdonának megszűnése, a nyugaton végrehajtott privatizációval ellentétben az esetek jelentős részében végleges megszűnést eredményezett, az ezzel járó szociális gondokkal. A termelésirányítási, tervezési funkciók (megszűnt ugyanis a Tervhivatal is) felszámolásával azonban nem csökkentek az állami feladatok, hanem számuk még növekedett is. A privatizációs és kártérítési ügyek intézésére ugyanis igazgatási központok jöttek létre, a kárpótlási ügyekben megyei hálózattal kiegészülve. A közigazgatási szervek feladata számbelileg egyébként sem csökkent, hanem tartalmilag átrétegződött és növekedett. A már említett két új szerven kívül olyanok is létrejöttek, mint Közbeszerzési Tanács és hivatala, a Gazdasági Versenyhivatal, az Országgyűlési biztosok és hivataluk, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, Bevándorlási Hivatal stb., amelyek korábban nem léteztek. Nem véletlen, hogy a köztisztviselők létszáma a rendszerváltás előtti hetvenöt ezerről száznyolcezerre nőtt.

Ezzel együtt is, amint azt a bevezető mondatokban jeleztem a végrehajtó hatalom, a kormány, a közigazgatás szerepe az államhatalmi szervek rendszerében az általános nemzetközi tendenciától eltérően gyengült. A modern államokban az állami hatalom megosztott, lényegében három önálló hatalmi ágazat, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom között. Az önállóság azt jelenti, hogy a rábízott feladatokat az alkotmány által rögzített keretek között szabad elhatározása szerint látja el, a két másik hatalmi ágazat arra vigyázz, hogy ne lépje át a jogi előírásokat. Nálunk az esetek széles körére előírt kétharmados parlamenti szavazati többség a törvényhozásban, a könnyen teljesíthető népszavazási feltételek, az Alkotmánybíróság átlagosnál jóval erősebb jogköre a demokratikus országoknál lényegesen nagyobb mértékben korlátozzák a kormányok, a közigazgatás önállóságát, mozgásterét, hacsak nem rendelkezik a kormányt hatalomra segítő párt kétharmados többséggel az Országgyűlésben.

- 13/14 -

A feladatok tehát egyfelől nem csökkentek, csupán részben átalakultak, s újak is jelentkeznek, mint például a terrorizmus elleni védelem, a klímaváltozás várhatóan negatív következményeinek elhárítására való felkészülés. Egy legutóbbi felmérés szerint a közigazgatás legalább 2500 jogszabályban előírt feladat ellátásáért felelős.[10] Másfelől a közigazgatás a végrehajtó hatalom általános gyengítése miatt erősen korlátok közé szorított. Az angol kabinet, a német kancellári, a francia félprezidenciális, az amerikai prezidenciális kormányzáshoz képest a magyar megoldás kalodába kényszerítette a végrehajtó hatalmat, s ennek az a súlyos következménye, hogy az állami feladatok megoldására hozott döntések, programok, célkitűzések vagy nincsenek vagy töredékesen vannak végrehajtva.

A fő kérdés azonban az, hogy szükséges-e az állam felelősségét fenntartani az eddig klasszikusnak nevezett közfeladatok ellátásáért? Úgy vélem, s véleményem a nemzetközileg domináns állásponthoz igazodik, feltétlenül. A rendvédelmi, honvédelmi, környezetvédelmi, oktatási, szociális, kulturális, egészségügyi, gazdasági funkcióinak teljesítése biztosíthatja az ország harmonikus fejlődését, versenyképességét, az állampolgárok életkörülményeinek javulását. Az államot nem gyengíteni, hanem erősíteni szükséges, a gyenge állam az időnként jelentkező különböző természetű válságoktól összeroppan. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy az állam milyen mértékű felelősséget vállal a fentebb említett funkciók ellátásában, s azon is, hogy feladatait miként látja el: közvetlenül kormányzati, közigazgatási szervei által, általa létesített és fenntartott intézményeken keresztül, vagy - harmadik megoldásként - magánvállalkozások által, velük kötött megbízás alapján. A mértéket illetően, az anyagi jellegű szolgáltatások tekintetében nem a kívánsághoz, az óhajhoz, hanem a gazdasági, pénzügyi lehetőségekhez igazítva.

A közösségi feladatok, a lakosság csökkenése és elöregedése nálunk, vészes növekedése a fejlődő országokban, a termelési, gazdálkodási folyamatok belső komplexitásának erősödése, a nemzeti keretek fölé kiépülő, a jelenségek globalizálódását követő nemzetközi igazgatás erősítésének kényszere, az urbanizációs folyamatok folytatódása a közigazgatás erősítését, munkájának javítását kívánja meg. A kis állam vágya illuzórikus, noha bizonyos előnyökkel járhatna, egészében véve azonban kiszámíthatatlan bizonytalanságot eredményezne. Akár nemzetközi összehasonlítást végzünk, akár a magyar történelmet tekintjük át, azt látjuk, hogy a gazdasági jólét, a külső és belső biztonság korszaka az erős, a társadalom szi-

- 14/15 -

gorú ellenőrzése alatt és aktív részvételével működő állam időszakával esik egybe. Feladatunk tehát olyan állam, közigazgatás kiépítése és fenntartása, amely képes a magyar társadalom életkörülményeinek javításához szükséges feladatok vezérlésére.

* * *

INCREASING THE ROLE OF STATE AND PUBLIC ADMINISTRATION

by Lajos Lőrincz

The world economic and money-market crisis occured in autumn of 2008 inclined to reappraisal the role of the most powerful unit of the state, the public administration by the world of politics, and political and administrative sciences equally. Previously, the dominant mainstream conceptions promulgate decreasing and ceasing the economic functions of public administration, and the excellence of the spontaneous market regulation, they push on the transplantation of the business methods for adaptation in bureaucratic-labelled, undeveloped-labelled government, presently the sad affairs effected the fortification of the role of state and public administration. This opinion is the dominant also in politics, also in adminstrative sciences.■

- 15 -

JEGYZETEK

[1] Lásd például SCHMIDT P.: Alkotmánybíráskodás és hatalommegosztás. Emlékkönyv dr. Szentpéteri István születésének 70. évfordulójára. Szeged, 1996, 560. és köv.

[2] HEADY, F.: Public Administration, a Comparative Perspective. Second Edition, New York-Basel, 1979. 127. és köv.

[3] Lásd például: FAYOL, H.: La doctrine administrative dans l'Etat. Elhangzott az Igazgatástudományok II. Nemzetközi Kongresszusán, Brüsszelben, 1923-ban. Az előadás szövegét közli a Revue Internationale des Sciences Administratives 1966. 2. száma.

[4] Lásd: SÁRKÖZY T.: Államszervezetünk potenciazavarai. HVG-ORAC, Budapest, 2006. 70-71.

[5] A számos hivatkozható szerző közül itt csupán GULICK és URWICK nevét említjük meg, akik a Papers on the Science of Administration c. könyvben (Columbia University, 1937) részletesen felsorolják a business administration mellett szóló érveket.

[6] A legfrissebb francia tanulmányok közül lásd: TIMSIT, G.: Reinventing the State-to be continued. International Review os Administrative Scieences, 2008. 2. 165-175., a német irodalomból lásd KŐNIG, K.: Neue Verwaltung oder Verwaltungsmodernisierung. Die Öffenliche Verwaltung, 1995/9.

[7] Erről részletesebben: LYNN, L. E.: Public Management: old and new. Routledge, New York-London, 2006. 204.

[8] Lásd: FARNSWORTH, K.: Governance, business and social policy: international and national dimension. In: Governance, Globalization and Public Policy (ed.: Kennett, P.). Cheltenham, Northampton, 2008. 35-55.

[9] Lásd erről SAMUELSON, G. véleményét: HVG, 2009/4. 8.

[10] Takarékosság: ötletelés és jutalom. Népszabadság, 2008. december 27.